Kelet-Magyarország, 1970. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

fm. fönh» M. MtÉT-MAGYARORSZÁG - VASÁRNAPI MELLFTtf PT 9. oldal Nyírbátori zenei napok, 1970 Elkészült az 1970. évi nyír. bátori zenei napok program­ja. Ezek szerint augusztus 16-án a református templom­ban g debreceni Kodály kó­rus és a debreceni MÁV fil­harmonikusok zenekarának hangversenye előadásában Monteverdi-, Kodály-. Liszt-, Tardos-, Udvardy- és Bar­tók-művek hangzanak el. Közreműködik Korondy György, az Állami Operaház magánénekese, vezényel Gu­lyás György. Augusztus 22-én ugyancsak a református templomban a szegedi zenebarátok kórusa és a szegedi szimfonikus ze­nekar ad hangversenyt. Köz­reműködik Karikó Teréz, Lengyel Ildikó. Szabó Mik­lós. Gyimesi Kálmán, a sze­gedi Nemzeti Színház ma­gánénekesei. Vezényel Vaszy Viktor. Augusztus 23-án ugyancsak a szegediek adnak hangver­senyt a református temp­lomban. ahol Beethoven: III. Leonóra nyitánya és a IX szimfónia hangzik el. Hegedűs Lászlót Június Te vagy kedves hónapom, június, születésem hónapja, enyhe nyár, cseresznye, meggy, ribizke-érlelő. Elvirágzott akácok zöldje vár. Búzatábla, szőkülő rozs között kapájuk fölé hajló asszonyok. Zöldbe kapó, makrancos ló ekéz; dübögve már traktor végzi amott. Itt-ott rend szárad meg a rét ölén, csúcsos boglyák szürkülnek szerteszét Csőrét fűre szegezve, gangosán gólya sétál, gyűjtve eledelét. Ritkás felhőjű égen sas köröz. S nem perzselőn, de már lángol a nap. Kendős menyecske lépdel az úton, korsót lógatva, vén fűzfák alatt Hársillatú erdőben vadgalamb s kakukk szólal, számlálja éveid, amíg kepét nem lát. Az útfélén eperfa kínálja gyümölcseit Parton, burjánzó fű közt szarkaláb s pipacs virul. Távoli dörrenés zivatart jósol. S poros fák mögül hajló kalásszal szőkül a vetés. Városi szobrok A Jusziicia pár A városnak, de a megyé­nek is legrégibb köztéren ál­ló szobra a Bessenyei-sco- bor, így tudja mindenki. Szó szerint véve ez igaz is. azonban vannak nála régeb­bi szobrok. Legrégibbek a városi ta­nács homlokzatán lévő Jusz- ticia pár. Talán különösnek tűnik a kifejezés, de épp olyan különös megkettőzé­sük is. Az igazság antik is­tennőjét hagyományosan úgy szimbolizálják, hogy míg bekötött szemmel egyik ke­zében mérleget tart, a má­sik kezében pallos van. A jelkép világos. Mármost az említett két szobornál a funkciók megoszlanak. A mérleget tartó nőalak babér- koszorút nyújt, mellette egy római fasces (bárd vessző­nyalábban), míg a pallost fennen mutogató párja né­mileg fenyegető gesztussal mutat valamire, őmellette pe­dig egy oroszlánfejes oszlop­féleség van. A szeme egyik­nek sincs bekötve. A mérle­gelés és ítélkezés szétvá­lasztása nyilván az épület ál­tal szabott követelmény, az elhelyezés miatt történt. A kettős szobor szép klasz- szicista stílust képvisel: méltóságot kifejező testtartás, nyugodt mozdub • k, az an­tik szobrok sze n, hide­gen szép arckif- ». A ru . haredők kezelése árhuza- mosan kíséri az a. ^moz­dulatok jelentését. A szobrok szépek. . sz- tusuk erejével remekül tetőzik és emelik az épu tét. Mégis az érzékeny szí mára van egy kis stílustörés a szobrok és az épület kö­zött. Túlzott jelentőséget azonban nem kell ennek tu­lajdonítani. Ki lehet a szobor szerző­je? — Nem tudunk rá vá­laszolni, a levéltári anyag hiányossága miatt. Nyilvánvalóan akkor ké­szülhetett, mikor az épület mai alakjában már fennál­lott, vagyis 1772 körül. S hogy mi indította a nyíregy­háziakat, akik az evangélikus templomban is a pócsi bazl- litáktól vettek egy régi ol­tárt, hogy ilyen fölösleges költségekbe verjék magukat, azt hisszük, megmagyarázza a dátum. A régi nyíregyházi­ak feltörési vágya rendkívül tiszteletre méltó jelenség volt, a falu sorból való kiju­tás, saját maguk felszabadí­tása után megyeszékhellyé akarták tenni a városukat. Hársfalvi Péter szerint már a negyvenes évek elejétől. S még kész sem lett a város­háza. felajánlották ideigle­nesen a megyei hivatalok számára. És szívós harc után első eredményük az volt, hogy az országgyűlés 1872. augusztus 12-én Nyíregyhá- jelöli a megye törvény­iek székhelyéül. Ez volt az első győzelem Nagykálló. az eddigi megyeszékhely fölött Az összefüggés a szobrok és a város adott lelkiállapo­ta között nem véletlen. A két igazságügyi vonatkozású szobor a megyeszékhelyért való harcban Nyíregyháza városnak a győzelmét hirde­ti. Babérkoszorú is van Jusz- ticia kezében azon az épületen, mely az első megyei tör­vényszéknek átmenetileg otthonául szolgált Koroknál Gyula Vannak-e kulturális szenzációink ? V annak-e? Költőt fagga­tok erről és tétova nemmel válaszol. „A nagy korszakfordulók hozzák meg a maguk szenzációit” — mondja inkább önmagának, mint nekem. „A szenzációk, a technika és sport területén jelentkeznek” — vélekedik tanár barátom. Aztán egy gimnazista leány meglepő sietséggel bólint igent a kér­désre és már címekkel indo­kolja válaszát: „Hármat is mondok: Láttam Barcsay Jenőnek Állvány ablak előtt című képét; megismertem egy gyönyörű Illyés-verset a Szekszárd felé címűt és na­gyon szép előadásban hal­lottam a Varázsfuvolát.” Ezek szerint tíz esztendeje festett kép, még régebben született vers és sok ember­öltő távolságban komponált opera is lehet egy kortársunk számára mai szenzáció?... Bizony lehet. Hiszen ki-ki sa­ját sorsa, érdeklődése körül­ményei koordinálta rendsze­rének megfelelő ütem és sor­rend szerint ismerkedik meg azzal, ami az emberi szel­lem erőfeszítéseiből a kultú­ra több évezredes története során létrejött Csakhogy a címben meg­fogalmazott kérdés a mának szegezi a kérdést. Es olyas­fajta tényeket kívánna vála­szul, mint amilyen szenzáció volt a maga idejében Erkel Bánk bánjának bemutatója, Ady Űj versek című kötete, vagy Reményi boszorkányos hegedűjének első diadalmas szereplése. Van-e ilyesmi napjainkban? Azt hiszem tétovázás nél­küli, igennel válaszolhatunk a kérdésre. Mert nem szenzá­ció-e az, ahogy néhány fiatal zongoraművész — közülük a legismertebbek a Beethoven zongoraversenyt nyert Kocsis Zoltán és legjobb barátja Ránki Dezső — berobbant a magyar és a nemzetközi ze­nei életbe? Vagy ki tagadná meg a szenzáció értékét Darvas Iván színháztörténeti jelentő­ségű produkciójától, melyet az Egy őrült naplója elját­szásával nyújtott? A magyar irodalom és könyvkiadás törté­netében is páratlan, ahogy a tizenhét éves miskolci gimnazista, Bari Károly föl­tűnt. Néhány hónappal első költeményeinek publikálása után nem kevesebb, mint 11 ezer kötetben jelentették meg verseit. A könyv órák alatt egy szálig elfogyott. De nemcsak új tehetségek földbukkanása kelthet orszá­gos érdeklődést. Operahá­zunk a, Lammermoori Lucia második szereposztásában Le- hoczky Évára bízta a cím­szerepet. A művésznő koráb­ban operettszínpadokon lé­pett föl, a vendéglátóipar ze­nés műsoraiban szerepelt, külföldön kereste az érvé­nyesülést, s most — immár túl a negyvenen — olyan teljesítménnyel lepte meg az operalátogatókat és a Kriti­kát, hogy annak nyomán so­kan teszik föl a kérdést: ho­gyan gazdálkodunk tehetsé­geinkkel, hogy csak most nyílt alkalma e művésznek a bizonyításra? Sorolhatnám még kulturá­lis életünk kisebb-nagyobb szenzációit. Mert annak szá­mít az is, ahogyan múzeumi célokra helyreállították a Bu­da vári palota ternuV Szen­zációt jelentenek a Szent­endrei Teátrum évről évre ismétlődő előadásai. Vagy hogy az egyéni teljesítmé­nyekhez kanyarodjam vissza, Kardos G. György — a ré­gen operettátdolgozónak el­könyvelt színházi ember — regényírói sikere az Abraham Bogatir hét napjával; vagya magyar hanglemezgyártás több, nemzetközi díjat nyert lemeze is szenzáció értékű. Azt hiszem, nem az a prob­léma, hogy vannak-e kultu­rális szenzációink. Ilyenek mindig is voltak. Hiszen Jó­kai is föltűnt valamikor, Bar­tókra is fölfigyeltek, a régi Vígszínháznak is voltak iz­galmasan gyönyörű előadásai, Babits Dante fordítása, Mó­ricz Boldog embere, a Sze­gedi Fiatalok föltűnése mi volt, ha nem kulturális szen­záció? Napjainkban az a kér­dés: vajon mindent megte- szünk-e azért, hogy a ki­emelkedő tehetségek, a mű­vészettörténeti szempontból is jelentékeny alkotások akadálytalanul elnyerjék az őket megillető helyet. M a már köztudott dolog, hogy a Rozsdatemető milyen nehezen lelt megjele­nési lehetőségre. Nem egy kimagasló tehetségű festőnk­nek — példaként csak Holló László és Kohán György n^.- vét említem — életének je­lentős hányadát az erkölcsi és anyagi megbecsülés jelei nélkül kellett végigküzdenie. Időnként jelentős színművé­szek kérik idő előtt nyugdí­jaztatásukat, mert úgy talál­ják, nem foglalkoztatják őket megfelelően. Elképzelhetetlen olyan kultúrpolitika, amelyben minden jó kezdeményezés, minden tehetség, minden al­kotás tüstént fölkarolóra lel. Aki ilyen helyzetről álmo­dik, az minden poszt betöltő­jétől a tökélyt reméli. Az új, mindig magában rejti a szo­katlan elemeit. A szokatlan­nak pedig ellenállást kell leküzdenie. Viszont a szocializmusnak létérdekei fűződnek ahhoz, hogy a tehetségek ne kallód­janak el. Kultúrpolitikánk akkor érvényesül megfele­lően, ha mind több lesz nap­jainkban a pozitív előjelű szenzáció. (A negatív szen­zációk fölemlítését szándéko­san mellőzöm, példatárát mo­ziműsoraink gazdagítják a legerőteljesebben.) Néhol leleményes intézke­dések sora szolgálja a helyi értékek időben történő föl­karolását. Tudok megyéről, ahol számon tartják az olyan fiatalokat, akik matematiká­ban, rajzban, irodalomban, nyelvtanulásban, énekben, színjátszásban vagy hason­lókban kitűntek társaik kö­zül. A megye vezetői figye­lemmel kísérik sorsukat Ahol anyagi vagy egyéb okok gátolnák a tehetséges fiatal boldogulását — ott segíte­nek. O rszágszerte szaporod­nak az olyan rendez­vénysorozatok, melyek kere­tében dobogó kínálkozik új kezdeményezések alá, lehető­ség nyílik a vidék tehetséges embereinek nyilvános sze­replésére. Egyetlen megye „művészeti hetének” műsor­füzetét lapozgatva ilyen ren­dezvényekről olvasok: nem­zetiségi művészegyüttesek fesztiválja; képzőművészeti szabadiskola a megye nem­rég elhunyt festő szülötté­nek falujában; koncert a megye botanikus kertjében; irodalmi színpadok találko­zója; egyik kisvárosunk fes­tőinek tárlata; pásztor- és lo­vasnapok egyik állami gaz­daságban; műemléki séta a megyei tanács épületében, stb., stb. Tehetségekben sohasem szűkölködtünk. A tehetségek tömeges méretű kibontakoz­tatásának gondja a mi kor­szakunk gondja. Gondja, fel­adata, gyönyörű lehetősége, Ma már nyilvánvaló, hogy nem magányos szenzációkra van szükségünk, hanem a közművelődés egyetemes fellendítésére. Ez lehet csak egészséges táptalaja a soka­sodó kulturális szenzációk­nak. M ert hogy mást n« mondjak: az sem vol­na utolsó szenzáció, ha sike­rülne fölszámolnunk az írás- tudatlanság utolsó maradvá­nyait. Bajor Nagy Ernő részlegvezető idejében és így lesz ezután is mindaddig, amíg maguk a bádogosok le nem szoknak róla. Nem azért itatták ők Hajdút, hogy szemethunyjon valami felett is. Nem volt erre szükség. Csak éppen sajnálták, ami­ért ilyen nagyokosnak hiszi magát. •k — Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel, miu­tán felkelt. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borot­válkozott. — Te szakítottad le — mondta a felesége. — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől. — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogas­hoz nem nyúltam. — Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? — Ezt csak rám fogod Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom. hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másod­szor fordul velem elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy nagyon ré­szegnek éreztem magam es elindultam. Átmentem az úton és integettem egy taxi­nak. És kész. Utána feléb­redtem itthon. — Még beszélgettél is ve­tem — mondta az asszetiy. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. ★ Valamikor, később, együtt iszogatva a bádogosokkal el­mesélte nekik az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik run­dónál tartottak. — Amnéziád volt Feri­kém — mondta Szántó —, ezt így hívják pajtás. Min­den rendes piásnak amnéziá­ja van. Iszol, aztán egyszer csak elszakad a film. — Végre van valami — mondta Hajdú és megint csak nevetett, mintha bol­dogságba csiklandoztak vol­na. — Emberek, 28 éves ko­romra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Fe­renc rendkívüli és meghatal­mazott amnéziás, az Amné­zia osztály előadója! A bádogosok is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú ★ Hajdú felesége késő esté­ken széket húzott a nyitott ablak elé és az utcát figyel­te. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Ott könyökölt, a karjára hajtott? a fejét, bóbiskolt, de csak rövid ideig, aztán, ha lépé­sek kongását hallotta. is­mét az utcát leste, a szótla­nul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasz- szonyokat, rekedten dudorá- szó, vagy civakodó korhelye­ket. Olykor furcsaságokat kínált a fűszagú éjszaka. Egyszer ősz hajú ember ment a túlsó oldalon, kézen fogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt és valami kávésbögré­ről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az ehhez hasonló jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha kötelező előzményei lennének a férje hazaérésé­nek. Nem* tudta volna meg­mondani, hogy miért várja a férjét. Talán olyan gyorsan romlott el a kapcsolatuk, hogy nem volt ideje meg­változtatni a viselkedését. Még mindig úgy várt. mint­ha azt hinné, hogy nem az az igaz, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös mó­don k — Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában — Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Vakító csillár — mond­ta Hajdú. — Este itt volt a Sanyi — mondta az asszony. — Ö hozta. Fel is szerelte mind­járt. Feküdj le. — Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét. — Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje. — Biztosan te álltái a lét­rára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált. Az asszony a férjére nézett és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin ész­revette a koszos cipőt, a rosszul választott konfekciós öltönyt, a félrecsúszott nyak­kendőt, az undorítóan ned­ves száját, az izzadó homlo­kát, egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott akit irtózatosan gyűlölt, ami. ért betolakodott a lakásába, az életébe. — Persze, hogy a szok­nyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsz­tatta az érzéki kezét — mondta Hajdúné a saját ha­zugságától elzsibbadó száj­jal. Ilyet hogy ..érzéki kéz”, soha nem mondott még éle­tében. de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának va­lóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú és már nem nevetett. — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak! Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát olyan elesetten, mint egy gyerek. — Hát én szerettelek. Sze­rettelek téged. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam?... — mo. tyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét és hor­kolni kezdett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett. — Ja? — kérdezte és az ágyhoz cammogott. — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mond­ta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne hara­gudj. — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony és így éltek to­vább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszke­tő indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg nap­közben. Újabb és újabb rész­leteket talált ki. Undorító apróságokkal elmagyarázott mindent és Hajdú sírt. mocs. kos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott. kia­bált, hogy a vonat alá fek­szik és reggelre nem emlé­kezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a bádogosokat, húzódozva be­ment velük a kocsmába és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat ★ Hajdúné gyakran gondolt arra hogy elválik á férjétől, mégsem tudta rá elhatároz­ni magát mert akikor el kel­lett volna válnia mindentől, saját magától is, attól aki volt, attól, akinek akarta magát. Egy napon megtette, ami­vel fenyegetőzött Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tu­nyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a dere­kát olyan mozdulattal, mint­ha ez is a javításhoz tartoz­na. A húsz forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az elő. szobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam —« mondta Hajdú, amikor ké­ső este hazajött. Az asszony az ágyban fe­küdt. — A konyhában van va­csora — mondta, aztán el­aludt és nem mesélt semmid soha többé nem mesélt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom