Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

" wm. ipí«81. KELET MAGYÄRORSZAÖ — ÜNNEPT MELLfiKLÄ w nme Huszonöt éve történt- megyénkben BáJ szilveszterkor Negyvenötén megmenekültek... 1T iss Pál a neve, de ter- **■ metét tekintve Nagy Pálnak is nevezhetnék. Le­galább két méter magas, ha nem több. Szép szál legény volt már 1944 őszén is, pedig alig volt tizenhét esztendős. Az öreg 19 -es kommunista, Muszka Sándor szavát jól eszébe vés­te, amikor látta az alkalmat, hogy meg lehet szökni abból a nemzetőr szakaszból, mely­be mint leventét beosztották, s negyvenötőjükre bízták a naményi Tisza-híd védelmét így is tett. Tizenketten megléptek. Padlásokon, a sző­lőkben bujkáltak, meg csó­nakkal a Tiszán. Amikor 1944. október 28-án felszabadult Vásárosnamény, az ügyeket Muszka Sándor bácsi és Kiss Pál édesapja intézte, akit fő­bíró helyettesi rangra emelt a történelem. Lett is feladatuk jócskán. Ment a községházára Kug- lov, a szovjet parancsnok. Embereket szekereket kért. Terményt lőszert szállítani, forspontra kiállni. Segíteni a szovjet csapatok ellátását. — Mi tagadás, még féltek az emberek. Apám ekkor azt mondta. No fiam végy ma­gadhoz öt napi élelmet, s állj elő a villásszarvúakkal. Ter­ményt kell szállítani Mis­kolcra a szovjet csapatoknak. És Kiss Pál kiállt. Jött a barátja Góczi József, akivel együtt szökött a frontról. S követték a többiek is. Na- ményból négyen voltak, a kör­nyékről legalább százharminc szekér. És elindult az ökör­karaván Miskolcra. Lomha járású ökrök in­dultak Szatmárból Borsodba a szovjet csapatoknak segítsé­get, terményt, gabonát vin­ni. Hosszú volt az út odáig. — Emlékszem, érdekes él­ményünk volt Paszabon. 1945. január végén történt. A hófú­vások miatt ragadtunk a fa­luban. Éppen lakodalomhoz készültek. Két nap múlva került volna rá a sor. Fiata­lok voltunk, a szovjet kato- ■ nák is, akik velünk voltak. Gyorsan összeismerkedtünk a lányokkal. Meghívtak ben­nünket, mondták menjünk vissza. A magyar fiúk és a szovjet katonák szóval nem értették meg egymást, de a mutoga­tásból, a yieghívásból igen. így aztán Kiss Pálék kérték a parancsnokot engedje őket vissza a szovjet katonákkal. Az csak a fejét csóválta, mo­solygott, de megengedte. — Nagy volt az örömünk. Igen ám, csakhogy ökörsze­kérrel sohanapkor nem érünk vissza Miskolcról. A karaván­ban egyetlen lovasszekér volt, a Kosa Berti bátyámé. El­kértük tőle. Persze ekkor még nem kel­tek át a rozoga tokaji Tisza- hídon. Mikor meglátták, inukba szállt a bátorság, mert egy teljes éjszakába ke­rült, míg a túlsó partra ju­tottak. Elment a kedvük a la­kodalomtól. A szovjet parancsnok mon­dogatta is, veszélyes vállalko­zás, bár ő nincs ellene a la­kodalomnak. — Szerettünk volna ott lenni, de nem vállaltuk az újabb veszélyt. Gondolom nélkülünk is boldogok azok a „fiatalok”, akik akkor tartot­ták esküvőjüket — emlékezik. Az első fény és eav ember A z egyik epizód szerep- " lője nyugdíjas vil­lanyszerelő: Maróti János. Hetvenéves. Hunyadi utcai házában a vasút mentén la­kik feleségével. Huszonöt év­vel ezelőtt egy eget-földet megrázó robbanásra emlék­szik a legélénkebben. A hát­ráló, pusztító németek fel­robbantották a szálkái vas­utat, a víztornyot... — Talán még valahol meg­van a síndarab, ami a házte­tőnkre vágódott... mondja. — A kalapot úgy kihúzta a fe­jemből a légnyomás, hogy a kert végében találtam meg. Az ijedelem után egy né­met ugrott át a kerítésen, hogy felnyaláboljon egy ka­csát. De a „hadizsákmányt'’ nem sikerült elvinnie. Maróti János minden bátorságát ösz- szeszedve rákiáltott. — Fuj, kommuniszt... — ká­romkodott a német és elkot- ródott. Az idős ember elcsendese­dik, a felidézett emlék befá­tyolozza a hangját, úgy foly­tatja: — Nem haragudtam, hogy az a német azt mondta; kom­munista. Még jól is esett. Iga­za volt, mert már 18-ban én voltam itt Szálkán az ifjú­munkások elnöke™ Mosolyog, hogy a fasiszta hadsereg katonájának sértő szava így vált számára dicsé­retté. De az igazi elismerés mégis az volt, amikor a nagy- ecsedi villanytelepről Maróti János és társai először fényt csiholtak, s húzták a vezeté­ket Szálkáig, s a szovjet pa­rancsnok, egy kapitány ünnepi vacsorán köszönte meg a nagy munkát. — Volt egy délután, amikor hivattak a parancsnokságra. A tolmács megsúgta, hog> baj van, nincs villany. — Kimentünk a vezetékek­hez, másztuk az oszlopokat sokáig. Míg rábukkantunk a szakadt drótra, egy eltévedt lövedék tépte ketté... Nagy volt az öröm és még jobb lett a bizalom irántunk... Maróti János nyugdíjas má­tészalkai villanyszerelő íg.' találkozott az utolsó ellenség­gel, a rabló német katona ké pében, s az első szovjet tele- fonistával, az első baráttal, ■ki két villanyszerelő mászó­kampót kért kölcsön tőle? — Én azzal a két mászóvas­sal járultam hozzá a győze­lemhez — mosolyog. Itthon pedig meggyújtottuk az első villanyt. Az volt ám az igazi fényünnepély.­★ A másik epizód egy első vi­lágháborús hadirokkant trafi- kos, Klein Lajos nevéhez fű­ződik. ö neki nem volt nagy sztorija, érdekes epizódja. De van-e annál nagyobb, hogy egy halálra ítélt megmenekül, életbe marad, s 45-ben úgy lép ki az utcára a felszabadí­tók elé, mint aki csak most kezd újra élni. — A kis trafikom, amit a hadirokkantságért kaptam el­vették. Hiába volt a felesé­gem keresztény... Engem a rokkantságom miatt — fél lábam van — meghogy a fele­ségem nem zsidó, az első de­portálásoktól valahogy meg­kíméltek. De később nem volt kegyelem. Felhivattak a csendőrségre, hogy most már velem sem tehetnek kivételt, az a parancs... Élénk szemű, megtört öreg­ember mondja el megmenekü­lését a krematóriumtól, a tá­bortól. Röstellkedik, hogy nem tudja annak az őrspa­rancsnoknak a nevét, aki ma­radék emberségére hallgatva, figyelmeztette Klein Lajost, hogy rejtőzzön el, különben át kell adni a nyilasoknak. Már hallatszott az ágyúdör­gés. Napokig a mező, a sza­bad ég alatt várta a felszaba­dulást a hadirokkant trafikos, akinek egyetlen bűne az volt, hogy Klein-nek hívták. — Aztán láttuk, hogy a né­metek szedik a cókmókot és mennek — emlékszik. — De előtte a sarkon felakasztottak egy katonaszökevényt a ma­gyar tábori csendőrökkel... Mindenki a pincében szo­rongott, amikor bevonultak a felszabadító csapatok Néhá- nyan piros ruhából zászlót csináltak és kidugták a ház­tetőre. — Mikor meghallottuk az első. számunkra ismeretlen beszédet, akkor nyugodtunk meg. Ök nem lehetnek néme­tek. Lerongyolódott, beteg munkaszolgálatosok is érkez­tek a felszabadító csapatok­Nem az első és egyetlen vállalkozása volt ez Kiss Pál­nak és barátjainak. — Legalább hússzor jár­tuk meg Kisvárdát, ugyan­ennyiszer Mátészalkát, Domb- rádra a híd építéséhez fát szállítottunk, Székely alá a frontra pedig lőszert. — Emlékszel — szól közbe Góczi — mindig meleg étel­lel vártak bennünket. Sok jó birkagulyást megettünk ve­lük együtt. — De amit elmulasztottunk a lakodalommal, pótoltuk 1944 szilveszterkor. Apám, az öreg Muszka Sándor, meg mi fia­talok kértük Kuglov parancs­nokot, engedélyezze egy szil­veszteri bál megrendezését. Nagyon megörült neki. Ö is ott volt, együtt ünnepeltünk — mondja Kiss Pál a Vörös Csillag Tsz brigádvezetője. A Beregben gyorsan szerve­ződött az ifjúság. Segítettek ebben a szovjet katonák is. Különösen a parancsnok. Minden segítséget megadott a fiataloknak. S még álltak a harcok, amikor itt Namény- ban Hülbert Gyula tanító irá­nyításával színdarabot tanul­tak Kiss Pálék. Kuglov ott volt a próbákon is. Ruhákat adtak össze a színdarabhoz, így adták elő 1945 húsvétján a Falu rosszát, melyben szere­pelt Angyal Sándor színmű­vész és Major Pál is ekkor indult el az úton, aki ma a Kecskeméti Katona József Színház tagja. Háromszor kellett megis­mételni a színdarabot, mert nem fértek be a mozihelyi­ségbe. Farkas Kálmán kai. Nálunk szálltak meg, mi gondoztuk őket... — Még valami, villant meg az emlékezés a hetvenkét éves emberben — akit munka köz­ben találtunk, a könyvesbolt­ban segített a leltározásnál — volt egy katona nálunk, min­dig megcsodáltuk, amikor az ebédhez ült. Az ünneplő ru­háját vette fel mindig, szin­te otthoniasan, szertartásos tisztelettel ült az ételhez, amit olykor ő főzött kedvenc káposztáiból. Klein Lajos mátészalkai ha­dirokkant trafikos nagy szto­rija így vonult be az életsor­sok krónikájába. Mert van-e nagyobb sztori attól, mint életben maradni, amikor már rég kimondták a halálos íté­letet? Páll Géza „...A NYÍREGYHÁZI KÓR­HÁZBAN — október 26 és 31-e között, amikor a város ismét a fasiszták kezén volt — az orvosok, Elekffy Lajos, Molnár János és társaik, va­lamint az ápolószemélyzet 45 sebesült szovjet katonát ápolt és mentett meg. Kiadá­sukat a nyilas parancsnok felszólítása ellenére megta­gadták. Bővebb részleteket erről sajnos még mind ez ideig nem ismerünk...” A fenti idézetet dr. ölvedi Ignác hadtörténész „Nyíregy­háza és vidékének felszabadí­tása’' című tanulmányából vettük. így volt? Jolán főnővér bólint, igen így. A lényeget illetően töké­letesen így. A nyíregyházi kórházban negyvenöt szovjet sebesültet mentettek meg ez alatt a vészterhes hat nap alatt. — Az orvosok közül szinte mindenki elment a németek­kel, s elmentek az apácák és a diakoniszák is. Mi marad­tunk itt néhányan. Elekff főorvos, Molnár Zoltánt!) doktor és néhányan, akik az ápolónővéreknek voltunk a mindenesei, a cselédei, egy­két műtős, s gépész. Még most is, túl a negyve­nen mosolygósán fiatalos, csillog a szeme. Azt mondja, mióta telefonáltam, készült erre a beszélgetésre, de saj­nos, az idő könnyen elmossa az emlékeket. De hamarosan kiderül, hogy nem így van Mert azokat a napokat és he­teket soha nem tudná elfelej­teni. A front már itt járt a vá­ros alatt, s a portát eltalálta egy ágyúlövedék. ök, akik ittmaradtak, a sebészeti épü­let pincéjében várták remeg­ve, mi történik. — Nem mentünk el, mert nekünk nem volt más vá­lasztásunk, mint ittmaradni. Hiszen itt voltak a betegek, a sebesültek. Kezüket összekul­csolva könyörögtek, hogy ne hagyjuk el őket. NEM MARADT GYÓGY­SZER, KÖTSZER, nem volt élelem, viz és villany, nem volt fűtés. — Akkor, húszadikán este egy mécsessel világítottunk. Kitárult a pinceajtó és meg­jelent egy géppisztolyos szov­jet katona. Volt közöttünk egy lány és két idős bácsi, akik tudtak szlovákul, s ők mondták meg, hogy mi egy­szerű emberek vagyunk, a kórház dolgozói. Nemsokára megjelent a katona egy baj- társával, akinek előtték a ke­zét. Linzenbold Magda ment oda, s lepedőből szakított vá­szonnal kötözte be a kezét. Mi iett Andrejjel? Vajon kit rejt a név, él-e, s ha igen, hol? Lk. 1944. október 27. Kisvárda német kézen van. Az elvonulást azonban meg­kezdték. A front már a ’közeli községeknél húzódott. Burgonyáért ment a határba ezen a napon édesapjával Kovács Béla. A régi csemetekert egyik dűlőútján a káposz­tásban haladtak az Ajak és Kisvárda közötti részen, amikor tőlük nem messze a földön egy embert vettek észre. Segítsé­get kért. A látvány megdöbbentő volt. A katona ingének darabjai­val kötözte el a lábát, de látszott, így is rengeteg vért vesztett Nyilvánvaló volt: a sebesült idáig tudott jönni és napok óta ápolás, élelem nélkül élt, egyetlen tápláléka a káposzta le­hetett Idős Kovács Péter, aki tizenkilencben vöröskatona voll most is dacolt a veszéllyel: feltették a kocsira a sebesülte! a közeli házhoz, Kertész József ékhez vitték. Bekötözték, en ni, inni adtak neki. A seb azonban gyulladt, orvos kellett. El­képzelhető, hogy a németek által ellenőrzött faluban nem volt könnyű elhelyezni a kórházban egy sebesült szovjet ka­tonát.. I 2. A támpont sárguló papírlap, a Szabolcs vármegyei kis várdai közkórház IV. osztályának egy „fejlapja” A beteg fel vételi száma 2946, kelt 1944-ben. Részletes adatokkal szolgál a 39 éves Haurelienko And rajról (a nevet valaki Andrásra javította). A beteg a kraszno déri kerületben született, állampolgársága orosz, Rosztovban lakik, nős, öt gyermeke van, atyja neve H. András, anyja Jevdokija. Kórházi felvétele előtt orosz katona. Felvétel nap így kezdődött. — Másnap már beosztottak minket a szovjet sebesültek­hez. Nagyon sokan voltak. Nekik se volt gyógyszer, köt­szer, jóformán élelem nélkül voltak. Lekvárt hoztak ma­gukkal, azon éltünk napokig mi is. És lámpával világítot­tunk. Aztán huszonhatodikán éjszaka visszajöttek a néme­tek. Aki tudott, aki könnyebb beteg volt, elment a harcoló csapatokkal. De a súlyosak, fejsérüléssel, kéz, láb nélkül, haslövéssel — már nem me­hettek sehová. Bejöttek a kórházba is a németek. Megtalálták a nyol­cas kórtermet, ahol a sebe­sült harcosok kínlódtak, nyög­tek elaléltan. S az egyik gép­pisztolyos levette a fegyvert, hogy elpusztítsa a foglyokat. — Ketten voltunk ott Lídia madámmal. <5 tudott kicsit németül, s igyekezett a lel­kűkre beszélni. Én kézzel- lábbal könyörögtem, ne bánt­sák őket. De a katona nem hallgatott ránk. Kántornéval elébük álltunk, s nem enged­tük. NAGYOT SÓHAJT, s azt mondja, hogy életének az volt eddig a legszebb élmé­nye, amikor a sebesült kato­nák megmenekültek. A má­sik kórterembe a németek behozták a saját sebesültjei­ket, s a saját embereikkel ápoltatták őket. A másik szo­bában, szemben, szinte étlen- szomjan a szakképzetlen nő­vérek viaskodtak a halállal, hordták az utcai kutakról a vizet, szakították a lepedőket, hogy cseréljék a kötést az itt­maradt negyvenöt nagybeteg szovjet katonának. — Alig éltek szegények. Ki­mentünk a golyózáporba sza­márfogattal egy kis élelemért, s csináltuk, amit csak megte­hettünk. S október harminc- egyedikén, amikor megmene­kültek, a nyakamba borultak, sírtak a nagy örömtől. Azt a boldogságot leírni sem lehet. Jolán nővér, Timár István­ná akkor még ifjú leány volt. A parancsnok, aki megtudta, mit tett, megszorította a ke­zét, s orosz módra ölelte meg. S akkor kapott tőle egy órát, élete első óráját. Hordta sokáig az órát, saj­nálja, hogy nem őrizte, meg máig. — A szovjet tisztek sokáig csak úgy hívtak, hogy „bátor bárizsnya”. Ez én voltam, pe­dig nem voltam bátor, csak szerettem a munkámat, a be­tegeket, az embereket. MINDENRE EMLÉKSZIK PONTOSAN. Arra is, hogy e napok után sem maradt ide­je pihenésre. Hozták a front­ról a sebesülteket, s ők — Brezináné, Reményiné, Kan­tomé — éjt nappallá tettek értük. Bejöttek hamar a vá­rosi orvosok is, Elekffy, Mol­nár Zoltán és Kusnyerlk Já­nos, Bankó István és Gaizler doktor. És műtötték naponta hússzor. — Nem volt semmink még ekkor sem. Fájdalomcsillapí­tónk sem. A szívem majd meghasadt értük. Egy osztá­lyon is rengetegen feküdtek, talán kétszázan is. Szorosan egymás mellett az ágyak, s a földön is matracok és sebe­sültek a folyosó mindkét ol­dalán. De már főztek nekik a szovjet konyhán. Onnan lát­tuk el magunkat és a mi be­tegeinket is, hordtuk a teát, a komisz kenyeret, a levest, Jött egy fiatal tiszt, egy szovjet medikus. Szép arcú, mosolygós, kedves, magas fiú. És jöttek a szovjet lá­nyok, a frontnővérek. — Nem tudtam velük be­szélni, de nagyon megszeret­tük egymást. Ök vigyáztak ránk a legjobban. Még az aj­tó és ablak nélküli nővérszál­lóba is hazakísértek bennün­ket Megszerettük egymást nagyon. Nagyon nagy kár, hogy nem írtam fel akkor a címűket — Bújtattak itt könnyeb­ben sérült szovjet katonákat is. Civil ruhát szereztünk ne­kik, s itt dolgoztak közöttünk az alatt a kritikus hat nap alatt. Meg a kazánházban voltak, meg a civil betegek között is. És volt itt, ahogy most hallom nem egy olyan kommunista is, akit Molnár doktor a haláltól mentett meg. HOGY VOLT BÁTORSÁ­GUK akkor a géppisztolyos német elé állni? Mondja, hogy nem bátorság volt az, hanem ösztönös mozdulat. Az ápoló, az orvos kötelessége az, hogy védje a beteget Hogy életet mentsen. — Miért csak a hadtörté­nész tanulmányából értesül­hetett e tettükről az ország? Hallgat Azzal töri meg a csendet hogy ezek a napok mindig csak mint legbensőbb emlék­képek éltek benne tovább. Mit mondhatott volna ő, s mit a társai? — Akkor kellett volna ró­lunk írni, ha nem ezt tesszük. Ha nem maradunk a betegek­kel, s nem mentjük meg őket Akkor nem lettünk volna hűek a hivatáshoz. Hívják, s nyújtja a kezét: a társadalom soha nem há­látlan. Még ma is takarító és mosó mindenes lenne, ha nem így alakul. Kopka János ja 1944. X. 27. Napi ápolási díj 7 P 54 f. Aláírás: Borbély fel­vevő tisztviselő. A lap másik oldalán a kortörténet: „A bal comb külső oldalán a középharmadban behatoló és hátul középvonalban megakadó gyalogsági lövési sérülés, mely combcsonttörést okozott.” Alatta a megjegyzés: „X. 27 golyókivétel, a lőcsa- torna feltárása”. LA. A front tovább közeledett Kisvárda Anarcs felőli részét, ahol Kovácsék is laktak, s amerre a kórház is állt, rövid idő múlva elfoglalták a szovjet csapatok. Október 31-én az egész község felszabadult. Andrej Andrejevics Haurelienkóval később már nem ta­lálkoztak. L4_ Néhány évvel ezelőtt családi beszélgetés közben vetődött fel, meg kellene tudni, mi lett a sorsa. Reménytelennek tűnt ugyan az eset, mégis gondosan átnézték a kórház pincéjében a több, mint két évtizedes, a háborút átvészelt iratokat. És íz októberiek között előkerült a 27-én felvett szovjet katona apja. Csak erről tudták meg, hogy az operáció után novem- er 4-én elhagyta a kórházat. Kovács Béla negyvenöt márciusában lépett be a kommu­nista pártba. Nem sokkal később párttitkárrá választották, majd függetlenített pártmunkás lett. Ma a kisvárdai járási pártbizottság osztályvezetője. Most, amikor országszerte a negyedszázada véget ért har- okra, az azóta eltelt évek munkájára emlékeznek, egyre öbbször jut eszébe a sebesült katona: egyike azoknak, akik mi szabadságunkért harcolni jöttek ide. Lehet, ha él is, már nem emlékszik a város nevére, ahol gsebesült. Az ő nevét, kórházi lapját viszont itt kikeresték. •!s szeretnék tudni, kit rejt ma a név, él-e, s ha igen, hol?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom