Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-26 / 97. szám
Vasárnapi melléklet Diploma és élet Társaságban újságolta az egyik asszony, hogy hamarosan új életet kezdenek a férjével. Meglepő volt a csevegés közben elejtett megjegyzés, senki sem tudta, hogy házasságuk válságban lett volna. Kiderült, hálfs- tennek, erről nincs is szó, az új élet egészen más valamire vonatkozik: „Most államvizsgázott a férjem az egyetemen. Ezután jobban eljárhatunk társaságba, szórakozni... Most már más..." Ez a most már más ütötte meg több „hallgató” fülét. A társaságba kívánkozó asszony ugyanis nem amiatt örvendezett, hogy ezután időmilliomosok lesznek. Nem a váratlanul megnövekedétt szabad idő dobbantotta meg a szívét, hanem egy ki nem mondott, de a levegőben lévő enyhe villamos áramhoz hasonló érzés mondatta vele, hogy „most már más..." Vagyis: férje és utána ő, a feleség is bekerült a diplomások szűkebb családjába, ahol eddig — ha megfordult is — nem érezték magukat teljesen „otthon”. Ki ne mosolyogna a hiúságtól kissé megszédüli asszony fogalmazásán, indokolt örömén. Hisz becsülendő dolog az, ha százak és ezrek ismerik fel, hogy eddigi tudásuk, képzettségük nem elegendő holnapra, hol- naputánra. Mégsem csupán mosolyra készteti az embert, ha az élet különböző pontjain találkozik a diplomaimádattal, a szinte misztikus áhitozással a magasabb végzettséget bizonyító papírért. Még inkább nem szórakoztató látvány, ha az egyes munkahelyek közérzelét, egészséges hangulatát kezdi aláásni ez a megjelenési formájában ártalmatlannak tűnő rangkórság. Akik manapság munkaköri követelmények, vagy egyéni ambíciók alapján hozzálátnak a magasabb képesítés megszerzéséhez, — kemény fába vágják a fejszét. Jogos a megérdemelt egészséges büszkeség, ha sikerül kézbe kapni a több éves fáradozás, a magasaob tudás dokumentumát. Ebben csak az irigység talál magának réseket, s kezdi ki az új diplomás kollegát. De erre nem érdemes odafigyelni. Érdemes viszont odafigyelni, ha egyesek egy idő óta „másként” köszönnek vissza, mint korábban. Persze nem a köszönésen, vagy a pillanatnyi hangulatváltozáson van a lényeg. De a diploma és az élet kerülhet konfliktusba, ami nem használ sem az egyénnek, sem a közszellemnek. Nem olyan szinte „gyermeteg” botlásokra gondolunk, amikor a leendő diplomás évekkel az államvizsga előtt „mérnök úrnak” szólíttatta magát. Nem is arra a vállalati csoportvezetőre, aki a sikeres államvizsga reményében előre elkészítette szobáján az új táblácskát, előlegezve magának a doktori címet. Az ilyen és hasonló „gyermekbetegségből” ki lehet gyógyulni. Sokkal ártalmasabb, ha valaki abban ringatja magát, hogy a megszerzett oklevél egyben örök garancia arra, hogy bármikor neki legyen igaza és bármikor mások felett érezheti magát. Ez már — ahogy jogi nyeiven mondanák — „hivatalból üldözendő”. A diplomát megszerezni, megvédeni nem könnyű. De az élet igazolja, hogy mégis könnyebb, mint naponta hitelesíteni, aprópénzre váltani a tudást. Egyes munkahelyeken — ezt gyakran a megüresedő helyeket hirdető pályázatokban is olvashatjuk — a diploma min- denekfeletti feltétel. Valóban vannak munkakörök, amiket nehéz, sőt lehetetlen volna a kivánt képzettség nélkül betölteni. De akadnak olyan munkakörök is, — ahol a munkahelyi vezetők a „divatnak” engedve, vagy az egyetemet, főiskolát végzettek vállalati statisztikáját javítva „töltetnek be”. Ma még a közgondolkodásunkban is meglehetősen szélsőséges, egyedi példái vannak az oklevélkultusznak. Egyik szélen vannak a gyakorlati, — iskolai nyelven szólva — teljesítményképes tudás hívei, ők kishíján esküdt ellenségei mindenféle papírnak, ami egy kicsit is hasonlít a képesítéshez, diplomához. Közülük többen vallják, nem a papír számít, hanem a tényleges tudás. Példák tucatját sorolják a szürke, vagy éppen tehetségtelen diplomásokról. Ez a tábor irtózik mindentől, ami könyvszagú, a gyakorlati munka során kamatozó eredményeket tekinti az egyetlen értékmérőnek. Sok igazság van ebben a felfogásban, de van egy jó adag mara- diság, „őstehetség kultusz” is. De napjainkban nem ők vannak többen, hanem azok, akik sokszor kritikátlanul fejet, olykor térdet hajtanak a mindenható diploma előtt. Eléggé közismert annak a vállalatnak az esete, amelyik bemondás alapján évekig alkalmazott diplomás munkakörben egy „szolid” szélhámost. Van aztán a társadalmi érintkezésben is egy erkölcsi deformáló hatása a rangkórságnak, amit az említett fiatalasszony megjegyzése is érzékeltet. Egyesekben dolgozik, feltámad, vagy inkább tovább él az elkülönülés vágya. A régi paraszti párválasztás analógiájára, az „egyetem az egyetemmel”, a „főiskola a főiskolával”, „a technikum a technikummal” barátkozik, házasodik... Holott a magasan kvalifikált ismereteket summázó oklevél egyúttal nem tudja bizonyítani a magasabb er- kölcsiséget. Nem állít ki bizonyítványt a tulajdonos emberiességéről, önzetlenségéről, egyszerűségéről, és más az életben — különösen a mi világunkban — nélkülözhetetlen normákról. Pedig az önzés, az anyagiasság, a karrierizmus, a gerinctelenség —, hogy tovább ne is soroljuk, — épp úgy „betegsége” lehet a diplomásnak, mint bárki emberfiának. Meg kell becsülni a magasabb tudást és emberi tulajdonságokat. Abban sincs kivetnivaló, ha a hasonló foglalkozású és végzettségű emberek összejárnak, jobban megértik egymást, mert hasonló az ízlésük, műveltségük. Ellenben a „most már más” rangkórságón jogunk van nem csak mosolyogni, hanem egy kicsit elgondolkozni is. Páll Géza ___Ä___________. - - .... . .. ...I, niimi Kapcsolatok... A feledhetetlen Salamon Béla, s. szállóigévé vált mondata a tréfás jelenetből, miszerint „ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni” találóan jelenítette meg a kisembert, aki főnökei előtt csak hajlon- gani tud, csak tudomásul venni, csak engedelmeskedni. Szándékos a szóismétlés, a háromszori csak. A végletességre utal, a leegyszerűsítésre, mely a humanista természetes joga. Az élet kevésbé ismer — bár ismer — ilyesfajta végletességet. Főnökök— vezetők és beosztottak viszonyát, kapcsolatát éppen a bonyolultság, a sokrétűség jellemzi. Egyértelműség és ellentmondásosság egyaránt föllelhető benne, mint ezt könyvtárakat megtöltő munkapszichológiai és üzemszociológiai tanulmányok bizonyítják. Legjobb az egyszeregynél kezdeni. Ott, hogy alapvetően más viszonyokat teremtett szocialista társadalmunk vezetők és beosztottak között, mint korábban, a méltóságos és nagyságos urak, valamint beosztottjaik közös munkájában létezett. Az üzemekben ismert mondás, miszerint „minden főnöknek vannak főnökei, tehát nálunk mindenki beosztott” a tréfás túlzás mellett reális tényt is kifejez. Azt, hogy vezetőre és beosztottra egyformán érvényes törvényi, erkölcsi kötelmek léteznek ma minden munkahelyen. Még akkor is, ha e kötelmek létezése olykor csak elvi értékű, mert a gyakorlat éltér azoktól. A hatalmaskodó főnök és a megalázott beosztott sajnos, nemcsak karikatúrák témája: téma taggyűlésen is. egymás közötti beszélgetésekkor, sok esetben. Mondjuk meg rögtön: nemcsak a hatalmaskodó főnök rossz vezető. A mézesmázos, a mindent megengedő ugyanolyan rossz. Típusokat említünk persze. Mert nem létezik ily „lombik tisztaságú” alakban egyik sem. Ahogy nem léteznek hibátlan beosztottak sem. Amiben nem lehet vita: az emberi méltóság tisztelete mindenkire kötelező érvényű együttélési szabály. Nincs olyan rang, cím, beosztás, mely, bárkit följogosítana ennek figyelmen kívül hagyására. Igaz a fordítottja is: a beosztott alapállása sem lehet az, hogy ő csak követelhet főnökeitől, s vezetőinek csupán kötelességei vannak. Napról napra, minden munkahelyen, termelőszövetkezetben éppúgy, mint közhivatalban, gyárban — léteznek gyorsan megszülető és elmúló konfliktusok. Az asztalt veri a gyenge munkás, minősíthetetlen hangon követeli a meg nem szolgált órabéremelést. Méltatlankodik a tisztviselő, mert neve nem szerepel a prémiumlistán. A tsz-elnök a kérdezősködő taggal ingerülten kiabálni kezd, a művezető lehordja beosztottjait, mert rossz napja van, a főosztályvezető összetépi a jelentést, mert szerinte rossz, de magyarázatot nem fűz hozzá... Komikum és dráma, pillanatnyi tragédiák, vásári ri- pacskoüás, s a szerepjátszók: főnökök és beosztottak. Már persze az közülük, aki természetes emberi magatartás helyett — szerepet játszik... Itt, a természetes emberi magatartásban kell keresni vezetők és beosztottak egymás közötti viszonyának legfontosabb jellemzőjét. Abban, hogy mit várhatnak el egymástól, s mit követelhetnek, kölcsönösen. Hosszú lenne a puszta felsorolás is, hiszen — a kapcsolatok bonyolultságát jelezve — annyiféle a követelmény, Az őszinteség, a szókimondás alapvető. Mint ahogy az elfogulatlan mérlegelni tudás is. Továbbá: a kölcsönös tisztelet. A végzett munka, S az emberi magatartás együttes értékének összevetése. A legfőbbek ezek. Mellettük ezernyi másnak is — példáeti: pedagógiai, pszichológiai érzéknek, tapintatnák stb. —• szerepe van abban, hogy vezetők és beosztottak egymás ellenfeleit látják-e a másikban, vagy olyan embereket, akik közös célok érdekében, más-más poszton tevékenykednek. Közhely: a társadalomnak minden szükséges munka érték. Nincs „alávaló” munka, csak rossz munka, fölösleges munka van. S ez, a jó, becsülettel végzett munkára való törekvés az, ami vezetőt és beosztottat összefűz. Kapcsolataikat is ez határozza meg. Parancsolgatásból, mások véleményét nem kérő, azt nem megfontoló magabiztosságból nem születik jó. Ahogy a legjobb vezetői szándék is megbukhat a rest — szellemileg vagy fizikailag rest — beosztottakon, a fegyelmezetleneken, a csak követelni tudókon, de dolgozni nem szeretőkön. A végletességtöl mentes kapcsolatok, a kiegyensúlyozottság, a hangulatok befolyásolta ítélkezés elkerülése: közös érdeke beosztottnak és vezetőnek. Hasznát is közösen élvezik. SL O. TULIPÁNERDÖ A NYÍREGYHÁZI KOSSUTH TÉREN. Hammel József felvétel*
