Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
I KBLET-W AU y ttutlöi.AU A jubileum tiszteletére jelent meg Szabolcs-Szatmár huszonöt éve „E kötet minden írása szolgálja az olvasók hazafiasságának, emberi érzéseinek szocialista formálását, emlékeztessen az utolsó negyedszázad értékeire, népünk történetében betöltött helyére és állandóan megújuló kötelességeinkre.” — Orosz Ferenc elv- társ ezekkel az ajánló sorokkal zárja a „Szabolcs-Szatmár huszonöt éve” című kötet előszavát, s ajánlásával eszmei keretbe fogja a hazánk felszabadulásának 25. évfordulója tiszteletére megjelentetett művet. Egy országrész dolgozóinak negyedszázados alkotó munkáját, annak szép eredményeit kívánja letenni az ol’ só kezébe az írók és szerkesztők kollektívája. Egy új arcú megye, Szabolcs-Szatmár mutatkozik be a háromszázhetven könyvlapon, mintegy bizonyítva az itt élő emberek tetterejét, s az egykor megálmodott világ ma már plasztikus valóságát, s e valóság megteremtésének szellemében eltelt két és fél évtizedünket. Történelmi visszapillantást nyújt a kötet első része. Szilágyi Imre tollából érdekes statisztikai elemzését olvashatjuk megyénk fejlődésének 1945-től máig. Az írás jellemzi megyénk népességét, nép- mozgalmának alakulását, iparát, építőiparát. Foglalkozik mezőgazdaságunk hatalmas forradalmi változásokon átment fejlődésével, majd közlekedésünk, hírközlésünk adataiból idéz. Önálló témakörként szerepel ebben a részben a kereskedelem, vendéglátás és az idegenforgalom, majd statisztikai elemzés, értékelés szól a szabolcsi településfejlesztésről, az egészségügyről, végül részletesen olvashatunk az oktatás és népművelés elmúlt huszonöt évének megyei vetületeiről. Az első részt Bélteky Anna tanulmánya zárja, melynek témája a foglalkoztatás, a jövedelem és a fogyasztás alakulása. „Irodalom, művészet” —■ Ezt a címet viseli a kötet második része, melyben a szerkesztők olyan írók és költők műveiből adnak válogatást, akik Szabolcsból és Szatmár- ból indultak művészi pályájukon vagy ma is itt élnek megyénkben és életművük fája megyénk talajában gyökeredzik. Czine Mihály meleg hangú, szép irodalomtörténeti bevezetője után versek, novellák, riportok nyújtanak reprezentatív körképet megyénk művészi értékeiről. Az írások mindegyike kapcsolódik megyénk jelenéhez és múltjához, a Szabolcs-Szat- márban végbement változásokhoz. A kis szabolcsi antológiában Váci Mihály, Kis Ferenc, Sipkay Barna, Fábián Zoltán, Soltész István, Bory Zsolt, Galambos Lajos, Bé- nyei József, Rákos Sándor, Fábián Zoltán, Képes Géza, Vajda Márton, Cerhát József, Raikó József, Fülöp János, Barota Mihály, Lovas László, Móricz Virág, Garat Gábor, Fábián Gyula és Havas Ervin írásaiból olvashatunk. A toll művészeinek, mestereinek válogatását a kötetben méltó társként kísérik a szabolcsi képzőművészek alkotásairól készült reprodukciók: grafikák, festmények, szobrok. Hasznos és szép kötetet nyújt át az olvasóknak a kiadó. Dokumentum és érdekes olvasmány a mű, melyet Cservenyák László és Margó- csy József szerkesztett. Tartalmi értékei mellett szólnunk kell a kötet formai megoldásáról is. Nyomdai munkáját és az ízléses borítólapot a Nyírségi Nyomda készítette, a szép kötés a Debreceni Alföldi Nyomda gondos munkáját dicséri. Szilágyi Szabolcs Á beregi nép kincsei Múzeum, ahol életre kelnek az évszázadok Nem azért ültette a vendéget egy faragott parasztszékre Csiszár Árpád, mert egy múzeumban így dukál. S érezze az ide látogató, hogy itt minden az évszázadok életre kelt emlékeiből épül fel. Nem ezért. Egyszerűen még nem rendezkedett be vendégek fogadására a vásárosnaményi tájmúzeum. Legalábbis nem az irodában. A három nagy teremből és négy szobából álló új helyen — a járási párt- bizottság volt épületében — ahol a múzeum helyet kapott, sok látnivaló várja az érkezőket. Egy képzőművészeti és egy dokumentációs kiállítás. — Ezzel kezdtünk, de már készitgetjük a nagy kiállítást — a saját tárgyakból — magyarázza a múzeum alapítója és fáradhatatlan vezetője. S amíg a holnap elképzeléseit vetíti elénk a beregi népraj zi és népművészeti tárlatról, feltűnik az első találkozás Csiszár Árpáddal, falujában Ger- gelyiugornyán, ahol református lelkész. Több mint tíz éve már annak, s akkor kezdte a kincskeresést, s melengetni egy múzeumalapítás gondolatát. Kétezernél több beregi hagyományos paraszti kézi munkát gyűjtött össze, járva a környező községeket. Ma 23 ezernél is több néprajzi, régészeti és egyéb tárgya van a pincékben, padlásokon, bérelt műhelyekben „született’ tájmúzeumnak. Az idén aztán elérte nagykorúságát, önálló helyiséget és nevet kapott. De a névvel nincsenek megelégedve a múzeumalapítók: ugyanis — mire a minisztérium engedélyezte a névviselést — valahol lemaradt a Bereg. Bár a helyiek Beregi Tájmúzeumnak emlegetik, hivatalosan csak Vásárosnaményi Tájmúzeum. Mégis ennek a tájegységnek vált valóságos gyűjtőmedencéjévé, a beregi nép és elődei kincsei áramlanak szüntelenül a múzeumba. Kétharmada ajándékként jön, hisz a beregi emberek örülnek, ha a „múzeumos tiszteletesnek” kedvében járhatnak egy-egy eldobott szilke, korsó, vagy éppen egy vászonlepedő erejéig. Nem is gondolják, milyen becses tárggyal ajándékozzák meg az utókort... 1 — Gyönyörű népi kerámiánk van. Legalább ezerkétszáz korsó, bütykös, szilke és tál. Á Beregben ugyan nem volt kerámiakészítés, de voltak nagy piacok, ahová elhozták a felső-beregi, munkácsi, a sárospataki, a nagybányai és a zilahi kerámiát.” Amennyire szívesen időzik a megmentett, a múzeum gondozásában lévő régi kincseknél, legalább annyi izgalommal ejt szót a folyton pusztuló és még megmentésre váró tárgyi és szellemi hagyatékokról. Egy közönséges vászonlepedőt mutat, ami az idegennek semmit nem jelent. A néprajzosnak egy lépés a régi paraszti temetkezési szokások megrajzolásához. Nem közönséges, hanem halotti lepedő ez, melyet az anya már gyermeke születése után megszőtt és félretett. Bizony már ebből is alig van. A paraszti élet gyors átalakulását alig tudja nyomon követni a gyűjtő, aki az évszázados emlékek mellett a legutóbbi évtizedek becses tárgyait, hagyatékát is igyekszik átmenteni az utókornak. A régi paraszti viselet, háztartás, gazdálkodás eszközei épp oly veszendők, mint a farsangi népszokások, vagy a beregi mesevilág és néphit szellemi hagyatékai. Nem könnyű a falusi múzeum dolga, ha mindezt pártfogásába akarja venni, el is akarja helyezni a múzeumban. Hisz nem mindegyik paraszti kézi munka, amely elfér egy-egy fiókban. A parasztszekereknek, gazdálkodási eszközöknek, bútoroknak a jelenlegi múzeumi épület is kicsi. Persze nem búsul a múzeumvezető, sőt nagyon-na- gyon örül. Kevés községben, sőt városban van ilyen becsülete a múzeumügynek, nem mindenütt kapnak ilyen otthont, anyagi és erkölcsi támogatást, mint Vásárosnamény- ban. Ezért sincs törés a lassan tíz-tizenkét éve folyó szorgalmas gyűjtőmunkában, melyet ezekben a hónapokban tetőz be az a kiállítás, amely hosszú ideig fogadja majd az érkezőket, s a több éves fáradozás színe-javát tarja a közönség elé. Persze a nagy rendezkedés közben sem szünetel a gyűjtés: újabb és újabb tárgyak, oklevelek kerülnek elő a padlásokról, régi komódok fiókjából. Az egyik, amibe belepillantunk 1320-ban kelt, egy másik dátuma 1831, a nagy pestisjárványról tudósít. A régi beregiek irodalmi-művészeti érdeklődésének dokumentuma az 1837-ben írott levél. A fővárosba szakadt fiú, Ilosvai Ágoston két szenzációról — a gőzhajóról és a pesti Magyar Színház első előadásáról értesítette hozzátartozóit Aranyosapátiban. „Jelenleg Pesten legnagyobb érdekű a gőzhajó, utána a Magyar Színház, mi agusztus- ban nyitottván meg. Hazafi részvételből magam is megjelentem, hol elég volt nézni az egymásra tóduló s több be nem férhető népet, amellett, hogy az első előadott darab is felséges volt.” De se vége se hossza a sok érdekességnek, melyekkel a múzeumot felkeresik. Nemrég került elő egy oklevél az 1400-as évekből, a beregi szőlőművelés első dokumentuma. Egy másik, 1750 tájáról származó hegyközségi iratban korabeli „alapszabályra” ismerhetünk. Ilyen szigorú pontjai voltak a méltatlanná váló szőlősgazdára: „vég- oldal csontja kivétessék, gyülekezetünkből kivettessék, peri székünkből fel se vétessék...” Amikor felállunk a faragott parasztszékről és búcsúzunk, az az érzésünk, hogy a töménytelen kincsnek csekély hányadát ismertük meg. Napok, hetek kellenének ide, hogy előttünk Bereg múltja, népeinek munka- és művészi tárgyai, szellemi hagyatéka teljesen feltáruljon. A lényeges, hogy jő helyen van, jó kezekben van, és a kincsek ott ragyognak majd a tárlókban. A beregi emberek így kapják vissza, amit e táj népe évszázadok, sőt évezredek óta állandóan csiszolt, gazdagított, mint pótolhatatlan hagyatékot Páll Géza A költészet" napja Kónya Lajos: Nem oldoz föl senki Almomban is falat rakok könyvek súlyos tégláiból s mint Kőműves Kelemen vara, reggelre leomlik a fal. Hol van már az a hajdani egy-könyvű ház, mely elindított, hogy rabotok legyek majdan s verejtékemmel adózzam, 6, könyvek, irántatok való reménytelen szerelmemért. Mint poros munkaköpenyem, levetném rajongásomat s futnék a nyers való világ olajszagú műhelyeibe, bújnék erdők-mezők ölébe. De esténként ti bontotok fölöttem csillagos eget, szárnyatok alá húzódva hajtom álomra fejemet, nem old'oz föl senki a rontás bűvös kötelékeiből — ti tudtok csak varázsigéket! Régi temető Zárt sorokban, hús pagonyait ciprusfák vonulnak hosszan, Mev,nek fejüket felszegve, | zsoltárokat énekelve. ] Száll a tömjénszagú harmati adjon isten nyugodalmat. Kiss Attila művészi grafikája Ratkó lózsef két verse Tavasz... Feszengnek a suhanc akácok, helyüket örömest odahagynák. Kis, nedves újszülött levélkék félve a fényt tapogatják. Röpülni akar a bokor, próbálgatja szárnyát a szélben De gyönge még. Hát elkapirgál, s megül a melegedő fészken. Gyalogol az út kőcsizmában, jegenyefa a vándorbotja. Hóna alatt gubancos árok, gizgazból szőtt üres tarisznya. A táj szegény még; tücsök tüsszög, cincog a villanó egérke. Ezt a telet is átvészeltük. Hámlik az ég. Nap süt. Megérte. Szerelem... Fű között a letaszított kő-Krisztus, körötte sírok. Kő-sirok, ledőlt sírkövek, mohos, töredékes szöveg. Kibontott sírok. csonthoz lom —« ennyi csak a nyugodalom. A tó felől szárnyat bontva kis kerek szél kap a lombból S ki-be szaladgál egy legéng csodálkozó szemüregén. Ez a ciprus belőle nőtt — meghajtok szelleme előtt, öregapám született épp, amikor őt eltemették} Ezernyolcszáznegyvennyolcban A szó szinte lángralobban. Először egyik ujjadat, aztán aztán a másikat. Szép tenyeredből nem marad nekem csak áhítat. A markos munka elveszi tőlem karod, szemed. Ujjaid bögyével bútorok fényét kényezteted. Guggolsz kis gondjaink között, söpörsz, padlót sikálsz, vasalsz, gyerekkel bíbelődsz — egy percre meg nem állsz. Dolgozol, szüntelen mosol, s ha rád szólok, puha szádon meglibben egy mosoly, mint száradó ruha. Pöröllek: nincs ehhez jogod: törvény van rá, tudom: napi nyolc óra munka és nyolc óra nyugalom 1 Nagy László: Esküszöm, hogy ő is örök Szárnyas, szívet melegítő 1 szent évszám, sugaras idői Arcába néztem, semmi, ciprus jóillatú ága! Szívemet szúrtad keresztül, zöldágastul-lev elestül, Zelk Zoltánt Tegnap reggel Tegnap reggel az eszpresszóban egy hetvenhárom éves férfi elébem állva, rám köszönt: No, Zoltán bátyám, hogy vagyunk? Esküszöm, hogy ő is őrök, sose lesz a hemzsegő árnyé Fejbúbján málnás kosarával alászáll rubint-koronával, mereven, akár egy királyné. Medveszagot ont már a hegy s az életet írtó körökből alkonyati lángkereszt: sas függ. magas vizek fröcskölik gyöngyük, s lenn emberpár bőg a gyönyörtől örök visszhang s tűz az idő, a nő arca ég ragyogóan, balzsamszagú gőzt vet a gönce, lenn gyötri a rétet gerince, sarka fönn a meredek holdban. Arcába néztem, semmi semmi, szikes homlok, dallamtalan és szöveg nélküli tekintet — se vidám tájak, se romok. így aztán, hogy az üres könyvet egy pillantással átlapoztam, hatvankét évem olthatatían erdőtüzével, árvizekkel, bányaomlásokkal mögöttem, oly szelíd, lassú szóval, mint az őszi kert fái, így feleltem: Köszönöm, öcsém, ihegvagyolsj
