Kelet-Magyarország, 1970. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-06 / 209. szám

ETLÉT-MAGYARÖRSZÁC — VASÁRNAPI MELLÉKES? 9. o!<M 1970 «zeptemfcsr 9.----------------- ii I ,r------------­Bede Anna: Szőnyi István emlékezete Már nem várom Már nem várom, hogy meg­térjen hozzám akár árnyék, akár vihar ké­pében az a fekete asszony, aki voltam nagyon keleten, valaha régen. Már nem figyelem a pulzu­somban vad zuhatagok zubogását. Már nem keresem a , pupillámban volt tűzvészek szelídült mását. Sorsomhoz magasodva mondom: itthon vagyok, nagyon is jó itt. Már nem kutatom a horizonton hajdani létek vízióit. S ha álmomban még megrohannak régi regék, dallamok, képek, és kalandozva, rég-elhamvadt távol korok ködébe lépek; Európára ébredek fel, erre a csupafény pokolra, telve hitekkel és sebekkel, gyönyörködve és fuldokolva. 1 Tíz éve halt meg a modern magyar képzőművészet egyik leg­nagyobb mestere, Szőnyi István Kossuth-díjas festő és gra­fikus. Műveit Európa és Amerika számos múzeumában és magángyűjteményében őrzik. Kiváló művész-pedagógus voll, a képzőművészeti főiskola tanáraként tehetséges fiatalok so­kaságát indította el pályáján. Utolsó éveit a Dunakanyar fes­tői táján, Zebegényben élte le, fáradhatatlanul alkotva. Mű­terme ma kis múzeum, ahová nemcsak tisztelői zarándokol­nak; a zebegénvi Szőnyi-házban nyaranta művésztelep mű­ködik. Képünkön Szőnyi István női aktot ábrázoló rézkarca. Johannes Bobrowski: SÍK SÁG Tő. Tó. Tó. partjait mosó tó. Felhő • alatt — darumadár; tündöklő fehér, ezeréves ragyogás. A széllel együtt szálltam én ide. Itt fogok élni. Vadász voltam a hegyekben, de magához vonzott a fű. Beszélni taníts meg engem fű, taníts meg meghalni és hallani, hallani örökké és beszélni; kő hallgatni taníts meg, elnémulni; és te víz, ne kérdezz engem, és te se szél, semmiről, semmiről te se szél. levdokija Loszj: AZ ÉN SORSOM Lehét, Van valahol hely a földieken, Hol az emberek boldogabbak, mint én, De rám csak e honi rögök szentélyén Ragyog boldogság — sorstól ezt kapom én. Mivel a boldogságra rátalálnom Oly kevésszer adatott, hogy mondanom Is nehéz; ezért ügy küzdöttem én, Hogy senki másnak azt át nem engedém! Fordította: Sigér Imre Balta László legújabb kötete A világóra ketyegése A KOZMOSZ-KÖNYVEK SOROZATÁNAK jellegzetes karcsú kötete immáron a ti­zenhatodik szépirodalmi gyűj­teménye a kárpátaljai Bállá László műveinek. Két évtized munkássága található meg ebben a 16 kötetben és ezzel ennek a kiterjedt munkásság­nak csak egy részét említet­tük. Mert Bállá László az ungvári irodalmi élet közép­pontjában él, a Kárpáti Igaz Szó című napilap főszerkesz­tője s fél tucat irodalmi Olva­sókönyvet írt, állított össze a terület magyar iskolái szá­mára. És ezzel még nem is fejeztük be irodalmi munkás­ságának jelzésszerű ismerteté­sét, hiszen Bállá nagyszerű művészeti kritikus is: a kép­zőművészeti alkotások, kiállí­tások bírálata, ismertetései ar­ról tanúskodnak, hogy nem­csak egyszerűen jó érzékkel nézi, látja ezeket a2 alkotáso­kat, hanem olyan értő szem­mel foglalkozik a művészek­kel, mint aki maga is ezek kö­zé az alkotók közé tartozik, otthon érzi közöttük magát. Kiterjedi munkásságot em- h: ettünk feljebb s a továb­biakban még mindig csak a közvetlenül, írással összefüggő tevékenységre tettünk célzást. Pedig Bállá László közéleti tevékenysége is meglehetősen közismert. Tavaly például ép­pen egy béketanácsi küldött­ség tagjaként járt városunk­ban, máskor irodalompoliti­kai „funkcionáriusként,, tevé­kenykedik, de részt vesz a kárpátaljai terület közéleté­nek szinte minden politikai­társadalmi megmozdulásában. Ez az utolsó negyedszázad, amely Bállá életének nagyob­bik részét foglalja magában (hiszen 1927-ben született) vé­gig tanúja volt ennek a szé­les körű közéletiségnek. A kötethez a kortárs, a har­costárs Kovács Vilmos írt utószót és szavai pontosan jel­lemzik ezt a tevékenységet: „Pályafutásának kezdeti sza­kaszát az úttörők ismerős sor­sa szabta meg. Helyzete azzal bonyolódott, hogy piomrsze- repének kettőssége (irodalom­politikus és irodalmár volt egyszeméiyben) kettős kötele­zettséget rótt rá: érvényesí­tenie kellett az irodalom-szer­vezésben akkor fennálló, meg­lehetősen merev, gyakran kö­vetkezetlen szempontokat, azonkívül írásaiban valami olyasmit kellett produkálnia, ami — a korabeli mintákhoz hasonlóan — félreérthetetle­nül bizonyítja egy szervezen­dő irodalom létjogosultságát.” PONTOSAN ERRŐL VAN SZŐ: éppen Kovács Vilmos és Bállá László, a kárpátaljai magyar irodalom két legki­emelkedőbb alakjának mun­kássága bizonyította be, hogy érdemes felfigyelni e terület irodalmi életére, érdemes mű­veiket a Szpvjetunió népeivel orosz vagy ukrán nyelven széles körben is megismertet­ni. S ez az úttörő tevékenység hozta magával azokat az in­tézkedéseket is, hogy a kár­pátaljai magyar irodalmi élet mind több kiadásai, megjele­nési lehetőséget kapott és kap folyamatosan hangjának hal- latására. A Kelet-Magyaror- szág alkalmanként hírt ad egy-egy ilyen fontosabb kiad­ványról (hogy most az egyéni köteteket ne is említsük kü­lön): ilyen például az éven­ként megjelenő Kárpáti Ka­lendárium, amelyik legutóbb már külön irodalmi melléklet­tel együtt jelent meg: a Kör­kép c. negyedéves összeállítás is ilyen céllal indult, habár még az öqálló, eredeti művek közlésének kérdését nem ol­dotta meg; s ilyen lehetőség a Kárpáti Igaz Szó vasárnapi melléklete, a NEON is, ahol irodalmi cikkek, versek, no­vellák jelennek meg. S ha va­laki ezeket az orgánumokat figyelemimel kíséri, akkor nemcsak annak a bölcs iro­dalompolitikai elvnek a gya­korlatát látja megvalósítva, amely értelmében e többnyel­vű terület orosz, ukrán, ma­gyar nyelvű irodalmának egyíittjelentkezését észlelhe­ti, hanem azt is láthatja, hogy a középiskolás diákok bereg­szászi, ungvári irodalmi kö­rei, az ungvári egyetem ma­gyar szakos tanárjelöltjei kö­zött néhány nagyon biztató tehetség él. akiknek verseit, elbeszéléseit érdemes lenne átvenni a magyarországi la­poknak is. A mi irodalmi éle­tünket is felfrissítené kissé a kárpátaljai írók hangja, de ezen túl feladata is lenne a magyar sajtónak az ottani iro­dalmi élet nyomatékosabb fi­gyelemmel kisérése. Mert csak hogy Bállá pél­dájánál, életművénél marad­junk: eddig megjelent tizen­hat kötete közül hányat is­mernek itthon, hány került hazai könyvárusi forgalomba? A bibliográfiai adatok szerint valószínűleg kettő: A Juven­tus—1 űrutasai és Hidi Pista biciklista című ifjúsági regé­nyek, amelyek 1963-ban ill. 1965-ben az országok közötti közös könyvkiadási terv alap­ján jelentek meg. Az első, iga­zi lépés azonban csak ezzel a kötettel indult meg: hogy t. i. a Kozmosz-sorozatban adták ki Bállá novelláinak egy gyűj­teményét. Nincsenek az elbeszélések után évszámok; nem tudjuk nyomon követni, hogy ezek az írások régebbiek vagy a legújabbak. Az megállapítha­tó, hogy a nálunk is több he­lyen ismertetett legutóbbi kö­tet, a Parázs a hóban (1967) három, jól választott elbeszé­lése ebbe a kötetbe is átke­rült. Talán a régebbről is­mert Horror vacui szimultán szerkesztési módjához hason­ló. e kötet záróírása (Ha is­ten úgy szeretne) jelzi, hogy Bállá írásaiban valamilyen stílus-újítás kezdődik, mutat­kozik, a hagyományos novel­laszerkesztéssel szemben. Ez a „szemben” azonban nem azt jelenti, mintha szakítana az eddig követett eljárási móddal, csak azért, hogy mo­dernnek higgyék, formabon­tónak tartsák. Nem. Mert Bal­ia írásaiban régebben is, min­dig az önmagát kereső ember elemzését találtuk meg válto­zatos helyzetek, különféle kapcsolatok ismertetésekor. Az írás számára is, mint a legjobbak számára is: mindig- a megtisztulás keresése, az emberi élet értelmének mélye felé törekvés elemzésének út­ja. NEM VÉLETLEN, HOGY AZ ÍRÁSOK tekintélyes ré­szének visszaemlékezésszerű kerete van: beszélgetés, vá­ratlan találkozás emlék-fel­villanásai közben, vagy egy nehezen megírt, töprengő le­vél lelkiismeretvizsgálata so­rán. Ez benne a „hagyomá­nyos”. Hogy ezt formájában meg-megújítja a párhuzamos cselekményfuttatás nyomda- technikailag is jelzett megkü­lönböztetésével, csak az olva­só helyzetét könnyíti meg, de nem formai különcködés. Ez a kis, gyűjteményes kö­tet még a külső szemlélő szá­mára is afféle összefoglaló visszapillantást jelez. Egy olyan író életművére, aki, mint mondani szokták, min­dig az élet sűrűjében élt. Mert az elbeszélések mindig a szép­re törekvő emberi életet ál­lítják a középpontba, s azt mondják el, hogy ez hogyan és miért nem sikerülhetett az esetek tekintélyes részében. És most jön ez a közéletiségi jellemző: e novellák riem el­vont, bárhol, bármikor meg­történt. előforduló helyzetek­ben végzik ezt az általános emberi elemzést, hanem e te­rület társadalmi-politikái vál­tozásaiban élő, változó, előre­lépni vágyó embereit mutat­ják meg. így válik nemcsak egyszerűen szépirodalmi él­ménnyé a kötet, hanem kissé művelődéstörténeti tükör­képpé is. És az előbbiekből nyilván következik, hogy ez nem az elismerés korlátozását jelenti, hanem Bállá művészi ábrázoló művészetének hely­hez és időhöz fűződő elkötele­zettségét, művészi felelősségét juttatja kifejezésre. Margócsy József A mama nyilván azt szeret­te volna, ha gyermeke külse­jében is olyan hagyománytisz­telő, mint amilyen az édes­apja. Ö közmegbecsült gyám­ügyi előadó volt (télen-nyá- ron sötét ruha, díszzsebkendó. ezüst cigarettatárca, hosszabb mondataiban mindig helyet talált egy kvázinak, egy ap­ropónak, egy evidensnek.) A mi kis könyvelőnk, ha vala­mit rossznak talál, arra azt mondja „túró”, nem a Titánia keringőtői dobban meg a szí­ve, hanem harmadosztályú kültelki beategyüttesek osz­tályon aluli számaira „ha­rap". Az alma tehát olyan messzi van már a fájától, mintha csak valami idegen világba exportálták volna. Hálátlan a fiú, hogy nem törekszik olyanná válni, mini amilyennek édesanyja képze­li az eszményi hivatalnokot? Azzal, hogy édesanyja sze­mében ellenszenves társa! választott magának, valóban méltatlanná vált a fölnevelése érdekében hozott áldozatra? Tudom, száz olvasó közül kilencvenkilenc azt mondja máris: az újságíró a fiú párt­ján van, és most kezdi össze­tákolni az ideológiát a fiatal­ember magatartásának védel­mében. Pedig dehogy kezdem. Megértem az anyát — bár a gázcsap kinyitását inkább a klimaxszal magyaráznám, mint a fia sorsa, életvezetése fölötti bánatával. A legtöbb szülő azt szeret­né, ha gyermeke az ő élet­terveit vállalná magára, való­sítaná meg. A legtöbb szülő olyan társat látna szívesen gyermeke mellett, aki megfe­lel azoknak a kritériumoknak, amelyeket 6 fogalmazott meg önmagának a saját párválasz­tása idején. — de házasság- kötésekor nem követelte meg választottjától maradéktala­nul. Megértem az anyát. És megértem a fiút is Mikor akartak a fiatalok ugyanolyanabbá válni, mint amilyenek elődeik voltak? Szerencsére sohasem. A világ nemcsak azáltal megy előbbre, hogv más épü­letanyagot, más közlekedési eszközöket, más híradástech­nikai eljárásokat, más repülő­gépeket használunk, mint apáink. Az is hozzátartozik a változáshoz, hogy az ember felfogása, megjelenése, igé­nye nem ugyanaz, mint ami szüleié volt. A társadalom nemcsak ra­jongott mindig a gyermekért — egy kis bizalmatlanság is volt mindig abban, ahogy utódaira nézett. Véletlen vol­na, hogy oly sok közmondás fejezi ki ezt a fenntartást? (Találomra csak,hármat idé­zek: „A jó gyermeknek már a szó is verés... A ma szüle­tett gyermekben is benn a vétek... Jó gyereket, szép vén- asszonyt, egyet se keress,..!”) Nem könnyű belenyugod­nunk abba, hogy környeze­tünkben van az, akinek az élet lényeges kérdéseiről más a véleménye, mint a miénk. Hát még ha úgy érezzük, hogy a renitens — lekötele­zettünk... És melyik szülő nem érzi azt. hogy gyermeke há­lával tartozik neki? Ez a hála nemzedékek vég­telen sorának életében első­sorban azt jelentette, hogy a gyermek — mintegy saját föl­neveltetésének megszolgálá- saként — eltartotta öreg szü­leit. Az általános nyugdíj­rendszer bévézétéáé ótá a há­lának eltartásban megmutat­kozó formájára a családok többségében már nincs szük­ség. Vagy nyugdíjkiegészités- ben él tovább, s abban a ter­mészetes gondoskodásban, hogy az elaggott, orvosra, ápo­lásra szoruló szülőt istápolják a gyermekei. Ebben az új helyzetben a korábbinál sokkal nagyobbra nőttek szülő és gyermek kap­csolatában az érzelmi moti- v*umok. Mind több az olyan szülő, aki a hálának főként arra a megnyilvánulására tart igényt, hogy a gyermek élete fontos döntéseiben — még akkor is, ha az huszon­három vagy harminchárom esztendős — fogadja el a szü­lői irányítást. „Gondolható, hogy ha valaki, hát én jót akarok neki — és önzetlenül” — halljuk naponta a gyám­kodás magyarázatát. Valóban jót akarnak — ön­zetlenül. De terjedhet-e addig a há­la, hogy a fiatal föladja egyé­niségét? Hogy teszem azt, egy kezdő atomfizikus hetvenegy éves nyugdíjas cipőboltvezető atyjának gondolkodásmódját érvényesítse életvitelében ? Vagy hogy ellenkező előjelű példát mondjak: egy ifjú szerszámlakatos az orvosírnok mama intenciói szerint vá­lassza ki azt a lányt, akivel majd élni kíván? Az alma, jóllehet, mindazt magában őrzi, ami az almafa lényege — mégcsak nem is hasonlít az almafára. Koszto­lányi egy szép versében leírta a kérdést: miért nem érti a gyümölcs a fát? Ezért jelent a nemzedék- váltás sok tekintetben szokás­váltást, ízlésváltást és felfo­gásváltást is a társadalmak életében. És ez a váltós általában úgy történik, hogy továbbra is érvényben marad a régiből ami igaz, mély, humánus, és túllép az új raj azon, ami esetleges, kordivat vagy talmi. Közben persze a fiatalok is, az öregek is sebeket adnak, sebeket kapnak. Olyan a fo­lyamat, mint a szülés: fáj­dalom kíséri. És gyakran elhangzik közben a keserű kérdés: „hát ez a hála”? Pe­dig az ember nem azért vá­gyik utódra, hogy az ilyen, vagy olyan formában hálás légyén majd néki. A gyermek a puszta létével fizet a szülő gondoskodásáért, a nem ritka áldozathozatalért is. Azzal a suta bájjal, ahogyan menni kezd. Az első kimondott sza­vak muzsikájával. A kérde- zősködések korával, az iskolai sikerekkel, az otthon megval­lott kudarcokkal. Élete cso­dájával fizet a gyermek. Ez a hála. És él, hogyne élne. az a hála is, amely a gyöngülő öreg iránti gondoskodó figyelem­ben nyilvánul meg. Él, hä nem is mindenütt, nem is mindig és nem is azonos in­tenzitással. Gyermekeink a divatos pa­naszkodó sóhajok ellenére sem rosszabbak, hálátlanabbak, mint amilyenek mi voltunk. Csak mások. Én erre gondolok a gázt megnyitó asszony eseten me­ditálva. És Pascal szavaira, melyek szerint az idő meg­gyógyítja a lélek sebeit, el­oszlatja a fájdalmat. Mindun­talan változik az ember. So­hasem lesz többé az, aki volt. Sem a sértő, sem a megsér­tett nem ugyanaz már. Csak az örök, ahogyan az öregedő ember elsuhant élete fizetségeként a hálát állítja*;

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom