Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
WM. ipriWs A «FTFT-WAOTARORCZA© — VASÁRNAPI MET ( EKT * 9. oMal A nagy emberek életük végén emlékirataikat szokták írni, melyben felmérik és összegezik tevékenységüket. Leninnek erre nem volt ideje. A tíz hét alatt, 1922 végén és 1923 elején, amikor dacolva a szélütött test bénaságával, politikai végrendeletét diktálta, nem a múlttal, hanem a jelennel s a jövővel kellett törődnie. S ez a végrendelet sokkal több a múlt tapasztalatainak összegezésénél; Lenin nemcsak nem költözött be Hl. Sándor cár lakosztályába, mint Ke- renszkij, s egy négyszobás lakrészben élt családjával, hanem a Cézárok és Napóleonok útját Is elkerülte: államférfinak is forradalmár maradt. Utolsó írásainak legnagyobb tanulsága, hogy a hatalomnak nem szükségszerű velejárója a despotizmus, hogy az igaz forradalmár építeni éppúgy tud, mint harcolni. A helyzet korántsem volt könnyű. A fehérgárdistákat és intervenciósokat ugyan kiverték, de a forradalom mindennemű ellensége a pártszakadásban reménykedett, s nem is alap .aianul. Lenin, bármennyire becsülte is számításba jövő utódait, tartott tőle, hogy nem az ő útját fogják követni. Trockijról kijelentette, hogy „talán p a legtehetségesebb ember a jelenlegi Központi Bizottságban”, de azt is megállapította, hogy „velünk van, de nem tartozik közénk”: jól ismerte lassal- lei becsvágyát, doktrinerségét, akar nők magabiztosságát. A vetélkedés majdani győzteséről pedig aligha adott valaki pontosabb képet három mondatban : „Sztálin elvtárs, amióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében, és nern vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal... Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, amely teljes mértekben elviselhető közöttünk, kommunisták között, az egymás közti érintkezésben — tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében. Ezért jayaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak Sztálin áthelyezésének módján, és jelöljenek ki arra a helyre másvalakit, akinek minden egyébtől eltekintve csak egy előnye van Sztálin elvtárssal szemben, nevezetesen az, hogy türelmesebb, lojálisabb, udvariasabb és figyelmesebb az elvtársakkal, kevésbé szeszélyes stb.” Az ország helyzete ugyanolyan súlyos volt, mint a vezetők közti ellentét. A szocializmust olyan országban kellett valóra váltani, melyet az éhínség tizedelt, szervezetlenség és butaság gyöngített, ahol a lakosság kétharmada írástudatlan volt. S a vezetők és a nép között ott volt a mindent megfertőző, mindfent lelassító, mindenben kerékkötő apparátus, ez a cároktól örökölt kancsuka, mely ellen Lenin annyit harcolt. A szám szerint elenyésző új apparátusban pedig már mutatkoztak a majdani hibák csírái: az idomulás a bürokráciához, a tudás- és tapasztalathiány, a forradalmi jelszavak mögött megbújó maradiság, a nern az eredményekre, hanem álomképekre és látszatra épülő ön- csa}ó optimizmus, a szakértelmet megbízhatósággal pótolni akaró szemlélet. M it érezhetett a gork!-i udvarházban ez az ötvenkét éves, csonttá sová- nyqdott félhalott, amikor szembenézett a tényekkel? És hogy volt ereje, semmit sem szépíteni a valóságon? Nagysága aligha mutatkozott meg szebben, mint abban az időben, hpgy még akkor sem nyúlt az ösztönös öncsalás morfiumához, akkor sem kábította el magát a hatalmas győzelmekkel. Egész életében vallotta, hogy a nehézségek letggadása a gyöngék és kis- hitűek menedéke; aki biztos az igazában, szembe mer nézpi a legkérlelhetetlenebb valósággal is. Még félholtan sem félt a nehézségektől, s nem ismert megoldhatatlan feladatot, mert nemcsak a roppant hiányosságokat látta, habéin a roppant eredményeket Gyúr kő László: LENIN, (Részlet) is: négy év alatt elsöpörték a cárt, Kerenszkijt, kiverték Kolcsgkot, Gyenyjkint, a németekét, cseheket, lengyeleket, japánokat, felosztották a földet, államosították az ipart, megszervezték a Vörös Hadsereget. Az elkeseredés nem kerítette hatalmába, hisz tudta, hogy a sok baj és nehézség elsősorban a múlt s az élet-halál harc következménye. Fegyverrel a kézben nem volt idő és lehetőség írni-ol- vasni tanítani a parasztokat, kiseprűzni a bürokratákat. A legjobbakra a fronton volt szükség, nem az apparátusban. Hogy az eredményekről alig esik szó a végrendeletben, de annál több a feladatokról, azt bizonyítja, hogy bénán is a régi harcos maradt; a küzdőt a jövő mindig jobban foglalkoztatja a múltnál. Utódjának azt az erőt nevezte meg, amelynek a legnagyobb része volt a forradalom győzelmében. Ahogy ő nem tört soha egyeduralomra, úgy igyekezett megakadályozni, hogy bárki a párt fölé emelkedhessek: ezért javasolta, hogy növeljék a központi bizottsági tagok számát százra, s létesítsenek a Központi Bizottság segítségére négy-ötszáz főnyi munkásparaszt felügyeletet. Jöjjenek a hatalomba azok, akik tudják, mi történik az országban, akik ismerik a pép helyzetét, igényeit, baját, vágyait. Ez a hatalmas vezető gárda megakadályozhatja a végzetes pártszakadást, egyik vagy másik vezető egyeduralmát, ami egy erősen központosított államban mindig fenyeget, fölfrissítheti az apparátust, véget vethet az éhínségnek, iparosíthatja az országot, művelt emberré nevelheti az írástudatlanokat. Hogy van ilyen vezetőgárda az országban, abban Lenin egy pillanatig sem kételkedett: a forradalomban nem öt-hatszáz ember bizonyította be, hogy alkalmas és méltó a hatalomra. H ogy mi történt a hátralevő időben, a haláláig, arról szinte semmit sem tudunk. Mi foglalkoztatta, milyen gondok gyötörték, milyen remény táplálta? Amíg dolgozni tudott, aligha gondolt a halállal. A cselekvő ember ösztönösen nem vesz tudomást a pusztulásról, még akkor sem, ha szemtől szembe áll vele. Egyetlen fél mondatából derül csak ki, hogy tudta, mi vár rá: „Ősszel túlzott reményeket fűztem a felépülésemhez” — írta 1922 decemberében. De ennél a fél mondatnál is többet mond, ahogy minden erejét összeszedte, hogy a jövő problémáira választ keressen. Ahogy az élet befejezhetetlen, befejezhetet- len volt a munkája is, de mégis sikerült pontot tennie: az utolsó írások tömbje negyven esztendő távlatából is befejező záróköve az életnek s az életműnek. S ami ennél is fontosabb: olyan útjelző, melyhez évtizedek múlva is vissza lehetett találni. ■ A lipcsei múzeumban, abban a szobában, ahol valaha lakott, s ahol legjobban a kicsi ágy döbbentett meg, láttam a halotti maszkját s a ravatalon fekvő test életnagyságra nagyított fényképét. De nem azt a nagyon nyugodt, idegen kezektől elsimított arcot őrzöm. S nem is plakátok szabványarcát, a zászló- erdőben szónokló Lenint, melyet öntudatlanul is John Reed tizenhetes portréja után mintáztak: „Zömök alak, rövid nyak, kopaszodó, nagy fej, hatalmas homlok, apró szem, rövid orr, nagy, szépen ívelt száj, erélyes, borotvált áll, amelyen azonban már kiütköznek a hajdani és majdan jól ismert szakáll borostái. Ruhája kopott, nadrágja túl hosszú. A tömeg bálványa, akit úgy szeretnek és tisztelnek, mint kevés vezetőt a történelem folyamán. Különös népvezér, olyan, aki szellemi fölényénél fogva vezető. Színtelen, humortalan, meg nem alkuvó és kérlelhetetlen. Nincsenek érdekes idio-szinkrá- ziái, de különleges képessége van arra, hogy mély gondolatokat egyszerű szavakkal fejezzen ki, s hogy egy-^gy konkrét helyzetnek mélyre ható elemzését adja. És éleselméjűséggel párosuló nagy szellemi bátorság jellemzi.” Aki csak népgyűléseken látta, mint Reed, annak alighanem ez a vaskemény portré maradt meg az emlékezetében. De nemcsak ilyen volt. Gorkij, akinél jobban kevesen ismerték, így ír róla: „A Szokratész-koponyájú és mindent látó szemű, tömzsi, izmos Lenin nemegyszer furcsa s kissé komikus pózba vágta magát: fejét hátraszegte és vállára hajtotta, kezének ujjait valahová hóna alá, a mellényébe dugta. Volt ebben a testtartásban valami bámulatosan kedves és mulatságos, valami győzelmesen kakaskodó, s ilyen pillanatban egész valója sugárzott, eme gyarló világ nagy gyermeke volt, remek ember, akinek fel kellett áldoznia önmagát az ellenségességnek és gyűlöletnek, hogy valóra váljék a szeretet műve.” D e ennél a huszadik századi Krisztus-portrénál is jobban szeretek egy apró, kevéssé ismert fényképet. Moszkvában készült, 1921-ben. A Komintern III. kongresszusán. Lenin a lépcsőre kuporodva ír, jegyzetfüzete a térdén, homlokát bal tenyerébe támasztja, sapkája mellette fekszik a földön. Valahol a háta mögött morajlik a terem, szinte hallani a szónok éles hangját, a tapsot, de ő csak kuporog a lépcsőn és dolgozik, munkájára összpontosítva minden gondolatát, mit sem törődve a zajjal, hamis tekintéllyel, ostoba etikettel. És van Orosz Jánosnak egy rajza. A jellegzetes sapka eltakarja a csodálatos homlokot, mely minden embertől megkülönböztette: így talán közvetlenebb, most nem szónokol, egyedül van, a gork’ i parkban, a nagy fenyőfák között, melyeket annyira szeretett, hogy azonnal észrevette, amikor az egyiket kivágták, s a világot vallatja az igazságról A szalcálltől meghosszabbított, előreugró áll kemény, de meglágyítja a komoly, töprengő tekintet: az az ember néz rám, akit társai már fiatal korában „az öreg”-nek neveztek. S ez az ember nem számokban gondolkodik, nem adatokban, elméletekben, hanem emberekben. A homlok, az áll, a szem: ez jellemezte. A gondolat, az akarat, az emberség A megvalósult ember. A cári titkosrendőrség jelentése szerint 166 centiméter magas volt; zömök, erőteljes testalkatú. A haja vöröses, ifjú korától bajuszt és szakállt viselt. Korán kopaszodott, amj csak kiemelte hatalmas, szókratészi homlokát, Erős álla, kiugró arccsontja, eleven barna", mongolos szeme volt. Szívesen tréfált és nevetett; ilyenkor összehúzta ferde vágású szemét, s hamisan pislogott. Különösen a gúnyt kedvelte, de tudott felszabadultan is nevetni, mint a gyerekek. Enyhén raccsolt s kissé hadart. Folyékonyan beszélt németül, angolul, franciául, s értett lengyelül, csehül, svédül, olaszul, gültig és latin nyelven. Pihenésnek nyelvkönyveket és szótárakat böngészett. Egyszerűen öltözködött, ruháit nagyon soká hordta, de mindig ügyelt, hogy az öltözéke rendes legyen. A rendhez, a rendszerességhez nagyon ragaszkodott; gyűlölte a pontatlanságot, a megbízhatatlanságot. Minden percére szükségé volt, minden percét beosztotta, de az apró részfeladatokra ugyanolyan figyelmet fordított, mint a nagy célokra. Nem volt hangulatember, annak ellenére, hogy a szenvedélyessége legalább annyira jellemezte, mint a józansága, a logika. Érzékenynek és ingerlékenynek ismerték; ha fel» izgatták, minden vér kifutott az arcából. Nagy viták után rendszerint hallgatag és rosszkedvű volt. Könnyen dühbe jött, de haragja épp olyan gyorsan lecsillapodott. Nem ivott és nem dohányzott. Hihetetlenül gyorsan dolgozott és olvasott. Naponta húsz-harminc oldalt is megírt, a könyveket habzsolta, félpereenként lapozott; mégis minden lényegesre emlékezett. A gimnáziumét kitüntetéssel végezte el, az egyetemet fele annyi idő alatt, mint társak Szerette a gyerekeket, a száguldást, a kutyákat és macskákat, a természetet; szenvedélyesen, bár nem sok sikerrel vadászott, szívesen kerékpározott, úszott, kirándult. Nyolcéves kora óta sakkozott, már ifjúkorában neves mesterekkel mérkőzött, de később abbahagyta, mert elvonta az idejét az egyetlen céltól, amelyre egész életét összpontosította. 1870-ben született a Volga menti Szimbirszkben. Apja matematika—fizika tanár volt. Mind a négy testvére forradalmár lett; bátyját, Alek- szandr Uljanovpt, a. cár elleni összeesküvésért kivégezték. Jogot végzett, de ügyvédi gyakorlatot alig folytatott; minden idejét lefoglalta a forradalmi munka. Huszonöt éves korában letartóztatták, s Szibériába száműzték. 1900- ban, miután kiszabadult, Svájcba emigrált E z szinte minden, amit tudunk róla. Nem vezetett naplót, nem volt Ecker- mannja, aki föl jegyezte volna elejtett szavait, nem írta meg emlékezéseit, mint annyi kortársa; ifjúkori levelei kivételével ötvenkötetes életművében legfeljebb nagyítóval találni egy-egy mondatot, mely a saját személyére vonatkozik. S a történelem ezúttal nem őriz titkokat. Az ismeretlenség oka nem a szemérmes magarejtegetés, nem politikai megfontolás vagy az államérdek lakatja. Egész életében alig történt vele valami. Legalábbis amit átlagos mércével eseménynek neveznek. Élete eseményei a történelmi események, örömei a mozgalom sikerei, fájdalmai a mozgalom kudarcai. Ami életét kitölti: az elolvasott könyvtornyok és új- ságkötegek a művei, a nevét viselő rendeletek, a szervezés apró munkája, a népgyűlések, a tanácskozások és viták, az államvezetés. A lipcsei vagy zürichi hónapos szoba, a British Múzeum könyvtára, a kremlbeli dolgozó között semmi különbség: mindenütt egy boltozatos homlokú férfi görnyed az asztal fölé, és dolgozik. Naponta tizenkét, tizennégy, tizenhat órát dolgozott. M i minden hiányzik az életéből, ami egy átlagembernek is megadatik! Magánélete szürkébb, mint a legszürkébb filiszteré. S minél közelebb került céljához, annál szürkébb lett; miután hatalomra került, alig mozdult ki dolgozószobájából, öncsonkítás ez, gszkézig, a személyiség beszűkülése? „Lenin csals egyre gondolt, hogy mások, a boldogabbak, sok mindenre gondolhassanak” — írja Ehrenburg, De nem hiszem, hogy mások boldogabbak voltak. Hisz az életet nem annyira sokszínűsége teszi igazán gazdaggá, hanem a megvalósítható feladat. „Sors, nyiss nekem tért”, követelte Petőfi, tudván, hogy a tehetség, az akarat csak akkor érvényesül, ha a kor párbajra hívja. Minél nagyobb a feladat, annál nagyobbra nő az ember, annál nagyobb a lehetősége, hogy megvalósíthassa céljait, vagyis önmagát. Emberfeletti tettekre az emberfeletti feladat tesz képessé. Ha a feladat emberfeletti, azt is jelenti, hogy embertelen, az ember nem arra hivatott, hogy egyetlen célnak áldozza minden pillanatát. De ha a feladat embertelen, a világ is az, mely ilyen feladatot állít. Az emberiség is embertelen, még nem volt módja, hogy igazán emberi legyen- És mégis — vagy épp ezért: — a forradalom az emberiség legnagyobb eksztázisa. A forradalom megsemmisíti az időt; néhány óra ilyenkor több, mint máskor évtizedek; a jövő jelenné válik, a távoli közelivé; évszázados törvények semmisülnek meg, s napok alatt újak születnek. Hihetetlen erőfeszítés kell, hogy mindez létrejöjjön, s a hihetetlen erőfeszítés egész embert követel. Másra nem marad sem idő, sem energia, de ez az egy mindennel fölér, mindent pótol és háttérbe szorít, mert az idő börtönéből kiszabaduló ember a forradalomban évszázadokat él meg. Ha van teljesség, hát ez az: a halál miatt örök időzavarral küzdő ember győzelme az idő szabta korlátokon. E vek óta újra meg újra megkérdezik, miért Leninről írok. Mit felelhetek? Hogy láttam egy fényképet, melyen a világ egyik leghatalmasabb államának a vezetője, egy fontos nemzetközi kongresszuson, a földön kuporog? Az államférfiak frakk-j ban. egyenruhákban, díszelnökségben, tárgyalóasztalnál, diplomaták karéjában fényképeztetik magukat. Vagy a családjuk körében, kandallójuknak támaszkodva, aranyozott gerincű könyvek előtt. A kettő között semmi különbség. Nem a ruha számít, s nem a környezet. Hanem, hogy otthon éppúgy tudják, hogy a fényképezőgép lencséje a világ szeme, s éppúgy pózba vágják magukat, mint e™ katonai díszszemlén. Elfogadják a szerepet, melyet rangjuk kényszerít rájuk, s szinte mindegy, hogy örömmel vagy viszolyogva. Ha akad is köztük, aki nem áldozza fel egyéniségét a szerepének, mindegyik áldoz neki. Olyan fontos ez? Hány kiváló államférfi tudta, hogy istennek meg kell adnia, ami istené, s a császárnak, ami a császáré. Vállalta a szerepet, a feladathoz tapadó látszatot, hogy végrehajthassa feladatát, s ettől nem lett se több, se kevesebb. De biztos ez? Hisz a látszat hazugság: valami, ami idegen az ember lényegétől. S aki beleilleszkedik egy szerepbe, már nemcsak önmaga, hanem a szerep is, melyet elvállalt. Minél magasabb polcra kerül valaki, annál nagyobb a lehetősége, hogy a feladatban kitpBe- sedjék, de annál inkább fenyegeti a veszély, hogv a szerep kényszere eltorzítia. Nem az a baj, hogy szármillió szempár mered rá, s követel tőle valamit: jaj annak az államférfinak, aki nem figyel arra, mit várnak tőle a milliók Hanem hogy a látszatvilág, melyet vállalnia kell, magához idomítja, s ő akarva-akaratlanul ho-.záidomul a szerepéhez. Vagy kettős életre kényszerül: más areot lát a világ, s mást ő maga, amikor a tükörbe néz. Fütyülök az egyszerűségre, nem érdekel, hogy az államférfiak frakkot hordanak, szürke zakót, hány tojásos ebédet esznek: a politikus értékmérője a politikája. Nem az egyszerűség Lenin lényege, hanem hogy felvillantott és megtestesített e"Y lehetőséget, melyről a világ addig csak álmodott. A hazugság nélküli élet lehetőségét, a szerepjátszás kiküszöbölésének lehetőségét, az egyéniségtorzulás nélküli kiteljesedésének lehetőségét. Hogy az ember az lehessen, aki valójában: önmaga. Hogy feladatát ú°y is végrehajthassa, hogy közben ne kelljen tőle idegen szerepet vállalnia. Hogy még aki a legmagasabbra jutott, az is öntörvényei szerint élhessen, s a világ ráfüggesztett szeme ne kényszerítse önmaga megtagadására. A jövő társadalma, melyet Marx fölvázolt, ezt a lehetőséget hivatott beteljesíteni. Csakhogy ehhez soha nem látott jólét kell, örök béke. mindenfajta elnyomás megszűnése,, a világ valamennyi népének összeolvadása. Oroszországban 1917-ben nyomor volt, patakokban folyt a vér, az egész világon harcoltak: nemzet nemzet ellen, osztály osztály ellen. S Leninnek mégis sikerült megvalósítania az elképzelt eszményt, mintegy jelezve, hogy az idea nem megvalósíthatatlan utópia. Leninnek sikerült? A forradalom teremtett ilven helyzetet. Mert volt egv kor a világtörténelemben, amikor a kongresszusi küldöttek nem mutogattak uüal a lépcsőn kuporgó vezérre, nem nevettek a markukba vagy nem igyekeztek zavartan elfordítani a tekintetüket, mintha észre sem vennék. Ha a forradalom nem teremt ilyen légkört, az önmagához hűséges Lenin legfeljebb különc csodabogár lehetett volna, s a különcök rokonszenves emberek, de nem népvezérek. Vagy zsarnok, aki a maga egyéniségét kényszeríti rá a korára. Hogy nem lett sem zsarnok, sem különc, de a tőle idegen szerepet sem kellett vállalnia, nemcsak rajta múlott: elsősorban a koron, mely nem kényszerítette szerepjátszásra. Mely éppúgy megtagadta a látszatot. mint Lenin. Nem volt ez paradicsomi kor: maga volt a pokol, hisz százezrek estek el a csatatéren, milliók vesztek éhen, tízmilliók éltek hihetetlen nyomorban. De az őszinteség kora volt, mely nem akart másnak látszani, mint a lényege. S ezért volt ez a pokoli kor az emberiség legszebb korszaka V agyis Lenin nem tett mást, mint amit a kora elvárt tőle? De hisz minden szerepjátszásnak ez az alapja. Csakhogy Lenin nem azért élt így, mert elvárták tőle. hanem mert ilyen volt: benne fejeződött ki a kor, ezért lehetett a kor megtestesítője. Mások, ha meg akarták őrizni egyéniségüket, csak koruk ellenére tehették; Lenin a !">r segítségével. Ezért, hogy aki élete krónikásává szegődik, csak úgy teljesítheti feladatát, ha a forradalom krónikása is.
