Kelet-Magyarország, 1970. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-21 / 144. szám
I. tüM fcET.ET-MAGYARORSZÄG - VASÁRNAPI MELT EKLE? 157(5. idnftis St: Simon EM?: Az éjszakás fűtő A2 asszony ké me^e ^ö- fogta a kereret> sze^ belőle. Az un figyelemmel nézte. — M‘ látsz rajtam? — mosoly go4 32 asszony. — Csak arra gondoltam: attól lesz jobb .zű a kenyér. — Ugyan te! — mondta belepirosod ia az asszony. Egyszeribe arra gondolt, hogy a gyerrk. amit magában rejt, majd erre a szikár emberre hasonlít. Elképzelte az urát munka közben, kormos arcával, kezével, s hozzá hasonlította a csupa rózsaszín csecsemőt. Nevetnie kellett. — Mi jutott eszedbe? — faggatta az ura. — Titok! — mondta évődve. Feltálalta az ételt. A konyha megtelt jó illatokkal. Leültek. — Csak az éjszaka ne volna — sóhajtotta az asz- szony. Egyre jobban vágyódott arra. hogy az urával együtt lehessen. Amikor magára maradt, kicsi félelmek látogatták. — Ne félj, itt marad veled a fiam — mondta büszkén a férfi. — Sokra megyek vele! Csak rugdalja a szegény anyját.! A fűtő belátott a szobába, s a szeme a vetett ágyra tévedt. Keserűség futott a torkába. Dehát mit tehetett volna? Maga vállalta az éjszakai beosztást, a több keresetért. — Ha a fiam megjön, nem csinálom tovább — vigasztalta a feleségét. — Addig még ötvenet is elalha- tok egyedül — számolta az asszony az ujjain. — Addigra elmegy a tél is. — Elhallgattak. Az asszony az edényekkel zörgött. Nem szerette a csendet, gyerekkori meséiből úgy emlékezett, hogy a csöndesség szikár banya, s ha az ember egyedül marad vele, ijesztgeti. — Hány óra van? — kérdezte a férfi. Az asszony látta az órát, de rögtön nem mondta meg. Mindig kísértésben volt. hogy legalább negyedórával kevesebbet mondjon. — Na, mennyi? — kérdezte ismét a férfi. — Hat — mondta kurtán az asszony. — Nemsokára mennem kell. Az asszony ennivalót csomagolt. Belerakodott az ura táskájába. Percnyi időre benne hagyta a kezét, s még később is érezte a bőr savanyítás szagát. A férfi felöltözött, elbűcsúzkodtak. — Ügyelj magadra — mondta szeretettel az asszony. A férfi bólintott. Már akkor a munkájára gondolt. A váltótársa már várta, Kezet fogtak. — Van valami újság? — Semmi. Nálatok? — Megvagyunk. — Az asz- szony? — Jól van. — Alighanem éjszaka hozzák a szenet — mondta még a nappalos. — Majd fogadom. — Akkor békességes jó éjszakát! — Viszont kívánom. Egyedül maradt, elrakta a ruháit, az ennivalóját. Aztán körüljárta a kazán házat. Minden nap néhány perc szükséges, hogy az ember belerázódjék. attól fogva aztán a megszokás Irányítja. A fűtő a kazánokra nézett. — Nem fáj semmi, öreg Mari? És neked Jónás? — Megveregette lemezoldalukat, mintha nyugvó állatok lettek volna. Tíz óráig csendben telt az idő. Majd egyszerre motordübörgés rázta meg a vasajtót. Vattás ruhába öltözött ember lépett be, hunyorogva nézett körül. Meglátta a fűtőt, odaköszönt. — Erőt, egészséget. Kálmán! — Jó estét! — Megjöttünk a szénnel. — Ez az első forduló? — Igen. — Hányán hordjátok? — Ketten. — Hát csak rajta! A dömperek szakadatlanul jártak, bőgött a motorjuk, csapódott a tartályuk. A fűtő, ha kifelé figyelt, hallhatta a szén ömlését. Kiment az udvarra, szippantott a friss levegőből. Mart a hideg, akár a mérges kutya. Éjféltájban a dömperesek beültek melegedni. — Igazi tél van — mondta a fűtő. A kazánra támaszkodott, mozgó ujjainak képe felnagyítva vetítődött a falra. — Nem unod még az örökös éjszakázást? — kérdezte az egyik sofőr, aki falubelije volt a fűtőnek. — Mindent meg lehet szokni —• mondta a fűtő. s egy pillanatra az otthonára, az asszonyra gondolt. — Csak a halált nem — mondta a másik sofőr. — Legalább pálinkád lehetne! — mondta a falubelije. — Az kéne! — nevetett a fűtő. — Majd odahaza. Abonyban! — A szülőfalu említésére kicsit eltűnődtek. Odahaza a tél is más: játék. Idegenben legyűri az embert, akár a fizetett birkózó. — Indítsunk — kelt fel az egyik sofőr —. mert még az árokban keresnek bennünket. Nagyot ásított, nyújtózkodott. A másik is feltá- pá3zkodott. kelletlenül cső-, szogtak kifelé. A fűtőnek hirtelen eszébe jutott valami. — Te. Sándor — szólt utána a falubelijének —, úgy gondoltam: néhány fuvarral közvetlenül beállhat- nátok. — Hát — állt meg a sofőr. Körülnézett, aztán lépésekkel mérte a távolságot. — ügy látom, beférünk. Mennyit fizetnek a behor- dásért? — Négy húszat — mondta szégyenlősen a fűtő. — De nem azért. Mintha fáradtabb lennék, mint máskor. — Jól van — vont vállat a sofőr. — Nem szabályos, de éjszaka félrenéz az ember. Nyomás, cimbora! — karolt bele a társába, s odaszólt a fűtőnek: — Köszönjük a meleget! — Bár aranyat adhattam volna! — intett utánuk a fűtő. Úgy gondolta, hogy amíg a sofőrök megfordulnak, elintézi a salakozást. A sala- kozóba fojtó a levegő, pedig a szellőztetők szünet nélkül forognak. A gáz alattomosan megbújd' a padló közelében. Ha a7 ember vigyázatlanul lehajol, az arcába csap. s csak hosszú, kínos köhögés után engedi el a torkát. A fűtő nem félt a gázoktól. Megindította az elevátort. s bukni kezdett a salak. Tüzes izzását permetező víz hűtötte. Csavarodva szállt fel a gőz, s bibliai képeken rajzolt alakokba formálódott. Kavarogtak a a mennyezet közelében, majd szétfoszlottak, s lebegtek. akár a magasból ejtett kendő. Olykor percekig belefeledkezett a nézésükbe. Közben hallotta, hogy a dömperesek megérkeztek. Túráztatták a motort, s a falak visszhangozták a lármát. A szén tompa zubogás- sal ömlött a betonra, s oer- cegve szétgörgött. A fűtő arra gondolt, milyen szerencse. hogy éppen Sándort osztották be a fuvarra. A kazánban fellobbant a megtisztított tűz. A fűtő kikapcsolta a szállítószalagot, s Indult kifelé. Nyitni akarta az ajtót, de az csak résnyire engedett. — Ej — mérgelődött magábdfí —1 rádörttötték a szenet! — Nekitámaszkodott az ajtónak, s hosszas erőlködéssel kinyitotta annyira, hogy átpréselhette magát. Nagy nehezen be is csukta, s amikor megfordult, altkor vette észre a befelé tolató dömpert. El akart lépni onnan, de a rázkódástól megmozduló szén a térdéig elborította. A dömper közeledett, s egyszeriben centiméterekkel az arca előtt fékezett. — Állj meg! — kiabálta kétségbeesetten, s hadonászott a karjávaL A sofőr nem hallotta a hangját, s nem is látta a fűtőt a tükörből sem, mert éppfen a két kerék között szorongott. A motor fel bőgött, ahogy emelés előtt nekifohászkodik az ember. a láncok megfeszültek, felcsapódott a tartály, vaskos pereme éppen homlokon ütötte a fűtőt. Teste megdőlt, s a ráömlö szén beborította. Néhány perc múlva a dömper kifutott. A motor hangra vergődött a kazánház falai között, majd minden elcsendesedett. Megjött a következő fuvar. s a leboruló szén mozgása kilökte a fűtő kezét. Amikor a dömperesek visszamentek az újabb szállítmányért, másfelé vezényelték őket. Még dohogtak is, hogy nem tudtak szólni a fűtőnek, s majd hiába várja őket vissza. Korán hajnalban a művezetőnek gyanússá vált, hogy az érlelőteknőkbe nem érkezik elegendő gőz. Elment a kazán házhoz, bekiabált a nyitott kapun. — Kálmán! — Várt egy darabig, aztán beljebb lépett. Ijedten látta a feszmérő órák mutatójának esését. — Kálmán! — szólt mégegyszer. Átmászott a szénrakáson, s akkor meglátta a fűtő kinyújtott kezét. Először azt hitte, egy odavetett rongy tréfálja meg a szemét, aztán felfogta, hogy igazi, emberi kéz. Elsápadt. hányinger szorította, váltakozó hideg-meleg Öntötte el a testét. Bukdácsolva kirohant, telefonált. Aztán visszament, kívül várakozott, s nem mert benézni. Negyed óra sem telt el, megjöttek a dömperek. Elé- bük szaladt, rémültn lengette a karját. A nehéz járművek remegve fékezték, a sofőrök leállították a motort. Egyszerre csend lett. — — Ti jártatok bent az éjjel? — kérdezte a művezető a sofőröktől. — Igen — mondta habozva egyikük, mert a tagadásnak nem sok értelme lett volna, hiszen a keréknyomok mindent elárultak. — Megöltétek a fűtőt! — ordította a művezető, s két karját az ég felé rázta mintha átkozódott volna. A sofőröket megdermesz- tetite a hangja, döbbenten ültek, nagysokára tértek magukhoz, lekászálódtak. Szemük a kialvatlanságtól, s az iszonyattól mély gödörbe süppedt. — Nézzétek, ott látszik a keze! — mutatott a művezető. — Borzalmas — mondta egyikük. A másikuk hallgatott, mintha hirtelen megfagyott volna. „Melyikünk ?” — gondolták csaknem egyszerre. Testük nyirkosra izzadt, fejüket elfordították, s nem mertek egymásra nézni. Vihar Béla> Búzaszem Mit tudja azt a búzaszem, amikor lefelé. a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közéig az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény. ahogy regék kedvesét a hősi vőlegény. Bihari Sándort El kell indulnom El kell indulnom a dülőutakra, a kukoricák meg a krumplik közé, egy cserépkorsóban meg kell kotyogtatnom a Csendes Óceánt; és megcsókolni a lányt, ki öt éve áll a Szinva-parton, hová, hogy elérjek egy csókért mindig megkerültem a világot, el kell mennem a városnegyedbe, a félkiló matériából felfestett házak, emberek közé, hogy a szemem végre kibeszélgesse magát a létezés formáival, ki kell vennem a szabadságot, az idei örökkévalóságot, mikor nincsen semmi dolgom, csak rendbe tenni a világot.. Dr. Rátóti— Tolnay: A VILÁG A világ eseményei napról- napra új területekre, országokra, népekre irányítják az újságolvasók, rádióhallgatók, tévénézők figyelmét. Ahhoz, hogy a történéseket, azok összefüggéseit, jelentőségét megérthessük, szükség van olyan tájékoztatásra, amely lehetővé teszi, hogy megismerhessük a szóban forgó országok jellemző adatait. Ezt a célt kívánja szolgálni dr. Rátóti—Tolnay: „A világ országai” című kötete. A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent szép kiállítású mű e tekintetben valóban hézagpótló. A kötet megismertet a föld valamennyi — több mint 150 — országával. A földrajzi adatok, a politikai berendezkedés, a lakosság ORSZÁGAI száma, a főváros neve adatszerű közlései után röviden foglalkozik az egyes országok történelmével, földrajzi adataival, leírja jellemző tájait. A legfrissebb világstatisztikai jelentések alapján megismerhetjük a gazdasági élet, a bel- és külkereskedelem, a közlekedés, a kulturális helyzet időszerű problémáit. Mindezt színesen, olvasmányos formában tárja elénk a könyv. Külön ki kell emelni a kötet illusztrálását szolgáló rendkívül áttekinthető és szemléltető 165 térképet, amelyek önmagukban is nagy segítséget nyújtanak az olvasónak az eligazodáshoz. f (s) Tímár Mátéi OKÉ AZ EGÉSZ.. Találkozásuk olyan véletlenül történt, amilyen a szerencsés lottójárás. Mégsem lehetett csodálkozni ezen. Kiszámíthatatlan az emberi élet útja. Állomásait gyakorta rajtunk kívüli erők jelölik ki — legfeljebb a szabad akarat segítségével választhatunk olykor a lehetőségek között —, s ha lerajzolnánk, magunk is elcsodálkoznánk fura kacskaringóin. Pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy nyílegyenesnek higgyük. Miszter George Sabo, azazhogy Szabó Gyurka se gondolta, nem is egy hónapja, hanem egy hete, hogy a bécsi küldetése három nappal tovább tart, mint a dolga, az osztrák cég négyezer schilling-'- gel hálálja üzletszerzői jóindulatát, s az útiszámlába még egy hazai kirándulás is belefér. Ha már így történt, elhatározta, megszellőzteti a Hamburgban bérelt friss típusú Fordot, meglátogatja Rákosligeten lakó öregjeit, meggyámolítja őket néhány tetszetős nyugati olcsósággal, és good by Hungary, várhatsz megint tizennégy esztendeig. Persze az nem volt benne az útitervben, hogy a mama esengeni fog a beteg húga, meg a nagyszülők sírja után, a fathernak eszébe jut a templomzugi kert, amit visszaadott a tanács, el lehetne adni, s ha már itthon a gyerek evvel a aagy kocsival, miért ne hireskednének véle otthon, Kőrösmarton is egy kicsikét. Nem árt azt finoman a falu értésére adni, most már lehet is, hogy: Elvettétek a földemet, házam, tanyám, most mégis saját villában lakom Rákosligeten, a nyugdíjam ezerkettő, nem háromhatvan öregségi az asszony százasával együtt, mintha itthon maradok, s a fiam, akit kiajánlottak az egyetemről, akkora kocsin jár, mint a tanácsháza. Több volt ebben a honvágy, amit leplezett, mint a gyűlölet — az talán nem is volt benne —, parancsnak sem hangzott, pedig valamikor Szabó Gyuri bácsi ugyan szeretett parancsolni, inkább kérelemszámba ment: Hazaszaladhatnál velünk, fiam! De a bagórágta hangszálak olyan mélyen or- gonálták, hogy a bérelt Ford útnak eredt tőle Mr. Sabo, azazhogy Szabó Gyurka hazaérkezésének másnapján az alföldi szülőfalu felé. Ha George Sabo nem gondolta ezt, az otthoni Szabó Gyurka, a Rákóczi M. Tsz gépkocsivezetője — ragadványnevén Béres Szabó —, se gondolta, hogy miután csütörtök-pénteken egész nap szállította a nedves répaszeletet Szolnokról, szombaton reggel majd ezt mondja néki az elnök: Állj be a garázsba, öcsém, és hétfőn reggelig ne is lássalak! Nem gondolta, de szót fogadott Hazament a Gazda Szabóéktói vett portára épített háromszobás új házába, megfürdött, és lefeküdt, aludni. Tudta, hogy nem zavarhatja senki. Felesége a postán dolgozik, a kisebb gyerek az óvodában, a nagyobb az iskolában, a szülei pedig a lenti kisházban, ahová már jövetben beszólt: Délig nem vagyok itthon! Nem is háborgatták. A harangszóra is idegeinek láthatatlan vekkere ébresztette fel. Ebédelt, és hogy múlassa az időt, bejárta a portát. Letépdeste a hónaljhajtásokat a lugasról, kiseperte a hízók betonos kifutóját, a starkingfákról lenyírt néhány szövőlepkefészket, és azon vette magát észre, hogy unatkozik. Pedig a belsőség szép valósága ott tükröződött a szemén: Egy szót sem szólhatsz a sorsod ellen Béres Szabó Gyurka! Házad, kerted, két családod, Trabantod van. Az asszonynyal keresed a négyet, a háztáji a ráadás. Gondoltad volna ezt, amikor Gazda Sza- bóéknál szolgáltatok? Az apád volt a béres, te meg a kondásgyerek. Ugye nem gondoltad? Nem, bizony nem. Inkább azt, hogy hosszú lesz hétfőig, s hogy megvész egy pohár sörért. Beleült a Trabantba: Ha keresnek a nagyvendéglőbe vagyok, és gyerünk! Útközben — talán a kanászságról —, Gazda Szabó Gyurka jutott eszébe. Ugyan mi lehet véle? Azóta se volt olyan cimborája, pedig a gazda fia volt. Röhögött is a katonaságnál, amikor evvel sámfázták a fejét, hogy: így a kulák, meg úgy a kulák! Egy percig sem érezte annak őket Meló az volt, istentelen sok meló, olyan vaskalaposság, hogy a Bodri is megvészne tőle, de a gazdáék is vélük húztak. Voltak persze bitang kenyéradók is, de Gazda Szabóék? Tőlük vették a portát is, az apja most a templomzugi kertre alkuszik, levélben, és Gyurka is kihivatta a kaszárnyakapuba, amikor ötvenhat végén nyugatra indult: Gyere velem! Nem ment, most se menne, de azért haverság volt. Ugyan mit csinálhat most Gyurka? Éppen befordult a falu túlsó végén honvágyai szüleivel, meg a Hamburgban bérelt Forddal, hogy pár órára a véletlenek útjába álljon. Mert az már nem volt véletlen, hogy éppen Béres Szabóiknál tülkölt, a háziak, meg a vendégek körülörvendezték egymást. Béres Szabóné törülte alájuk a széket. Béres Szabó megkotyogtatta a bor- lopót, és Mr. George Sabo, azazhogy Szabó Gyurka ezt kérdezte elsőnek: Hát Gyurka? S megtudván beszállt a lágyan rugózó Fordba, végiggurult a megkisebbedett falun, odafarolt a Trabant mellé, és már bemenet illesztette a száját: How do you do, Mr, Szabó? Csakhogy azonnal eltévedt az arcok között... Utoljára katonaruhában látta Gyurkát, ennek is tizenötöd éve, azelőtt se sűrűn, mióta felnőttek, egyetemre járt, bányában dolgozott, s ahogy ő változott, nyilván változott a cimbora is. Állt az ajtóban, modern vonalú napszemüveg rejtette a szemét, ruhája szinte ordította az idegent, s bár szívével otthon is érezte magát, meg nem is, a centes küzdelmekben köszörült agya ezt zakatolta: Nem vagy te már itthon Mr. Sabo, csak itt születtél! Szőke pincérfiú lépett hozzá, és meghajolt: — Tetszik parancsolni? — Szabó Györgyöt keresem. — Olyan sok van, kedves vendég, a másik nevét is! — Úgy emlékszem, hogy Béres Szabónak hívták. — Béres Szabó? A pincérfiú tizenhét éves volt, értelmét sem vette a szónak. Segélykérőn körülnézett, míg egy siló szagú öreg, igen, igen, olyan, mint Csősz Lakatos Jani bácsi, mankót nem adott a hóna alá: — Azokat most Sofőr Sza- bóéknak hívják! — Sofőr Szabó Gyurka bácsi ott ül a cimbalom mellett — mondta erre a kamaszpincér, és odakísérte. De mire odaért Gazda Szabó Gyurka lehervadt szájáról a how do you do, és ennyi lett belőle: — Jó napot Gyurka. Szervusz. Csak másodsorban szervusz, úgy megfeküdte az idegenség. A vendéglő is más lett, modern, tiszta, az emberek is mások, ismeretlenek, s Gyurka is más. Nyírott bajszos, vállas valaki, testéreszabott angolszövet ruhában, svájci órával a karj an, de szappantagadó olajfoltokkal a keze- fején. És a szeme is idegenül vibrált kevéskét, míg az ér-
