Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-12 / 60. szám

I. dfi*ä! TÉLÉT MAGYARORSZÁG 1970. márdus 12 „Titkos“ háború Laoszban ugyanakkor, hogy „az Egye­sült Államok nyilvánvalóan csak addig érdekelt Laosz­ban, amíg tart a vietnami háború.” MÁRCIUS 10 ÉN ANHAN OAN, a Vietnami Dolgozok Pártjának központi lapja ve­zércikkben méltatta a Laoszi Hazafias front Pártja által március 6-án a laoszi kér­dés megoldására előterjesz­tett ötpontos javaslatot. (Az öt pont — mint a hírügy­nökségek jelentették — a következő: általános válasz­tásokat kell tartani, nemzet- gyűlést és demokratikus kormányt kell létrehozni, az átmeneti időszakban a poli­tikai pártoknak együtt kell működniük, s végül az érin­tett feleknek kell rendezni­ük a laoszi problémát). A vietnami újság leszö­gezi, hogy ez a javaslat a probléma rendezésének meg­felelő alapja. Miután megállapítja, hogy „a jelenlegi helyzet az ame­rikai agresszív tevékenység­ben és annak kiszélesítésében gyökerezik”, a NHAN DÁN leszögezi: „a Laoszi Hazafias Eront Partja Köz­ponti Bizottságának javasla­ta a laoszi nép és sok or­szág közvéleményét fejezi ki. Ha a Nixon-kormány nem teljesíti ezt a követe­lést, akkor ezzel saját mili­tarista jellegét leplezi le..., Mint a Laosszal kapcsolatos 1962-es genfi megállapodá-, sok egyik aláírója, a VDK kormánya ezt a megállapo­dást mindig tiszteletben tar­totta és a legkomolyabban végre is hajtotta. A VDK kormányának március 9-i nyilatkozata ismételten le­szögezte azt a tántoríthatat­lan politikát, amelynek cél­ja a Laoszi Királysággal va­ló baráti és jószomszédi vi­szony fejlesztése, a laoszi nép függetlenségi harcának támogatása” — írja a viet­nami újság, majd követeli, hogy „a Nixon-kormány tartsa tiszteletben és hajtsa végre az 1962-es genfi meg­állapodásokat, hagyjon fel intervenciós és agresszív cse­lekményeivel, a laoszi kü­lönleges háborúval, ne hasz­nálja fel Laosz területét az agresszív vietnami háború céljára.” MJRI.I ZSUKOV, a PRAV­DA politikai szemleirója a Laosz ügyeibe való fegyve­res amerikai beavatkozással foglalkozva a következőket hangsúlyozza: ..Minél hama­rabb tudomásul veszi Wash­ington, hogy a Pentagon újabb délkelet-azsiai kaland­ja teljesen kilátástalan, és megszünteti laoszi háborúját, annál jobb lesz magára az Egyesült Államokra nézve.” Mint a cikk szerzője megjegyzi, „a CIA és a Pen­tagon laoszi háborúja ismét egy olyan háború, amelyet a nép tudta és a kongresszus szentesítése nélkül robban­tottak ki annak a rögeszmé­nek a nevében, hogy min­denütt amerikai rendet ve­zessenek be és diktálják a népnek, hogy hogyan éljen. Az Egyesült Államok laoszi akciói azonban csupán úiabb anyagi és emberveszteséget eredményezhetnek számá­ra. . Az ~am?lrTkai hadi gépezet­re, amely képtelen megtörni a vietnami nép hősi szelle­mét. — idézte meepnnvi rádióállomás a Béke-világ- tanács március 10-én közzé­tett nyilatkozatát — kur'am Vár Laoszban is. A világ összes békeszerető népéi tá­mogatják a laoszi nép hősi­es harcát.” GORKII: LENINRŐL 7, „RIADÓ LAOSZBAN” címmel ír a délkelet-ázsiai országban kialakult helyzet­ről a FRANKFURTER ALL­GEMEINE ZEITUNG. Szól többek között az Amerikai Egyesült Államok szerepé ről az események alakulásá­ban és idézi Füllbright sze­nátor megállapítását, amely szerint „a zsoldosok kikép­zése és felfegyverzése 160 millió dollárjába kerül az Egyesült Államok adófizető­inek.” Számos nyugati lap emli- ti meg a CIA szerepét a la­oszi helyzet alakulásában. A TIME című folyóirat egy össWiiao-éoben a ..CIA or­szágáról” ír. CIA-ügynökök vesznek részt Laoszban a baloldal elleni hadművele­tekben az Amerikai Nemzet­közi Fejlesztési Hivatal (a hivatal, az AID, a külföldi segélyprogramot irányítja) beosztottjainak álcázva —, jelentette március 10-i szá­mában a THE LOS ANGE­LES TIMES. Vietnamból keltezett tudósításában a lap munkatársa a Laoszban mű­ködő CIA-üsynökök számát több százra becsüli. Mint ír­ja, közülük többen a vietna­mi háború veteránjai és csatlakoztak a laoszi „titkos háborúban” részt vevő amerikai köte’ékekhez, mert zsoldjukat ezért háromszo­rosára emelték. Az ügynö­kök tevékenységét a THE LOS ANGELES TIMES kor­mánypárti zsoldosok tobor­zásában és kiképzésében, és reoülőgépek földi ellenőrzé­sében jelöli meg. JAMES RESTON az IN­TERNATIONAL HERALD TRiBUNE-ban megjelent cikkében idézi Nixon elnök november 3-i külpolitikai be­szédének ezt a mondatát: „Nem várhatjuk el az ame­rikai néptől, hogy támogas­sa politikánkat a háború és béke döntő kérdéseben, amíg e politikáról nem tudja az igazságot”, és hozzáteszi: „Nos, ezt Nixonról és laoszi politikájáról is elmondhat­juk, ugyanis eltitkolta az igazságot az Egyesült Álla­mok jelentős laoszi hadmű­veleteiről. Ez azzal a követ­kezménnyel jár: az Egyesült Államok ej nőké és szenáto­ra olyan amerikai hadműve­letekről vitázik, amelyekről az ellenség ugyan jól tud Laoszban, de amelyeket hi­vatalosan eltitkolnak az ame­rikai nép előtt.” „Külügyi és hadügyi tiszt­viselők tanúskodtak a par­lamenti bizottságok előtt ar­ról, amit tanácsadóink és repülőink cselekszenek, de ragaszkodtak ahhoz, hogy vallomásuk ne kerüljön nyilvánosságra.” James Res- ton még hozzáfűzi, hogy „a bombatámadások mellett az amerikai pilóták harci támo­gatást is adnak a laoszi had­seregnek a Kőedény-síksá­gon.” James Reston cikkét á polgári francia LE FIGARO „Nixon nem mondja meg az igazat La őszről az amerika­iaknak” címmel vette át. „Itt az ideje, hogy véget vessenek — írta az ECONO­MIST — a laoszi háború tit­kos jellegének, mert hiszen az szerves része á délkelet- ázs’ai krízisnek.” „Nehéz pontosan megha- tprivrni. mi történik a Laoszi Királvság dzAmgel borította hegyeiben. A dzsungelhábo­rú oislákoíó tüze ismát láng­ra lobbant’* — írta a RHF’ NTSCHF’r MERKUR Hong Kong-i tudósítója. Tudósítása szói a többi között arró1 hoD” az amerikai léPíer'* bombázza - laosü-J','^”pr.á nv- csápátók elvesztette ’Kőe­dény-síkságot, hozzáfűzi Párizs után Capriban ta­lálkoztunk. Erről igen furcsa emlékem maradt: mintha Le­nin két ízben, két homlok- egyenest különböző hangu­latban járt volna Capriban. Az egyik Lenin, már ami­kor elébe mentem a kikötő­be, nyomban határozottan kijelentette; — Tudom, maga, Alek­szej Makszimovics, mégis­csak azt reméli, hogy kibékít a machistákkal, pedig már megírtam, hogy ez lehetet­len! Tehát ne is próbálkoz­zék. A lakásom fele vezető úton és otthon is magyaráz­ni próbáltam neki, hogy nincs egészen igaza; nem volt és nincs is szándékomban ösz- szeegyeztetni a filozófiai el­lentéteket, amelyeket egyéb­ként nem nagyon értek. Rá­adásul fiatal korom óta meg vagyok fertőzve azzal, hogy nem hiszek semmiféle filozó­fiában. E hitetlenségem oka pedig a filozófia és az én személyes „szubjektív” ta­pasztalatom közötti ellent­mondás volt és maradt: szá­momra a világ csak most kezdődött, „keletkezett”, a filozófia pedig fejbe csap- dosta ezt a világot, és telje­sen helytelenül, alkalmatlan időben kérdezgette: „Hová mégy? Mi okból? Miért gondolkozol?” Néhány filozófus meg ép­penséggel egyszerűen és szi­gorúan így vezényelt: „Állj!” Ezenkívül már tudtam, hogy a filozófia olyan, mint a nő: lehet nagyon csúnya, sőt visszataszító, de annyira ügyesen és meggyőzően öl­tözködik, hogy az ember szépasszonynak véli. Ez meg­nevettette Lenint. — Nos — mondta, ez már humorizálás. De hogy a vi­lág csak most kezdődik, most keletkezik, az igaz! Ezen gon­dolkozzék csak el komolyan, innen eljut oda, ahová már régóta el kellett volna jutni«. Aztán elmondtam neki, hogy szerintem Bogdanov, Lunacsarszkij, Bazarov ki­tűnően, sokoldalúan képzett, nagyszerű emberek, n párt­ban nem találkoztam hozzá­juk hasonlókkal. — Tegyük fel, hogy így van. Nos, mi következik eb­ből? — Végeredményben azt tartom, hogy az ő céljuk ugyanaz, a cél egysége pe­dig, ha mélyen megértik és átérzik, el kell törölje, meg kell semmisítenie a filozó­fiai ellentéteket... — Tehát mégiscsak él ma­gában a kibékítés reménye? Hiábavaló dolog — mondta. — Kergesse el magától, még­pedig minél messzebb, ezt ba- rátian tanácsolom! Maga szerint Plehanovnak is ugyanaz a célja, márpedig én, köztünk legyen mondva, azt hiszem, hogy az ő célja egészen más, pedig ő nem matefizikus, hanem mate­rialista. Beszélgetésünk ezzel vé­get ért. Talán fölösleges meg­jegyeznem, hogy nem szóról szóra, nem betű szerint reprodukáltam. De értelmileg kétségtelenül pontosan. Tehát Vlagyimir Iljics Le­nint még szilárdabbnak, még hajthatatlanabbnak láttam, mint a londoni kongresszu­son. Ott azonban izgatott volt, s akadtak pillanatok, amikor világosan lehetett érezni, hogy a pártszakadás igen súlyos perceket szerez neki. Itt nyugodt, kissé hűvös és gúnyos volt, ridegen elutasí­totta a filozófiai beszélgeté­seket, és általában óvatosan viselkedett. Bogdanov, ez a bámulatosan rokonszenves, szelíd és Leninbe valósággal szerelmes, de kissé öntelt ember igen éles és súlyos szavakat volt kénytelen vé­gighallgatni : — Schopenhauer mondja: „Aki világosan gondolkozik az világosan fogalmaz”, s én azt hiszem, hogy ennél job­bat sohasem mondott. Maga Bogdanov elvtárs, zavarosan fogalmaz. Magyarázza meg nekem két-három mondat­ban, mit ad a maguk „he­lyettesítése” a munkásosztály« nak, és hogy á machizmus miért forradalmibb a mar­xizmusnál ! Bogdanov megpróbálta el­magyarázni, de valóban za­varosan és bőbeszédűen. — Hagyja abba — taná­csolta Lenin. — Valáki, azt hiszem Jaurés, azt mondta: „Jobb igazat mondani, mint miniszternek lenni”. Én még hozzátenném: és máehistá- nak lenni. Ezután sakkozni kezdett Bogdanovval, könnyelműskö- dött, s amikor veszített, meg­haragudott, valósággal el- szontyoldott, mint egy gye­rek. Érdekes, még ez a gye­rekes elszontyolodása, akár­csak bámulatos nevetese — még ez sem bontotta meg jellemének töretlen egységét. Volt Capriban egy másik Lenin is: a nagyszerű elv­társ, a jókedvű ember, aki élénk és fáradhatatlan ér­deklődést tanúsít a világon minden iránt, s lenyűgözően szelíd az emberrel. Egyszer, késő este, amikor a többiek sétálni mentek, ve­lem és Andrejevával beszél­getett. Szomorúan, mélységes sajnálkozással mondta: — Okos, tehetséges embe- rek, sokat tettek a pártért, tízszer annyit is tehetnének es mégsem fognak velünk tartani! Nem tarthatnak ve-; lünk. S tucatjával, százával töri meg az ilyen embereket, torzítja el őket ez a bűnös rendszer. Egy másik alkalommal ezt mondta: — Lunacsarszkij majd visszatér a pártba, ö kevés­bé individualista, mint a má­sik kettő. Páratlanul gazdag tehetségű ember. Nekem ő a „gyengém”; az ördög vi­gye el, milyen ostoba kifeje­zés: hogy valaki egy másik­nak a gyengéje! Tudják, sze­retem őt, remek bajtárs! Van benne valami franciás csillogás. A könnyelműség is franciás, az ő könnyelműsé­ge esztétizmusból ered. (Folytatjuk) Gerencsér Miklós: / fekete tél 9. Tanácstalan volt a költő és épp annyira bizalmatlan. El­határozta, nem adja át a röplapokat Bogdanov Ist­vánnak, inkább maga vállal­kozik szétszórásukra. — Viszontlátásra. Örülök, hogy találkoztunk — köszönt el váratlanul. A peronon sodródó tö­megbe fúrta magát, hagyta, hadd úsztassa a sokaság az aluljárón át ki az utcára. Tudta, hiába próbál mene­külni. Nagy Rezsőt már kép­telen számításon kívül hagy­ni. A remény is felcsillant benne, hátha Bogdanov Ist­vánnak van igaza, hátha nincs joga kétségbe vonni mások elszántságát, amely ugyanolyan tiszta lehet, mint az övé. Miért, miért nem, Köteles Lenke jutott eszébe. Csodál­kozott, mennyire fáj neki, hogy nyoma veszett a lány­nak. A vármegyeházán beren­dezett lakása hidegen fogad­ta Faragót, amikor este ha ­zaérkezett Mosonmagyaró várról. Bosszankodott, amiért elmulasztotta megparancsol­ni a fogdaőroknek, hogy fűtes- senek be az alagsori rabok­kal. Vallatáshoz, veréshez nem volt kedve. Nyilas tár­saival sem akart találkozni Töprengett, mivel tehetné kellemessé a sivárnak ígér­kező estét. Gyűlölte a ma­gányt, különösen, ha már a saját emlékeire is ráunt. Töprengéséből a telefon csörgésére ocsúdott. Rossz előérzettel közelítette meg a széles ablakpárkányon csen­gő telefont. — Itt Faragó... Alig akart hinni a fülének. Volkhardt kellemesen duru­zsoló hangját hallotta. — Jó estét, kedves' bará­tom. Szívesen látnám mai fo­gadásunk vendégei között. — Parancsára, százados ur... — Ugyan, kedves Faragó, ezúttal a házigazda hívja, nem a parancsnok. Öltöz­zön sötétbe és fáradjon át Szeretettel várjuk. Szárnyakat kapott az imént még letört szökött SS-kato- na. Észre sem vette a szoba hidegét, gyorsan lehányta magáról az egyébként kifo­gástalan úri öltönyt, az in­get is levetette, noha reggel váltott tisztát. Perceken be­lül valóságos nábobnak fes­tett a tükörgallérú szmo­kingban, a kényes lakkcipő­ben, a cilinderben. Ugyan­ott, ahol ezeket a holmikat kapta — a zsidóktól rabolt Ingóságokkal megtömött pénzügyőri palotában — be­szerezte az öltözethez illő fe­hér selyemsálat is, a londoni szövetből varrott fekete téli- kabátot. így hát akár mil­liomosnak is nézhették vol­na gálaőltözetében. Felszabadultan sietett a Gestapo Andrássy úti villá­jába. Semmi kétség, bizton­sága tökéletes, múltjáról semmit nem tudnak, külön­ben szó sem lehetne erről az égből pottyant megtisz­teltetésről. Nyilvánvaló, csak a megye legfontosabb személyei vehetnek részt a fogadáson, s pláne fontosak azok, akiket személyesen hív meg maga a parancsnok. Várakozását minden iga­zolta. Egy tábornoknak sem tiszteleghetett volna fesze­sebben az SS-őr a villa ka­pujában, mint neki. Még az épület belső őrsége sem állí­totta meg, ellenben szó nél­kül és már-már érthetetlen tisztelettel nyílt meg előtte minden ajtó. A nagy társalgóba lépve tovább nőtt ámulata. Csupa híresség kavargóit kényesen kiöltözve az egyszerű elegan­ciával épített modern terem­ben. Valóságos udvartartás közepén fejtegetett valami érdekes gondolatot Magyarffy Gyula főispán, buzgón he­lyeselt neki Szekendy György megyei pártvezető, gyárosok, ezredesek, főtisztviselők, nagyestélyiben viruló höl­gyek bókoltak egymásnak és az exkluzív varázslatnak mindössze annyi ártott, hogy frakkos inasok helyett csiz­más SS-katonák hordták körbe a metszett poharakkal teli tálcákat. A vendégeknek nem sok idejük maradt meg­bámulni a fess jövevényt, s Faragó sem szokhatott hoz­zá a káprázatos környezet­hez, mert máris mellette ter­mett a házigazda, mosolyog­va megfogta karját, lassú sétával bevezette dolgozószo­bájába. Ketten maradtak a csukott ajtó mögött — Kedves Faragó, ott a fogas a kabátnak, önnek pe­dig ez a kényelmes fotel. — Volkhardt is civilben volt így nem tűnt olyan kövér­nek, mint az egyenruhában. Leültek a kék szattyánfote­lekre. A Gestapo-parancsnok szinültig töltötte barackpá­linkával Faragó decis poharát, magának alig cseppentett a köménymagos likőrből. — Bátran hajtsa fel az egészet. Ma csak a barátság a fon­tos. Nekem sajnos vigyázni kell, olyan gyógyszert szedek, amivel nem fér meg az alko­hol. Az örök balsejtelem me­gint kísérteni kezdte Fara­gót. Nem tetszett neki, hogy félrevonult: vele a Gestapo- százados. Gyorsam felhajtot­ta a pálinkát és a három bö kortyot is kevesellte. — Ebben a hajszolt élet­ritmusban alig van alkalom a szórakozásra — csevegett megnyerő szívélyességgel Volkhardt. — Amióta meg­történt a hungarista hata lomátvétel, ez az első eset, hogy az urak közelebbről is megismerhessék egymást Pedig a munkában ez elen­gedhetetlen. Sok helyről ve­rődtünk össze, úgyszólván csak a politikai meggyőző­désünk fűz egymáshoz ben­nünket, semmi más. Holott a meghittebb emberi igé­nyekkel Is toródni illik Ugye egyetért velem? Faragó fejébe hőséget szo­rított a hirtelen fogyasztott alkohol. — Természetesen, százados úr. És engedje meg, hogy elérzékenyülten mondjak kö­szönetét. .. — Ugyan, kedves Faragó, ön nagyszerű fiú, semmi oka hálálkodni. Buzgó. Talpra­esett. Abszolúte hűséges. Er­ről jut eszembe: meg van elégedve a helyzetével ? — Tökéletesen, százados úr... Volkhardt eltűnődve le­hajtotta a fejét. Mosolyra húzta csőrszerű ajkait. A ta­lányos mosoly még talányo­sabb nevetéssé fokozódott. — Bizony buzgó. Ez na­gyon tetszik nekem. Minden okom megvan tehát arra, hogy egy nagyon komoly fel­adatra kérjem. Noha eléggé szédítő volt a pálinka, Faragó érezte, nem csupán a szesztől zsong a feje. Örökké résen lévő gya­núja felerősödött. — Örömmel állok százados úr rendelkezésére... Nevetve, majdnem sajnál­kozva figyelte Volkhardt Fa­ragót. — Megbízom Léni Rief- fensthall letartóztatásával. Vállalja? — Parancsára — vágta rá fegyelmezetten Faragó, de megsejtette, hogy valami tré­fa készül a rovására Nem éopen biztató arcié- ték váltakozott pillanatról pillanatra a Gestapo-főnök kövérségbe puhult voná­sain. Annál barátságosabban töltötte megint csordultig Faragó poharát. — Ezt vártam öntől. Ez a Leni RieffensthalJ érdekes nő. Hallott már róla? 1 — Rémlik., . —• Ugye? Nekem is. Ber­linben megtalálja. Valahol a kancellária környékén. Len­gyel fél zsidó. Na gvon s-o-éti a führer, mert az egyik leg­kiválóbb rendező-operator. Ne törődjön vele. Le fogjuk tartóztatni. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom