Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-19 / 91. szám
f «Ma! KELETMAGYARÖRSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1970 äprffls ?S, A gacsályi Dózsa Tsz történetéből Andre/ Voxnytszenszkii: Uijanov és Lenin A gacsályi Dózsa Termelőszövetkezet 1949. február 18-án alakult meg 20 taggal és 85 hold földterülettel. A 20 tag közül csak háromnak volt földje, azt is a földreform során kapták. Az indulás nehézségeit leszámítva — termelőszövetkezetünk jól fejlődött, tagsága és földterülete évről évre növekedett. 1950-ben már 600 holdon gazdálkodtunk, 1951- ben pedig gazdasagunk területe meghaladta az 1200 holdat és elnyertük a „mintatermelőszövetkezet” címet Ez még inkább belépésre ösztönözte községünk lakosságát. De voltak számosán olyan tagjaink is, akik a be- szolgáltatási rendszer elöl menekülve léptek be termelő- szövetkezetünkbe, Ezek már az őszi vetést sem végezték el gazdaságukban és egy csomó beadási hátralékkal hozták be földjüket. 1952 tavaszán már községünk lakosainak és földterületének háromnegyed része tartozott termelőszövetkezetünkhöz Fiatal és gyenge szövetkezetünknek nehéz feladatokkal kellett megbirkóznia. Ahhoz, hogy a beszolgáltatást teljesíthessük, a piacon kellett tojást, baromfit, tejet vásárolnunk. Esetenként még a sertés- és szarvasmarha-beszolgáltatás teljesítéséhez szükséges állatokat Is szabadpiacon kellett megvennünk. Ennek súlyos pénzügyi kihatása volt, mert a szabadpiaci ár és beszolgáltatósi ár között nagy volt a differencia. Ez gazdaságilag erősen érintette termelőszövetkezetünk helyzetét. E mellett 1952 tavaszán olyan fagykárt szenvedett termelőszövetkezetünk, hogy a kukorica és a napraforgó lefagyott, sőt még a kalászosokban is igen nagy veszteség ért bennünket, így aztán 1952 végén gyenge volt a zárszámadás eredménye. Ez elcsüggesztette az amúgy sem nagyon szilárd termelőszövetkezeti tagokat és 1953 elejére nagyon leromlott a munkafegyelem. A gazdasági nehézségek és a munkafegyelem problémái a tavaszi munkára is rányomták a bélyegüket. De a nagy probléma akkor kezdődött, amikor 1953 júliusában tagjaink meghallgatták Nagy Imre, akkori miniszterelnök parlamenti beszédét a rádióból. Ez a beszéd igen nagy zűrzavart, szinte lázongást idézett elő. Az uszítás és a lázongás olyan mértékeket öltött, hogy a tagság felszólítására a szövetkezet vezetőségének rendkívüli közgyűlést kellett összehívnia. A rendkívüli közgyűlésen igen nagy számban jelent meg a tagság, — azok is eljöttek, akik soha nem szoktak közgyűlésre járni. A hallgatóság soraiban akadtak olyan kulákcseme- ték is, akik vissza szerették volna szerezni maguknak birtokaikat. Én mint a termelő- szövetkezet elnöke, a szabályoknak megfelelően vezettem a közgyűlést. Főagronó- musunk is ott ült az asztalnál, de a vezetőség tagjai item voltak hajlandók odaülni. Sok viharos közgyűlést vezettem már, de ennek a közgyűlésnek a hangulata mindegyikét felülmúlta. Kí- gyót-békát kiabáltak a vezetésre, de nem kevésbé gya- lázták magát a mozgalmat is. Volt olyan felszólaló is, akinek előre le volt írva, mit mondjon el a közgyűlésen es ezt olvasta fel. Nyilvánvaló volt, hogy a leírt szöveg nem az ő agyában született meg, hanem előre megfogalmazták neki. Úgy emlékszem, hogy több mint száz kérdést zűrlí•MegJ ételit a Társadalmi Szemle 1970. áprilisi ssámá- haa. toltak rám. A közgyűlésén nagy tömeg követelte hangosan és szinte kórusban a termelőszövetkezet feloszlatását. Én visszautasítottam ezt a követelési, azt mondtam, hogy a termelőszövetkezetet nem azok a csahosok alapították, akik itt most feloszlatását követelik, így hat ezek lel sem oszlathatják. Mi, akik alapítottuk, nem akarjuk feloszlatni szövetkezetünket. Ezzel az alapító tagok valóban egyet is értettek. Én pedig, hogy a botrányt elkerüljem, berekesztettem a gyűlést, A gyűlés után kialakult egy csoportosulás a községben, es négy-öt volt jómódú paraszt azt javasolta, hogy egy egyéni gazda lakásán vegyenek fel jegyzőkönyvet a