Kelet-Magyarország, 1970. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-11 / 239. szám

*. oTJaí KTBLET-MAGYARORSZA« — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1970. október 11. Áa cross— magyar kulturális kapcsolatok történetéből Szabó Endre műfordító Reggel az apósa pálinkával keltette. — Hallom Imruskám, hogy betegszabadságon vagy — ka­csintott rá, s telebuggyantotta a poharát méregerős szilvó- riummaL — Hiába, ez a jár­ványos idő... — röhögött. Hajdú Imrében a szó is, de különösen a pálínkáskeltő látogatás, nyomban gyanút fogott „Mi az istent akarhat ez a vén tyűktolvaj?” pislo­gott rá a dunna alól. Mert magában csak így hívta az apósát: a tyúktolvaj. Csak az asszony miatt tartotta vele a békességet. Margitka miatt, aki nem tudná elviselni, hogy az apjáról a férje ilyeneket gondoljon. — Este harminckilenc kettő volt a lázam... — nyögött Imrus. — Kerülget a hányin­ger. a térdem remeg. Meg a kedvem sem a régi... —mert alapjában vidám természetű ember volt Hajdú Imre. — így aztán kiírattam magam. Az após mosolygott, sajnál­kozott egy keveset, töltött még egy pohárkával s maga is ivott. — Ettől megjön a kedved — mondta az após s nyájasan és fontoskodva nézte a vejét. Mintha bűvölne a tekinteté­vel. — No, igyál még... Ez az efhber akar valamit tőlem — döbbent rá pillana­tok alatt Imrus. Ismerte az apósát. Fösvény, zsugori fic­kó. Kapáltatja vele a szóló­ját, felszedeti vele a szőlőjét, felszedeti velük a rohadt gyümölcsöt; cipelik a put­tonyt le a hegyről, a hordót a pálinkafőzőébe, de egész té­len eszébe nem jutna, hogy egy pohár pálinkával megkí­nálja a lányát és a vejét Hart;-, sőt tízéves pálinkája van a pincében... „Hogy mire ez a nagy kínálás?” — Nem lehet ezekkel a ví­rusokkal mit kezdeni — nyög­te Imrus. — Az orvosok tehe­tetlenek. Még a nevüket se tudják. „Pihenjen! — mondta az orvosunk, amikor panasz­kodtam. ~ Pihenjen és izzad­ja jól ki magát Aztán egyen, amennyit csak bír. Mert erő kell ide!” — bágyatagon nézte a hunyorgó apósát. — Hát ez van most... — No-no! — vigyorintott újra az após és a pálinkás­üveget kabátja zsebébe csúsz­tatta. — Nekem nem kell nyögni. Egy kis nátha, egy kis vírus nem a világ. Ismerem én ezt... — s újra kacsintott „Az ördög vinné ezt a vén tyúktolvajt, ügy kacsingat rám, mintha beteges lenne és tetszenék neki” - morogta magában Imrus. Margit jött be, forró teával, vajas kenyérrel, tojássaL — Látja, apám — panasz­Baráth La főt: Ismeretlen vírus kodott. — Még Imrust is el­kapta ez a fránya járvány... — így van az! — mondta az após. — így bizony — s mikor magukra maradtak, új­ra kacsingatni kezdett. — Te, fiam... van itt egy munka. Egy tető, Két-három nap alatt összeütjük... A műanyaggyár főmérnöke szőlőt vett a Dele- váré oldalán. Elvállaltam. És hogy kiírattad magad, éppen kapóra jött Mert egyedül nem tudok én ott dolgozni... Ha segítenél, — Segíteni? Segítenék én szívesen... — „A franc ami beleáll a mászekolásodba, vén tyúktolvaj. Méghogy én ku­lizzam helyetted, amikor két­szer megennéd a...” káromko­dott magábain, — De hát én tényleg beteg vagyok, apa. — Beteg? Hiszen azt mond­tad, hogy csak vírus... Meg ahog" az orrod szól, látom is, hogy csak náthád van. Az pe­dig nem betegség... — Nem nátha ez, apa. In­fluenza! Vírusok... — Mit, vírusok. Az is nát­ha. Hogy ilyen úri nevet ad­nak neki az orvosok, az csak azért van, hogy kicsalják a szegénytől a kis pénzét... — hirtelen előkapta az üveget, s újra töltött — No, igyál csak. Ez kell arra. Jó erős szilvó- rium... Mi is csináltuk a be­teget. Jantek sógorommal fel­vállaltunk egy komolyabb munkát, kiírattuk magunkat otira, aztán... Érted? — És ha ellenőrizték ma­gukat? — verte a verejték Imrust. — Akkor mit mond­tak? — Hallod, te se viszed sok- raí Hát a beteglátogatók J6 komák. Mind. És egy-két po­hár pálinka, ebből a jobbik­ból... He? — s kacagott. „Jobbikból? A fene eszi a zsugori képedet. A legrosz- szabból hoztál most is!” — Ha egyszer beteg az em­ber, akkor pihenjen... — ma- kacskodott Imrus. Azért ítják ki az orvosok. Később bejött a felesége; akkorra az após már nagy méltatlankodva elviharzott, (kicsit bicegett a bal lábára, s ahogyan vitte a girizdnyi fe­nekét, csak billegett, mint egy fűszál). Jött az asszony és nagy ártatlanul megkérdezte. — Jóleshet ez a kis pihe­nés. Hónapokon át gürcöl az ember; azt a kis szabadságát is, ha kiveszi, akkor megy a szőlőbe meg a ház körül ten- ni-venni. Igazad is van, Írasd ki magad. Még ha csak náthás is vagy csupán... Imrust akkor már még job­ban verte a verejték. Érezte, hegy a pálinka nem hogy se­gítene a baján, de még job- ban elgyengíti, és a gyomrá­ban felkavarodott a reggeli étel • — Náthás? — nézett a fele­ségére. Látta ő, észrevette nyomban, hogy a vén tyúk­tolvaj megagitálta a lányát is. „Persze, egy kis nátha... nem kell komolyan venni. A tetőt pedig egy ember nem képes megcsinálni. A szarufákat össze kell állítani, a kötőge- rendákat fel kell cipelni a tetőre, meg aztán a cserepezés sem egy embernek való mun­ka; adogatni, rakni, miegyéb”. — Az, az! Kisapukám! — simogatta a feleség Imrus lá­zas homlokát. — No lám, nem is vagy olyan forró, mint este. Mert a láz csak este jön elő. Akor nem engedlek se­hová. Korán ágyba bújsz, ki­izzadod magad. Napközben persze... — Napközben? — nézte a feleségét. — A vírus... — Vírus, vírus! — makacs­kodott az asszony. Lassan- lassan elfogta a düh: hát ennyire értelmetlen az ő fér­je? Vagy igaza lenne az ap­jának, és csak egyszerűen lus­taságból nem akar segíte­ni...?” — Milyen vírus az már, ha még az orvostudo­mány sem ismeri. Akkor az nincs is. Hát nem igaz? — Nem! — mordult fel Im­rus. Mert már bosszantotta, hogy nem hagyják pihenni. Erejé is mind jobban elfo­gyott a vitában. — Nem! Ér­ted? Azért még létezhet va­lami, mert nem ismerjük. Is* mered te az afrikai négere­ket? A törzseiket? Ezer meg ezer féle törzsük van. A ne­vét se tudjuk. Mégis, van­nak... — s bár érezte, hogy buta a hasonlata, ezzel az aggyal most nem képes jobb hasonlatot találni. — Van­nak! Ha hiszed, ha nem! Ha ismered őket, ha nem! Az asszony szeme pillana­tok alatt könnybe borult — Hát annyira utálod az apámat? Az én családomat... hogy még arra a kis szíves­ségre se vagy képes. Ami­kor itthon lopod a napot esz- téká pénzen. Hát nem min­degy neked? Hát nem tetette neked jót az a kis mozgás? Hajdú Imre agya pillanatok alatt kitisztult. Legalábbis ő úgy érezte. Szidta magában az apósát, a pálinkáját, nyugha­tatlan zsugori természetét és egy kicsit a famíliáját is. — Először is: nem lopom a napot. Tisztességes beteg va- gvok... — Beteg? — visította közbe a síró asszony s mikor így tett, akkor Hajdú Imre az öregapját látta Margó kedves arcában is. A ravasz, min­denre elszánt, kíméletlen apát, akinek a nyugalma mö­gött valami olyanféle szándé­kok lapulnak, mintha szeret­né egyedüli birtokába venni a napot, az erdőket, a levegőt, s mindent; s mindezt csak egvmagának, hogy elzárhassa, hogy hozzáférhetetlenné te gve mások számára. Mások és mindenki, telán még önmaga számára is. — Hogy te beteg vagy — erőltette a nevetést az asszony. — Lusta! Nem ak&- ródzik az úrnak dolgozni, hát megy az orvoshoz, panasz­kodni, egy kis nátha miatt. Mondhatom... Imrus nem birta tovább. Kiugrott az ágyból és öltöz­ködni kezdett — Nekem te ne mondj semmit! Érted? Az asszony megijedt. — Nem akartalak én meg­bántani. Édesem! Apucikám! — s ott topogott körülötte, tehetetlenül és siránkozva. ...Mikor az orvos meglátta a váróban, elcsodálkozott. — Magával meg mi van, Hajdú? Miért nem fekszik? Mért nem pihen otthon? Délután meglátogatom. — Doktor úr... az a hely­zet, hogy otthon még több a vírus, mintha az üzemben dolgoznék. Ért engem? — Nem! Egyáltalán nem értem. A vírusokat meg ne emlegesse, mert éppen eléír bajt okoznak nekünk, — s a váróban ücsörgő emberekre nézett. — Legalább ismer­nénk a nyavalyásokat. — Hiszen ez a vírus is is- ismeretlen, doktor úr... Kér­ném, hogy írjon ki engem, dolgozni. Már holnapra, ha lehet! — Masa megőrült, Hajdú. De a maga felelősségére. . ha akarja! — s úgy nézett a be­tegére, mint akinek elment a józan esze. — Köszönöm, doktor űr — hálálkodott Hajdú Imre. — Nagyon köszönöm. „Ez teljesen megkergült. Még hálálkodik Is. Micsoda borzasztó hatást váltanak ki ezek az ismeretlen vírusok...” — morogta magában az or­vos. Thlery Árpád: Bódi Gáspár hosszú napja Bódi az autóbuszjegyet gondosan összehajtogatta, zsebre tette, majd elhelyezke­dett az ülésen. Indulás előtt még egyszer az ablakhoz ha­jolt, mintha meg akart volna bizonyosodni; valóban nem egy furcsa álom áldozata. Fel­pillantott a szociális otthon sárga, kastélyszerű épületére, mely így tél utolján. mikor már a mélyebb részeken is olvadozott a hó, valósággal világított a földszínű, ázott domb tetején. Bodinak úgy tűnt; a kapunál a fiatal fe­nyők között, vállára vetett in­tézeti köpenyben ott áll az igazgatónő. Bódi viszahúzó- dott az ablaktól, és azt gon­dolta: Az ördögbe, hogyan láthatnám én innen, ő meg onnan engemet?... De nem szabadult az igazgatónő szá­raz, deszkaszerű alakjától, égyre csak visszatért eléje, pontosan úgy, ahogy az este a fehér íróasztal mögött a válláról le-lecsúszó köpenyét igazgatva ült. Bódi papírjait lapozgatta. — Magának holnap orvosi vizsgálatra kell mennie — mondta. — Igenis. — De nincs, aki elkísérje a városba. — Akkor nem megyek — nyugodott bele Bódi. Az igazgatónő felpillantott átható, türelmes tekintetével, amely sohasem az emberekre és a tárgyakra nézett, hanem mögéjük. — Én azonban kísérő nél­kül is elengedem magát. Nem érdekel, hogy ml van itt a papírjaiban. Miért ne jönne vissza rendesen egyedül is, ha egyszer vissza kell jönnie. Nem igaz, Bódi? — Maga tudja... — Itt vannak a papírjai. A reggeli «utóbusszal .bemegy a városba és megjelenik min­denütt. ahol kell. Nem elő­ször fordul meg maga azokon a helyeken. De figyelmezte­tem valamire! Ha maga este kilenckor nincs itt az inté­zetben, ha lerészegedik, ha elcsavarog Ha bármi disz- nóságot csinál, maga nem ember többé előttem! Megér­tette? Rendben van — mondta Bódi furcsa hangon, s mintha egy idegennek a hangján szó­lalt volna meg, és azt sem értette: hogyan talált rá ilyen könnyen ' a megfelelő szavak­ra? Elégült, boldog mosollyal ült az autóbuszban, és ez a kifejezés az orvosi rendelők­ben sem tűnt el az arcáról. Az ápolónők meglepett kér­déseire titokzatosan mosoly­gott, az orvosoknak pedig a gyógyuló betegek tájékozott bizakodásával válaszolgatott. Egy csöppet sem emlékezte­tett arra az iszákos, rossz mo­dorú svihákra, aki megbízha­tatlan volt pénzben, szóban, időben, és aki évekig fiagára hagyatva élt a külvárosi fel­vonulási épületek táján, So­kan bolondnak tartották, míg valaki szólt az érdekében, és egy szociális otthonban he­lyezték el. A boldog arckife­jezés az orvosi vizsgálatok végeztével kezdett tünedezni, mintha Bódi az utcákon bo­lyongva fokozatosan ébredt volna tudatara, hogy ezt a délelőtti kis papírboldogságöt csak azért hitethette el magá­val, mert már nem jutnak eszébe a régi idők, s ha még­is: idegen tárgyként úszkál­nak az emlékezetében, s nem tud igazán ragaszkodni hoz­zájuk. Azt gondolta: a cim­borák ilyenkor a vasúton, meg a közraktárak körül lé­zengenek... Nem akart velük találkozni, s a belváros felé indult. A gyógyszertárnál egy ha­talmas, fehér kéz nyúlt felé­je majd kirajzolódott a kes­keny, beesett sólyoimarc, és az arcon furcsa módon fel­éledtek a harag piros foltjai. így állt, ilyen haragosan és meglepetten az egykori ezer­százas FIAT mellett: ki akar­ta nyitni'az ajtaját, és csak altkor vette észre, hogy be van hegeszt ve... — Bódi élvtárs! — ért hozzá barátságosan a nagy fe­hér kéz. Bócü összerezzent és azt gondolta: Annyi ra egyezik minden, hogy nem lehel igaz. S nem értette, hogy az ő ke­ze miért nem' mozog? — Főnök!... Azaz, Sípos elvtáns! — nyögte. Szabadkozott, valósággal húzatta magát, de Sipos be- cipelté egy mellékutcába. A pincében a pincér négy teli poharat tett eléjük az asz­talra. Bódi elborzadt és le­hunyta a szemét — Úgy láttam, hogy biceg. Mi történt magával? — kér­dezte Sipos. — Karambol. Nyolc éve már. — Ó!... — pillantott Sipos részvéttel egykori sofőrjére. — Magának pedig mindene volt az autó. Bódi elvörösödött. Az asz­tal súrolt deszíkalapjára bá­mult. — A karambol után vidék­re költöztem — mondta. — Most egy gazdaság kocsiját vezetem. Sípos a poharáért nyúlt. — Én pedig tizenöt éve már, hogy a minisztérium­ban vagyok. Most látogatóba jöttem ide a rokonokhoz... Nem iszik, Bódi elvtárs? — Legfeljebb egy keveset — mondta Bódi erőtlenül, és Nemrégiben egy jgen ritka könyv 'került, a kezembe, amely felkeltette érdeklődé­semet. Szabó Endre magyar író forradalmi verséskötetéről, a ViUáanlásokról van szó, melyet 1319-ben adtak ki Budapesten. Nemsokára Berehovón két olyan könyvre buküantam, amelyeket az említett író for­dított oroszból magyarra. Az első 1831-ben látott napvilá­got Budapesten Orosz költők címmel. A kötet Puskin,' Ler­montov, Nyekraszov, Zsu- kovszkij, Kolcov, Krilov, Ri- lejev és más költők költemé­nyeit foglalta magába. A má­sik könyv 9 évre rá, 1900-ban jelent meg. Az utóbbi könyv négy orosz költő műveit tar­talmazza. Szabó Éneire, egész sor ere­deti versesikötet és prózai mű szerzője. Több regényt is írt. Miért is keltette fel fi- gyelmemet az író fordítói munkássága? Az író életrajzi adataiból tudjuk, hogy 1843-ben szüle­tett Nagytoronya községben. Hogyan lett Szabó Endre az orosz írók műveinek egyik el­ső magyar nyelvű tolmácso- lója, ha nőm , ismerte azt a nyelvet, melyen az eredeti mű íródott? Kitűnik, hogy ebben sokat segítettek neki kárpátontúli barátai, különösein az uzsho- rodi Fincicki Mihály és Fen­éik Jevgen kárpátontúli író. ügy történt, hogy a múlt század 70-es éveiben, amikor Szabó Endre a sárospataki jogi akadémia hallgatója volt, gyakran járt Zemplén megye szlovák falvaiban és itt nem­csak a szlovén, hanem az It­teni ukrán, úgynevezett rutén nyelvvel is megismerkedett. Az orosz írók művei any- nyira megtetszettek a fiatel írónak, hogy addig nem nyu­godott.. amíg személyesen meg nem ismerkedett Fincic- kivel, és nem kötött vele ba­ráti kapcsolatot. Szabó End­re néhányszor találkozott Fencik Jevgen kárpátontúli íróval, akivel szintén barát­ságot kötött. Az utóbbi nem­csak részletesen tájékoztatta magyar barátját az orosz Írók munkásságáról, hanem tanácsolta neki, hogy tanulja meg az orosz nyelvet és fog­lalkozzon műfordítással. 1874-ben Szabó Endre, már mint fiatal újságíró Budapestre került. Itt ismét találkozik és megbarátkozik kárpátontúli- akkal — a fővárosi egyetem diákjaival. KárpátontúU ba­rátai által ismeretséget köt Csi ncsarjov kaukázusi szár­mazású orosz kereskedővel, aki közeli barátja lett a hazugságán tűnődött. Azt gondolta vöröslő arccal: Te­hát így ég el szégyenében az ember. — Hány éve is, hogy mi együtt voltunk? — kérdezte Sipos. — Negyvenhétben. — Micsoda idők voltak ak­kor... — Nagy idők voltak — bó­lintott Bódi komolyan, és ahányszor Síposra pillantott, egyre csak a rozoga FIAT-ot látta maga előtt, amelynek az egész jobb oldalát egy szeren­csétlen hídra kanyarodásnál leszakította. A bányavidéken napok óta zuhogott az eső, az utak oldalát kimosta a víz, de menni kellett, nem törődve az életveszélyes utakkal, s akkor a meszelt kőhíd egyszer csak alatto­mosan ott termett előtte. Aj­tó nélkül nem járhattak, a leszakadt ajtókat fel kellett hegeszteni. Attól kezdve bal oldalról másztak be a kocsi­ba,- míg Sípos meg nem unta a beosztásához képest meg­alázó ki- és beszállásokat, és felkutatott a városban egy Opelt. Négyen mentek az autóért — A nép nevében! — mondtak halálos komolyság­Az orosz írók műveinek for­dítósával Szabó Endre már a múlt század 80-as' éveinek végén kezdett foglalkozni. 1388-ban látott napvilágot el­ső fordítása, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődós c. regénye. Hogy felhívja a magyar köz­vélemény figyelmét az orosa irodalomra, az író ugyanab­ban az évben orosz nyelvtan­könyvet ad ki magyar nyelvű magyarázatokkal. A 90-es évektől kezdve Szabó Endre rendszereden szerepel orosz írók műveinek fordításával a sajtó hasáb­jain. 1891-ben jelenek meg az orosz költők verseinek már említett kötete. Ugyanabban az évben fordította le és adta ki Csehov Párbaj c. elbeszé­lését. Később 1899-ben meg­jelenik Tolsztoj elbeszélései­nek fordítása. A követi sző évben kiadják Tolsztoj A sö­tétség liatalma című drámá­ját. Az író örömmel fogadta a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. És amikor Ma­gyarországon győzött a prole­tárdiktatúra, Szabó Endre a Néplap című újság főszer­kesztője lett Fordítói munkásságát még a Horthy-rendszer nehéz évei­ben sem hagyta abba 1922- ben lefordította és kiadta Dosztojevszkij több művét: A Karamazov testvéreiket há­rom kötetben, a Szegény em­bereket, az Emlékiratok a holtak házából-t, a Félkegyel­műt, A játékost, az Ikertest­vért és A kamaszt Az említett írók művein kívül Szabó Endre lefordítot­ta magyarra Goncsarov, Go­gol, Gorkij több művét is. A magyar író nagyon hála* volt kárpátontúli barátainak az orosz nyelv elsajátításában és fordítói munkájában nyúj­tott segítségükért. Szabó End­re gyakran ellátogatott Kár­páton túlra. nevezetesen Uzs- horodra, ahol többször volt Fincicki Mihály vendége. Az író kárpátontúli kortársai jól emlékeznek rá. Télen orosz szabású téli sapkában és bun­dában járt és így sokan orosznak tekintettek. Sok kárpátontúli olvasó is­merkedett meg az orosz íróig műveivel Szabó Endre fordí­tásában. Erről tanúskodnak a szerző Berehovón talált köny­vei. A magyar író szívélyes barátsága és alkotó együttmű­ködése földieinkkel az orosz irodalom népszerűsítése és terjesztése érdekében, a két szomszédos nép testvéri és baráti kapcsolatai történeté­nek még egy fényes lapja. J. KacsiJ gal a szobafestőnek, aki megszeppenve állt előttük aa udvar közepén. Mulatságos volt, ahogy igyekezett a ked­vükben járni. Kinyitotta a pajtát. A ponyvát lerángatta a kocsiról, és saéttárt, tehe­tetlen karral azt mondta: — Ezt csak tolni lehet, kérem... Szerencsére négyen voltak, de így is alaposan megizzad­tak, mire nevetség tárgyaként az ütött-kopott kocsit a váro­son árt betolták a pártgarázs­ba. Bódi csodálattal hallgatta Sípost. Minden megelevene­dett amiről beszélt, csak ki kellett; nyújtania a kezét, hogy megérintse a hegesztőt; aki egész éjszakán át dolgo­zott a FIAT ajtajaival, hogy Bódi másnap elfuvarozhassa Sípost a választási gyűlésre- Bódi hallgatott, nem tudta félbeszakítani Sípost. Egyszer a faliórára pillantott. Sipo« észrevette. — Dolga van? — Ö, nem, nem..: Mi dol­gom volna azon kívül, hogy itt vagyok most magával?... — tiltakozott Bódi, és a kezét rátette Sípos karjára. Meg it szorította egy kicsit. — Mi van, Bódi elvtárs? — hunyorított Sipos elerzéke- nyülten. — Semmi — nyögte Bódi, és az arcát a kabátja újjába törölte. — Csak nekem is eszembe jutott az a sok min­den, amiken végigmentünk mi ketten. Akik láttak működni bennünket, biztos az! gondol­ták magukban: Ki hitte

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom