Kelet-Magyarország, 1970. április (30. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-19 / 91. szám

IW# április it

KEbBT-MAGYARÖRSZAO - VASÁRNAP)

Búcsú Váci Mihály tói

Nem akiarjuk hinni a meg-, másí ihatatlant: Váci Mihály meghalt.

Nem akarjuk tudomásul venni, hogy ez a mindig mosolygós. s mindig lázban égő, ez a mindig szenvedélyesen igaz ember, a Nyírség szerelmes-forradalmár költője nincs többé.

A gyász mindig lesújtó, mindig néma. De Váci Mihályt nem lehet csak belül siratni, búcsúztatni. Mert erről a nagyon szerény emberről élete után kell és lehet még sokat mondani.

Csak most kezdjük érezni, érteni, mennyire hiányzik majd nekünk. A költő, a barát, az izzó. lángban, lázban égő publicista, a Nyírség képviselője, lelkes agitátora. tevékeny szószólója.

És marad mindig is. amíg kötete ott lesz a városi bérházak szobáiban, a tanyák kis ablakai mögött, a kisiskolák polcain.

Váci Mihályt nem lehet eltemetni.

De mégis búcsúzni kell tőle. hiszen a szíve nem do- boí többé.

Idézzük őt. Ezt írta önmagáról egyik könyve utóhangjaként: ......a mindent megnyerők eszelős örömével száguldoztam az országban, a legyőzhetetlenség harsány jó- , kedvével... Következtek a szerkesztőségi munka gondjai, örömei, az országjárás, utazások, író-olvasó találkozások. a művészi, politikai, társadalmi viták izzó éjszakákon át és indulatos cikkekben, a staccato ütemű élet elkeseredései, újrakezdő nekibuzdulásai, a tudatos program kialakítása, kiverekedése. . ”

Mindez, nagy-nagy betegsége után.

Mások feladtak volna a harcot, Ö százfokos tűzzel égett.

Mert nem akart, nem tudott másként élni.

Hitte, végigélte mindazt, amit írt. Azt az életet élte. aminek célja, értelme van — még akkor is, ha jól tudta, hogy sokszor hálátlan ez az elet, s kegyetlen, gyilkos és rövid, ő saját programját szedte rímekbe. Magáról írta másoknak és önmagának, hogy „Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell! És nem elég akarni; de tenni, tenni kell!”

Nagyon szerette az embereket.

Maga nem kért semmit. Csak azt, hogy értsék meg Öt.

„Szeretném, ha mindaz, amit elviseltem. elszenvedtem. .. gyönyörű értelmű sorsként virágozna ki, ha ezek a versek sokáig ható életre kelnének... Szerelném megtanítani őket a messze vivő szerelemre, az olykor ránk törő magány elviselésére. s ráébreszteni őket arra, hogy egy nép, egy haza eljegyzett fiai. .

Ezt kérte a fiataloktól. Azt írta nekik, hogy tenyerükbe tanyák vágynak, erejükre, értelmükre, tehetségükre falvak, külvárosok várnak.

Mindenütt otthon volt. Pesten, a szerkesztőségben, Prágában, Itália kék ege alatt, Kubában, a cukornád- ültetvények négerei között. Párizsban a Szent Mihály sugárúton és Vietnamban, a párás hőségben az utca embereivel. Otthon volt Dunaújváros kohászainál és otthon a nyíregyházi Felvég. Súgván telep, Bujtos aoró házaiban. És otthon volt a Parlamentben az ülésteremben és az ország vezetői között.

Ritka sors volt az övé. Csak kevesek tudnak úgy örülni, mint ahogy ö tudott,

s. csak kevesek képesek úgy bánkódni is.

Fáradt volt, nagyon fáradt — évek óta. De soha meg nem állt és nem pihent. Dolgozott, utazott, küzdött mindig. Másokkal és önmagával. Gigászi volt az ereje, nagy a küldetése.

Mindig őszintén. mindig bátran élt.

Azt írta a Kelet felől című versében, hogy ki innen jön. az mind kevesli a költészet kis pózait. Ö azok közé tartozott, aki életével áldozott ezért Azt akarta, hogy ilyen legyen a ma, s a holnap. Ilyen szenvedélyesen kutató, építő, munkálkodó. „A világban eszmék, háborúk, indulatok, érdekek vihara kerekedik újból. Forgószelei itthon is tépik a lelket. Ha segíthetnék nekik megállni e földön, s megkötődni ebben a tájban!”

Egy beszélgetésünkkor azt mondta, hogy a történelem kíméletlen. Az érdekli, mit tett. mit mulasztott az ember.

Az egész emberiség sorsa izgatta. Missziót teljesített jnindig. Látta, hirdette, hogv ma csak tenyérnyi a világ. Úgy szeretett itthon lenni, s úgy vágyott mindenhová, pedig a sors a legszerencsésebbeknek sem adott ehhez három embernek járó erőt.

Soha nem tagadta, harsogta mindig: proletár volt és szocialista. Sohasem ő mondta ezt önmagáról, helyette mindig a művei beszéltek. És a tettei. Dicsérték érte diákok, idősek, a szegény nyugdíjasok és költőtársai. Szerették, mert ó is szeretett mindenkit, aki egyet vágyott, egyet akarl vele.

Váci Mihály szépet és jót akart. Gyárakat a Nyírségnek, öntudatot a homoki világ gyónni-áldozni iáró nagymamáinak, gazdagságot a nagyhalászi, ibrányi parasztságnak.

Ö mindent akart, gyorsan és nagyon.

Pedig fáradt volt. Érezte régen: egyre nagyobb a reá nehezedő súly. Meg is írta, azokhoz tartozik, kik reggelenként kiássák magukat a fáradtság homokjából. . akik körül vigyázva kígyóznak halálos vezetékek, s szívüket minden pillanatban megütik. ..

Váci Mihály meghalt.

Hanoiban érte utol a halál, távol a szülőföldtől vitte a szülőföld üzenetét.

De csak a teste ment el közülünk. *

Ö itt marad. A gyárakban, a kultúrházakban, a járdákban és az iskolákban. Az emberekben.

öt évvel ezelőtt nyilatkozott így nekünk: Azt

tartom, vagy egész népem írója tudok lenni, vagy nem tudok író lenni. ..”

Már akkor egész nepe iro- t ja volt.

Holnap sokkal több annai

'is.

Kopka János

Hazai ; lemelcben

Váci Mihály versei:

Származás

Nem az jelöli a származást, rangot hogy kikre büszke valaki, de az, hogy ővele kik büszkelkednek, s kik szoktak nevét féltve mondani.

Én nem mások érdemével dicsekszem: nem azzal kezdem, — honnan származom. Tenni szeretnék valamit először, j hogy kitűnjön: ki fogadhat fiának, kinek rokonságara van jogom.

Szeretnék olyat tenni, — ó csak egyszer! miről meglelt fiára ismer sok egyszerű, távoli rokonom!

S míg tettemet emlegetik, s komoly szavakkal nevezgetnek engem, ők dicsekednek, büszkén énhelyettem:

— „Közülünk származik!”

Azokhoz tarfozom

Azok közül való vagyok, kik reggelenkint kiássák magukat a fáradtság homokjából, s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett szél iramát s kezük között a rézfogantyú szelíd aranynak álmodja magát Azok közül való vagyok, akiket átölelnek végtelen sokszor a lendi tókerekek szoros körei, akik körül vigyázva kígyóznak halálos vezetékek,

s szívüket minden pillanatban megütik, rángatják magasfeszültségű veszélyek, akik évtizedeken át élnek meztelen idegekkel ott, ahol ólomlemezek védelme nélkül a finom műszerek is megbénulnak, akiknek agya ott sajog, ragyog, világít, ketyeg védtelenül a Röntgen-mezőkben, ahol az órákat is félve lecsatolják.

Azokhoz tartozom, kik a napok felettünk átlengő cslllesorát megtöltik barna gondjaikkal, kiknek bal karja átkarol engem, s jobb keze biztatva megáld.

Öklükön pihen meg a homlokom, az ő fáradságuk visz haza, ha boltok — lábukkal botladozom, s ha igazam van — az létük igaza.

Az álomhoz

Aludni jó, akár a kő: zuhanni tiszta mélybe.

Födj be, sodró idő finom arany fövénye.

Segíts, hogy elfeledjem

amiért érdemes

élni; — kötözz be engem:

testem, lelkem sebes.

Bolyongtam vizeid, hűséges tengerészed, ki vitorlát feszít minden sóhajtó szélnek.

Csavarj kék lobogódba, — elesett katonád, — eressz a hűs habokba, mint tengerészt szokás.

Lábamra köss követ, s végtelen óceánod kis örménye követ, tmíg mélyére szállók.

Süllyedt roncsok, világok között becézz, szeress, e búvár boldogságot óvjad míg vége lesz.

Szivem, ez az esetlen mélyvízi viragúllat, kimászik temetetlen testemre tulipánnak.

NYÍREGYHÁZA

Reménytelen, reménytelen:

— susogja a jegenye fenn, susogja, sírja altatón.

— a fűben fekve hallgatom.

Semmit soha, semmit soha, és soha többé sehova. Fekszem, a szemem

lehunyom,

és sorsomról álmodozom.

Fordított erdő az eső. a felhőkben gyökerező, lombja a földön sepreget, törli a fakereszteket

Itt fekszik minden rokonom,

— fűként lengnek a homokon. Kinyílnak, sovány szikvirág;

— lelkűknek ez a túlvilág.

Magasabbra nem érték cl, hozsannájuk így énekel.

A szélben sírnak, pengének, áhítva magas mennyeket.

Számukra csak ez lett a

menny:

— o porban égni ide lenn. Zsurló, muhar, árvacsalán; sírnak a sírnak oldalán.

A félmetcrnyi fold alól feltör, susogva panaszol a reménytelenek szava :

—- mintha csak árkok giz- gaza.

Mint pokolbol a kárhozott lelke átkozódik, zokog: hajtja félelem, bosszú düh;

— fuldokolva tör föl a fű:

— a nyomorultak lelkei,

üdvösséget remény leni, melyért tűrték napjaikat, s mit ígért nekik annyi pap.

Kiáltás, sóvárgás, panasz nem nő meg, — jó, ha egy arasz.

fojtja homok, kaszálja szél:

— néma az, ki mélyből

beszel.

Sirmély, homok árnyék alól hiába nyüszít a pokol, erőlködik, sir, fenyeget:

— erőtlen kardok a füvek.

A sírok között álmodom:

— fűszál vagyok a sírjukon:

— egy kárhozott, eltemetett nép lelke a sírok felett, hogy üvöltsön, — s ki csak

sziszeg:

fűszál marad: — kard nem lehet.

Veres Péter:

Epilógus*

.. .„És nyárrá ősz és őszre tel", de minden tavasz it metes az öreg emberin Ám, ha azt kibírta, n j csak megint a nyarat is kibírja... És ez így ismétlődik némelyeknél sok-sok évekig, némelyeknél, akiknek a szivét elnyűtte az élet es a történelem, csak kevesebb évekig. Ez a század neiv,.sak a patriarkális családi életforma haldokJásá- na . hanem az emberi szíve megpróbáltatásának a s- da is. Mert aki azt hisz., a „politikusnak” se a napnak, se a kicsinek nincs szíve, s ha van is, csak önmagáért dobog, az nem az öregebb .luzsu Istvánról veszi a példát. Az ő szíve, ha fáradt is már. de sohase nyugodt. Túl sokszor kellett a rendesnél erősebben dobognia. Nem a szerelem miatt. ó, azt ki szokták bírni a szivek, hisz arra teremtő hanem a „sors” mial' Akkor is, amikor kinn a észárokban csak puszta öi "óért dobogott, hogy to- véH-v doboghasson. Akkor is.

•Az elhunyt nagy írónak 1969-ben megjelent Őszi váltó'- című

önéletrajzi kötetéből közöljük e részletet.

amikor 1918 őszen a forradalom győzelméért, akkor is, amikor 1919 nyara végén a forradalom bukása miatt kellett dobognia. Akkor is, amikor darutollas fehér tisztek (mi közük volt a daruhoz, az a Józsáék madara volt) a saját anyanyelvén gyalázták, és nem szólhatott vissza. Akkor is, amikor a csendőrök rugdosták, és nem üthetett vissza, mert meg volt kötözve. Akkor is. amikor olj’an bíró elé állították, akitől nem az igazságot várta, hanem azt, hogy az igazságtalanság milyen mértékű lesz, évekre szól-e, vagy az egész életet akarja, mert ezt a törvényen kívüli állampolgár sohase tudhatta. Ahol a bosszúvágy, az indulat és a szeszély a bíró ott a vádlottnak mindig rettegnie kell. Akár a pacsirtának. amikor ölyv ke ring fölötte a levegőégben.

Aztán újra kezdődött a szívek próbáltatása. amikor . a Hitler csillaga jött fel. és annak a magyar csatlósai Józsa Istvánt is elhurcolták.

De nem szűnhetett meg ez ">tt nvarán-öszén se. ami kor a m-őzel erőért és önnv- gáért kellett dobognia: csak ezt még megérhetném *

Aztán az öröm és a kétségbeesés korszakai váltották egymást, 45-ben, 49-ben, 53-ban, 56-ban. És hiába csillapulhatott volna azóta már, mert közben nagyon elnyűtt: könnyen lobbant, hamar elemyedt. Kicsi ügyekre is nagyot lobbant, mert olyan égő értelem forralta, amelyet nem enyhített sem a gyógyító minden mindegy, sem a bölcsességgé lényegülő mindent ismerés. Mert már nagyon régóta, nem a szív küldi mozdító ár aurait felfelé, hanem a nyugtalan értelem zaklatja a szívet, mint a Vörösmarty Miha- lyét, amikor a Vén cigányt írta. S annál jobban, mert Józsa Isiván ezt nem tudja. Történelemcsináló nemzedé kék sorsa

*

És megint elment egy nyár. és megint őszödik az idő. Valahol a Földközi-ten- r'eren egy ciklon kering, és forró fülledt villamos leverőt tol be ma (70 pl őt t a Duna—Tisza völgybe. Istv án bácsi munka'ázban ég. a kert- kerítést és a dlsznóaklot megint erősíteni kell — deszka, drót, és szeg kell hozzá —, mert a nagykova, nem a régi. hanem a fia, de mindegy az. kilenc ma'acot táplál, és ilyenkor húst és '•pontot kíván, mint az ornsz- 'án. Anyakocának való tápot kellene neki adni, de azt csak a szövetkezet kocái kapnak.

Amikor ezzel készen van (nem sok az egesz, több benne a fontoskodás es a pontoskodás, hisz Ferenc, a jó vő is megcsinálná, ha szólnának neki), leül a kert végében a szénakazla (Ferenc és János, a jó gyerekek rakták; kicsi, de takaros) szélenyhős oldalához és szokás szerint sokáig el van ott. Mellette van a Fürge is. Semmi dolga ott, de szeret ott lenni. A jó gazdának a közelében még aludni is jó. Nem kell rettegnie, hogy legédesebb álmában csattan rajta az ostor, mint rossz, irigy lelkű gazdánál szokták.

Erzsébet asszony fenn a nyári konyhánál ül, zöldbabot fejt, zsengés paszulytfőz tejfelesen (a tejfelt Erzsi küldte, az. ó tehenük most cl lés előtti apasztásban van), mert ezt az öregember nagyon szereti. Nem kell rágni, a nyelv' és a szájpadlás együttműködve széjjel tudja nyomni.

A Róza egyik kislánya. Katica ott van mellette. Sokszor ideát van. El lehet már küldeni ide-oda. ezért is, azért is. És jobban is szeret a nagyanyjánál lenni, mint otthon, nemcsak azért, mert Itt jobb — és ..masabb” a koszt (de ezért is), hanem azért is, mert ott sokszor veszekednek és sokszor sírnak, és neki már valahogy jobban fáj az édesanyja sarasa, mint a magáé, amely Jön és megy, kiröppen a

szívből, mint a madár a fészekből, oda-vissza.

— Eredj mán, kisjányom, nézd meg nagyapádat, fújjad ebédelni. Ott van valahol a kert hátulján.

A kislány elszalad, és visz- szaszatad: — Alszik nagyapám.

— Hát keltsd fel.

— Keltettem, de nagyon alszik.

— Kiálts neki nagyobbat:

— nagyapám, tessék jönni ebédelni!

Katica visszaszalad, és megint vissza: — Kiáltottam, de nem ébredt fel.

Erzsébet asszonyban fellobbant a már régen lappangó aggodalom: — Jaj!

— Siet hátra, amennyire a labai bírjak.

— István! István! — es

mögötte ott szorong kicsit ijedten Katica is. De maga

a Fürge is, aki rövid kutyaéletében ilyet még sose

tapasztalt, pedig ismeri ő már a gazdája alvását, a békés szuszogást. váltogatva heves horkolással, de ezt a hangot (a borgest) még nem hallotta soha, és ö is szorongva. talán kis bűntudattal néz Erzsébet asszonyra: én nem tudok semmit, én nem vagyok oka...

— Jaj istenem, valami baj érte. Katica szaladi anyádért ! Jaj, mit csináljunk vele?

Nagy a falu. mindenki messze van. telik az idő. de azért vannak még jó emberek. de telefon ftines is, és

itt van már Erzsi la, de jön az orvos is. Gyalog jön, mert az autójával ebbe az utcába bejönni most, nagy esők Után nem lehet, a kö- vesútnál hagyta.

István bácsi még a szénakazal mellett fekszik, mert bevinni nem bírták, de nem is merték az orvos szava nélkül. Rövid rátekintés, injekció, Róza aggódva kérdi:

— Trombózis?

— Még nem tudjuk.

— De a szív, ugye a szív?

— Igen a szív. Megyek, telefonálok a mentőknek. Be kell vinni a kórházba. Legyenek itt mellette, visszajövök.

#

Amikor Józsa Istvánt beteszik a mentőautóba (hordágyon viszik az utca végéig), Erzsébet asszony előtt, aki pedig régóta készül erre, üres lesz a világ. Még nem lehet tudni, a vég-e ez. avagy csak jelzés, de ő akkor is amazt érzi. Kis ideig ott maradnak az utca végén : három asszonyok: s

boldog, a boldogtalan és aki már mindenen fúl van — és szemérmes kis távolságokban kíváncsi más asszonyok, — aztán lassan betámogatja a két asszonyleány, akiknek most erősnek kell lenni (de nagyon nehéz erősnek lenni), a saját házukban. amely most olyan üres. amilyen még sose volt.. De a nap nem állott meg az égen, a föld tovább forog, és mindenki, aki él, teszi a dolgát rajta!...

* eMrt