szövetkezel feloszlatásáról és írassák alá mindazokkal, akik erre hajlandók. Azután pedig vigyék el a Földművelésügyi Minisztériumba, hogy majd ott engedélyezik a feloszlást. Akkor este Győri Endre, volt horthysta rendőr lakásán el is készítették a jegyzőkönyvet. Egy kockás irkalapon szövegezték meg a követelésüket és megindították az aláírásgyűjtést. Több mint 162 nevet találtunk a papíroson, de sok közülük ugyanattól a kéztől származott, több ember nevét aláhamisították, masokat pedig iélrevezettek. Sajnos, sikerüli nekik behálózniuk egy újonnan földhözjutottat is, aki még a pártnak is tagja volt és ő Győri Endrével együtt felvitte a jegyzőkönyvet a minisztériumba. Győri azért merte vállalni, mert a Nagy Imre beszéd lovat adott alá es mert akkoriban volt olt a minisztériumban egy rokona. Mi meg, akik továbbra is a termelőszövetkezetből akartunk megélni, végeztük a közös munkát. N aponta újabb és újabb hírek, rémhírek kaptak lábra és ezzel még tovább rontották az amúgy is laza munkafegyelmet;. Ekkor a pártvezetőség elhatározta. hogy összehívja a pártszervezetet, amely főleg egykori agrárproletárokból és újonnan földhözjutottakból állott. Elhatároztuk, hogy mindenképpen megmentjük a termelőszövetkezetet. Közben a két delegátus is hazaérkezett. Érdeklődtünk, milyen választ kaptak a minisztériumban. Azt mondták: azzal engedték el őket, hogy akár feloszlik a termelőszövetkezet, akár nem, a munkát vegyék fel, mert az aratás nagy munkája közepette vagyunk ás a kenyeret be kell takarítani. Ez hatott: másnap már az uszítok is felvették a munkát. De hogy mennyire megzavarták ezek sok józan parasztember gondolkozását is, erre hadd mondjam el a következő epizódot. Aratás közben — még akkor kézzel arattunk — az ag- ronómussal együtt mindennap végigjártuk a munkacsapatokat, megbeszéltük a tagokkal egyéni problémáikat és elmondtuk a következő napi munkaprogramot. Egy reggel kerékpáron kimentünk a petecserei dűlőbe. Beszélgettünk egy-két munkacsapattal és körülbelül 10 óra tájban odaértünk sógoromhoz, aki feleségével együtt vágta a búzát. Elkezdtünk beszélgetni és hamarosan rátértünk a politikai helyzetre is. Sógorom, 'ki különben nem politizált, nem is nagyon értett hozzá, hevesen nekünk támadt. A vita hangneméből és tartalmából megállapítottuk, hogy az általa képviselt dühödt és demagóg nézetek nem az Ő agyában születtek meg, hanem mások sugallták neki ezeket, Meg is mondtam a sógornak: „Ne hantálj, téged csak uszítanak, hisz nincstelen proletár vagy te is, velerp egyült, nem hiszem, hogy még egyszer a múlt rendszer keserű kenyerét akarnád enni.” Ö csak tovább heveske- dett és végül olyan éles lett a vita kettőnk között,' hogy kaszát ragadott és nagy hangon ezt ordította: „Pucoljatok a szemem elől, mert belétek vágom a kaszát.” Körülöttünk álltak és sunyin mosolyogtak az orruk alatt a demagógok, hogy a két sógor mindjárt ölre megy. De tett- legesség végül is nem történt. Megfogtam a kaszát a sógor kezében, a szeme köze néz tem és ezt mondtam neki. „Ha le engem elpusztítanál, a testvéred meg a két gyereke itt maradna árván.” Ekkor a sogor kaszáját leeresztve, szégyenkezve elballagott. Ehhez még csak annyit, hogy ez a sógorom az ellen forradalom idején több mint két hétig minden' éjjel fegyveresen őrködött, a lakásom körül, nehogy valami bántódá- sora essen. Hamarosan kitisztult a feje. Azóta is nagyon jó barátok vagyunk, mindent megosztunk egymással és bárkivel szemben hajlandó megvédeni engem mint tsz- elnököt és a szövetkezetei is. V isszatérve a közös problémáira. el kell mondanom, hogy miután a delegáció hazajött, a minisztériumból, eltelt körülbelül két hét, de nem jött semmi válasz. Megint összehívtuk a termelőszövetkezet pártszervezetét és elhatároztuk, hogy én mint tsz-elnök, s Halász Péter, a párttitkar, vonatra ülünk és elmegyünk Pestre. De előbb elmentünk azokhoz a tagokhoz, akikről tudtuk, hogy a szövetkezet mellett vannak. Aláírattunk velük egy „ellenjegyzőkönyvet”. Az aláírók között olyanok is voltak, akik a tsz feloszlatását. követelő irat alá is oda- kanyarították a nevüket. Arra hivatkoztak, hogy félrevezették őket. A mi. jegyzőkönyvünket több mint 100 tag írta alá. A minisztérium folyosóján rengeteg olyan emberrel találkoztunk, akik, mint az öltözékük is elárulta, faluról jöttek, szövetkezetük feloszlatása ügyében jártak. Bejelentettük magunkat a Földművelésügyi Minisztérium Politikai Főosztályán. — K. Nagy Sándor elvtárs fogadott bennünket. Nagyon megörült annak, hogy mi nem a felosztás, hanem a megmaradás miatt keressük fel a minisztériumot. A kockás papírra írt jegyzőkönyvet megtalálta és megmutatta nekünk. Már volt rajta valamilyen bejegyzés piros tintával, ez a két és fél soros írás most kék színű tintával át lett húzva, úgyhogy, amikor kezembe vettem, egyetlen betűt sem sikerült kiolvasni belőle. Hogy pontosan mi volt rajta, az azóta is rejtély számomra. A vonatunk indulásáig mi — összeszedve minden agitáciős tu dúsunkat, — igyekeztünk lebeszélni szándékukról a feloszlatást kérő delegációkat. Ez a munka nem járt valami nagy eredménnyel. De a mi örömünk megvolt. Otthon összehívtuk a közgyűlést, csak azokból a tagokból, akik aláírták a jegyzőkönyvet. Persze megjelentek azok a tagok is, akik a másik jegyzőkönyvet írták alá De ez a közgyűlés már korántsem volt olyan zavaros, mint az előbbi. Mint elnök bejelentettem, hogy a szövetkezet fennmarad. Akiknek ez nem tetszik, azok beadhatják kilépési nyilatkozatukat és év végén kiléphetnek, a földjüket is kiadjuk. Végül mindössze 12 család lépett ki. A közgyűlésen egyébként a pártszervezet javasiatara kizártuk a szövetkezetből azokat, akik szervezték, uszították a tagjainkat a közös ellen. Ezután naponta felkerestek engem, azok az emberek, akik a válságos napokban meginogtak. A legkülönbözőbb módon védekeztek. Elmondták; „Sándor fiam, nem akartuk mi a szövetkezet felbomlását, láttuk, hogy így könnyebb lesz a mieinknek, csaldiát... félrevezettek bennünket.. „Voltak, akik elmondták, hogy ők nem is írták alá, azt a bizonyos ominózus jegyzőkönyvet, de mások odahamisitották a nevüket.' 1 Azóta is él és dolgozik szövetkezetünk, pedig 1956-ban a mi környékünkön minden termelőszövetkezet feloszlott. Évek óta minden esztendőben negyven és ötven forint között van a munkaegység értéke és ma gazdaságunkban már elégedettek az emberek. Megszűntek végre a személyi torzsalkodások is és később azokat is visszavettük a szövetkezetbe, akiket 56-ban kizártunk. Nincsenek haragosaink, nincsen ellenségeskedés, — a dolgozók emberül végzik munkájukat, Bckc Sándor tsz-elnök Idej H cm, Susenszkojeba. Járom melycsöndű erdeit. A lángelme — tűnődőm néha — vándorol, embertől emberig Évek futnak, nevek tűnnek vele. A lángész mindig más-más testé. A zseni: a nép szelleme. Ha így van ez — Lenin volt Rubljov is, a festő Cellák szentképein így tűz a fény egy-egy arkangyal-arcra. És Lermontov is volt Lenin, Pugacsov is, egy pillanatra. Keskeny nyomtávú földünk bámulta szívdobogva, — a here had halálra vált —; Lenin költözött Uijanov ba, csak úgy reccsent a szűk kábát' A dekrétumot — Lenin mondta tollba. Uljanovval tárgyalt a nyomda. Nagyítólencse-homlokát pontosan a tárgyra szögezve, amit a terem gondolt, bűvészként összegezte, és. az, mint jól irányzott aforizma csapódott a teremre vissza. Merülve sokszor áloműző gondba, arcát nyugtatva öklein, Uijanov elcsigázva mondta: „Nehéz, Lenin! Segíts, Lenin!” Fustéllyal nem Lenin jáát vadászhatni erdő-mezőben. Lenin aközben Legendás hősként városokért harcolt És arca muzsik-arc volt. Testét amaz fűtetlen termekbe vitte. Emez — parasztbundákba és szemekbe, a komor tömegbe niagat bevette, mint partizán a rengetegbe. És abban a hidegben hazát épített, fényben égve, két élettel lobogva. Ne sóhajtsatok: „Hogyha élne!" Ha nem élne — akkor mi volna! Vergődne ez a föld fagyok ónszürke bilincsébe verve. És elgyötört múzsám a lágerek föiört ugyan mit énekelne? Hogy szenvedett a gyász óraiban, mikor minden tribün fekete leplet öltött, s rajta — az ő szívén 1 — zsarnokian a nyers vas-nehéz csizma feldübórgött! A lampasz belefolyt a csizmaszárb*. Mintha vérpatak csordogálná. És most hogy ünnepel! milyen bilincsbe-oldottan, ragyogva! Miközben felmutat, adakozó-ünnepien az álmélkodó marslakókra. Mocsár Gábor: Ego arany — 1968, december 19-én reggel 8 óra 20 perckor — egy befagyott tolózárat meleg vízzel olvasztottak éppen — a termelőcső biztonsági szerkezetét letépte a belső nyomás, kitört a földgáz, és valami véletlen szikrától kigyulladt az algyői 168-as számú kút. Előbb a földgáz égett, azután az olaj is elszabadult. — A 168-as kút tüze mesz- szire világított és fénye — legalábbis számomra — sok mindent megvilágított... A fenti mondatokkal kezdődik Mocsár Gábor Égő arany című könyve. A mindvégig riportszerűen, olvasmányosan megírt — képekkel illusztrált — munkát bízvást nevezhetnénk az olaj regényének. De az igényes munka nemcsak az olajról szól, hanem a föld mélyében rejlő, az olajkutatásnál talált egyéb természeti kincsekről: a földgázról, a felbuggyanó termálvizekről, azok hasznosításáró is beszámol. A mű központi témája azonban technika, ae ipar számára nélkülözhetetlen kincs: az olaj. Az algyői olajkút kigyulladása a nagyszerű tollú író számára mintegy szomorú keretjátékot adott. Az algyői lángok fénye számára egész sor gondolatot világított meg. Azt, hogy milyen keveset tud a közvélemény az olajról, hazánk olajbányászatáról. -Mindarról, ami lent a földben és fent a föld felett az olaj körül történik. Ezeket a kérdéseket az algyői kút égésékor fogalmazta meg az iró, a közvélemény hangulatából következtetve. Emlékezzünk vissza csak. mindannyian türelmetlenül vártuk akkoriban a hireket: hát még mindig nem oltották el? Meddig vacakolnak még vele? A végén még baj lesz abból a fűzből. Az alig két évvel ezelőtti esemény taglalásánál még olyan vélemények — meglehetősen vad képzelet alapján — is terjedtek, hogy a tűz. a föld alá is benyomul, felrobban az egész, s vége lesz az algyői olajme- zőnek, de magának Szeged városainak is. S miközben már a lehetetlen rémhírek javában kezdtek terjedni, szovjet olajszakemberek elérték az első sikert 1968. december 26-an, délután 14 óra 20 perckor, egy lökhajtásos MÍG repülőgép megfelelően átalakított turbóreaktív hajtóművével ..elfújták” az elemi erejű lángoszlopokat. S még hetekig tartó küzdelem után 1969. január 16-án bekövetkezett a végső győzelem: a megcsendesedett kútra rátehették a végleges biztonsági szerkeze tét, A 168-as olajkút kitörése, mint már említettük csak tragikus keretként, szolgál Mocsár Gábor tollanak. Alkalom volt arra, hogy az író mindent elmondjon, kikutasson ami az olajjal kapcsolatos lehet. S ezt meg is tette. Nagyszerűen követi nyomon a magyarországi olajbányászat rohamos ki terjeszkedését, jelenben kivívott rang ját, sót jövőbeni lehetőségeit is. Művéből világossá válik, hogy húsz-huszonkét évvel ezelőtt csak néhány zalai falunak adott kenyeret az olajbányászat. Ma már viszont nemcsak a szakma rehabilitációjáról kell beszélnünk, hanem arról is, hogy az olajtermelés központja a Dunántúl délnyugati csücskéből a Nagyalföldre tevődött át. Az író „Égő arany” című könyvében eredeti műfajához, a szociográfiához tért vissza. S a műfaj kínálta nagyszerű lehetőségekkel mond el mindent, ami a magyarországi olajiparral kapcsolatban van. Ismerteti az olajbányászok, a szakemberek nagyszerű, nehéz munkáját, életét. De bemutatja az alföldi olajmezőkön fekvő községek, városok életének változásait. Szól az olaj, a földgáz és termálvíz hasznosításáról s arról is, hogyan lehetne még jobban e kincsekkel gazdálkodni. Mocsár Gábor „Égő arany” című műve a Szépirodalmi Könyvkiadó „Magyarország felfedezése” című sorozat első könyveként jelent meg. A nagyszerűen megirt, igényes kiállításban megjelentetett könyv méltó helyet foglalhat el a jubileumi kiadványok sorában, s az olvasók széles körű érdeklődésére tarthat, számot. gézi László
