Kelet-Magyarország, 1970. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-14 / 138. szám
Vasárnapi melléklet A tekintélyről Idézet egy fiatalember leveléből: „Unom már a szüleim örökös intelmeit: ne elége- detetlenkedj, becsüld meg jobban a sorsodat, a mi időnkben tizedannyinak is örültünk volna. Aztán újra meg újra elsorolják az ő egykori nyomorúságukat, s nekem ezt végig kell hallgatnom, pedig ha tudnák, mennyire nem érdekelnek engem azok a dolgok. Nekem nem az a fontos, hogyan volt régen, engem az izgat, hogyan van és főként hogyan legyen holnap az életünk. Egyszer már meg is moindtam nekik, s akkor rámförmedtek, hogy tiszteletlen, felelőtlen vagyok.” Félreértés ne essék, korántsem valamiféle olcsó korvitát, megkövesedett generációkonfliktust akarok most a tisztelt olvasóra ráerőszakolni. A dolog lényege különben sem abban rejtezik, hogy mennyire hajmeresztő a fiatalok öltözködése, átadják-e a helyüket a vonaton, autóbuszon, köszönnek-e előre, vagy menynyire vasalt a nadrágjuk. Ezek a külsőségek persze valahol mégiscsak kapcsolódnak a tartalomhoz, az életszemlélethez, de a most érintendő probléma igazi forrása máshol keresendő. Anélkül, hogy szavak pontos jelentésének meghatározásán rágódnánk, indokolt leszögezni: a türelmetlenség és a tiszteletlenség közé nem lehet egyenlőségi jelet rajzolni. Azért kívánkozik ez ide, mert — úgy vélem — a generációütközés sarkköve éppen ebben a türelmetlenségben keresendő. Lássuk csak közelebbről! Vannak egyik oldalon az idősebbek, akik — fájdalom, eltúlzás nélkül is — megvívták kemény harcukat a múltban a mindennapi kenyérért, miközben elpazarolták egészségük, idegrendszerük javarészét, a mindennapi betevő falatra ráment kora ifjúságuk. így találta őket a felszabadulás. És itt vannak a másik oldalon a fiatalok, akik beleszülettek a szabad, emberhez méltó életbe, a nélkülözést, az alázkodást legfeljebb csak könyvekből ismerték meg — elképzelik csupán, milyen lehetett az a másik élet. Az őket érő élethatások homlokegyenest mások, mint szüleiké voltak. Más az örömük és másak emésztő gondjaik is. Ök már nem rettegnek amiatt: jajj, vajon mit eszünk holnap. Az ő gondolatvilágukat sokkal inkább az tölti ki: milyen pályát válasszanak, miként rendezzék be életüket, hogy ne csak futtassák az órákat, a napokat, hanem értelmesen töltsék ki szabad idejüket. Igaz viszont, hogy sohasem ilyen egyszerűen jelenik meg a hétköznapok sűrűjében az idősek és a fiatalok életszemléletének összecsapása. Vannak korosabbak, akiknek csak az őszülő hajuk jelzi az idő múltát: gondolkodásban, cselekedeteikben ennek ellenére lépést tartanak a korral. És találhatóak a fiatalok között is szemléleti vének, akadnak ok nélkül életuntak, s a szó igazi értelmében tiszteletlenek, önteltek, magukról sokat képzelők, másokat lefitymálók. Az is igaz, hogy ők alkotják a különöset az általánossal, a tipikussal szemben. S valljuk be: az igényességüket legtöbbször türelmetlenséggel kimutató fiatalok ebből a tipikusból kerülnek ki. Vannak, akik érdesebben fogalmaznak, s azt mondják: „Az idősebbek a lelki intelmek köntösébe bújtatják megkopott tehetségüket.” Mások:- „Az állandó példálózással el akarják terelni a figyelmet saját gyengeségeikről.” Aztán ki is mondják, mit tartanak ők gyengeségeknek: az egyéni érdek előtérbe* helyezését; a kibúvást a nehezebb feladatok elől; a vállalkozási bátorság hiányát; a konformizmust; a napraforgó-szemléletet; a féltékenységet, vagy ne szólj szám elvet. Túlzás ez, s így nem is igaz. A mai ötvenévesek adták és adják még ma is a szocializmus építésének derékhadát, forradalmi tetteiket számtalan alkotás jelzi épületekben, gyárakban éppúgy, mint az agyakban. Elnéznek ezek fölött a mai húszévesek? Talán csupán természetesnek tartják a hősi küzdelmet, amit az új élet megteremtéséért folytattak szüleik? Hiba volna ezt állítani. Számolni kell viszont azzal, hogy a mai fiatalok a tekintélyt a mindennapok sikeresen megvívott küzdelmei alapján alakítják ki magukban. A múlt dicsőségét ők alapnak tekintik, amire a jelenben kell felemelni a tekintély, a megbecsülés szimbólumát. Ök nem csupán a tegnapokban keresik példaképeiket, szeretnék megtalálni azokat a mában is! S amikor — a mához illő tettek hiányában — egyesek a múltból halásszák ki a tekintély kellékeit, ők, a fiatalok nyomban gyanút fognak. Van persze ebben is igazságtalanság, hiszen a gát nélküli türelmetlenség számításon kívül hagyja a lehetőségeket, azt, hogy a helytállás nem mindig látványos attrakciókban jelenik meg, hanem igen sokszor a szorgalmas, becsületesen elvégzett csendes munkában, a több évtizedes tapasztalat csinnadratta nélküli kamatoztatásában. Különben is: találni igen sok korosabb embert a könyvek fölé hajolva, az iskolák padjaiban ülve, pedig ez már nekik olykor erőn felüli megterhelést jelent. Akik felismerik, hogy a kor mindig többet követel az embertől, aligha ütköznek meg azon, hogy a mai fiatalság száguldani, égni, lobogni akar, megőrizni az emberi kapcsolatok tisztaságát, összeegyeztetni az egyéni örömet a közösség boldogságával. Ezért türelmetlen, s ha néha gátlástalanul is teszi, a szándék jóakaratú. Megbecsülni és kamatoztatni ezt a szándékot, nem csupán lehetőség a gyorsabb előrehaladáshoz, hanem egyenesen kötelesség. Jó mederbe terelni az ifjúságban felgyülemlő és kitörni készülő energiát: nem is kis feladat. Éppen az idősebbek tapasztalata szolgáltathatja ehhez a feltételeket. Nem kibékíthetetlen ellentétről van tehát szó, sokkal inkább arról, hogy szocialista alapokon hozzuk közös nevezőre a generációérdekeket, s napi tetteinket ennek a szogálatára irányítsuk. Angyal Sándor LÉGI FELVÉTEL. Nyíregyháza, Északi Alközpont. Hammel József felvétele SZEBERÉNYI LEHEL: A baj ónét Az ember örül a legkisebb szárazulatnak, egy villamos- belsőnek. Akár csak egy szellős peronnak, amilyen az ötvenkettesé, a Marx téren. Odakinn lucskos tél. A sárga, nyirkos lég a járdáig lóg súlyosan. A járókelők lelkére tekeredik, kik úgy burkolóznak a kedvetlenségbe, akár a téli holmijukba. Odakinn a forgalom, mint a szüntelen, reménytelen szárazra, kályhaközeibe igyek- vés. A peronra kiskatonák csoportja tódul. Csupa gyerekarc a téli darócban. Ruha és arc kontrasztja, merev szigor és oldott lágyság összezárva. • Ifjonti élénkségük hirtelen bevilágítja a nyitott peront, szétkergeti a délutáni tér szomorú, lucskos álmosságát. Mintha egy kály- hácskát gyújtottak volna be itt, és piros fénnyel kezdene duruzsolni. A sarokban, az üveg fémkeretének támaszkodva derűs, ősi:es civil álldogál, puhán, szolid szürke kabátjában, megfelelő kalapjában, kesztyűjében, s a lecsende- sült élet lassan, diszkréten előlopózó kerekségeivel, az áll alatt, az arc gödrös részein, s mindenütt, ahol a békés kitöltődésnek helye van. Álldogál ez a civil, egy szolid hivatalnok, vagy nyugdíjas hivatalnok. Bajuszából, mint egy meleg téli prémből barátságosan kimosolyog a katonákra. — Eltávozás? — kérdi. A kiskatonák, a mama illatú gyerekek odafordulnak, készségesek és vidámak. — Az — mondják. — Nohát ez nagyszerű — mosolyog a civil atyai bajusza. — Nincs a katonának nagyobb öröm, magam se vojtam másképp. De régen is volt. Bólogatnak a kiskatonák illedelmesen, mint nemrég az iskolában, a tanáruknak. Mondanak ők is valami barátságosat, egyik is, másik is. — És fegyveretek nincs? — nézi őket szelíden a civil. A gyerekek csodálkoznak. — Minek az? Nincs háború. — S ha valaki megtámad, hogy védekeztek? Nevetés. Egészséges fogsorok. — Mért támadna? — Mit tudom én, az utcán. Együtt nevetnek e valószínűtlenségen, a barátságos civil, s a boldog kiskatonák. — Az én időmben — meséli a civil — bajonétunk volt... ■ — Bajon ét? Kíváncsian hallgatják a fiúk. Egyikük a tisztelettudás határára merészkedik. — És használni is tetszett? Az atyai bajusz meleg és barátságos, és elnéző. Pedig várná az ember, hogy parányit megrezzen. De nem, szokva van kicsi tiszteletlenségekhez. Egyszer... Bizony egyszer használtam is. — Szeme mozdul csak kicsit az idős úrnak, egészen icipici fénnyel, régi, ifjonti hetykeségek elkésett, kósza suga- racskája, hogy mindjárt el is meneküljön a bölcs derű csendesen fodrozó tavába. Egyetlenegyszer. A kiskatonák egy csomóban, mint az összebújt csirkék. Nem tudják, mit kérdezzenek. Egyikük azt kérdi: — Milyen érzés lehetett? — Hát... — mereng a tekintet, a szürke hivatalnokkalap alatt a bajusz söté- tebb színt ölt. — Háború volt. Tizennyolcban volt... Húsz lépésre vőlt az orosz állás. Barátkoztunk, cigarettát cseréltünk. S egyszer jött a parancs, bajonéttal kellett mennünk, emberre... Kell a szünet, egy hoszszabb lélegzet miatt, a tekintet lélegzete miatt is, hadd pihenjen meg a kiska- tonákon, a mama illatú orcákon, jóságos szelíden. Sápadtak a gyerekorcák, háromszor se sütött ki a nap, mióta ez az idő beállt. — Ügy volt... — fejezi be emlékezését a peron fémkeretének támaszkodó hivatalnok —, hogy akkor először használnom kell a bajonétem. Húsz lépésig volt így, s mikor odaértünk az állásukhoz, ők is eldobták, meg mi is eldobtuk a bajonétunkat. A villamos fellélegzik, a kiskatonák is újra élénken izegnek-mozognak. A bajusz mosolyog, megkegyelmezett hallgatóságának. Ahogyan neki is megkegyelmezett a sors, egy életre szóló lelki súly erejéig. — Persze volt más is — teszi hozzá az igazság kedvéért. — Csúnya dolog a háború. De énnekem ennyi volt a dolgom a bajonéttal, tizennyolcban... — Tizenhétben volt az. — Az iménti kiskátéira mondja, kit az ördög nem hágy nyugton. A barátságos bajusz most is csak elnézőn mosolyog. — De jól megtanultátok a történelmet. !■
