Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-15 / 191. szám

3. o!da! KELET -MACYAttORSZÄfl 197Ö. auguszíus TS. Szülők fóruma: Folyamatosan tanulni Nemsokára ismét benépesülnek az iskolák. Meg­kezdődik az ifjúság legfontosabb munkája, a tanulás! Az indulásnál, az eredményes, jó tanuláshoz egy bevált módszert ajánlok, amelynek követése egybeesik a tanulmányi fegyelem követelményével is. Minden iskolaszinten — az általános, közép- és fel­sőfokú iskolákban — rendszeresen, folyamatosan kell tanulni. A megszokott folyamatos tanulás, folyamatos kötelesség-telj esi lést jelent s ez magas fokú kötelesség­érzet kialakulásához vezet. Márpedig most és a jövő­ben is ilyen tulajdonsággal rendelkezőket kell tár­sadalmunk számára nevelni. Közismert, hogy sok üzemünkben komoly prob­léma a munkafegyelem hiánya. Ha ezt meg akarjuk szüntetni, az iskolai neveléssel kell elkezdeni. A kö­telesség maradéktalan teljesítésére kell nevelni ifjú­ságunkat. Első a tanulás, a kötelesség s utána jöhet a játék, a szórakozás. Az ifjúságnak ezt kell megszokni az iskolában és követni felnőtt korában, a termelés­ben. Vannak már iskoláink — és ennek általánosnak kellene lenni — ahol folyamatosan kell tanulni, ahol nem lehet „kihagyni”, mert az ifjú előbb-utóbb be­látja, hogy már nem tudja „behozni” a kihagyott anyagot, Ezekben az iskolákban rendszeresen ellenőr­zik a munkát, a tanulást. Ahogy a szocialista mun­ka szerves része az ellenőrzés, ugyanúgy az iskolai munka, a tanulás szerves részét kell képezze. Vannak az élettől, az iskolától elszakadt emberek — elsősor­ban szülők, — akik .kifogásolják” a tanulás ellenőr­zésének különböző formáit, ahelyett, hogy belátnák; az élet, a termelés mind magasabb követelményeket állít az iskolából kikerülő ifjax elé s ma erre a ma­gasabb követelményre készítik fel gyermekeiket és el­lenőrzik is, hogy mennyiben felelnek meg azoknak. Azok az osztályzatok, amelyeket gyerekeit; a tanu­lás ellenőrzése során kapnak a társadalom „elvárá­sait” közvetítik gyerekeikhez; az elégtelen osztályzat a bírálatot, a jeles pedig a társadalom elismerését, dicséretét jelenti. Aki nem folyamatosan tanul, annak tudása hi­ányos lesz s előbb-utóbb kiütközik. Az ilyen tanulók egy része aztán vizsga előtt „hajrázik” s próbálja be­hozni mulasztásait ez azonban legtöbbször már nem sikerül vagy ha sikerül is a vuisga előtt gyorsan át­vett anyag, gyorsan feledésbe is megy és egy később egy magasabb iskolatípusba való felvételnél a siker­telen vizsgában bosszulhatja meg magát, vagy felnőtt korában ebred rá felszínes tudására, hiányos általá­nos vagy szakmai műveltségére. Anatole France, a nagy francia író mondotta: „Tanulni annyi, mint termelni, mert tanulás nélkül nincs termelés!” Bölcs gondolatok ezek. Azt a tudást, amit a társadalmi élet különböző területeire visznek ifjaink, nagyrészt az iskolában szerzik. A társadalom­nak az az érdeke, hogy minél több tudással kerülje­nek ki az iskolákból. A tanulmányi fegyelemben, a munkafegyelem­ben nem ismerhetünk tréfát. A társadalom „szolgála­tára” felkészíteni ifjainkat nagy felelősséget jelent minden szülő és pedagógus számára. Lenin 1921. ok­tóber 17-én a Politikai Oktatásügyi Bizottságok II. Összoroszországi Kongresszusán „Az új gazdasági po­litika és a politikai oktatásügyi bizottságok felada­tai” cím alatt tartott előadásában azt mondotta: „Önök itt beszélnek arról, hogyan kell tanítani. Mond­ják csak ki, hogy nincs köztünk helyük olyanoknak, akik nem tanultak eleget. Amikor majd elérkezik a Kommunizmus, enyhébb módszerekkel fogunk taníta­ni. Most azonban azt mondom, hogy tanítsunk szigorú módszerekkel — különben elpusztulunk.” Jóllehet most más körülmények között taní­tunk, mint Szovjet-Oroszországban tanítottak 1921- ben. De még messze vagyunjt a kommunizmustól, amikor majd „enyhébb módszerekkel” taníthatunk. Addig azonban az oktatásban-nevelésben nem tűrhe­tünk meg semmiféle lazaságot, vagy hanyagságot, mert ez folytatódni fog később a termelésben. A tanulmányi fegyelem megkövetelése ma annyira fon­tos az iskolában, mint a munkafegyelem betartása a termelésben. Lenin a rendszeres, folyamatos tanulás fontos­ságát így hagyta örökségül: „Ahhoz, hogy építhessünk tudás kell, a tudáshoz tanulni kell, tanulni állhata­tosan, türelmesen.” Ezt kell megérteni minden diáknak. Rendsze­resen és folyamatosan kell tanulni. A szülőknek és pedagógusoknak pedig ezt elősegíteni és ellenőrizni gyerekeik, illetve a társadalom érdekében — köteles­ségük. Sípos Sándor \ tanszékvezető tanár Fazekas La fos: IFjOSÁQ Bárpult, magasszék. Gint iszunk, Frivol blúz feszül rajtad. — Én a férfikor inét dicsérem.. Füst-fanyar, fehér hamuba ásott, égő röpke éj. Jazzdobzene-, gitárzene-láva ömlik az éjben, ki az utcára. — A gyár komolyan náci fiait; s kapujában régi őre hallgat, mint szobra ódon templomfalaknak, Nyegle ifjúság! — recsegik tömören az öregek, kiket szúr a szavuk tőre. Erős ifjúság, — mondom, — erős a fa, mely virágát kihordja termőre! GYEREKEKNEK TÖRD A FEJED! Bakó Ágnes: A szegény ember meg a szerencse VÍZSZINTES: 1. Megfejtendő (ötödik négyzet­ben két betű). 6. Nikkel vegyje- ie. 7. Ipari rostnövény. 8. Bog, népiesen. 9. Szilárd anyagot víz­ben eloszlat. 11. TUA. 12. Kóró betűi keverve. 14. Jolánka. 16. Megfejtendő (utolsó négyzetben két betű). 18. Asztalos Károly. 26. Téli ruhadarab. 21. Lötty. 22. Ví­zinövény. 24. Erődítmény. 25. Mó­di (első kockában két betű). 27. Létezni. 28. AALE. 29. Balti fő­város. FÜGGŐLEG ES: 1. Takarmány. 2. Alumínium vegyjele. 3. Tagadószó. 4. Filmek fényérzékenységét Jelölik ezzel a mértékegységgel. 5. Pénzzé tesz. Látod, azok kinn rímek!? Mégpedig jó kínrímek!.. Mondja csak meg Csili Áron: mért lóg fenn a csilláron?! Fiamnak majd — ha mutál — nem igen kell hamutál. Nézd csak! Ott egy szálloda, s épp egy madár száll oda! Az én nevem Kert Elek, s legtöbbször csak kertelek. Miért vagy olyan kujon kaján?! Te nem élhetsz ilyen kaján? 6. Megfejtendő. 10. Ütőhangszer <+’). 11. T. O. AN. 13. Kosár. 14. Egymást követő betűk az abc- ben. 15. Megfejtendő. 17. Végtag. 19. Perem. 21. Tűz megjelenési formája. 23. Nóta. 24. Római 5. és 51. 28. Személyed. 27. Csermely. Megfejtendő: Európai félszigetek: vízszintes 1, 16. függőleges 6, 15. Múlt heti megfejtés: HORTOBÁGYI HlDIVASAR. Könyvjutalom: Dominyák Sán­dor Nyirlugos. Jászai János Gá- va és Pázmán Gyöngyi Nyíregy­háza. Kint, hol a hó hulldogál, egy búskomor bulldog áll. Totózik a Félix, s a tipp je csak fél x! Klára kissé félszegen Üldögél egy fél szegen. Azt kérdezte Jóska bátyja: hová lett a jós kabátja?! Volt nekem egy bőröndöm, de ellopták Bárándon... Bandi borosán barangolt, s ezért okozott karambolt! Élt egyszer valahol egy szegén} ember. Egyedül lakott düledező viskójában, mert a nagy ínségben már az egerek is elszökdöstek tőle. Csak a szél járt otthonosan, ki s be a törött ablakon, ajtón, s vi- horászva nevetgélt a szegény­ember baján. Az meg csak üldögélt naphosszat a háza küszöbén, s a lyukas csizmája talpát nézegette. Egy nap szé­nával rakott ökrös szekér ko­cogott el a háza előtt. — Hej! Be jó is annak, aki­nek ilyen szép ökrös szekere van! — sóhajtotta a szegény­ember. A gazda odakiáltott: — Látom, derekasan csened az időt. Nem jönnél ahelyett begyűjteni a szénámat? — Nem érek rá — intett bánatosan a szegényember. — Azon töröm a fejemet, mit tehetnék ekkora szegénység ellen ?! — Ha elszegődsz hozzám, megfizetlek — mondta a gaz­da, de a szegényember nem mozdult a küszöbről. — Nem mehetek, mondom. Bevárom itt a szerencsémet. — Ö, te féleszű! — nevetett a gazda, azzal otthagyta a szegény embert: az meg addig bámulta a fehér ökrök szarva hegyét, míg belevesztek a porfelhőbe. Azontúl megint csak a küszöbön üldögélt, s ugyancsak sóhajtozott a sze­rencséje után, mert már a háza fedele is lekívánkozolt; de a szerencse helyett a falu­béli kőműves kopogtatott be hozzá. — Minden jót — mondta a kőműves. — Látom, elkelne neked egy kis munka. Uj há­zakat építünk a faluban. Gye­re velem! Szép fizetséget kapsz. > — Nem mehetek — rázta fejét a szegényember. — A szerencsémet várom. Míg oda­járok, elszalaszthatom, pedig, hej, de nagy szükségem van rá, hogy itt találjon! Nagyot nézett a kőműves. Gondolta, tréfát űz vele a sz.egény ember, de az komoly képpel mondta, amit mondott. — Ó, te világ bolondja! — nevetett a kőműves. — Azt hiszed, úgy pottyan öledbe a szerencse, akár az érett szil­va? Pedig ha továbbra is itt tétlenkedsz, árnyékát se lát­hatod. — Ezzel fejébe csapta a kalapját és otthagyta a sze­gényembert. Az idő múlt, a vakolat hullt a szegényember háza faláról. Kezdte már bánni, hogy n%m hajlott a kőműves szavára. A pénzecskén legalább új csiz­mát vehetne. Ahogy így búslakodik, rá­köszön egy mosolygós képű menyecske: — Jóember! Segítenél ne­kem? Malacokat vettem a vá­sáron, és ahány, annyi felé szalad. Magam nem boldogu­lok velük. Ha hazaviszed őket, fizetségképpen adok neked egy malacot. A szegény embernek nem igen akarózott felállni a kü­szöbről, de eszébe jutott, mi­lyen jó lenne, ha egy ilyen kövér malacka futkározna az udvarán, s az asszonyhoz sze­gődött. Nyesett magának egy szedervesszőt, s immel-ámmal terelni kezdte a malacokat. Hanem hazafelé már jóked­vűen szaporázta a lépteit. Úgy ölelte saját visítozó ma­lackáját, mintha ölbeli gyerek lenne! Hanem hát a kis ma­lacnak ól is kell, meg kukori­ca! Előszedte a rozsdás fű­részt, kalapácsot, s olyan ólacskát épített, hogy maga is megirigyelte. — Mégiscsak úgy van rend­jén — gondolta —, hogy a gazda szebb házban lakjék, mint a malackája! — Röf, röf! — helyeselt a kismalac. — Csakhogy, ahhoz pénz is kellene! — Üíííí, ííií! — visította rá a malacka. — Elszegődök a faluba. A munkámért pénzt kapok. Ne­ked kukoricát veszek, ma­gamnak meg fehér kenyeret, szalonnát — mondta a sze­gényember és,vállára kanya- rította a tarisznyát. Feléig sem ért az útjának, elkopott a lyukas csizmájának maradék talpa is. Szúrta a lábát a millió kavics, hát egyre sza­porábban kapkodta, aztán be­kopogott a kőműveshez. — Nicsak né! Tán rád akadt a szerencse, hogy ki­mozdultál hazulról? — nézett nagyot a kőműves. — Van-e munka? — kér­dezte a szegényembe!-, s res­telkedve forgatta ringyes- rongyos kalapját. — Aki keres. talál , — mondta a kőműves, azzal a szegényember markába nyom­ta a vakolókanalat. A ládafiában egyre gyűlt a sok csengő-pengő forint. A szegénység kiszorult a ház­ból. Kis ideig még a küszöb körül ólálkodott, de hogy a gazda ügyet sem vetett rá; egy nap, szépszerével megszö­kött. Azóta ki tudja, merre jár? Ejnye-bejnye, a teremburáját! Miért törted el a terem buráját?! Krecsmáry László: Remek rímek Y. ZseleznyiköY: A FAGYLALT A trolibusz ' befutott a fé­nyesen kivilágított alagútba, ahol kékesen tündököltek a lámpák, mintha egy titokzatos világban járnánk. Az előttem ülő, hat év körül lányka vidá­man beszélget kis barátnőjé­vel. Most éppen így szólt: — Vitya azt mondta nekem, hogy nemsokára az egész kör­út ilyen alagutakkal lesz tele. A nagyobbik. szemüveges kislány nem felelt erre, más­ról beszélt: — Most balett-körbe járok1 — mondta. — Már sok min­dent tanultunk. Majd megmu­tatom neked az utcán. Na­gyon szigorú néni tanít. Teg­nap azt kiabálta: „Léna, min­dent összezavartál, sohasem úgy állsz, ahogy kell!” De hét Lena van a csoportban, így aztán nem tudtuk, ki za­varta össze. — Vitya azt mondja — sza­kította félbe a kisebbik —. hogy a műkorcsolyázás jobb. Az az igazi! — A- nagymamám meg azt mondja — vágta rá a szem­üveges —, hogy ha még mű­korcsolyázni is kísérget, nem marad ideje ebedet főzni. — És .Vitya azt is mondja hogy ő pilóta lesz, vagy bú­vár. — Az én mamán meg rö­vidre vágatta a haját — me­sélte a kis szemüveges. — Apuka nagyon búsult ezért, de anyuka azt mondta, hog: a haja zavarta őt a munka ban, mert mindig a szemébe hullott. Úgy láttam, hogy a két gyerek egyedül van. Moszk­vában szokatlan dolog, hogy hatéves kislányok csak úgy kettesben járkáljanak. Talán megszöktek otthonról? Odaha­joltam és megkérdeztem: — Egyedül vagytok, kislá­nyok? — Nem — válaszolta a szemüveges. — Vityával — és egy fiúra mutatott. A fiú ránk se hederített. A vezetőfülkébe bámult be és az üvegen keresztül ki, előre. A következő megállónál le kellett szállnom. Ekkor lát­tam Vitya arcát először. A lányokhoz fordult: — No, mozgás, gyorsan gyorsan, de eszébe ne jusson valamelyikőtöknek elesni. Ö. de két bal lábatok van! Vityának ienfehér szemöl­döke volt, ajkát szorosan ösz- szepréselte. A kislányok előttem halad­tak. Nem beszélgettek. Úgy néztek a fiúra, mint egy hős­re, még szóba eleg-veani se mertek vele. — Akartok fagylaltot? — kérdezte a fiú. — Igen — felelték egyszer­re. Vitya az árushoz lépett és három hétkopejkás adagot kért. De ilyen éppen nem volt, csak nagyobb. Erre számol­gatni kezdte a pénzét, hom­lokát ráncolta, töprengett és ekkor rájöttem, hogy ez a hős nem több kilenc eszten­dősnél. Mélyet sóhajtott és így szólt: — Két tizenegy kopejkás adagot kérek. Ebből megértettem, hogy nincs pénze a harmadik adag­ra. Pedig láttam rajta, meny­nyire szeretett volna magának is venni a finom csemegéből. De hősiesen nyelt egyet és a két fagylaltot átnyújtotta a kislányoknak. — Hát te? — kérdezte a kisebbik. — Nem vagyok csöppség! — felelte. S előrement. A lánykák pedig utána tipegtek engedet­len lábacskáikon, mint két struccfióka — és nyalogatták a fagylaltot. Szirma! Marianne fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom