Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-22 / 93. szám
A vezető > állásfoglalása Néhány napja régi szervezett munkással, egyik legnagyobb hazai üzemünk korábbi üb-elnökével, magas országos tisztségek viselőjével beszélgettem a 25 esztendő emlékeiről. Sok emlék tolakodik előtérbe egy ilyen interjú során: a régi napok, amelyek nem hoztak mindig azonnal tisztázott állásfoglalásokat és bizony balfogásokat is el kellett könyvelni, megkövetelik a maguk helyét. így mondta el a régi szakszervezeti vezető, hogyan vezették ki annak idején a nagyüzemből az egyik legtehetségesebb és később (más üzemben, más vezető poszton) tehetségét és alkotó kedvét újra bebizonyító főmérnököket a gyáriak az 1946—47-es évek egy elhamarkodott pillanatában. Az ember leír nagy szavakat: politikai éretlenség, nem tökéletes tisztánlátás, ösztályelfogultság; mert ezeket is emlegetni lehet az idézett esetben. Még bizonyos adag demagógiát is. Hanem mindenféle elfogultságon és demagógián túl, hibás agitációs szemponton túl egyvalami kétségtelen valóság volt. A munkásoknak az az érzése, benyomása, emléke, hogy az a főmérnök — lehetett a világ legrendesebb embere különben — a régi világ embere volt. Miért? Mert pozíciójánál, üzemi súlyánál fogva, ha egy árva szót nem mondott is esetleg a Horthy-rendszer belső politikai vitái idején és egyetlen egy nyilatkozatot sem hallhattak tőle, s magatartása, irányító szerepe mindenkinek azt sugallta: ez az ember politikailag egyértelműen a rendszerhez tartozik, amely ilyen fontos pozíciót ad neki. Lehet, hogy csak logarléce volt — de abban a nagy gyárban marsall- botnak látszott. Politikai jelképnek, ö: politikusnak, logarléccel. Fordítsuk meg a jelképet. Tegyük a mai helyére. A műszaki vezető nálunk és ma is logarléces politikus. Ha akarja, ha nem. Nincs — ha a bérlisták szerint van is — „szakvezetés” és „függetlenített politikai vezetés”. Pontosabban az utóbbi lehetséges, de — a politikától függetlenített műszaki vezetés nem. Képzeljenek el például (nem nehéz, mert nálunk ilyen sok van) egy hatalmas beruházást. Milliárdos értékek születnek, az üzem működése két, három vagy öt év múlva a népgazdaság teljesítő képességének nagyarányú növelését teszik majd lehetővé, a gyár — mondjuk — három-ötezer embert foglalkoztat, egy egész vidék átalakulásának egyik bázisa. Tőle függ a foglalkoztatottság, tehát — hogy milyen a keresetek növekedése, a távolra utazások aránya mennyire csökken, mennyivel lesz kevesebb ingázó. Ettől a képzeletbeli Művektől — függ egy sor, vele kooperáló üzem termelése, nyeresége, öt-nyolcezer további ember keresete, hangulata, a terveinkről, népgazdaságunkról, politikánkról alkotott véleménye. Tessék most ezek után fejet rázni arra a kérdésre, politikai tisztség-e, ezen a beruházáson a műszakiak, az irányítók munkája? Vegyünk egy másik példát: ezúttal nem képzeletbelit. Mondjuk a tiszai vízlépcső építését. Minden hektár föld, amelynek az öntözését lehetővé teszi majd: a szocialista építés alapját jelentő munkás-paraszt szövetségnek gyakorlati igazolása. Nem plakátszerűen és nem szólamokkal. Csak úgy, hogy a parasztember, aki közben szintén újságolvasó és rádióhallgató és tévénéző lett, számon tartja, milyen ígéretet tett neki a kormányzat a földek termékenyebbé tételére. Ha nem valósul meg, az építkezés minden fázisán dolgozó minden vezető politikai hibát követett el — még akkor is, (pontosabban akkor még inkább), ha soha életében nem vallotta magát politikusnak. Dehát az alkotás közben nemcsak a munka nagy kihatásai jelentenek politizálást, de a kis gesztusok is. A műhely, az építkezés ezer szemmel figyeli vezetőit, közömbösségüket vagy örömkitörésüket, legyintésüket és kézfogásukat, ha egy feladat a mérnöknek, a művezetőnek, a műhely vezetőinek láthatóan közömbös: ne csodálkozzanak, ha ez a közöny terjed. Igaz ugyan, hogy a közmondásbeli isten nem ad észt a hivatalhoz, de az átlagos beosztott ezt az esetek többségében mégis feltételezi, tehát valamilyen mértékben figyelembe veszi és mércének tartja vezetője állásfoglalását, lépését, viselkedését, az üzem rendjéhez, fegyelméhez, a munka szeretetéhez kapcsolódását Munka és politika sose volt szétválasztható — csak látszatra és illúziókban. De összetartozásukat hadd jelképezzem egy egészen más területről vett hasonlattal. Ismeretes a hadseregben a politikai helyettes beosztása, aki a parancsnok „politikai főmérnöke”, hogy így fejezzem ki magam. Tessék elképzelni a harchelyzetet, amelyben a zászlóaljat bekerítik, körkörös védelemre rendezkednek be és a helyettes nem fog fegyvert, mivel neki más a feladata, ő „csak politizál”. Persze ilyen politikai helyettesek sincsenek. Szerencsére. Dehát lehetnek-e — ismét színére fordítva vizsgálatunk anyagát — másutt ilyen „csak” termelő: parancsnokok vagy parancsnokhelyettesek? Képzeletben esetleg, valóságban aligha. b. r. JÁTSZÓTÉR A NYÍREGYHÁZI „ÉSZAKIBAN“ Násznépváróban A láp falujában. Nagy- ecseden vagyunk a feleségemmel. Szülő- és nevelőhelynek vallom az önmagára mindig sokat adó helységet. A lakosai büszke patrióták, történelem, dacos küzdelem, a megmaradásért való elszánt helytállás jelzi a hosszú utat. Én már csak arra emlékszem, amikor tizenkét éves gyermek erővel napszámra kényszerültem az alvég három utcájának hasonló korú hadával, napi nyolcvan fillérért, a, grófi uradalomban. Nyári, pokoli hőségben dolgoztunk a nagyúr birtokán. Meg a vasúton garaszoltunk, Mikor milyen munka adódott. De mi volt addig, azelőtt!? Amikor még nem ismerték a „szabályosan” készített kenyeret, a vasekét, de még csak a tüzes cséplőgépet sem... A jobb sorsra érdemes falu nagyon lassan lépett előre, szinte mozdulatlanul vegetált. Most hír hallatszik: lakodalom van. Persze, nézzük meg « násznépet Ott jönnek el az egészségház előtt, ahol jó vizű ártézi kút van. Legalább viszünk is haza friss vizet a kannában. No meg, vetek egy pillantást a fő (Rákóczi) utca csücskére. Ritkán vagyok otthoni vendég, hát kinyitom a szemem. Mert ami van. azt érdemes meglátni. Szinte percenként fut el erre vagy arra egy-egy gép. Személykocsitól Zetorig minden változatban. Legmeglepőbb, menynyi motorkerékpár zúg el, s a kormányt fiatalok fogják. Van mit nézni. Szinte városi a forgalom. Béla sógornak a s menye, Manyika áll meg előttünk kerékpárjával. A kormányról nylon hálószatyor csüng le, degeszre tömve. A tasákok, dobozok között jó. néhány általában ismert: liszt, mokkacukor, huszonöt forintos kávé, szifonpatrw.„. Közben szót vált a néhány hónapos menyecske a feleségemmel. A gyors, asszonyi nyelv lé- nyegretörő. Néhány másodpercen belül megtudom, hogy a Béla sógor gépszerelő szakmás fia jól keres, megélnek belőle párban. Nincs köztük semmi baj. Jó egyetértésben vannak anyóssal, apóssal. Azoktól is kerül némi segítség. S míg „értékelem” a gyors beszélgetés lényegét, közben arra terelődik a szó. milyen a legújabb gyerekkocsiddal... A kanyarnál megáll a násznép. Menyasszony és vőlegény bemennek a fényképész terembe. Nélkülözhetetlen szokás ez ma már. Minden új házaspár úgy van az esküvői fényképcsináltatás- sal, mint ahogy megjelennek az anyakönyvvezető előtt. Régen ilyesmi nem lehetett, mert vem it volt helybe» Hammel József fetv. fényképész. (Legfeljebb, akti nek jutott rá, az esküvő után beutaztak a városba és ott fényképcsináltatás céljából ismét felöltöztek az esküvői ruhába). De most a fényképész is ecsedi fiú, Szűcs Bálint gyereke, a Szűcs Gyula unokája... Elénk ér a lakodalmas násznép. A hajdani lápi falu egy sor mai népe. Szép menyasszonnyal. Zsemlyéi Szücs-lány, apja vasutas; a vőlegény a tsz-tag Csernyés Sándor fia. erdőgazdasági fü- részkezelő szakmunkás. Szép ifjú pár, jókedvű, vidám seregtől kísérve. Aztán kilép a sorbol egy fiatalember. Nini, az András sógor gyereke. Kezében bu- télia és pohár. Kínál, hogy kóstoljam meg a lakodalom borát. (Könnyű piros nedű). Elveszem, persze. Ürítem a poharat az ifjú pár boldogságára. S azt már csak magamban téve hozzá: a fain boldogulására isi Asztalos BáRnf
