Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

f. dMrf

SrwrrrMTTGyÄROr's*ä« _ unnept met t.fiter e*

W?5 snfuszTtts 95.

István-napi lakoma

Annak az ételnek, amit Bitóék ettek, soha se igen volt java. Olyan fösvények voltak az ártatlanok, hogy a templomba is mezitláb mentek, vitték a hónuk alatt a cipőt, majdnem a küszöbig, hogy addig se kopjon hát. Volt ám pedig földjük is vagy jó 50 hold, jószág is, kiváltképp baromfi, annyi hogy a számát sé igen tudták, mert mire az egyik felét megolvasták, az olvasott mindig összekeveredett az olvasatlannaL

Ez volt ae a jeles, nevezetes kisgazda parasztház, melyben megízleltem igen kora ifjúságom kezdetén azt a kenyeret, amelyiknek a nevét úgy mondták azidőben, hogy cselédkenyér. „Ötpön- gős” nyári pásztor lettem hát a Bitó Pistánál. El voltam náluk egymásután két nyáron.

Legrendesebb volt a fia, Pista. Ez a legény tán anért, mert nagyon szerette a savót — ha meleg volt és nem nagyon savanyú a savó akár egy vederrel is egymaga megivott — hosszú volt, mint egy égi meszelő. Néha pász- torkodni is segített nekem. Ha a közelében lehettem, nem bántottak a öccsei sem.

Az öccsei egyébként tisztelték, mert egyedül a családból 6 volt, aki a katonaságot is kiszolgálta már. Hórihorgas legények voltak az öccsei is, kivéve a sorban utána következő Jóskát, akit mintha a „tenger” másik partjáról eeerzett volna az anyjuk. A „tenger” egyébként azt a nagy szikes lápot jelentette, amelyik elválasztotta az öreg Bitó Pista tanyáját a többi Bitóétól. Azoknak a tengeren túli Bitóknak egyébként minden pereputtyuk piciny volt, és izzó gyűlölettel utálták az én Bitóimat, pedig jószerével az én gazdám az ő édes testvérbátyjuk volt. Egyazon ősök nemcették őket Mióta tarthatott a sunyi testvérharag, nem tudta ezt az a sok apró Bitó se, akik a tengeren túl éltek. Sándornak és Mátyásnak a gyerekei. Mert ők már mind haragba születtek. Csak azt tudták, hogy ha a nagy Bitó libái átúsztak a vizen, azokat agyon kell ütni, ha pedig a disznóik tévednek a szigetre, azokat meg a kutyákkal kell elpusztittatni.

1942. augusztusát írták már, a evés kccben leginkább arról tették a törvényt a nagy Bitók, hogy miként lehet megkülönböztetni az orosz repülőket, a német repülőktől. Mit dobolt a faluban a kisbíró, mit mondott a csendőrparancsnok, mi jár azért, ha valaki netán-talán elbújtatna egy orosz ejtőernyőst. Eladdig, míg egyszer katonai behívó parancsot hozott a Laci postás fia Pistának. Nem SAS-ost, csak olyan rendeset, nem is kellett

mindjárt vonulni, csak három hét múlva.

István király napja közeledett és ezt meg a katonák bevonulásának napja követte. Egy héttel előbb apja Pista — öreg, fiatal, mindenki csak így nevezte őt a környéken — hanaküldött engem az anyámért, ha tud, úgy jöjjön, hogy aludni se mehet haza Szent Istvánig. A felesége, Julcsa egy álló napig dúlt-fúlt, hogy „annak ezért adni is kell majd valamit”. Míg aztán egyszer a csendes szavú öreg teljesen elveszítette nyugalmát, s lekent a Julcsának két apró, kisasszonyos pofont. Fennhangon erősítette meg korábbi döntését: „azért hívom a Bözsét, mert te még életedbe sem tudtál megfőzni egy fazék jó úzű ételt, dögöt főztél mindig. Elmegy a Pistánk, egyen még egy jót utoljára, ki tudja ehet-e még többet”.

Két nap múlva, amikor bejött a tanyába anyám, azzal kezdte a munkát, hogy szó nélkül kivitt a pincegádorból egy nagy vájdling döglött libahúst a ház mögé, és ott gondosan elásta. Hogy elkészült az öreg Julcsa által előző nap gondosan felpucolt lu- dak elhantolásával, kihordta a vályúhoz a ház összes koszos asztalfedőit, megsikálta azokat, elhúcta friss mésszel a falak alját, és csak ezután, amikor minden ragyogott, fogott hozzá az István-napi lakomához. öreg Julcsa teljesen megadta magát, inkább jókedvvel, mint haraggal tette, amit anyám mondott. A legények szénát kazaloztak a szérűben, apja Pista pedig felügyelt itt is, ott is. István napja vasárnapra esett, anyám pedig már csütörtökön kisütötte az első csodálatos illatú, rózsapiros fonottkalácsokat. Másnap sütött rengeteg túrós lepényt, szombaton következtek a rétesek, s István napján, kora virradatkor, mészárolni kezdte a tyúkokat,, kappanakot, hogy kemencében, tepsiben egészbe megsüsse. öreg Julcsa úgy inténte, hogy abból a temérdek finom falatból, amit anyám csinált, egy se jusson nekem. Kora reggel a legmesszibb legelőkre kellett hajtani a jószágokat, Segítséget se kaptam többet a sok kuncsorgós állat mellé, csak a loboncos öreg puli állt mellettem. Az ételt mindig a Tóni hozta ki a vízpartra, és mindig ugyanazt, barnára rohadt, büdös szalonnát, meg egy darab fekete héjú rozskenyeret. Az állatoknak is furcsa volt ez a szokatlan legeltetés; folyton futottak, amerre láttak. Mire a libákat visszatérítettem, megszöktek a disnnók, mikorra visszahoztam őket a Bogárral, a birkák mentek a herébe. Délfelé értem vissza a kenyeremhez. Akkor meg egy púpos hátú nagy béka ült a

kenyér közepén. A békát agyonütöttem, a szalonnát meg a kenyeret pedig megette a Bogár.

Rég elhallgatott már az ünnepi harangszó, amikor értem jött a Tóni, behajtottuk a jószágokat. Anyámmal szerettem volna találkozni mielőbb, de mire a tanyába értünk, öreg Julcsa már hazaküldte. Rengeteg vendég volt a tanyában, csupa duhaj, jókedvű, spicces paraszt, éltes öregembereik, itt voltak a mesz- szi gajgonyai sógorok, az öreg Julcsa fel- és lemenő ági atyafiai. Ki-ki a maga társaságában ült az egyvégbe rakott kecskelábú asztalok mellett a széles, nagy tanyaház gangján. Mások kívül, az öreg eperfák árnyékában üvegből itták a kövidinkát. Láthatóan senki sem törődött velem, amidőn a sok állatot kisérve az udvarba léptem. Melyikmelyik falkát a maga helyére csukván, futottam a vendégseregbe. Nyúlszájú Bár- kányi Pista, öreg Julcsa agglegénységébe vénült öccse pedig a sarkamba szegődött, odaült mellém, egy kis luca- féle székre, s imigyen hivta fel magára az ünnepi sokada- lom figyelmét:

— Mán megnézem magamnak, mennyit bír enni egy ilyen csipisz kis cseléd.

öreg Julcsa egyetlen töltött paprikát hozott elébem, kanálnyi paradicsommártásban. Félig se ettem meg a soványka porciót, mire nyúl. szájú Bárkányi Pista imigyen rikkantott:

— HaUod-e, Julis, hát nem vettétek még észre, hogy ez a kölök lezabálja fölületek a tetőt.

Szerettem volna a képébe köpni, hozzávágni a rossz kis bádogtányért, de végül csak felkeltem, elkullogtam ki a ház mögé. Sírtam, de már nerti is az ebéd miatt, azért, hogy anyám elment, és még csak el se búcsúzhattam tőle. Felettem túlérett, elaszott, nagy szemű fehér eprek csüngtek a fáról. Feldobtam egy botot, lehulltak az eprek, eszegettünk Bogárral, egész jól megegyeztünk a sovány lakomáin.

Ebéd után a vendégeknek ama furcsa ötletük támadt, hogy halászni fognak a ház előtti tóban. Fogtak is annyi lialat, hogy az akár két vacsorára is sok lett volna. Ezt csak én tudtam legjobban. mert én húztam utánuk azt a nagy gyapjúzsákot, amelyik tisztára megtelt pontyokkal, kárászokkal, csíkkal, keszeggel. Azt hittem, már percig sem bírom tovább, amikor fia Pista odajött hozzám, elvette a zsákot. Elküldött, hogy hajtsam ki a jószágokat a mezőre, tán már jól sem laknak estig.

A mocskos, sáros vízből futottam be a tanyába, tudtam. hogy most biztosan enni fogok abból az ételből, amit anyám íözött, sütött, hisz nincs odabent senki fia lélek. Azt se bántam volna, ha meglátnak, ha agyonütnek, csak ehessek. Azt a falatot, amelyiket én akarom. A félig pince, félig kamraszoba ablaka nem volt bezárva, s én máris bent voltam a királyi terülj asztalkám előtt: lerészegültén

tömiem az anyám sütötte mákos kalácsot az ingderékba, tettem hozzá rántott csirkecombot, túrós rétest. Amikor teljesen megtelt a kis ingem dereka, kétségbeesetten vettem észre: oly kevés, amit elvettem, hogy meg se látszik a hiány.

Pedig én el akartam vinni az egészet, hogy semmi sem maradjon. Kartondobozok — kettő is — nyitott szájjal álltak, tele minden jóval. Tudtam, hogy ezeket a fia Pista viszi majd hazaiként a frontra. Felnyaiábol- tam a dobozt. Most ez is az enyém! A doboz leesett, s a sok drága sütemény, meg a húsok szétgurultak a száraz homokban. Elpityered- tem tehetetlen gyengeségemen, hogy most itt vagyok. nyakig ülök a felséges ételben, és nem megy le egy árva falat sem a torkomon.

A libákat, a disznókat napszálltakor elbocsá tottam

haza. nem kellett félnem, hogy másfelé csavarognak, mert este otthon ennivalót kaptak. A birkák összebújtak már éjjeli deleidre.

Tóni, a legkisebb nagy Bi. tó jött ki értem, azt hittem nyomban megfog, és kettéhasít. Vigyáztam a közelségét, hamar észrevettem persze, hogy egyáltalán nem akar megverni Acsargott gorombán, de csak a macskákat szidta, akik beugrottak az ablakon, és leborítottak, tönkretettek minden süteményt.

A gang előtti nagy eperfa tövében szomorúan konstatáltam a két tarka macska kimúlását A másik két macska még élt egy nagyon magas, száraz hegyű eperfa tetejében nyávogtak, fájdalmasan, de a Jóska, a rudasfához kötött dióverőrúddal, leütötte őket onnan is.

Egyenest a fa alatt acsarkodó házőrzők szájába hulltak. Vendég nem volt már senki, apja Pistát se láttam sehol, biztosan megint elfogta az asztmája, és lepihent va- lahoL öreg Julcsa olyan volt, mint egy bűnbánó szent, mert különben nagyon félte az istent. Behívott a gangra, miközben

már moslékosvedrekbe gyűjtötte a sok ételt, kedvesen szepegve szólt: kereshetsz még ott magadnak pár jó falatot. Megköszöntem illedelmesen, hogy én úgy jóllaktam délben, hogy még most sem vagyok éhes.

Fia Pista még hajnal előtt elment a kis Bitó Sándorral a frontra. Egy kis hazai kenyeret, szárazkolbászt meg szalonnát vitt magával. Nem jött többé haza egyikük sem. Még karácsony táján elestek mind a ketten.«

Csépi Jósét

Várnai Zseni:

Hang a térben

Bs akkor font a végtelen magányban.

hol földi szív nem dobbant soha még,

és akkor fönt

az égi pusztaságban,

ahol először szántott földi gép,

Egyedül fönt

az örök éjszakában,

hová még ember nem hatolt soha,

ott fönt

a teljes süket némaságban szólni vágyott az egek vándora.

Emberi szóra vágyott a magányban,

de nem volt hang

mely szólt volna neki,

és akkor ő, az égi tér hajósa

Puskin verseit kezdte mondani:

Anyegin szólt

a néma csillagokhoz,

ennél föntebbre

költemény nem repült«.

zengett a hang a néma űrhajóban,

8 közben a gép a föld körül repült.

Repült a költő,

ki lovas határon járt, amíg élt, a térben szállt szava!

A csillagok hallgatták költeményéit s egyre fényesebb lett az éjszaka— Került, kerengett, köröket írt az égen a gép, majd mint egy óriás madár leszállt a földre,

de a hanga térben tovább gyűrűzve talán még egyre száll!

Repül a szív, és érteleim csodája.; a gép, a dal., ragyog a láthatár!

REPRODUKCIÓ. Zenét hallgató modell. Kép AnatoBJ Nyikics szovjet festőművész budapesti kiállításáról

Wo/c/ech Zukrowskft

Virág az aszfalton

Némán öltünk körben a leszálló alkonyatban. A tányér- kákra odatapadtak a kanalak a maradék befőttel, s még illatozott a meg nem ivott fanyar tea és omlós tészta.

Az asszonynak dús, barna

haja volt, két hullámban omlott hátra, s tarkóján laza kontyba volt csavarva. Magasra vonta vastag szemöldökét mintha még most is csodálkozna azon az eseten, amelyről beszélni kezdett. Széles, barátságos szája tanácstalanul megnyílt.

— Csak azt kérem, ne mosolyogjanak rajtam, mert már most érzem, hogy nem tudom elmondani önöknek úgy, ahogy történt. Mikor ama napokra gondolok, azt a pillanatot keresem, amelynél az ügy kezdődött, s látom, hogy csak egy marék morzsa maradt meg és valamilyen nehéz, meghatározhatatlan hangulat legyenek hát elnézőek.

Erősen szorongatta tenyerét. Az ősi gyűrű gyémántjai megcsillantak, mikor ujját a napnyugta sárgás fényébe dobta. Körmein ró- zsállott a maradék lakkfesték.

—■ Az idő akkor kellemes

volt; ne haragudjanak, hogy ilyen részleteket említek, de az a nap, az az időszak, még a levegő íze is, úgy érzem, szorosan összefügg azzal az esettel, amelyet átéltem. A levegő üde, hűvös volt. Az éjszaka megnedvesedett járdák csak déltájban száradtak fel. Elmúltak már az első heves záporok, amelyek a nyár határát jelentik, lassan közeledtünk a negyedik háborús tél felé.

Varsóban laktunk, a Krucza utcában, egy ódon bérház alagsorában. Férjem dolgozott, lányom illegális iskolában tanult. Egész délelőtt egyedül voltam otthon. Csak néha kopogtatott be a szomszédasszony és jó szándkúan közölte, hogy mit adnak jegyre az üzletben. Nem sok munkám volt. Ismerik a megszállás alatti ebédecské- ket, amolyan összecsapott ételek voltak csak. Nem sók fáradtságba került, csak leleményesnek kellett lenni, kiváltképp nekem, mert az én gyámoltalanomnak gyengéden nézett a kanapé szögletében ülő férjére — egy krajcárt érő kereskedői tehetsége sem volt Nem vetem a szemedre,

csak hát magad tudod a legjobban, hogy az egész ház az én vállamra szakadt nem volt hát időm az előérzetem- mel és a hangulatommal foglalkozni. Szorgalmasan csináltam „hozott anyagból” a pulóvereket és valahogy megpróbáltuk tartani, legalábbis látszólag, a régi életet

A konyhában ültem, kötőtűvel számoltam a szemeket. Hirtelen egy tolakodó gondolat jutott eszembe: megfeledkeztem egy végtelenül fontos valamiről, valamiről, ami ebben a pillanatban a legfontosabb, ölembe ejtettem a munkámat s azon töprengtem, mit terveztem erre a napra, egy pillanat múlva mégis úgy döntöttem, hogy semmit, egyáltalán semmit.

Megint hozzákezdtem a be- szegéshez. Ide-oda forgattam a pulóver elejét próbálgattam, de a munka már nem ment, folyton tévedtem, sőt néhány sort ki kellett bontanom. .. Nyugtalanság gyötört, valami akadályozott, űzött, végre türelmetlenül felálltam. Úgy rémlett, hogy valaki, mint egy kis gyermeknek, megpróbálja lassan, érthetően szótagolni azt az egyszerű parancsot, és már haragudni kezd figyelmetlenségem és hiányos felfogóképességem láttán.

Jártam-keltem a konyhában. Tányérokat vettem a kezembe, a borsoszacskóért nyúltam, de éreztem, hogy bár jó úton vagyok, ez még sem az. amit tőlem várnak. Bizalmasan rábíztam magamat a tudat alatti parancsra, sőt, ez már kezdett kissé szórakoztatni.

Csak amikor észrevettem, hogy kezemben tartom a por- törlőrongyot,* a seprűt és a szemeteslapátot, jutott eszembe, mint káprázatos bizonyosság. hogy az előszobába kell mennem, és a szekrényben takarítani, rendet csinálni.

Régen tervezgettem már, de halogattam a munkát, hisz nem volt sürgős... Elégedetten mentem, hogy végre megfejtettem, és így gyorsan megszabadultam a tolakodó gondolatoktól. Kinyitottam a nyikorgó ajtót. A szekrény mélyén emelkedtek a régi dobozok, tele gondosan összerakott, becsomagolt, spárgával átkötött fonalgombolyagokkaL

— Emlékszel — fordult tanút keresve férjéhez — a nagynéni azon az őszön csomagokat küldött nekünk almával. .. A polcon fogó nélküli bőrönd állt, poros üvegek, rossz vasaló, egy ruha lógott a fogason, de olyan foltos volt, hogy tejre is restelltem elcserélni.

Biztosan nyúltam le ennek a lomtárnak a fenekére, és kihalásztam az évek óta nem használt magas, kör alakú kalapdobozt. Kioldottam a recsegő szíjakat, felemeltem a fedelét. Csalódottan láttam, hogy üres.

A biztonság kedvéért megfordítottam, és néhányszor a

fenekére ütöttem. Tompán kongott és kiesett belőle egy behajtogatott szögletű névjegy, Élesen elütött a kitaposott szőnyegtől.

„Wieslaw Olszewski” — olvastam roppant csodálkozva, és felemelkedtem térdeplő helyzetemből — Wieslaw Olszewski...

A kislányunk kollégája

volt, fiatal fiú a „komplettből”. Három hónappal korábban. egy utcai embervadászaton tartóztatták le. Három hónap — gondolta hirtelen — akkor nagy idő volt... Minden perccel kevesebben lettünk valakivel nem lehetett hát mindenkiért aggódni, mindenki csak legyintett. és élt tovább, saját sorsára várva.

Különben az ő ügye nem volt veszélyes. Nem találtak nála semmi terhelő bizonyítékot, olyat lagalább, mint például a börtönből titkos levélben kicsempészett, kiszivárgó híreket, tehát legfeljebb az a veszély fenyegette, hogy Németországba viszik munkára. Mindent megtettek, hogy kiszabadítsák, különösen Zaleskiék, a fiú menyasszonyának a szj&=>