Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

tg. <ma

fCELET-MAGYARORSZÁG

W70. áprffls I

„A történelmet át kell írni,,(?)

Szabolcsi régész kutatásai az Árpád-nemzetség anyanyelvéről

Mottó: Igaz lehet, amit nem tndok cáfolni...

Az alábbiakat kétségeimmel együtt adom közre:

Árpád apánk türk, tehát: török anyanyelvű volt és — nem magyar — mondja dr. Csallány Dezső, a Nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgató régésze. — Tudom, a kijelentés mindenkit meghökkent, de hallgassuk tovább az érveket. Az igazgató hosszú éveken át tartó régészeti kutatásai során, 1969- ben, a margitszigeti rovásírásból, pontosabban: annak alapján megfejtette az ugo- ros rovásirásos emlékeinket. Eddig tizennégy írásos anyaggal rendelkezik, közöttük nem egy avar rovásírásos emlék, olyan anyagokkal, amelyek feltűnt (feltárt) sírokból, azok tárgyi emlékeiből, gyűrűkből „jött össze”. Eddig is tudtuk, hogy az 1200-as évekből vannak magyar rovásírásos emlékeink, de — eddig nem ismertük az írásos emlékeinket. Most már közelről ismerjük a székely— török és a székely—magyar rovásírásos emlékeinket, s mint alapvető szemlélődési anyagot, ezeket két részre bontjuk:

Egy sírfelirat

— a török korszákra, amelyben jobbról balra,

— és az avar—magyar korszakra, amelyben balról jobbra olvassuk a szöveget. A kettőből létesült (egyesült) avar—magyar rovásírás jelei teljesen azonosak, de azonos avar temető csontleletei alap- írás olvasása is, mindkettő balról jobbra halad.

A szentes-felsőcsordajárási avar temető csontleletei alapján kimutatható, hogy az ugor nyelv, Árpádék előtt!, az avarokkal „költözött” ide, a „mai helyére”. Az itt (a szentesi avar temetőben) talált egyik sírfeliraton olvashatjuk a következő kifejezést: „temessietek” — amit elfogadhatunk mint bizonyítékot, hiszen magyar (ugor) szó, csaknem a ma beszélt formában. -Azt a magyar nyelvet, az ősi ugor formájában (amely a ma beszélt nyelvünk alapja) nem Árpád hozta ide. mert az a nyelv (az ősi ugor formában) 568-ban „került” e helyre, ahol ma is használjuk, beszéljük — a Kárpát-medencébe. Azt pedig (az ősi ugor formát) azok az avarok hozták, akik kiszakadtak az ugor kötelékből s hazánk mai területén „ragadtak meg”, időszámításunk előtt, 568-ban. A közvetlen ez utáni korból származik a szentesi avar temető is.

Az Árpád-emlékeket pedig a nágyszentmiklósi aranykincs rovásfelirata s ennek a megoldása tanúsítja és alátámasztják ezt a Kubán vidékén előkerült kumarai feliratok is, amelyek hasonlóak.

Árpád rokonsága törökül beszélt?

— Árpád rokonsága török nyelven beszélt, ez bizonyos — állítja az igazgató —, amit bizonyít, egyszer — a nagy- szentrhiklósi rovásírás-rendszer (ezenbelül a görögbetűs rovásos felirat is) másodszor pedig a hasonló rendszerű kumarai rovásfeliratok is.

Arpádék, nemzetségükkel együtt — menekültek. Ezzel nem mondunk újat. Azt is tudjuk, hogy a besenyők üldözték őket. De a török nyelviség (török nemzetség) bizonyítására — hadd hivatkozzunk a bizánci forrásokra. E forrásokban olvashatjuk a következőket: azok a türkök (törökök), akik már rég a pusztulás előtt állottak, menekültek és sikerült megvetniük a lábukat a Kánát- medencében. (Ez a nemzetség (türk, török) volt Árpád nemzetsége és annak leszármazottai)!

És egy példa:

— Az úr szó — idi-formá- ban olvasható a nagyszent- miklósi feliraton is és ugyanaz az úr szó, pontosan ebben a formában található az el- ugorosodö Árpád népének a síremlékei között is — ez a szó pedig — török! — Az is bizonyos — folytatja az igazgató —, hogy ebből az időből is két rovásírás-rendszert ismerünk, ami megmaradt:

a. az Árpádé és

b. az európai avaroké (ugorok, magyarok rovásírásos rendszere).

Az avar sírokból kimutathatjuk, hogy az avarok, több évszázaddal Árpádék bejövetele előtt — ugorok, magyarok, megyerek néven itt éltek, s hogy Árpád jóval később jött, és mint erős nemzetség, magához ragadta a dinasztikus hatalmat, majd — most mármint uralkodó nemzetség — rárétegződött a már régen itt élő ugor köznépre.

— Említette a bolgár párhuzamot.

— Igen. Szó szerint, pontosan ez történt a bolgárokkal is. A dunai bolgárok (bolgár-törökök), mint uralkodó, erősebb néprész kerültek a Balkánra, itt rárétegződtek, rátelepedtek egy szláv nemzetségre, s mivel ők is kevesebben voltak, mint a szláv köznép — maguk is elszlávo- sodtak. A történelem, a feliratok alapján ezt is bizonyítja. A párhuzam bizonysága szerint az Árpád-nemzetséggel is ez történt: az ő türkjei (onogurtjai) épp úgy elugorosodtak (magyarok lettek), mint ahogy a besenyők és hunok is — nyelvileg felszívódtak. Bizonyított tény, hogy — a gyeplő Árpádé volt, de az ugor nyelv győzött s az uralkodó türk nemzetség nyelve itt is — felszívódott.

Ezek alapján, az igazgató régész véleménye szerint, a honfoglalás (hazafoglalás)-kori történelmet felül kell vizsgálni. Legalábbis az Árpádnemzetség „magyar nyelviségét” — mindenképpen. Mert

— ez az igazgató következtetése — Árpád csak egy új dinasztiát jelentett ezen a helyen, de ha nevéhez fűzzük a magyar nép jelzőjét — mindenképpen téves irányban kutatunk és téves útra térünk, mint ahogy tettük ezt

— ezer éve. Az avar törzsszervezet tagja — a magyar (megyer) törzs — nem tartozik Árpádhoz! Még egy elgondolkoztató adatot közöl velem: az Árpáddal bejött népek nevei nem szerepelnek a törzsnevek között. Az elején mottóként írtam: igaz lehet, amit nem tudok cáfolni. Nos. e gondolat fenntartása mellett, kétségeimmel együtt a beszélgetés lezárásához az igazgató búcsúmondatát idézem:

Senki sem cáfolta még!

— Mindazt, amit elmondtunk — természetesen, részletesebben, tudományos alapon bizonyítva — egy évvel ezelőtt kiadták idehaza, könyv alakban. A könyvet bőséges „anyaggal”: leletekkel, rovásírás-másolatokkal és érvekkel alátámasztottam és vártam és apelláltam a. tudományos világ véleményére. Állításaimat senki, egyetlen szóval sem próbálta, még csak nem is próbálta — cáfolni.

Ma is várjuk a tudományo: világ véleményét.

Hiszen — a legrosszabb a bizonytalanság ...

Balogh György

*

Szalontai Barnabás Állami-díjas

Szokatlan még a neve után az új, igen magas díj: dr. Szalontai Barnabás Állami-díjas. Eddig csak „Barnának”, a nyíri kincsek szürke eminenciásának,

„megszállottnak”, örökké lobogó lángokkal munkálkodó embernek nevezték őt, akik ismerik. Sokan ismerik, mert ha a fejébe vesz valamit, á fél országot képes megmozgatni, hogy a dédelgetett elképzelés meg is valósuljon.

Talán hihetetlen, hogy ez a vidéki múzeumigazgató, aki a szó szoros értelmében a semmiből teremtett, alapított múzeumot a nyíri homokon — egykor, fiatal korában filmrendezőnek készült. Szenvedélyesen bújta a könyveket, minden vágya az volt, hogy alkotóképességét, mondanivalóját a film nyelvén továbbítsa a közönségnek. Ehelyett élete úgy alakult, hogy jogot hallgatott — közigazgatási alkalmazott lett — majd egyet fordítva pályáján elvégezte a tanítóképzőt, ezután tanári diplomát szerzett, tanított is, de még ez sem volt elét. Elvégezte az egyetem néprajz szakát is, bölcsészdoktor lett, s még tanított a nyírbátori iskolában, amikor megszületett fejében az elhatározás, kiássa a földből a középkori Nyírbátor történelmi leleteit, megkísérli létrehozni a romló-düledező volt minorita rendházban a nyírbátori múzeumot.

Harcsa Erzsi iskolai tanuló a Szentvér utcából behozott egy fakulacsot és egy nádverőt — ez volt a múzeum első tárgya. S a falusi pedagógus minden pátoszos fogadalom nélkül, csöndben, magába« elhatározta, hogy a Báthoriak egykori fészkében, a történelem, a néprajz, a művészettörténet és a természeti szépségek e becses találkozásának színhelyén nem nyugszik, amig méltó helyére nem kerülnek az évszázados néprajzi kincsek és a középkori magyar művészet megmaradt remekei. Kubikosok nyomában járt, amikor 1953-ban hozzáfogtak a nyírbátori' gimnázium alapozásához. Az ásó értékes leleteket vetett ki. Ezektől, és a szorgos diák és felnőtt gyűjtők által szaporodó régi tárgyaktól tovább izmosodott vállalkozó kedve. Nem rös- tellt kilincselni a községnél,

a járásnál, a megyénél, a fővárosban, hogy az álomból valóság legyen.

„Nem tudtam volna én előbbre menni, ha nem támogatnak. De mindenütt megkaptam az anyagi és az erkölcsi segítséget. Így közös erővel sikerült minden ...” — emlékezik. És birodalmába kalauzol, ahol több mint harmincezer tárgy várja a hazai és külföldi látogatókat. Évente százezren kíváncsiak a Báthori István Múzeumra, ahol a patinás Báthori-várkastély kályhacsempéitől Bethlen Gábor kardjáig, a középkori reneszánsz padsorig, a parasztkerámiáig, a váradi basa leveléig, II. Rákóczi Ferenc oltalomleveléig, s ki is tudná felsorolni még a csak a legkiemelkedőbb kincseket is, történelmünk jelentős művészi értékeit, melyeket a pusztulástól mentettek meg.

„A nép hordta össze a kincseket"-:!— 'mondta egyszer Szalonjai Barna, utalva arra a hihetetlen erőforrásra, amivel múzeumalapító, szervező munkáját a környék lakossága kísérte. Mégis ő volt „honalapítója” a múzeumnak, melyet 1961-ben Ortutai Gyula átadott a községnek, Szalontai Barnabásnak a jelentős költséggel restaurált rendházat, amely a magyar képzőművészet és népművészet nyírségi emlékeit őrzi és tárja az érkezők elé. De a múzeum „megszállottja” nem burkolózott a középkor világába, élő kapcsolatot keresett a jelennel, s minden évben az

ország első múzeumainak vendégtárlatában — arany és ezüst ötvösművész alkotásait, Csók István és más nagy mesterek remekeit hozza el Nyírbátorba, egyre több érdeklődőt toborozva a környékről, sőt a megyeszékhelyről is.

Nyírbátor szerelmesének is nevezik dr. Szalontai Barnabást, s igazuk van. Egy ma már országos hírű, mégis az egyik legfiatalabb múzeum alapítójának, állandó tökéi é- tesítőjének lenni nem kis dolog. De túllépni a múzeum falain, országosan kiadott tudományos munkákban, kiadványok sorában elismertetni Nyírbátor értékeit; küzdeni. hogy a múzeum környéke és egész Bátor városias külsőt öltsön, javasolni, községrendezésekbe beleszólni, soha nem fáradni — ez a patrióták, a megszállottak sajátja. Legyen szó a meghonosított nyírbátori zenei napokról, melynek egyik lelkes szervezője, s a készülő történelmi játék, a Szentvér legenda tudományos munkatársa Csenki Imre Kossuth- díjas zeneszerző alkotótársa — vagy a magyar—lengyel baráti kör megalakításáról, Szalontai Barna nélkül mindez elképzelhetetlen.

A Művészeti Lexikonban szűkszavúan ez áll róla: „Szalontai Barnabás (Ilosva, 1919. jan. 8.) etnográfus, történész, a Nyírbátori Báthori István Múzeum megszervezője és igazgatója. Főleg Nyírbátor művészetével foglalkozik. Könyvei: Nyírbátor barokk emlékei, 1957. Nyírbátor bibliográfiája, 1—2, köt., 1957—60, Nyírbátor, 1959 (Entz Gézával).” Természetesen az nincs és nem lehet benne, hogy az utóbbi öt évben nem volt szabadságon. Most minden erejével azért küzd, hogy Bátor várossá váljék ...

„Hogy nem vagyok nyírbátori, az engem nem zavar”... — mondja. Nem tudná már másutt elképzelni az életét, pedig' jó néhányszor kínálkozott volna alkalom, hogy elmenjen, nagyobb helyre, nagyobb beosztásba. Itt, a szabolcsi „végeken” érzi jól tnagát, mert itt sok még a rejtett kincs, sok munka vár az alkotó emberre. Ezért is esett jól neki a magas kitüntetés, az Állami- díj. Egy kicsit úgy tekinti, mint a szabolcsi emberek tehetségének, alkotó munkásságának elismerését, a díjat pedig szimbólumnak.

(PG>

B. Idamann;

Stilisztikai udvarlás

Királyhegyi Pál:

Női

T

óbiás Dénes jóképű, magas, erős, értelmes fiatalember volt. A harmincas évek kínosabb végénél tartott, foglalkozására nézve üzletvezető, de elsősorban mindenek- felett halálosan szerelmes volt feleségébe, született Krusnyák Matildba.

Ez már így ment tíz esztendeje, és a szerelem nem csökkent, hanem napról napra fokozódott.

Maga az asszony sótalan, színtelen, szagtalan, se nem kövér, se nem sovány, seszínű nő volt, az a típus, akinek hatszor mutatkozik be az ember, míg végre teljesen elfelejti.

Néha együtt voltunk valamelyik vendéglőben, ilyenkor Dénes elemében volt. Semmi másra sem figyelt, csak az asszonyra, és elárasztotta kérdéseivel:

— Jól ülsz, szívem? Nincs itt huzat? Hogy ízlik a hús? Nem innál egy kis bort? Ne hozzam be a kabátodat a ruhatárból? Nem fogsz megfázni? Hozzak egy párnát alád?

A férfi nem volt megelégedve a lakással, mert huzatos volt és földszinti, ami helytelen, tehát eladta és OTP-kölcsönt vett fel, nagy erőfeszítéssel vett egy öröklakást, ami sokkal kényelmesebb.

Boldog volt, mert tudta, hogy az új lakásban az asszony jókedvű lesz, mert a nők szeretik a szép lakást, az ékszereket meg a köz ponti fűtést.

Hogy a boldogság teljes legyen, az asszony kapott gazdag külföldi rokonaitól egy Volkswagent, de nem igazi boldogság az autó, ha Matild nem tud vezetni. A férj azonnal átlátta a helyzetet és szerzett egy sofőrt, aki jc szóért vállalkozott arra, hogy megtanítja Ma- tildát vezetni.

A negyedik lecke után az asszony közölte férjével a tényállást:

lélek

— Dénes, meg kell mondanom neked, hogy beleszerettem a sofőrbe, vagyis Laciba. Ü is szeret engem, és ezért én még ma beköltözöm egyszerű kis négyes társbérletébe. A válópert indítsd meg te, mert nem tudok nélküle élni és nem is akarok.

A férj sírt, mint egy lány, egy egész Matild omlott össze benjie. Mindenkit érhet sofőr, és a szerelem nem életbiztosítás.

Két héttel az események után véletlenül találkoztam Maliiddal és új vőlegényével egy egyszerű vendéglőben. Meghívtak'aZ asztalukhoz és ebédelni kezdtünk.

Az asszony izgatottan leste új szerelmének minden pillantását. Szemlátomást boldog volt.

A férfi csak velem beszélt, hosszan mesélte sofőrélményeit, és amikor a nő bátortalanul közbeszólt, olyanokat, hogy „igen" meg „úgy volt", az új vőlegény ráordított:

— Nem szeretem a duettet, fiam. Már ezerszer megmondtam, hogy ha én dumálok, ne szólj bele! És miért nem eszel? Én már régen befejeztem, te meg csak piszkálsz az ételben! Nem fogom potyára fizetni a drága ebédet...

— Igen... bocsáss meg, szivem, ne haragudj, kicsit elgondolkoztam — így Matild.

Ez így ment az egész ebéd alatt. Persze, a férfi nem volt mindig ilyen finom, alkalmazott erősebb kifejezéseket is. A feketekávénál, ismert tapintatommal, megkérdeztem az asz- szonyt:

— Furcsa az élet. Volt férje a csillagokat naponta lehozta magának az égről, öröklakást szerzett a földön, ami nehezebb, a gondolatait leste, én tudom legjobban, mennyire: szerette magát. Mi volt az mégis, ami hiányzott a házasságukból?

— A gyengédség

A szemináriumról jövet a fiatalembernek végre sikerült a lány mellé sodróania.

— Igazán kedves magától — szólt a lány —, hogy a betegségem alatt mindig elhozta a füzetét. így aztán fáradság nélkül tudtam újra bekapcsolódni a stilisztikai szeminárium munkájába.

A fiatalember zavartan elpirult és letört egy virágos ágai az utat szegélyező bokrok egyikéről.

— Ú, a füzetek szóra sem érdemesek — mondta az ifjú tétován. — Deltát én nemcsak az iskolai anyagot vittem magához, hanem néhány szál virágot is. A virágok jelentése talán kifejezi...

— Micsoda szószaporítás — szakította félbe a lány vidáman. „A virágok jelentése kifejezi!”

— Kérem, ne nevessen ki — szólt a fiatalember méltóságteljesen. — Azt hiszem, az én érdeklődésem a maga hogyléte felől túlment a többi csoporttag általában vett általános érdeklődésen.

— Még egy szóismétlés — ujjongott a lány. — Az általában vett általános érdeklő dés, mint láthatja, fölösleges ismétlés, a tauto lógia klasszikus esete.

— Mindenesetre a virággal azt akartam kifejezésre juttatni...

— „Kifejezésre juttatni” — ez analitikus szóképzés, aminek túl gyakori használata elszürkül a stílust.

A fiút egészen letörték ezek a helyreigazítások.

— Maga valóságos stilisztikai agymosási rendez nálam — szólalt meg.

— Ez a beszédfordulat eléggé elavult és igen könnyen közhellyé válik — mondta a lány.

A fiatalember kétségbeesett.

— Fel-e fogja, hogy egy ujjongó, boldog szivei szomorított el?

A lány most már komolyan felháborodott.

— Ez pedig a hagyományos perifrázisok (körülírások) jellegzetes megjelenési formája. És ráadásul felcseréli a szórendet. Felfogja-e helyett ilyet mondani, hogy „fel-e fogja!” Úgy látom, az én hathetes betegségem, alatt maga semmit sem foglalkozott stilisztikai tanulmányaival.

— Dehogy nem! — erősítgette a fiatalember. — Egyébként már késő. Most ismertem fel, hogy hamis illúziókban ringatóztam, s hogy az ön angyal-arca számomra csupán szívfájdalmakat rejteget. Felejtsen el engem kisasz- szony, és minden jót.

így szólt a fiú és elsietett.

A lány fejcsóválva nézett utána. Ekkor már csak néhány méternyire volt az otthonuktól, ahol éclesanyja türelmetlenül várta a kertkapuban.

— Nem az a derék fiatalember kísért haza, aki mindennap virágot hozott, s aki olyan buzgón érdeklődött egészségi állapotod felől? Nagyon hirtelen elment, mondtál neki valamit?

— En semmit. Ö viszont egy sor allegorikus metonimiát és metaforát hordott össze, még most is zúg tőlük a fejem.

— Másfélét nem mondott? — firtatta az anya, miközben befelé tartott a házba. — Úgy értem, valami érdekeset.

— Semmit — bizonykodott a lány. —Mondom, hogy semmit, ami jelentésében szemantikailag különbözött volna a társalgási szóvirágoktól.

— Kár — sóhajtott fel íz anya. — Már azt hittem, hogy valami személyes dolgot mondott neked. Igazán olyan derék fiatalember

Fordította: Zilahi Judit