Kelet-Magyarország, 1970. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-21 / 144. szám
Miért szívesség A SZÍVESSÉG ŰJ FOGALOM. Szerintem rosszabb mnt a protekció. Mert míg az utóbbi személyek kapcsolatára épül, hamar felismerhető, addig a „szívesség” sokarcú. Veszélyes és bántó. Sok bosszúsággal jár. Űton- Jtlelen hallani: Úgy viselkedik mintha szívességet tenne, pedig kötelessége... S valóban. Miért gondoljuk napközben, munkavégzés során, hogy szívességet teszünk? Hiszen például a kereskedelemben a munkakörrel függ össze, hogy előzékeny, figyelmes legyen az eladó, a pincér, hogy a vásárló holnap is látogatója maradjon üzletének, hogy a kedves vendég valóban kedvesnek, vendégnek érezze magát. Miért gondolja egy hivatalnok, ha ügyfelének kérését intézi gyorsan és pontosan, hogy szívességet tesz? S miért néz oly szemrehányóan, ha türelmetlenséget tapasztal ügyfelénél, aki órákat cselleng a folyosón, várva a méltányos ügyintézést? De életünk számos területén is találkozunk olyan jelenséggel, amely magán hordja a szívesség bélyegét. Nehéz lenne felkutatni eredetét, de tény, hogy létezik. Erre figyelmeztetnek eddigi tapasztalataim. EGYIK ISMERŐSÖM MESÉLTE. Kislányának és feleségének akart nyári szandált venni. Néhány üzletben szétnézett, majd az egyiknél megállapodott. Látott néhány szép modellt. Szemre kiválasztott két párat és épp kérni akarta, amikor az üzletben dolgozó egyik ismerőse felfedezte. Üdvözlés, kérdések-és mielőtt megszólalhatott volna, már két pár szandál csomagolására került sor kedves mosoly kíséretében. Fizetett. Ismerőse szinte szóhoz sem engedte jutni. Kikísérte, búcsúzóul megtoldotta mon- dókáját: — Tudod, egy kis szívesség az egész, ne köszönj semmit. Máskor is keress meg. Ismerősöm nem tudott haragudni a történtekért. Bár nem azt vette, amit kiválasztott. Az örömből otthon üröm lett. Nem tetszett az áru. Fejmosás lett a vége: „teneked mindent el lehet adni, mert te egy pi- pogya vagy” — és így tovább. Ismerősöm azóta nem él barátja szívességével. Ha lehet, elkerüli az üzletet. Hát ilyen is van. Amikor az úgynevezett „szívesség” kínos kellemetlenséggé válik. De van kellemetlenebb szívesség is. VELÜNK SZEMBEN LAKIK egy fiatal házaspár. Az asszony ugyancsak akkurátus teremtés. Amit gondol, kimondja. Nem kíméli véleményével a postást, ha az ajánlott levelet késve kézbesíti ki. A húsbolti eladót, ha mócsinggal „áldja” meg rendelését. És így tovább. Ű mesélte: Egy alkalommal konyakos-, boros- és sörösüveget akart visszaváltani az egyik üzletben. Nem sikerült, mert leltároztak, más alkalommal pedig közölték, hogy nem veszik vissza, mert az nekik fáradsággal és nem haszonnal jár. Csak úgy veszik vissza, ha cseréli is, mármint teli üvegre. Az én ismerősöm nem hagyta annyiban az ügyet. Megkereste a felettes szervet, elmondta panaszát. Okulásképpen. Időközben ugyanis más boltban visszaváltotta üvegeit. A fiatalasszony meglehetősen idegesen magyarázta: „Nem szívességet kértem. Az üres üvegek visszaváltását rendelet írja elő.” Az egész ügy csattanója: e sorok írója is beszélt a boltvezetővel, aki úgy vélte, hogy ha már szívességet tesz, annak legyen értelme is. Olyannyira meglepődtem a válaszon, hogy szólni sem tudtam. Azóta is bánt, hogy nem mertem nyíltan megmondani: a vásárló nem kért szívességet és neki sem tettek szívességet. A SZÍVESSÉGRE vannak más példák is. Mind ennek a kellemetlen szónak a jelenlétét bizonyítják. Jelen voltam egy ruházati szaküzletben, amikor egy idősebb hölgy 16—17 éves fiának tavaszi felöltőt akart venni. A hirtelenszőke fiú, lehetett úgy 170 centi magas, sovány alkatú, felpróbálta az egyik kabátot, a másikat, a harmadikat. Az egyik bőnek, a másik hosszúnak, a harmadik előnytelen fazonúnak bizonyult Újabb és újabb kérés, s egyre agresszívabb hangnemben. Az eladónő kényszeredetten mosolygott és fáradhatatlanul teljesítette a kérést. Végül a vásárlásból nem lett semmi. A hölgy a fiával dühösen távozott. Az eladó csendesen jegyezte meg: — Tetszik látni, fél óráig ugráltatott, megjegyzéseket tett az árura, de ki tehet arról, hogy a fiú sovány alkata miatt egyetlen kabát sem volt jó. Ügy viselkedett, mintha szívességet tenne azzal, hogy idehozza a pénzét.. ILYEN IS VAN. De tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk meg becsületesen: ezzel a szívesség szóval nálunk nincs minden rendben. Amikor kérünk, amikor teszünk valamit, óhatatlanul megkörnyékez bennünket ez a bűvös szócska. Igyekszik befolyásolni döntésünket. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne mindenkinek azt gondolni, hogy amit tesz, az kötelesség, azért nem jár plusz elismerés; amikor figyelmes és előzékeny embertársaival szemben, az nem valami hőstett, hanem erény; amikor körültekintő és „szíves” az ügyintézésben, hivatásának tesz eleget. Tulajdonképpen van-e szívesség? Teszünk-e szívességet? Ha mindent jól csinálunk, könnyen arra következtetünk, hogy igen. Pedig távolról sem erről van szó. Pozitív magatartásunkkal, az emberi élet íróit és íratlan szabályai szerint cselekszünk, becsületesen, emberi módon. A kölcsönös tisztelet és megbecsülés nem szívesség. S erről egy percre sem szabad megfeledkeznünk, ha az íróasztal bármelyik oldalán is vagyunk; ha pincérkabátban, asztalok között járunk; vagy ha bolti eladóként árut kínálunk. EGYSZÓVAL; végezzük el a dolgunkat. Anélkül, hogy szívességet tennénk egymásnak. Dragos Gyula Hurrá, Itt a vakáció—! Hammel József felvétel« VAKÁCIÓ Nézem ezt a fenti képet, rajta az örömtől az ég felé lendült karokat, s az ellesett mosolyt a megnyerőén szeplős gyermekarcon. Elnézem hosz- szan a boldogságtól majdcsak repülni készülő szereplőket, tiszta és szép öltözéküket, s szinte hallom a „hurrát”, amit belekiáltanak a napfénybe. Közben korábbi vakációk emlékképei futnak át képzeletemen. Nem, nem a nagyon régiek, abból az én korosztályomnak már nem volt része. Már mi is csak írásokból, elbeszélésekből tudunk azokról a vakációkról, amikor a szülő alig várta, hogy bezárják az iskolakaput, s adhassa gyermekét libapásztornak, jószág- legeltetőnek, mert égetően kellett az a néhány fillér is, amihez ezáltal jutott a cselédember családja. Nekünk már másfajta vakáció jutott, hiszen az új élet, a felszabadulás első évében ültünk az iskolapadokba. Hogy is volt csak? Emlékszem, milyen izgalomban volt a mi népes családunk, amikor a bátyámat készítettük élete első nyaralására! Néhány kilométerre utaztak csupán Ecsedről a cégényi kastélyba, de úgy tűnt, mintha a világ végire menne. Ami jobb ruhája volt, anyánk gyönyörűen kimosta, kivasalta s az ingét úgy kikeményítette, hogy szinte ropogott, amikor magára húzta... A legközelebbi vasárnapon — tengernyi aggodalom után: „Jajj, hol lehet, mint lehet!” — aztán már mentünk is utána látogatóba, — biciklin, keresztül a legelőn, a lápon. Olyan szép kastélyt még életemben nem láttam, s olyan óriás fákról is csak a mesékben hallottam, amilyennel a cégényi kastély regényes parkjában találkoztam. És micsoda ebéddel kínáltak bennünket, látogatókat is! (Most már tudom: azért is, hogy vigyük hírül otthon a kitűnő ellátást, ne siránkozzanak a szülők.) 'Aztán újabb vakációk, újabb nyaralások jöttek. De hozta a sors úgy is, hogy Csillebérc és Balaton helyett a helybeli gátőrház, a villanytelep udvara, vagy a cséplőgép ellenőri „íróasztala” jött: egyszóval a munka. Nemcsak mi nőttünk, a kiadások is, meg az igények is, s hej, de jói jött az a pár száz forintnyi nyári kereset, amikor szeptemberben készülődni kezdtünk a városi kollégiumba! Nem kenyérre, ellátásra szántuk keresményünket — a kollégium különben is akkor majdnem teljesen díjtalan volt — hanem új ruhára, szivacsos cipőre, az első nyloningre, ami akkortájt kezdett sláger lenni— Mi van most? Hallom, a keresztfiunk elment „dolgozni”: négy órában virágokat öntöz valahol. „Legalább ledolgozza a felesleges kilóit” — örvendezünk, mert szédületesen gyarapodnak azok a kilók. Ö pedig? „Meglesz a költőpénzem a nyaraláshoz”. Mert utána az következik...’ Más. Értesítés az iskolából: „Kívánja-e a kedves szülő gyermekét a Balatonnál nyaraltatni?” Aztán az összeg, jóformán fillérek, benne az utazás, ellátás, szállás, fel-, ügyelet... Gondtalan hát ez a nyár is? Nem. Mert a Balatonnál volt ugyan félezer szamosközi gyermek már az idén, — de szükségből, mert a pusztító ár maga alá temette hajlékukat. Ezeknek a gyermekeknek! is más most a vakáció, mint a tavalyi, az azelőtti. Társadalmunk azonban mindent el-; követ, hogy ezek a kis em-j berkék felejtsék a menekülés, a pusztítás nehéz óráit, s az ő vakációjuk is felhőtlen legyen, csak akkor térjenek vissza szülőfalujukba, ha már van hova menniük. Ilyen áLj dozatra csak a mi szocialista közösségünk képes, amely — sok más között — a nehéz időkben is messzemenően gondoskodik féltéit kincsünkről, — a gyermekről. * aj
