Kelet-Magyarország, 1970. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
Gondolatok a mu Százezer években mérhető az az időbeli távolság, ami az először követ, vagy botot ragadó ősembertől a Holdra lépő utódig élteit. A gyümölcs leverésére tárt bot és a hangnál is sebesebben száguldó rakéta egyazon tevékenységnek, a munkának a termékei. A lényegen az sem változtat, hogy az egyikhez csupán az egyes ember fizikai erejére, a másikhoz évszázadok tudományának összességére és ma élő tízezrek szellemi, fizikai munkájára van szükség. Az ősember barlangjától a Holdig, ami változás történt az ember természethódításában, az mind munkából jakad. A munka története egyidős az ember történetével. Erről könyvtárakat megtöltő enciklopédiák szólnak. Most, amikor a munka ünnepét üljük, néhány maibb gondolatot környezetünk munkájáról. Érdemes idézni alkotmányunkat, aminek egyik alapgondolata így szól: „A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. Minden munkaképes polgárának joga. kötelessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék.” Több mint két évtizede rögzítettük e gondolatokat, mit értünk el azóta? Két irányban is kellett tevékenykednünk: Munkaalkalmat teremteni, hogy akik tudnak dolgozhassanak, továbbá könnyíteni a munkát, részben a nehéz munkák gépesítésével, másrészt a munkaidő csökkentésével. Ha igennel, vagy nemmel kellene válaszolni, hogy teremtettünk-e elegendő munkahelyet, azt mondanám: igen. És ez igaz is, de rögtön hozzá kell tenni, ahhoz azonban nem volt elegendő anyagi erőnk, hogy ott legyenek a munkahelyek, ahol a munkaerőt képviselő emberek laknak. Ennek leginkább szenvedő tanúja a mi megyénk. A helyzet azonban gyors ütemben javul. Nyíregyháza és a nagyobb járási székhelyek iparosodása már biztatóbbá teszi a közeljövőt. Férfimunkaerő- felesleg mór nincs Szabolcsban. Kisvárda—Záhony körzetében pedig egyenesen hiány van. A szezonmunkák idején Nyíregyházán a nők is válogathatnak a munkahelyekben. Természetesen ez még nem általános az egész megyében és még az ingázás is sokáig fennmarad. Hogyan sikerült könnyítenünk a munkát? Ha a húsz év előtti barázdában baktató, vagy a kaszát 16 órán át suhintgató arató parasztot, a maltert ládában cipelő, a téglát kézről kézre adogató munkást idézzük magunk elé, akkor elégedettek lehetünk. Ha a védőruhára, szociális létesítményekre, a szabad szombatokra, a fizetéses szabadságra gondolunk, akkor elmondhatjuk: 25 év alatt több történt, mint előtte egy évszázad alatt. Ha nemcsak önmagunkhoz, hanem a nagyvilághoz hasonlítjuk helyzetünket, akkor sem kell szégyenkeznünk. Hogy vannak nagy múltú, gazdag ipari országok — egy jó része gyarmattartó volt — ahol még rövidebb a munkaidő, ez is igaz. Az ütem gyorsaságát tekintve, ahogyan haladunk a leggazdagabbak felé, az is biztató. Az egyszerű, nehéz kézi munkát legtöbb helyen az egyre magasabb szellemi tudással párosuló szakmunka váltja fel. Erre mi sem jobb példa, mint az az óriási erőfeszítés, amit az iparban és a mezőgazdaságban a fiatalok szakoktatására fordítunk. Mind kevesebb szakmában. lesz elegendő a 8 általános iskolai végzettség. Egyre jobban meghosszabbodik az életre való felkészülés, alig van már fiatal, aki 18 , éves kora előtt termelő munkába áll. Gombamódra szaporodnak a fehér köpenyes munkahelyek. A mérnökök, technikusok mindennapos beszélő, munka- és baráti kapcsolatba kerültek a munkásokkal. Az irodisták sem irigyelt élősdiként szerepelnek már a köztudatban. Elsősorban azért, mert a szocialista bérezés eltüntette azt a különbséget, amit a múltban élveztek az adminisztrációban dolgozók. Akkor ők — többségükben — a tőkések bizalmi emberei voltak, ma pedig egyforma dolgozó, aki a munkapadnál vagy az íróasztalnál végzi feladatát. Sőt olyan esetekről is tudunk, hogy az egyszerű almát válogató lányok többet keresnek, mint azok a társaik, akik az irodában ülnek. Mindezek után feltehetjük azt a kérdést is, vajon úgy becsületbeli ügye-e már mindenkinek a munka. ahogy az az alkotmányunkban megfogalmazódott? A nagy többségnek igen. Ezt bizonyítják a szocialista brigádokban dolgozók, a különböző munkaversenyekben, mozgalmakban részt vevő százezrek, hasonlóan azok a milliók, akik munkájuk után társadalmi tevékenységet vállalnak, hogy szépítsék környezetüket, járdát létesítsenek, vagy akár egy munkatársuknak házat építsenek, kultúrcsoportokban, énekkarokban tevékenykedjenek. Hogy vannak még fegyelmezetlenek, vándormadarak, ez is igaz. A múlt éhség korbácsának kényszere helyett nem mindenkinek az agyába fészkelt még be a szocialista öntudat. Közös ügyünk, hogy ők is beilleszkedjenek a kollektívába, ráiuk is hasson a becsületesen végzett munka felemelő tudata, érezzék, hogy szükség van rájuk, lássák munkájuk célját. Természetesen nemcsak rábeszéléssel, hanem a munka szerinti bérezéssel is hatni kell rájuk, vagyis, ki mennyit dolgozik, annyi bért kapjon. A szocializmus eszméivel ellentétes az a helyzet, melyben a hanyag, felelőtlen dolgozó is nyugalmat és anyagi biztonságot érezhet. Hazánkban a legmagasabb kitüntetéseket, áTlami és pártelismeréseket azok kapják, akik a legtöbbet tették a közösség asztalára. Marx írta a gazdasági-filozófiai kéziratokban: „Az állat is termel. Fészket, lakásokat épít magának... az állat csak közvetlenül fizikai szükséglet uralma alatt termel, míg az ember a fizikai szükséglettől szabadon is termel, és attól való szabadságában termel csak igazán.” Negyedszázada dolgozó népünk társadalmilag is szabad és ahogy Marx meghatározta: egyre többet termel a fizikai szükségleten túl is. Mindinkább vérévé válik, tudatába ivódik egész népünknek, hogy a javak egyedüli teremtője a munka, és aki a javakat élvezni akarja, annak kézzel vagy fejjel, de dolgoznia kelL Csikós Balázs ♦♦ Ünnepek a Hármas-dombon A Hármas-dombon emléket állítottak az egykori harcos május elsejéknek. És hagyomány, hogy az emlékműnél minden évben fiatalok és idősek adnak találkozót egymásnak az ünnep előtti estén. Azokra a nyíregyháziakra emlékeznek, akik a mozgalomban vérüket áldozták a jövendőért. * * Középiskolás diákként voltam először a hármasdombi ünnepségen. Korábban jól ismertem azt a helyet, hiszen egyik legszebb része az erdőnek, közel van a városhoz. Valóban remek kirándulóhely, s az idősebbek mindig sokat beszéltek róla Én is hallottam a régi időkről, az ott rendezett majálisokról, amely nemcsak egyszerű majális, hanem munkásünnep volt. Valahogy más volt az a hely, mint a többi. Azon az ünnepen kérges tenyerű, idős emberek jöttek. Köszöntöttük őket. Legtöbbjük sötét ruhát, fehér inget öltött az ünnepre. Jó volt látni, hogy olyan emberek mellét is magas kitüntetés díszíti, akik egész életükben nagyon sok fizikai munkát végeztek. Kitüntetett egyszerű munkás-, paraszt- emberek. Mi, diákok, KISZ-esek mindig nehezen tudtuk elképzelni : az ünneplés közepette miért jelenik megegy- egy könnycsepp az idő6 munkásemberek szemében. Azóta sokszor voltam ott április utolsó napján a Hármas-dombon. A beszélgetések mindig későbe nyúltak. És ezeken a találkozásokon lehetett megtudni, miért is jön el a Hármas-dombra minden veterán, akinek egészsége még állja az éveket ★ A legemlékezetesebbek közé tartozott 1933. május elseje. Ezen a napon is ott voltak a Hármas-dombon az öregek, fiatalok, asszonyok, gyerekek. Otthonról hozták a ha- rapnivalót, letelepedtek, s beszélgettek a napi munkáról, az életről, terveikről. A dombon azonban időről időre megjelent a kakas- toll. Lovas és gyalogos csendőrök hallgattak bele a beszélgetésekbe, néztek körül: kik köré csoportosulnak az emberek, hol találnak „Ismerősre.” A május elsejéken mindig kerestek valakit. Tudták, a Hármas-dombra mindenki eljön, aki számit a mozgalomban. 1933-ban Rácz Jánost körözték, ö egyik szervezője volt a hármas-dombi ünnepeknek, szervezte, hívta a Nyíregyháza környéki parasztembereket, vegyenek részt, ünnepeljenek együtt a munkásokkal. Ezt nem nézték jó szemmel. Rácz János ezen a napon is ott volt Társai, bújtosi munkások, rozsréti paraszt- emberek csoportosultak körülötte, s takarták el az avatatlan szemek elől. Ki tudja, hányadik járőr haladt már el, mikor az egyik hirtelen visszafordult. Felismerte Rácz Jánost s már ugratott is oda lovával. Hiába volt kérés, a csendőrök lóval rontottak a csoportra, suhogtak a kardlapok, ütések csattantak a munkások, parasztok hátán... ★ Egyáltalán nem volt köny- nyű részt venni a majálisokon. Különösen a parasztembereknek nem. Az uraság mindig éppen május 1-re talált ki valamit. Egyszer a krumpliföldet máskor a kukoricát osztották ezen a napon. És aki nem volt ott időre, az nem kaphatott; egy talpalatnyit sem. Mégis mindig jöttek a tanyabokrokból, a környező településekről. A hármasdombi május elsejéknek mindig megvolt - a varázsa. ®ek Emtl felvétel» Szimbólum volt az, $ aa ma is. Sok-sok történet hangzott el azóta, ki, hogyan tudott eljönni, milyen ötletek sokasága járt kézről kézre, hogyan szervezkedtek hetekkel, hónapokkal előtte. Nem voltak látványosak ezek a hármas-dombi majálisok. De szervezettek voltak, s mindig sokan jöttek el. S az emberek tudták, érezték, miért kell ott lenniük. Ezeket az ünnepeket a mozgalom szervezte. ★ Ma már a nyíregyházi történelem egy lapját jelentik a harcos, munkás május elsejék. Akik ott voltak — Dankó András, Tóth Mihály, Hován András, Garai János és mások — sokszor földeken, mellékutakon jöttek. Ha annyit mondtak: „Ahol szoktunk ”, mindenki tudta, mit jelent. A hagyomány ma is él. Évről évre mind több fiatal köszönti a veteránokat, mindig többen jönnek el. S a megemlékezések, ott az emlékmű előtt, ma is olyan emlékezetesek, mint voltak évtizedekkel ezelőtt De ma büszkén jöhetnek el a veteránok, a munkásod a fiatalok. Hívják, várják, köszöntik őket. Huszonöt éve. Marik Sáadec Ünnepi melléklet
