Kelet-Magyarország, 1970. november (30. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

f. »Mal tCBt-PT MACVATíORSZAO —VASÁRNAPI MELLÉKLET ^■ ■■■ — i I. — 1970. novembe? rí. COMENIUS Háromszáz esztendeje, hogy 1670. november 15-én Ams­terdamban meghalt Johan Ámos Comenius, a XVII. szá­zad egyik legjelentősebb sze mélyisége. a kor nagy hatású pedagógusa. A harmincéves liáború Európájában igen sok szen­vedés és háborgatás közben építette fel a pedagógiának azt a monumentális rendsze­rét, amivel megvetette a mo­dern nevelés mindmáig érvé­nyes alapjait. Legismertebb műve az Or­bis pictus, a Látható világ címet viselő tankönyv, amely­ben a szemléltetés jelentősé­gét hangsúlyozta, s e révén lényegében a mai audiovizu­ális oktatás előfutárának te­kinthető. Nem véletlen, hogv ez a mű csupán Magyaror­szágon 22 kiadást ért meg. Első kiadása is már „nem­zetközi” igényű volt: a képek felirata latin, német, magyar és cseh nyelven olvasható. Másik jelentős újítása a echola ludus, azaz az iskolai színjáték bevezetése az okta­tásba. Nem kis ellenállással kellett ezért megküzdenie, hiszen a korabeli puritán irányzatok szüntelenül arra hivatkoztak, hogy Kálvin és a genfi egyház milyen heves ellensége volt a színháznak. Comenius azonban jól látta azt, ami a modem pedagógia szilárd tétele: a tanítás soha­sem a tanár monológja, liá­nom akkor eredményes, ha dialógus — párbeszéd — tud lenni, s folyamatában szere­pet kap a tanuló tevékenysé­ge is. Mint politikus szinte egesz életén át a Habsburgok el­len tevékenykedett. II. Rá kóczi Györgyöt azért ösztö­kéli a biblia török nyelvre való lefordítására, hogy a törököt a Habsburgok elle­ni koalíció morálisan elfogad­ható partnerévé tehesse.1 Habsburg-ellenességét nem­csak a protestáns cseh—mor­va testvérgyülekezetben el­foglalt vezető tisztsége indo­kolta, hanem az a tény is. hogy népe a Habsburg el­nyomás alól felszabadulást csak az e-délyi—török—orosz —svéd összefogás útján re­mélhetett E politikai elgon­dolás haladó jellegén nem változtat az, hogy Comenius II. Rákóczi György lengyel háborúját illetően téves, sőt végzetes tanáccsal szolgált, ami nemcsak Erdély, hanem Sárospatak, sőt a saját sor­sát — száműzetését — is megpecsételte. Comeniust Magyarorszá­gon különös tisztelet övezi. Nemcsak azért, mert az utóbbi évek kutatásai sze­rint magyar eredetű család­ból származott, (Magyaroró- don született) hanem főként sárospataki működése miatt, Bernáth Aurél 75 éves Hetvenöt éve született Bernáth Aurél, a modem magyar festészet kiemelke­dő egyénisége. Pályáját Nagybányán kezdte, s bár később — bécsi, berlini éveiben — átmenetileg ha­tott rá az expresszionizmus is, lényegében mindvégig a nagybányai eredetű ter­mészetelvű festészet híve maradt. Balatoni és pes­ti, Duna-parti tájképei, portréi és munkásmozgalmi tárgyú kompozíciói képző- művészetünk múzeális be­csű, immár klasszikus al­kotásai Főiskolai tanárként fiatal tehetségek sokaságát nevelte; esztétikai írásai és életrajzi regényei révén irodalomtörténetünk is szá­mon tartja a Kossuth- és Munkácsy-díjas művész nevét anova Lorántfíy Zsuzsanna fejedelemasszony hívta meg, Mintegy négy évig tartó működése során itt írta meg fent említett műveit, ezeken kívül pedig a hétosztályos, úgynevezett panszófiai iskola teryazetének megvalósítását is megkezdte. Három osz­tályt fel is állított, a nyom' dát felszereltette s munkába állíttatta, az iskola élére vi­lági gondnokokat neveztetett ki. Nagy hatással volt a nyo­mába lépő nemzedékre, köz­tük olyan neves művelődés- történeti személyekre, mini Apáczai Csere János, Pósahá- zi János, Ladivér Illés. II. Rákóczi Györgyhöz írt emlékiratából kitűnik, hogy Comenius nemcsak a kultú­ra, hanem az egész akkori magyar társadalom minden gondját a szivén viselte: „Szeretnék, kedves Magyar- ország, rólad minden iót mondani. Keresnünk kell az okokat, melyeknek ismerete nélkül nem foghatunk a be­tegségek gyógyításához. Az ország földje jó s mégis itt sok éhezőt, ragályt, betegsé­get, korai halált látni...” Comenius élt Csehország­ban, Lengyelországban, El- bingben, Patakon, Amszter­damban. A világé volt, s ha­lála évfordulóján ezért em­lékszik meg róla egész Euró­pa. É. Németh Géza A szovjet képzőművészeti kiállításrój M. Sz. Turovszkij: A jövő magvai Bernáth Aurél: Marili. Húsz éve rendezték meg Budapesten az első szovjet képzőművészeti kiállítást, amely megismertette közönsé­günket és alkotóinkat a szo­cialista realizmus akkori tö­rekvéseivel. Ennek a bemu­tatkozásnak jelentős hatása volt a magyar szocialista rea­lista festészet, grafika és szobrászat fejlődésére. Azóta alig múlt el év. hogy ne találkoztunk volna kiállító helyiségeinkben szovjet művészek egyéni és csoportos bemutatkozásával. Ezek a soknépű ország ké­pi kultúrájának hasonló fej­lődéséről adtak számot, mint ami nálunk végbement: a korszerű képi beszéd . ki­alakításának egy-egy stációja volt mindahány. E periódus éveinek ígéretes jelenségeit főként az esztéta-buzgalom tarthatta számon, amely fel­ismerte a folyóiratok írásai­ban és reprodukcióiban a szovjet művészet születőben lévő új reneszánszát. Ebből az új reneszánszból adott ízelítőt a szovjet kul­túra napjai keretében meg­rendezett műcsarnoki tárlat, amelynek százeevnéhány festményét, grafikáját . és szobrát, valamint közel fél­ezer érmét a Lenin-centená- rium nagyszabású moszkvai kiállításának anyagából vá­logatták. Mi volt az új és örven­detesen izgalmas ezen a seregszemlén? A fejlődés di­namizmusát reprezentáló változatosság: a stílustörek- vések, egyéni formanyelv és az azonos eszmei hevület ki­fejezésének sokrétűsége. A művek témája: Lenin és a forradalom, a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború véres-tragikus valósága, va­lamint a szocialista építés és a szovjet emberek hétközna­pi életének ábrázolása. Az ecsetnek, vésőnek új nemze­déke nőtt fel az elmúlt egy­két évtized alatt, amelynek tagjai nem elégszenek meg már a XIX: századi realiz­mus kifejezőeszközeivel, új módon. más példaképeken okulva öntik formába a látványt, látomásaikat -a tör­ténelem nagy eseményeiről és alakjairól. A szovjet mesterek közül szembetűnő az immár klasz- szikus Dejneka mester szé­les körű hatása.. De távolabbi példák is ösztönzik az újat keresőiket. Esetenként még bizánci ikonok, keleti minia­tűrök, sőt a középkori dó­mok faragásai is, a modemek közül pedig elsősorban a mexikói újrealizmus alko­tásai. A formai sokrétűség nem utolsósorban annak a jele, hogy helyi, nemzeti iskolák vannak felnövőben — fő­ként a kaukázusomtúli, bel­ső-ázsiai és a balti köztársa­ságok városaiban. Ezeknek alkotói — akár a burját mongolok és jakutok. bát­ran felhasználják a népi mű­vészet sok helyütt még érin­tetlen formakincsét. Megújulóban van a szovjet képző—’vészét, de nemcsak formai értelemben. A stiláris újszerűség csupán köntöse, vetülete a tartalminak. An­nak például, hogy a forra­dalmi harcok drámai való­ságát árnyaltabban ábrázol­ják a művészek, a kommu­nizmus építésének motívu­mait pedig valóban reálisan, valósághűen jelenítik meg, mindenféle „optimista” idea­lizálás nélkül, nem rejtve el a munka izzasztó fáradtságá­nak nyílt kimutatását. így lesz valóban heroikus, él- ménytnyújtó, sőt, sajátos módon „romantikus” a jövó építésének ábrázolása. Nem változott a szovjet képzőművészet abban, hogy homocentrikus — emberköz­pontú — maradt, s hogy ala­kítóit átfűti a szocialista esz­meiség szenvedélye. Főként e réven — és nemcsak eseten­ként hasznosítható formai megoldásaival —. ma is ta­nulságul szolgálhat a mi kép­zőművészeti gyakorlatunk számára. Suha Andor: Elveszett egy ember — Pista elveszett, éjszaka nem jött haza. Megdöbbentő mondat. Vi­gasztaljuk a bejelentőt, bu­taság, biztos a nagymamánál aludt... — Nem, már beszéltem ve­le, ott nem volt... — Akkor..., — és monda­nánk még négy-öt variációt, de az aggódó mindent „lelő”. Ugyanazokra gondolt ő is, korán reggel, ellenőrizte, saj­nos.. — Akkor leány van a do­logban... — és nevetünk. de most már kényszeredetten, magunkra erőszakolva a jó kedélyt, ne látszódjék, ez csak vigasz, az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodunk, mi sem hisszük igazán. Csak mond­juk, mert mondanunk kell valamit. Igaz, Pista már el­veszhet a leányoknál, 19 éves, de a szülő aggodalma... „Mindenki elvész egyszer” — mormogom, de hál’istennek senki sem figyel rám. Tovább adják a tanácsokat* telefo nálnak: rendőrségre, kórház ba. mindenhová... * Először anyám veszeu el. Tízéves voltam, akkor még élt a saládi tűzhely össze­tartó rusztikus melege. Ab­ban lubickoltunk pucéron mindahányan reggelenként. Abban és ott ittuk a teát, zsíros kenyérrel,-onnét indultunk az életbe, orcánkon édesanyánk csókjával. Oda tértünk vissza délben, amikor anyánk me­gint csókkal és főtt ebéddel várt. Télen, kora esténként ott olvastam a sparhelt előtt sámlin kucorogva, Winettou-t és lopva a Halálos tavaszt. Ezért akkor kaptam két po­font, mert a könyvet a nővé­remtől loptam el, és ő elárult engem. Pedig újságpapírba borítottam, hogy ne lássák a címét. Mindegy, két pofonnal fizettem a szerelemért, de nem az fájt, inkább az, hogy a könyvet elvették tőlem. Gyorsan megvigasztalódtam, sült krumpli volt, zsírral. Mit nekem a Halálos tavasz, az a nagy szerelem... Amikor dél felé az iskolá­ból megérkeztünk, anyánk megnézte a ruhánkat, a ci­pőnket.- Kezünkre már rá se nézett. Azt mondta, mossatok kezet. Asztalhoz ültünk. Szót­lanul ettünk. Törtem a fejem, mit kéne kitalálnom, unalmas és nyomasztó ez a négy fal ilyenkor tavaszi délután. A karének­ről locsogtam, valamit, akkor már a római katolikus fiúpol­gáriba jártam. Elmentem a haverhoz; nem volt otthon. Kiméritek á szőlőbe,' sok' ott a tennivaló, ilyenkor, dolog­időben. A másikat nem en­gedte a mamája, rám úgy nézett, mint a mosogatórongy­ra. Kisomfordáltam. Kimen­tem a futballpályára: üres volt, mint a temető. Unal­mamban hazamentem. Udvari lakás volt a iriienk, kony­hánk mindig nyitva. Belép­tem, sehol egy lélek. Láttam rend van, tisztaság, anyám a tűzhelyet kifényezte vaspor­ral, smirglivel, a konyhakövet felmosta, ragyogott. Beléptem a szobába, ott is halott volt minden. Benyúltam nővérem szekré­nyébe, kivettem a könyvet, és olvasni kezdtem. „Az ön édesanyja valószí­nű nem szeret engem, gon­dolom, nem szívlelhet engem” — mondotta a férfi. Hol van az édesanyám? — teszem le szorongva a köny­vet, kinézek. Alkonyodik, ké­kül a levegő. Elkezdek félni. Átmegyek a szomszédba. — Tessék mondani; hol ' vári az éri édesanyám? — Honnét tudjam, Horniét tudjuk, édes fiam? Mi most jövünk a munkából, nézd meg a templomban. Loholok az utcán, magam­ban mondogatom hideglelő­sen: „Anyukám, én soha többé nem leszek rossz, csak most találjalak meg, most le­gyél ott a templomban...” A templomban vaksi hű­vösség fogad, némán hallgat a hatalmas hajó, süket a csönd... Hol van az én édesanyu­kám? Visszarohanok, haza. Ott­hon van a nővérem, kezében a tiltott könyv és kiabál... Együtt sírunk. — Anyuka elveszett — mondom, ő rám néz, sír. — Mikor? — kérdi. —Nem tudom, biztosan Ocsovai né­ninél van, oda mehetett. — Ebben megegyezünk, és én már megint indulok, loholok. Biztos vagyok a dolgomban, anyuka, édesanyám ott van, milyen jó lesz, hogy megörü­' lünk egyriiásnák, ő is, én' Is. Édesanyám nincs itt, — mondják, de minek mondják, látom én is... — És tessék mondani, hol van az én édesanyukám... Kint sötét van, rohanok, iz­maim lazulnak, vánszorgás az egész rohanás. Ismét le­ülök a templomban. Egy szál egyedül. Csorog a könnyem. & megígérem az istennek, hogy soha többé olyan köny­vet én nem olvasok... Asm táp elmegyek a fűszereshez. — Tessék mondani, nem volt itt az én anyukám? Loholok az utcán, szúr az oldalam, csorog a könnyem. Hol van az én anyukám? — Majd meglesz, mit óbé- gatsz! — mondja a szomszéd- asszony. Haragban vagyunk velük. Valamin összevesztünk, va­lamin összevesztek anyámmal. Azt hiszem a padláson rosszul, összevissza teregettek. És most nem beszélnek. De mi, gyerekek nem igazodunk hoz­zájuk. Amit mond Rózsi néni, azért fáj. Elrohanok Szafcmá­riékhoz. ők közel laknak, és jó emberek. Szatmári néni az én keresztmamám. — Tessék mondani, anyu­kám... Ott ül édesanyám közöttük, és mosolyog. Csókolgatja a könnyeimet, elindulunk egy ütt hazafelé. Cipeljük a cseresz­nyét:, a roskadg kosarat. Anyám szedte, nem ezt, tán tízszer ennyit, és ezt kapta tőlük, Szatmáriéktól, a ke- resztanyáméktóL . . Útközben hencegek. Most egész jól tanulok, Reisz tanár űr azt mondta, a karénekben nekem van a legjobb hangom. Anyám odahaza kétfelé önti a cseresznyét, egy kisebb ko­sarat a nővérem karjára' akaszt, és azt mondja: — Jucikám, vidd át ezt Hasszerékhoz. — Tavaly ők is hoztak ne­künk. Ezek a haragos szomszédék. Tényleg, tavaly ők is hoztak nekünk, igaz, nem cseresz­nyét, hanem barackot, de az is finom volt. Könvörgök anyámnak, hadd menjek át én is... A szomszédasszony szaja az örömtől nyitva maradt, az­után a szégyentől gyűszűnyi- re szűkül... — Csókolom anyádat, sze­retem őt, mondd meg neki. — Meglett édesanyám, tét-

Next

/
Oldalképek
Tartalom