Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

WTO. augusztus 2Ö. kelet-wacvarorszao — ünnepi melléklet Ä. oMal Veres Péter: István király a jó gazda* Az szabolcsi államalapítás emlékei nyomában ö, kegyes papi rafinéria! Azt mondja Kálti Márk: „Szent István király szokása jobbára az volt, hogy éven­ként legalább három ízben látogatta meg a maga alapí­totta egyházakat és midőn el­érkezett egy ilyen egyház­hoz, először is meglátogatta mind az oltárokat, mind­egyiknél imádkozott, majd kimenvén. körüljárta az egész templomot, gondos szemmel és apróra megvizsgálta a fa­lak és a tetők hibáit, repe­déseit, nyomban elrendelte a tatarozást, és addig el sem távozott a városból, illetve faluból, míg a javítást nem látta. Megértvén ezt Gizella királyné, midőn Magyaror­szágon valamely egyházhoz elérkeztek, maga elé hozatta mind az isten házában lévő fölszereléseket, és évenként kijavított minden javítani va­ló gyolcsot, bársonyt és szö­vetholmit” stb.. stb. Valóban bölcs papi politi­ka! Megírja a minden király úr előtt legnagyobb példá­ban, Szent Istvánban, mi­lyennek kell a jó gazdának, az igazi királynak lenni. És persze, milyennek kell majd a jó kegyesuraságnak lenni. Évszázadokra szóló erkölcsi program, 1945-ig volt ér­vényben ! Megértem bizony, nagyon megértem, hogy Róma pap­jai és az igazi keresztények, mármint a szerzetesek (má­sokat nemigen tekinthetünk abban a korban teológiai és erkölcsi értelemben kereszté­nyeknek. hisz olvasni se tud­ták a bibliát) nehéz gond­ban voltak, hogy miként le­hetne a vad, s amellett zsar­nok és a maguk módján ra­vasz, sőt a hatalomért aljas­ságra is képes urakat Isten és Krisztus nevével valame­lyes erkölcsi rendtartásra kényszeríteni. Sőt, azt hiszem még a Szűz Mária kultusz túlhajtása is azért követke­zett be Európában, mert ezek a nőre oly igen éhes hímek, mint lovagok, még az erény­re is képesek voltak azért a csodálatos élményért, amit a női szépség és az anyai fen­ség adni tudott a sokszor hosszú évekig hadban járó. kalandozó, rabláshoz szokott fiatal uraknak. A nőrablás és megerőszakolás keresztény szempontból rettenetes bűne ellen a lovagi erények him- nizálása és kifejlesztése lehe­tett az egyetlen és valame­lyes korlátozó erő. Ha valaki azt mondaná, hogy de hiszen én olyan dol­gokat értelmezek, bírálok vagy helyeslek. amelyekről, mint tényekről egyáltalán nem lehet tudni, hogy iga­•Részlet az tró „Bölcs és balgatag őseink” című kö­tetéből. zak-e, avagy úgy igazak-e, mint ahogy a krónikások ál­tal le vannak írva, annak én azt válaszolnám, amint már mondottam is: én nemcsak a valóságos tényeket keresem, azokat úgysem ismerhetem meg, hanem a szellemet és a lelkületet is, ami ezeket a tényeket úgy-ahogy rögzítet­te. Nekem a szellemi meg­nyilvánulások is tények. Sőt, mert amazokat legbelső va­lójukban nemigen ismerhe­tem meg némely esetekben csak ezek „a tények”. És be­szélhet, írhat a mai író vagy akár az irodalomtudós is a tanító-nevelő szándékú iro­dalom ellen, ámde a mások tanításaira nem szoruló em­berek. még a valóban olvasó emberek között is túl keve­sen vannak. Minden emberi szó másokhoz mondva vagy írva, szükségképpen tanító­nevelő hatású, még ha csak csupán informatív jellegű is. Abból a szempontból te­hát, amelyből én írom eze­ket a jegyzeteket, ezek a pél­dák is az államalapító és nemzetteremtő közösségfor­máló erőről és bölcsességről tanúskodnak. A gazda módra való gondviselő kormányzás, a közösség — az ország és a nemzet — érdekében való mindenre gondolás az emberi társadalmak számára élettör­vény. Az éppen nemzetté ala­kuló-kényszerülő törzsek életében pedig ez éppenséggel az az erkölcsi erő, amelyre a fegyver és a politikai aka­rat mellett a legnagyobb szükség van. Mert ámbár semmiféle közvetlen, a szó Szent Ágoston-i értelmében vett, személyileg is hiteles vallomás-bizonyságunk nincs róla (ami van, azt nem te­kintik személyileg hiteles­nek), mégis úgy érezhetjük. Szent István volt az első olyan vezető (az elődeiről ilyen értelemben még keve­set tudunk), aki egészen azo­nosulni tudott a céllal, a nemzet és az állam létgond­jaival. Hisz vészesen ártal­mas a közösségek életében minden olyan individualista képzelgés, amely szerint az az igazi szabadság, ha min­denki azt teheti, amit akar. Az egyik ilyen „individu­alista” a „dúvad” típus, a „nékem ne parancsoljon sen­ki”, a másik az anarcho- humanista (akkor a „remete- keresztény”, ma talán az el­kötelezetlen irodalmár), aki a saját életképtelenségét ide- ologizália meg — és majd felfalatik a dúvad által. Nekem itt csak az a fon­tos, hogy az istvánkirályi po­litikával tovább lehetett él­ni, mert ime, én is, a szo­cialista forradalmár, ezer év múltán, elmélkedni kénysze­rülök róla. (A gondolatsor befejezéséül ide kívánkozik, s talán nem profán szerénytelenségnek, hanem '■sak realista valóság­szenvedélyemnek tekinthető lesz, hogy ezt a „gazdaszem­mel nézést” még én is meg­ismertem. Nemcsak a kicsi udvaromban és szegényes kis gazdaságomban, hanem az or­szág dolgában is. 1945 után, amikor a földosztás vezető­je voltam, mindig kívánkoz­tam széjjelnézni szerte az országban, hogyan mennek r dolgok. De azóta is c.tíK ' megint csak író vagyok, bi­zonyos idő után elfog a szomjúság: látnom kell az országot! Mert nem az itt a kérdés, király-e valaki vagy tsz-elnök, esetleg szocialista párttitkár, vagy' miniszter, hanem az, hogy országban lát-e és népben-nemzetben érez és gondolkodik-e, vagy nem? Csak az lehet valóban kollektivista állampolgár, aki megérti és érzi ezt a fajta szomjúságot, a „mi dolgaink” iránt.) Államalapító királyunk szü­letésének ezredik évfordulója előtt kerestük fel a Nyíregy­házi Állami Levéltárat, hogy érdeklődjünk: mit monda­nak a régi iratok arról, ami ezer esztendeje volt me­gyénk területén? Hogyan él­te át az államalapítás küz­delmes évtizedeit Szabolcs és Szatmár megye — népe? Két ispánság Nem sok bizonyosat tu­dunk — kezdi a megyei ok­iratok őrzője. Őseink kevés maradandó anyagot hasz­náltak. Amijük volt, — bőr, fa, vászon, vályog — mind az idők martaléka lett. Ira­tokkal abban az időben ke­veset dolgoztak. István ki­rálynak összesen tíznél ke­vesebb eredeti okirata ma­radt fenn, abból is csak négy mondható hitelesnek: alapító levelek. A „törvé­nyek” és az „intelmek”, ezek a latinul diktált irodalmi termékek természetesen ere­detiek De a kancellária nem termelt sok iratot abban az időben. A napi feljegyzése­ket, — jobbára adatokat — rovásírással rótták. Ami viszont megmaradt: a fémek. Ezek annáíl többet mondanak el a hozzáértő­nek. Egy dolog bizonyos: sehol az országban annyi honfoglalás kori leletet nem fedeztek fel eddig, mint me­gyénkben. (Pedig még csak az elején tartunk az ásatá­soknak). Ez kétségtelenné teszi, hogy a félmilliónyi honfoglaló magyarság — ak­kor nagy szám, elegendő a korabeli termelési viszonyok között az ország benépesíté­séhez — az ország keleti ré­szét valószínűleg legkoráb-. ban, de mindenesetre a leg­népesebben szállta meg. Anonymus mester, III. Bé­la királyunk névtelen jegy­zője fennmaradt krónikájá­ban sok eseményt mond el az ország északkeleti részé­ből. Bírálói szemére vetik, hogy nem igazi történész. Ez igaz is. Csak a szájhagyo­mányokat mondja el, nem ellenőriz. Azt is hátrányául hozzák fel, hogy sok ese­ményt „előre hoz”, vagyis mindazt, amit az ismerős nemzetségi székhelyeken halott, honfoglalás kori ese­ményként mond el. Ez csak részben igaz. Éppen a Sza­bolcs váránál folytatott leg­újabb ásatások bizonyítják, hogy amit a szabolcsi föld­vár építéséről, a szabolcsi várispánság keletkezéséről elmond, az hiteles, Szabolcs földvára Anonymus ugyanis felső­tiszaháti ember volt, élete, Radnai Gábor: SZABADULÁS Apám mesélte hosszú lánca volt patkányok futottak vonító kutyák Reggel belerúgtak este leköpködték disznó szájú őrmester-pofák Mocsok rohasztott bolhák szaporodtak becsület nem volt se falat kenyér Korbács felelt a lázadó szavakra s lesújtott a büdös kápó-tenyér Irgalom nem járt a leszakadt vesének gödörbe löktek a buldózerek Idő se volt már a ledöngölésre negyvenöt nyafán mert jött a sereg lei. Sőt. a közvetítőnek ki is fizették a tetemes össze­get, és mindennek a legna­gyobb rendben kellett volna mennie... Meglepetten álltam, és már kész voltam nevetni a korábbi rossz előérzetemen, amikor hirtelen a szekrény mélyébe tekintettem, a feles­leges tárgyak pókhálóval be­szőtt temetőjére, s akkor va­lahogy másképpen láttam a helyzetei: majdnem vesze­delmesen Ugyanakkor érez­tem a csendet, azt a szokat­lan csendet, amely megtele­pedett a lakásban. A hall­gatás fülemben vibrált, éreztem a levegő áramlatát. De már hangosan meg­csörrent egy fedő a lábason, a gyerekek egyhangúan dú­doltak az udvaron. Nem, nem, ez nem ének volt, rit­mikusan számoltak:... —enc, benc kimehetsz, cérnára, ci­negére. ugorj cica az egér­re. fuss .. — Végre az egyik gyerek, valamelyik sarokban elrejtőzve, hangosan és tü­relmetlenül kiáltotta: — Ke­ress, na. keress már! — Wieslaw Olszewski — ismételtem, és megrémültem saját suttogásomtól, annyi szomorúság volt benne. Zaleskiékhez kellett men­ni, már régen készültem, csak mindig akadályozott valami A lányom kért meg erre: meg kellett tudnom, mi van a fiúval: a közvetítők napról napra ígérgették, ígérgették a gyors szabadon bocsátást. Tudtam hogy nem szabad halogatni, hogy azonnal mennem kell. Eloltottam a gázt, megszokásból kezembe vettem a szatyrot, mert ab­ban a negyedben talán si­kerül valamit vennem, és szememre vetettem magamnak az érthetetlen sietséget. Fu­tottam le. Éreztem, hogy nem nyugszom meg, amíg a Zaleskiékkel nem beszélek. Elég messze laktak, kint a Zoliborz negyedben. A vil­lamos lassan mászott. Elő­ször éreztem magam úgy. mintha kiváltam volna az utasok tömegéből. Idegesítet­tek a varsói újságárusok gondtalan kiáltozásai. Az utca néptelen volt, ál­mos, a terek közepén her­vadó fű csillogott a harmat­tól. A házak árnyéka hűvö­sen esett a homlokomra, majd ismét fény bántotta a szememet. A háromszögletű tér mögött, ahol Ignatoviczék laktak, fehéres napfény öm­lött. Ökömyálak úsztak a levegőben. összefonódva a kékes őszi füsttel. Bár dél volt, a házak süketen, bezár­kózva szundítottak, mint aho­gyan néha hajnalban. Egyet­len gyermek sem játszott a járdán. Az úttesten nyikor­gó, patkós csizmában lépke­dett három német katona, sisakban hónuk alatt gép­pisztollyal. A járda vizes volt, fényesen csillogott. A németek lassan lépkedve szétrugdosták a fonnyadt georgiacsokrokat. Egy halom összetaposott virág feküdt az aszfalton. Akaratom ellenére körül­pillantottam, de a közelben nem láttam virágüzletet, ahonnan kiszórhatták volna ezt az elhervadt árut. Gyor­san elkerültem a németeket. Nem figyeltek rám, inkább a nedves járdát lesték sisak­juk alól. Két lépést tehettem, és már megfeledkeztem róluk, hiszen nem fenyegettek. Ki­nevetnek Zaleskiék — gon­doltam, előbb az az értel­metlen takarítás, most meg a hirtelen vállalkozás, lehet­séges, hogy nem találok ná­luk otthon senkit... Mikor sokáig csöngettem, már nyugodt voltam, hogy nem történt semmi. Renia nyitott ajtót. Wiesiek meny­asszonya arca puffadt volta sírástól. — Reggel idehozták, és az ablakunk alatt agyonlőtték őket. — Még most is őrzil^, hogy virágot ne vigyünk oda. Tegnap írták fel a túszok listájára és már... Pedig úgy biztattak minket.... Akkor felvillant bennem az az egyszerű szó, amely kezdettől fogva súgott ne­kem. Egyáltalán nem: „ta­karítás”, hanem csak: „rend, rend!” A fiú hirtelen ott állt előttem, mint' egy élő alak. világos haján fénycsóva tán­colt. Egyik kezével az ■ asz­talnak támaszkodott, mint mikor a lecke után az utol­só letartóztatásokat magya­rázta, s ironikusan elmoso­lyodott: — „Tulajdonképpen ez az ő hitleri rendjük — mondta keményen — das ist deutsche Ordnung in der Stadt Warschau!” Fordította: Bába Mihály ifjúsága nagy részét itt töl­tötte, tehát elbeszélései is nagyrészt erről a vidékről származnak. A mai Sza- bolcs-Szatipár megye terüle­téről. Szabolcs és Bors ve­zér várispánságából. Megyénk területén ugyan­is az államalapítás korában két várispánságot létesített első királyunk. A borzsovai várispánság, a később sokáig fennállott Borzsova megye nagyjából megfelel a mai kisvárdai já­rás területének. A Tiszától körülbelül harminc-negy­ven kilométeres parti sávon terült el Határa a mai Szé­kely és Rétközberencs köz­ségeknél érintkezett a sza­bolcsi várispánság területé­vel. Apagynál fordul a köz- igazgatási határ kelet felé. Csak sokkal később került a várispánság székhelye a ma is Borzsova pusztának neve­zett helyről Vári községbe, mely Tiszakóróddal szem­ben, a Tisza túlsó partján áll. A Tisza menti két bete­lepített várispánságtól délre egészen a Hortobágy népte­len árterületéig lakatlanok voltak a Nyírség homokos buckái is. Csak később, a XII. században telepítették az uralkodók ide a Fejér megyéből származó Gut-Ke- led nemzetséget, melyből a Báthori család is kiszakadt és a Balog-Semjén nemzet­séget. Szabolcs vezér várispán- ságáról, mostanában sok szó esik. Az ott folytatott régé­szeti ásatások kétségtelenül bebizonyították, hogy a kö­zel félmillió köbméter föl­det magában foglaló monu­mentális építmény, melyet belső gerendaszerkezete őr­zött meg napjainkig az eső és szél eróziója ellen, az ál­lamalapítás korában épült Két honfoglalás István király ellen sok nemzetségfő támadt. Harcai voltak Ajtonnyal, So­mogy urával. Gyulával, az erdélyi részek gazdájával és sok más főúrral. Miért nem hallunk soha sem Szabolcs, sem Bors lázadásáról? Mert mindkét keleti vezér már az ő új embere volt, éppen hű­ségükért és az új államala­pítással szemben tanúsított megértésükért nevezték ki őket ide, az akkori határvi­dékre. Mert Szabolcs és Bors vára és az őket védő Nyírlövő, Beszterec és Bese­nyőd nemcsak a „tíz falu­nak egy templom” jegyében épültek ki, hanem a szó legszorosabb értelmében vett határőrláncot is alkot­tak minden támadás ellen. Összefoglalva: Szabolcs megye lakott része gyorsan és nagy viharok nélkül élte át az államalapítás évtize- deteit, a nemzetségi szerve­zettől a várispáni „megye" szintjére emelkedést, annál is inkább, mert sűrű lakos­sága és fontos határterületi szerepe miatt erre minden jó feltétel adva volt István ezer éve államot alapított Népi demokráci­ánk ezer év múlva a nép államává tette azt Gesztelyi Nagy Zoltán Miről ír a Szabolcs-Szatmári Szemle augusztusi száma? Változatos tartalommal je­lent meg a megye gazdasá­gi, társadalmi és kulturális folyóirata, a Szabolcs-Szat- mári Szemle harmadik ne­gyedévi száma. „Alkotmá­nyunk születésnapja” címmé) dr. Fekszi István, a megyei tanács vb-elnöke méltatja az egész társadalom ünnepét az alkotmány törvénybe iktatá­sának 21. évfordulója alkal­mából. A történelmi távlatú visszapillantásban helyet kap a megye fejlődése, soron lé­vő feladatainak összegezése is. „A mezőgazdaságban dol­gozó ifjúság erkölcsi, politi­kai nevelésének néhány kér­dése” címmel Orosz Ferenc­nek, a megyei pártbizottság első titkárának tanulmányát közli a folyóirat augusztusi száma. Számos észrevétel mellett a szerző felhívja a figyelmet, hogy a gazdasági vezetők jelentősen bővítsék, korszerűsítsék pszichológiai­pedagógiai ismereteiket, job­ban ismerjék meg a fiatal­ság értelmi, érzelmi, bioló­giai állapotát. Szüntelenül munkálkodni kell azon, hogy a felnőtt társadalom na­gyobb felelősséget érezzen a fiatalságért. A falusi ifjúság nevelésében még komoly ne­hézséget jelent a kellő tapasz­talattal nem rendelkező me­zőgazdasági szakmunkás- képzés. valamint a falusi népművelési munka több fo­gyatékossága. Az árvízkárokról és a helyreállítási feladatokról dr. Czimbalmos Béla, a me­gyei tanács vb-elnök- helyettese írt. Kdlta Já­nos kandidátus, a Ma­gyar Tudományos Akadé­mia Dunántúli Tudományos Kutatóintézetének munka­társa tanulmányában jelen tős helyet foglal el a népe sedés mértéke és iránya szempontjából két szélsősége' képviselő megye, az ország „legöregebb” megyéje; Bara­nya és a „legfiatalabb” me­gye, Szabolcs összehasonlítá­sa, s tudományos következ­tetések levonása. Érdekes és tanulságos vizsgálódás anyagát tárják a nyilvánosság elé Fazekas Ár­pád, Perjés István és Szít- máry György, az általános iskolai tanulókról a kisvárdai járásban. „A hitelpolitika és válla­lataink” címmel Körtéig Sándor, a megyei pártbizott­ság munkatársa foglalkozik, a haltenyésztés helyzetét és a fejlesztés lehetőségeit Földvári Jánor. megyei ha­lászati felügyelő elemzi. A fogyasztási szövetkezeti ke­reskedelem helyzetéről és jö­vőjéről Szilágyi Gyula, a MÉSZÖV elnökhelyettese ír. A „Történelem” című ro­vatban Filep János, a me­gyei pártbizottság archívu­mának vezetője a nyíregyhá­zi „népparlament” múltját eleveníti meg, dr. Gyarmathy Zsigmond vásárosnaményi tanár a beregi rész felszaba­dulás utáni küzdelmeit dol­gozza fel. A honismeret iránt érdeklődőknek szól el­sősorban dr. Mező András és dr. Németh Péter aspi­ránsok közleménye a megye faluneveinek eredetéről. Az „Irodalom” rovatban Takács Péter újságíró, a Ma­gyar Rádió nyíregyházi stú­diójának munkatársa Ratkó József költőről írt portré- vázlatot. Balogh Zsigmond tiszakóródi fafaragómester életútjáról, munkásságáról a „Néprajz” rovatban találunk írást Dienes István nyíregy­házi építész tollából. Olvas­mányos írást közöl a Szem­le „Megszemélyesített beteg­ségek” címmel dr. Erdész Sándor nyíregyházi múzeu­mi tudományos főmunka­társtól, aki a napjainkban is felbukkanó szólások, a még élő népmesék, mondák hát­terében a népi hitvilág tit­kaira keresett tudományos magyarázatot. A „Krónika” rovatban dr. Fazekas Árpád nyíregyházi főorvos az I. országos orvosföldrajzi kon­ferencia tapasztalatairól ír. Nekrológot találunk a közel­múltban elhunyt Nagy Sán­dor Állami-díjas főkertész­ről. A. könyvrecenziókon kí­vül Berecz András és Szi­kom Tamás festőművészek munkáit találhatjuk a Szem­le augusztusi számában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom