Kelet-Magyarország, 1970. november (30. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-01 / 257. szám

ITELET-WACYARORR7** _ VASÁRNAPI MW,T/PKT RT n. <«m Tóth Imre Munkácsy-díjas linóleummetszete: MUNKÁSOK Tanulmánykötet Petőfi és kora Nincs kimerített téma. Mi­nél többen s minél többet foglalkoznak egy témával, an­nál inkább szembetűnnek az addig homályban maradt részletek, a valami módon el­sikkadt tények, adatok, ese­mények. Ez az első gondolat a vaskos tanulmánykötet elol­vasása után. S a következő: ismerjük-e az igazi, a teljes Petőfit? A teljes Petőfit, aki legalább annyira volt közéleti etriber, mint politikus, mint poéta? Nem ismerjük. Inkább csak a költőt, a gyújtószavú művészt őrzi emlékezetünk — s őrzik tanulmányaink forrá­sai, a tan- és szakkönyvek — • kevésbé azt az embert, aki fölszólalt Pest vármegye vá­lasztmányának ülésén 1848 április 1-én, s két héttel a győztes március idusa után, éles előrelátással ezt mondja: „Láttam remegést, láttam sápadt arcokat, nem szeret­ném továbbra is így látni nemzetemnek fiait, — azért most lekötve kardomat el­nyugtatom, de össze nem tö­röm!” Kevésbé azt a közéleti férfiút, aki vezéregyénisége a május 12-i népgyűlésnek, aki röpiratokat fogalmaz, sajtó­polémiát folytat, aki nyilváno­san kárhoztatja a Batthyány- kabinettet határozatlanságá­ért, aki következetesen képvi­seli republikánus elveit. Ezért jelentős a Magyar Tu­dományos Akadémia Iroda­lomtudományi és Történet- tudományi Intézetének közös vállalkozása, a több, mint hétszáz oldalas vaskos kötet, amelyben 13 tanulmány tel­jesíti azt, amit a cím vállalt, bemutatja Petőfit, s kora bo­nyolult viszonyait. Bár törté­neti, s irodalomtudományi dolgozatokról van szó, a mű eleven színekkel rajzolja elénk a múlt század negyve­nes éveit, a cenzúra és az iz­mosodó ellenzék harcát, a bé­csi kamarilla praktikáit, mindazokat az embereket és eseményeket, akik, illetve amelyek a bonyolult kölcsön­hatássorozatban álltak Petőfi­vel, s az általa megtestesített radikalizmussal. A könyvet, amelyet bőséges jegyzetanyag és névmutató egészít ki, Lukácsy Sándor és Varga János szerkesztette, s az Akadémiai Kiadó jelentet­te meg. (m) Újra vendégünk: Lazarij Berman Régi ismerőse a magyar zenebarátoknak Lazarij Ber­man, szovjet zongoraművész. 1930-ban Leningrádban szüle­tett. Már hétéves korában Moszkvában lép fel, amikor Mozart és Chopin művei mel­lett két saját mazurkáját is előadja. 1939-ben a szovjet fővárosba költözik, ahol Goldenweiser a mestere, A Moszkvai Konzervatóriumban tanult. 1950-ben I. díjat nyert az Össz-szövetségi versenyen. 1951-ben a berlini VIT-en, 1955-ben csehszlovákiai ven­dégszereplése alkalmával nemcsak a kritika, hanem már a műsorát előzetesen fi­gyelő sajtó is rendkívüli el­ismeréssel figyelt fel a fiatal művészre. 1956-ban Brüsszel­ben az Erzsébet királyné­versenyen nyert díjat, az év őszén pedig a Budapesti Nem­zetközi Liszt-versenyen a III. díjat. Jelenleg a Moszkvai Filharmónia szólistája. A né­pi demokratikus államokon kívül Luxemburgban, Bel­giumban és Angliában ven­dégszerepeit. Nálunk 1959- ben hangversenyezett elő­ször. Lazarij Berman október 26-án Sopronban, 29-én pedig Szegeden rendezett önálló zongoraestet, s szerepel majd a szovjet kultúra napjai no­vember 3-i zárórendezvényén, a Zeneakadémián is. — Véres lepedők nincse­nek! Az igazgató vállon fogja, perdítené a legényt, de az meg se moccan: — A vetítővászonról van szó! Csupa vér volt! Láttam én! Hová tettétek? Botkó először télikabátját gombolja ki — meleg van a tanácsteremben —, aztán az aktatáskát. — Azok a lepedők itt van­nak, elhoztam! — Kiveszi a göngyöleget, s az asztal sar­kára teszi. Azt nézik a tanácstagok, az igazgató kotorász feje tetején a szemüvegdrótjáért. Botkó nem engedi közel a lepedők­höz, ráteszi az öklét. — Egy pillanat, tisztelt ta­nácsülés... Már egyszer hi­vattak ide minket, hogy az ifjúság nem mindig viselke­dik rendesen a kultúrotthon- ban... a rendezvényeken. Ami volt nem tagadtuk le, csak­hogy nem az egész fiatalsága hibás, hanem egyesek... Az igazgató mégse akarja ne­künk kiadni a kulcsot. Aze­lőtt egyik tanácsi ember kap­ta a havi 400 forint tisztelet­díjat. mert a fizetését keve­sellte... nem is csinált a kul- túrotthonban semmit. A tanácselnök leinti a to- porgó, öklét emelgető igaz­gatót. — Beszélj Botkó, hallga­tunk. A fiú még jpbban megbáto­rodik. — Mindenki tudja, a ta­nár úr lett az igazgató... Ő meg a nyugdíját egészíti ki a pénzzel. Ö már csinált is va­lamit. Mi először a filmek végett kaptunk össze vele... — Ez mégis hallatlan, ké­rem. — Az igazgató mozdult, hogy elmegy, de az elnök int neki. S Botkónak is, folytas. sa, amit elkezdett. — A mi községünk. Duna- liget. üdülőhely... Nincs me- '.ocnzciasási üzem. mégis csu­olyan rövidfüm-t kü’dtek. mint .,A négyzetes kukori­cavetés”, „A mesterséges bor­júnevelés új módszerei”. Az­tán ha mi, az ifjúság rende­zünk klubdélutánt, vagy más összejövetelt, akkor megje­lent az igazgató, s hiába til­takoztunk, levetítette nekünk ezeket a filmeket. Utoljára szépen összejöttünk, voltunk vagy kétszázan... Az a film a répabogár kártevéseiről szólt. A mi fiatalságunk ipari üze­mekben dolgozik, bejár Pest­re... mi közünk nekünk a répabogarakhoz? Szóval ki­gyújtottunk, a vetítés félbe­maradt, az igazgató meg dü­höngött, mert ő rendre ta­karos jelentéseket szerkesz­tett felfelé, milyen szép kö­zönséget toboroz ezekhez a tanulságos kisfilmekhez... S tudják a tanácstagok, elsők lettünk a járási kultúrverse- nyen. S ebben a lányoké a fő érdem. Mi fiúk vettünk ne­kik csokoládés tortát, mind elhoztuk, ami csak volt a cukrászdában... Hogy el ne felejtsem, a hosszú asztalt leterítettem én magam két mozi lepedővel .. A csokoládés torta meg úgy volt csak, pa­pírban... Kicsit megolvadt, a melegben... Nem volt süte­ményes tányér, villa... A lá­Kongresszusra készülve: RÉGI VILÁGBELI PAR­LAMENTI GYORSÍRÓVAL BESZÉLGETTEM. Egyebek között elmondta, hogy az ő idejében, a két háború kö­zött nagy ritkán volt csak országgyűlési téma a kultú­ra. Ez is eszembe jutott, ami­kor Petrovich Emil parla­menti felszólalását olvastam. Petrovich, akinek műveit jó néhány európai operaház színpadán megtapsolták, ez­úttal képviselőtársai és egy szélesedő közvélemény előtt szerepelt sikerrel. Beszéde a közművelődés ügyeivel fog­lalkozók körében, de azon túl is érdeklődést keltett, vi­tákat ébresztett. Álláspontja szorosan kapcsolódik a hóna­pok óta tartó polémiához, amely kulturális életünk eredményeit és gyengéit pró­bálja összemérni a legszéle­sebb nvilvánosság előtt — napi- és hetilapok hasábjain — a X. pártkongresszust elő­készítő országos eszmecsere keretében. Mi az oka annak, hogy a kultúra ma országos polémia tárgya? A sok közül kiemel­kedik az az összefüggés, amely művelődésről, művé­szetről, irodalomról folyó elmélkedéseinket a szocialis­ta demokrácia átfogó eszme­körébe állítja, a szocializmus hatékonyabb építésének prob­lémáihoz kapcsolja. Érdemes, sőt szükséges a kulturális élet néhány vitakérdését eb­ben az összefüggésben is szemügyre venni. A SZOCIALISTA DEMOK­RÁCIA FEJLŐDÉSÉNEK egyik lényeges mozzanata a hatáskörök, a döntési jogok decentralizálása. Az a folya­mat, amely az elmúlt években mind a népgazdaság, mind pedig az állami élet, a tanácsi munka és a közigazgatás szfé­rájában kibontakozott, — a kulturális intézményeket, a kulturális, irányítás rendsze­rét sem kerülte el. A párt- és állami vezetés immár csak­nem egy évtizede főleg elvi irányításra szorítkozik. Rész­letproblémák eldöntése he­lyett a fejlődés arányainak meghatározásában, az átfogó, nagy kérdések idejekorán va­ló felvetésében és minél igé­nyesebb megválás zol ásóban is­merte fel hivatását, hatéko­nyabb munkájának módsze­rét Ez a gyakorlatban bevált irányítási rendszer nem nél­külözheti a szakemberek ak­tivitását. Nem is arról van szó tehát hogy a mögöttünk maradt évtized lehetőséget biztosított a könyvkiadók, I színházak, filmgyárak, kép­zőművészeti és egyéb forgal­nyok meg, nem mindegyik, az asztalra terített lepedő al­jában törölték meg maszatos kezüket, mert szalvéta sem volt... Én röstellem a dolgot, azonnal levettem a lepedőket, anyámnak szóltam otthon, hogy majd ki kell mosni... Ma reggel haza is vittem... Anyám éppen be akarta áz­tatni, de kivettem a kezéből és idehoztam. Tessék megnéz­ni... Hol van ezeken vérfolt? Botkó Feri megtörölte iz­zadt homlokát. Két asszony tanácstag szak­szerűen szétterítette a tanács­kozóasztalon a mozivászon­nak használt lepedőket. Azonnal meglátták a folto­kat, a barna csokoládé meg­száradt már, lepergett a gyű­rődésekről. Botkó félreállt, közeljött az igazgató, gyanakodva nézte a két lepedőt, mintha nem ugyanaz lenne, de a sarkában ott a pecsét: „Dunaligeti Községi Kul­túrotthon”. A tanácstagok gúnyosan néztek a vörös képű öregem­mazási vállalatok, művészeti szövetségek, irodalmi és mű­vészeti folyóiratok önálló ha­táskörének kialakítására. He­lyesebb azt mondani, hogy a vezetés erre épített: olyan gépezetet hozott működésbe, amelynek teljesítményei az önállóság értelmezésétől, s még in-abb mindennapi al­kalmazásától függnek. A kul­turális politika alapelvei kö­rül nincs vita. Ezekkel — a szocialista demokratizmus szemléletéből következő vál­lalati. társadalmi önállóság elvével is — mindenki egyetért. Annál inkább meg­oszlanak a vélemények az így végzett munka eredményessé­géről. Köztudott, hogy a kulturá­lis politika a nemzeti-társa­dalmi gondokra művészi erő­vel visszhangzó szocialista eszmeiségű alkotásokkal vál­lal azonosságot. Emellett — a múlt rossz tapasztalatain okulva, a fejlődés szerves fo­lyamatosságát tiszteletben tartva — becsüli a demokra­tikus, humanista szellemű műveket, sőt a vitatható, de nem ellenséges munkák nyil­vánosságát is biztosítja, ha valódi értékről, megismerésre méltó produkcióról van szó. Az a kérdés, milyen arány­ban jelentkezik a nyilvános­ság előtt ez a három kategó­ria. A bírálatok szóvá teszik, hogy a szocialista közvéle­ményhez közelebb álló alko­tók és alkotások szerepe, sú­lya nagyobb lehetne. nem Ártana ponto­sabban MEGHATÁROZNI, mit támogat a kulturális intéz­mények rendszere: milyen műveket és irányzatokat te­kint a magáénak. Erről ma csak általános elképzelések vannak, ami a mindennapi gyakorlatban sok zavart okoz. Jó volna, ha az alkotómű­helyek — kiadók, stúdiók, színházak, stb. — tevékeny­ségének elemzése kedvezőbb feltételeket biztosítana a de­mokratikus humanizmus és a szocialista művek számára. És e téren jobban segítené őket a hivatásos kritika ori­entáló, értékrendet jelző te­vékenysége. Van ennek a kérdésnek anyagi vonatkozása is. Annak ellenére, hogy a kultúra ter­mékeit nem tekintjük áru­cikknek, ezen a sajátos terü­leten is súlyt helyezünk a gazdaságoss'ág érdekeire. Ezt az érdekvédelmet össze lehet hangolni a művészi érték megbecsülésével, kulturális és közművelődési céljaink kö­vetkezetesebb szolgálatával. Senki nem vitatja, hogy ma­napság könnyű üzletet csi­béire, az meg toppantott egyet: — így csúffá tenni az em- be"t! Azonnal lemondok! Botkó halkan azt mondta: — Legközelebb szalvétát is veszünk a lányoknak. Az elnök krákogva tolta vissza Botkónak a közben összehajtogatott lepedőket, s azt mondta erélyesen: — A lepedőügyet tisztáz­tuk, az ifjúságnak igaza van... de azt se lehet tagadni, hogy a kultúrigazgató sokkal job­ban dolgozik, mint elődje. Legyünk igazságosak. Azokat a filmeket nem ő választotta, úgy küldték ide, ennek utána kell néznünk, küldjenek mást. olyat, ami megfelel az itteni igényeknek. Válasszunk tanácsot, társadalmi bizottsá­got a kultúrotthon vezetésére. Ennek tagja lehetne Botkó elvtárs... Maradjon itt és kép­viselje az ifjúságot. Botkó levette télikabátját és a sarokban árván maradt székre ült — mert a rendőr őrmester lábujjhegyen ki­ment, másfelé van dolga. Folytatódott a tanácsülés. nálni selejtes áruval, giccsel, krimivel, ízléstelenséggel, — vagyis olyan portékával, amelynek hagyományos piaca van. AZ A VEZETŐ. AKI A FQ_ RINT BŰVÖLETÉBEN EL. minden fejtöréstől megszaba­díthatja önmagát és beosztott­jait, ha erre épít. Ez is önál­lóság. A másik fajta — fele­lős — önállóság megkeresi, és többnyire meg is találja az elvtelen eredmények nélküli rentabilitás útját — módját. Értékeikkel vonzó műveket kínál, és arról sem feledkezik meg, hogy a közönséget nem­csak kiszolgálni, hanem ne­velni is hivatása. A kulturá­lis műhelyek munkatársai, akárcsak a kritikusok: céhbe­liek. Olyan emberek, akiket tanulmányaik és élményeik, műveltségük és munkájuk átlag feletti fogékonysággal, tájékozottsággal vértez fel. Erre szükség van, de nem azért, hogy az élet és a mű­vészet kérdéseit — tenniva­lóikat — kizárólag szubjektív módon, egyéni szemüvegen keresztül ítéljék meg. A ma­gas műveltség akkor termé­keny, ha figyelme, gondosko­dása segít az elmaradóknak. A kulturális műhelyek mun­káját az elsők között minősí­ti az az eredmény, ameiyet az olvasó-, néző-, fogyasztó­rétegek megnyerése és kielégí­tése mér. Az önállóság arra való. hogy ezt a célt — amelynek tudatformáló, tár­sadalmi, sőt gazdasági hatása a szocializmus teljes felépíté­sét gyorsíthatja — késlekedés nélküli határozottsággal kö­zelítsék. Ezt a célt — ta­pasztalatból tudjuk — első­sorban a mai ember külső és belső világának aktuális-köz­életi igényű ábrázolása szol­gálja. Elvekkel irányítani akkor lehet, ha az elkötelezett lek­torok. rendezők, színház-, és stúdióvezetők, a televízió éa a rádió irányítói mindennapi munkájukban következetesen, ha kell vitákat is vállalva tudják realizálni ezeket az elveket. Ez nem megy úgy, hogy mindenki mindig nép­szerű marad. Nézeteltérések nélkül, az álláspontok nyiit, ha kell, éles szembesítése nél­kül a kulturális területen sincs termékeny munka. Az önállóság érvényesítése énei­kül csak kétes eredmények­hez vezet, közhelyek és előí- tételek, a legkönnyebb ellen­állás zsákutcájába lök. A ké­nyelmes, elvtelen magatartás is szerepet játszik abban, hogy a megengedhetőnél több a giccs, az ízlés- és gondol­kodásrontó selejt. Vitára, ál­lásfoglalásra, a kritika jóval nagyobb elvszerűségére, marxista igényességére volna szükség egy másik szférában is. Azokra a művekre gondo­lok, amelyek vitatható — gyakran problematikus — vi­lágnézeti jelentésükkel együtt érdemesek a figyelemre, a megismerésre. Az elmúlt években nem volt hiány vi­tát provokáló alkotásokban. Annál több gondot okozott, hogy polémia, meggyőző el­lenérvek sorakoztatása he­lyett kritikátlan hozsánna fo­gadott és kísért néhány, a marxista világnézet igényei­től idegen művet. Vajon ez felel meg — mondjuk — a kritika önállóságának? Meg­felel — esetleg — a nem marxista kritika szemléleté­nek, de vitathatatlanul ütkö­zik a marxista műbírálat el­kötelezettségével. Ezzel kap­csolatban érdemes ismételni: nem elég az alapelvekkel egyetérteni, általánosságban helyeselni. Ha a meggyőződés nem jut egyes művek elem­zésében, kihívó nézettorzulá­sok korrekciójában határozot­tan kifejezésre — gyakorlati­lag nagyon keveset ér. Dersi Tárni*!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom