Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
1 ó!<$a! fr?«* Vi1' MA’OVS «AT7«T * ® Í9T0. mire!«* I ....... ii.i. Egy hét a világpolitikában Ri! Leeresztett atomsorom pó 1 Bonn reflektorfényben ÜÜ Pompidou amerikai útja után VITATHATATLANUL a hét legfontosabb politikai eseménye az immár formális aktus, amelyre csütörtökön került sor Moszkvában, Washingtonban és Londonban: az amerikai és a szovjet ratifikációs okmány letétbe helyezésével (a britre már korábban sor került) hatályba lépett a majd száz ország által aláírt, s már félszáz által ratifikált atomsorompó-szerződés. Amint árra Koszigin a moszkvai ünnepélyes aktus során rámutatott, az atomsorompó lényeges lépés a nukleáris leszerelés útján, hiszen határozott korlátot szab a legveszélyesebb tömegpusztító fegyver terjedésének útjába. kétségtelen, hogy — bármily fontos is — csupán lépés a leszerelés útján ez a szerződés, vagyis még inkább ösztönző a továbbiakra. Éppen a nagyhatalmaknak más területeket, így a rakétafegyverkezés korlátozását is érintő és egyáltalán: a leszerelés egész problémakörének megvitatására való törekvése a megfelelő válasz azokra az atomsorompó-ellenes bírálatokra, amelyek egyes országokban az aláírás és ratifikálás halogatását eredményezték. Közismert, hogy történetesen az atomsorompó ratifikálása Nyugat-Németországban az európai biztonság egyik fontos követelménye, s az új bonni kormány szándékainak — és belpolitikai erejének! — egyik próbaköve. A héten különben megkezdődtek azok a berlini megbeszélések, amelyeknek elő kell készíteniük az ugyancsak az NDK fővárosában esedékes kormányfői találkozót á két? német állam között. A bonni „keleti politika” érdemi realizálódásának új állomása lesz ez a találkozó, amely természetesen legfeljebb kedvező feltételeket teremthet érdemi — és nemzetközi jogi értékű — megállapodásokhoz. Már ezeken a heti előkészítő üléseken és azoknak a szokásos nyugatnémet sajtótálalásában jelentkeztek mindazok az ellentmondások is, amelyek eddig is jellemzőek voltak a Braridt- kormány vonalára. Megoldatlan ír"4" magának a Brandt —Stoph találkozónak több politikai jelentőségű részlete, így a kancellár nyugat-berlini kitérője”, ami természetesen barátságtalan, NDK-ellenes gesztus (lévén Nyugat-Berlin önálló politikai egység, s nem az NSZK része). A HÉT ELEJÉN, a lipcsei vásáron nagy jelentőségű eszmecsere zajlott le az NDK vezetői és a nyugatnémet nagyipar képviselői között. Ezen kitűnt, hogy az NDK kész mindazoknak a mindkét fél részére elfogadható formuláknak a megkeresésére, amelyek eredményükben a demokratikus német államot sújtó megkülönböztetések felszámolásához vezetnek. Erről tanúskodott Walter Ulbricht lipcsei megnyilatkozása; amennyiben az NDK jóindulatot és hajlandóságot tapasztal a másik fél részéről, úgy kész erre a rugalmas megközelítésre. Sajnos, nem éppen biztató az a közvetett válasz, amely Londonból érkezett, az ott időző Brandttól, aki egyébként magához kérette megbízottját a berlini előkészítő megbeszélésekről. A nyugatnémet kancellár londoni sajtóértekezletén kitérő válaszokat adott a szocialista tudósítóknak a bonni keleti politika következetességét firtató kérdéseire. S hozzá kell tennünk, hogy a brit— nyugatnémet tárgyalások témája sem éppen kedvező az európai biztonság szemszögéből: bár első helyen Anglia közös piaci ügye szerepelt, alapjában London és Bonn együttműködése és annak i* főleg katonai vonatkozásai domináltak. Ráadásul éppen a héten került’tető alá az a brit—holland—nyugatnémet gázcentrifuga egyezmény, amelynek az uránfejlesztés révén sajátos jelentősége van egy esetleges atomfegyverprogram szempontjából. S hogy kerekké tegyük a bonni körképet : a héten jelentette be Strauss pártja, a CSU, hogy „kilép” a bajorországi keretelv közül — s megszegve a CDU- val fennálló 20 éves egyezséget — egész Nyugat-Németországban „baráti köröket”, magyarán pártszervezeteket állít fel ekként a nyugatnémet szélsőjobb tömörítésének minden eddiginél nagyobb méretű lehetősége jelentkezik komor árnyékként Bonn felett. Kérdés, hogy ez mire ösztönzi a Brandt-kormányt: nagyobb következetességre, avagy meghátrálásra. AZ EURÓPAI ESEMÉNYEK SOKASÁGÁBÓL — az olasz kormányválság újabb szakasza, a szocialisták sikere az osztrák választásokon — ezúttal Pompidou francia elnök majdnem fiaskót eredményező amerikai körútjáról kívánunk szólni. A cionista körök olyan tüntetés- és inzultuskampányt rendeztek Pompidou kőrútjának valamennyi állomásán, hogy csak az egyszer már hivatalosan elbúcsúzott Nixon New Yorkba sietése mentette meg a látszatot és vette elejét annak, hogy a francia delegáció megszakítsa útját. A tüntetések jelezték, hogy a közel- keleti és általában a földközi- tengeri kérdésekben változatlanok a francia—amerikai — a vetélkedésből fakadó — ellentétek. A franciák alapjában a rendezés hívei, ellentétben az amerikaiakkal, akik érdekeik csorbítását féltik az igazságos rendezéstől és ezért annak szabotálására bátorítják Izraelt. Mindamellett nem szabad megfeledkezni arról, hogy Pompidou útjára és Nixonnal folytatott tárgyalásaira nem csak az ellentétek voltak jellemzőek, sőt : az utazás valójában a De Gaulle utáni francia korszak nyugtázása, a két szövetséges viszonyának helyreállítási aktusa. Kivált az osztályuralmat meggyengülve érző francia nagytőke sietett erősíteni az Amerikához fűző szálakat, s ennek megfelelően feladta azokat a degaullei önállósági elveket, amelyek elsősorban a gazdasági téren — valutaügyek, amerikai befektetés, stb. — érvényesültek. A KÖZEL-KELETI IZRAELI-AMERIKAI POLITIKAI SZABOTÁZS változatlanul megnyilvánult a héten a maga komor jelentkezési formájában: Tel Aviv ezúttal Libanonra fordított „megkülönböztetett” figyelmet, s olyan nyíltan fenyegetőző hangot engedett meg magának, ami komoly riadalmat okozott ENSZ- körökben is. Talán a veszély érzete járult hozzá, hogy a négy nagyhatalom e heti megbeszélése állítólag a korábbiaknál valamivel kedvezőbb voIŰ á-~ t^deiés ' -eíőbbvitele szemszögéből, -C; ... Fo*iWálifrv politikai eseménnyel fejezzük is be: valójában csak a világközvélemény figyelmének felhívása tekintetében számít fontosnak a Smith-rezsim e heti lépése, Rhodesia elszakitása a brit koronától. Smith joggal dicsekedett azzal, hogy hatástalanok maradtak a brit szankciók, s ma rézsimje jobb helyzetben van, mint volt.. Ezzel Salisbury nagy gólt lőtt a brit politikának, amely mindeddig kitei’l a nemzetközi közvélemény és főleg az afrikai országok nyomatékos követelése elöl, és nem hajlandó igazi eszközöket alkalmazni a fajüldöző fehér telepesek megtörésére. GORKIJ 4, Ismétlem, nem vagyok tt»*tos benne, hogy Martov az első ülesat} : teszek-ftA csak ezért emméxtérn ' meg öt, hogy elmondjam« hogyimn.lwt széliek. - * 1 ''' r~'r Beszéde után a munkások az ülésterem előtti helyiségben zordan mondogatták: — Lám, még Martov is! Pedig „iszkrás” volt! Az értelmiségi elv társait renegáttá válnak. Szépen, szerivedelyesen és élesen megfogalmazva beszélt Rosa Luxemburg, kitűnően forgatta az irónia fegyverét. De íme, felsietett az emelvényre Lenin, és raccsolva megszólalt: — Elvtársak! — Úgy rémlett, rosz- szul beszél, de egy perc múlva engem is, akárcsak a többieket, magával ragadott a besz. .,ie. Először hallottam a politika legbonyolultabb kérdéseiről ilyen egyszerűen beszélni. Nem próbált ő szép mondatokat szerkeszteni, hanem minden szavát mintegy a tenyerén nyújtotta át, bámulatos könnyűséggel tárva fel a szó pontos értelmét. A szokatlan élményt nagyon nehéz érzékeltetnem. Kezét előrenyújtotta és kissé felemelte, tenyerében mintegy mérlegre tette minden egyes szavát, kirostálta az ellenfelek mondatait, s ellenük szegezte a maga meggyőző állításait, bebizonyítva, hogy a munkásosztálynak joga és kötelessége a maga utján haladni, nem pedig a liberális bui'zsoázia mögött vagy akár mellett kullogni — mindez szokatlan volt, és úgy hangzott, mintha ő, Lenin nem magától, ha-- nem valóban a történelem akaratából mondaná. Beszédének egyöntetűsége, nyílt- J ságazéit 'ereje, “ egész lénye, amint az emelvényen állt, minjjnr egy:.- klasszikus műalkotás lett volna, amelyben megvan minden, es semmi sem felesleges, nincs díszítés, és ha van is, nem látszik, ugyanolyan természetes és nélkülözhetetlen, mint az arcon a két szem, a kézen az öt ujj. Rövidebb ideig beszélt, mint az előbbi szónokok, a hatása mégis jóval nagyobb volt; nemcsak én éreztem ezt, a hátam mögött lelkesen suttogták: — Milyen tömören beszél. így is volt; minden érv önnönmagától, a benne rejlő erőtől bontakozott ki. A mensevikek nem átallották kimutatni, hogy Lenin beszéde érinti H a •* *mn szükségességet, hogy a párt nak fel kell emelkednie a* ^'í^airiwmyat líftiáüitif tar a- Hifid ILI lehel min den szempontból ellenőrizni a gyakorlat helyességét, annál dühösebben szakították felbe beszédét. — A kongresszuson pines helye filozófiának! — Ne .tanítson minket, nem vagyunk. gimnazisták! Különösen egy szatócske- pü, szakállas, magas termetű ember ágált; padjából felugorva, dadogva kiáltozta: — Ö-össze-es-küvők. öösszeésküvést játszanak! B-blanquisták! Rosa Luxemburg viszont bólogatott, s az egyik következő ülésen alaposan megmondta a magáét a mensevi- keknek: — Maguk nem állnak a marxizmus alapján, hanem ülnek, sőt, fekszenek rajta. Az ingerültség, a gúny, a gyűlölet dühös, forrós szellője fújt a teremben, a tekintetek százai különféle níodon világították meg Lenin alakját. Nem lehetett észrevenni, hogy az ellenséges támadások felizgatják: hévvel, de nyomatékosan, nyugodtan beszélt; néhány nap múlva megtudtam, milyen árat kellett fizetnie külső nyugalmáért. Nagyon furcsa és bántó dolog volt, hogy csak emiatt a természetes gondolatmenete miatt ellenségeskednek vele: a párt csak az elmélet magaslatáról ítélheti meg világosan a soraiban keletkezett nézetelterések okait. Az a vélemény«^ '»lakúit ki. hogy a kbőgfeteaus minden napja új es uj erőt ad Leninnek, frissebbé m/.Lus4Ul^i teszi, -Tidfeedél 'rriínnermap egyre i í-ií',l,,TiPMMtotoHjffT!jl' 8 2 kongresszusi tagok egesz bolsevik csoportja eltökéltebbé, keményebbé válik. Az ő beszédein kívül majdnem ugyanígy feltüzelt Kosa Luxemburgnak a mensevikek ellen irányuló remek, metszőén éles beszéde. Lenin a munkások között töltötte szabad perceit, óráit, életük legaprólékosabb részleteiről is kikérdezgette őket. — No, és a nők? Felőrli őket a háztartás? De azért csak tanulnak, olvasnak? A Hyde Parkban néhány munkás, aki először látta Lenint, kongresszusi magatartásáról beszélt. Egyikük jellemzően ezt mondta: — Lehet, hogy van itt Európában egy másik, ugyanilyen okos emberük a munkásoknak, Bebel vagy még valaki, nem tudom. De hogy létezne még egy ember, akit én így, egyszerre megszerethetnék, azt nem hiszem! Egy másik munkás mosolyogva hozzátette: — Ö a mi emberünk! Volt, aki ellene vetette: — Plehanov is a mi emberünk. És hallottam a feltaláló feleletet : — Plehanov a tanítónk, a gazdánk, Lenin viszont a vezérünk és elvtarsunk. Az egyik fiatal legény tréfásan megjegyezte: — No, Plehanovot szorítja a cipő. (Folytatjuk) U Than! nyilatkozata ; Bgntekeu^mtjgöyíll,, New Yorkban a gyarmati kérdés megoldására alakított különleges ENSZ-bizottság ülésszaka, amelynek nyitó ülésén beszédet mondott U Thant főtitkár. Kijelentette, hogy az elmúlt év a „csalódás és kiábrándulás” esztendeje volt a gyarmatosítás maradványainak felszámolásáért folytatott küzdelemben. Ennek okául a főtitkár azt jelölte meg, hogy egyes országok nem teljesítették az érvényes ENSZ-határo- zatokat, mások pedig vonakodnak együttműködni az ENSZ-szel a fennálló problémák hatékony orvoslásában. U Thant Rhodesiával kapcsolatban megemlítette, hogy a gazdasági szankciók nem hoztak, meg a vart eredményt. Portugália makacsul figyelmen kívül hagyja az ENSZ- határozatokát és továbbra is megtagadja az uralma alatt álló területeken lakó népektől az önrendelkezés jogát. A főtitkár elmarasztalta Dél-Afri- ka teljesen negatív magatartását Namibia ügyében. U Thant hangsúlyozta, hogy a rhodesiai , dél-afrikai é* portugál hatóságok „egymással együttműködve és élve bizonyos külföldi érdekeltségek támogatásával egyre többször folyamodnak durva elnyomó módszerekhez, s ennek folytán veszélyeztetik a szomszédos afrikai államok biztonsagát és területi sérthetetlenségét”. Gerencsér Miklós s fekete tét 6r — Engem is megkínálna? — kérdezte a nő, és ez a kis fesztelenség nagyon jólesett a fiatalembernek. Épp lobbant a gyufa, amikor sarkig kivágódott a kupéajtó és betoppant két nyilas. Németh László Jánosnak megrándult a keze, de ezt a vonat lengésére is foghatta Mindkét nyilast ismerte. Az egyik, Píriti József mészárossegéd, a másik Péter Jóséi vásári kucséber. — Mindenki a helyén márad ! Igazolványokat kikészíteni ! — , rendelkezett kiabálva Péter József, mintha ezrekhez intézte volna szavait. A vagongyári öntöde írnoka nyugodtan lehajtotta komoly fejét, csukott szemmel válogatott belső zsebében papírjai között. Először a pattanásos kamaszt kezdték faggatni. Pirid József kérdezgette higgadtan, majdnem gyengéden. — Hogy hívnak, édes fiam? A kamasz önkéntelenül Villantott a nyilas kezében lévő igazolványara, jelezve mozdulatáról, hogy a papíron minden adat megtalálható. — Novák Márton... — Aztán tudsz-e valamit a statáriumról? A kamasznak csak a pattanásai piroslottak fehér arcán. — Kérem, en nem akarok bujkálni... — Honnan jössz?! — tjör- rent rá gorombán Péter József. — Budapestről . Épp a hadügyminiszter úr parancsára utazok haza. . Holnap reggel jelentkezni fogok ... — Ajánlom is jegyezte meg halkan Piriti József. Eközben anyás szeretettel nézte a kamaszt a bronzbar- na lány. Semmi megillető- döttség nem látszott rajta, amikor Piriti József faggatni kezdte: — Hogy hívják a kisasz- szonyt? — Köteles Lenke. — Szóval Köteles Lenke. Aztán honnan tetszik utazni a kisasszony? — Szintén Budapestről. — Na ne tessék izélni velem Láttam, amikor Komáromban jegyet váltott Köteles Lenke játékos fejmozdulattal ringatta meg gyönyörű haját. — Akkor is Budapestről utazom. Komáromig Hegy- megj László vezérkari százados ür jóvoltából katonai személykocsin tettem meg az utat. A szép nö feltűnési vágyat keltett a kucséberben, büszkén kapaszkodott a nyakában lógó géppisztolyba. — Es elárulpá a kisasz- szony, hogy mit keres errefelé? A költő érthetetlen aggodalommal figyelte a párbeszédet. Meg volt róla győződve, hogy Köteles Lenke, mint ritkaszép és jólnevelt úrilány a gyanúfelettiség irigylendő előnyével rendelkezik, különben nem lenne ennyire határozott, mégis félt miatta. Köteles Lenke könnyed viselkedésétől fölengedett a kupéban szorongó. emberek riadtsága , — Az urak talán tudják, hogy itt van Győr megyében Hilbertpuszta — csevegett barátságosan a lány. — Igazán nem akarok dicsekedni vele, de rokonom az uradalom tulajdonosa. Hozzájuk megyek, mert beteg szegény nagynéném, mármint Hilbert Ferencné őnagysága. Nem tudnák véletlenül megmondani, hogy mikor van csatlakozás Enese felé? — Majd megmondom, ha vasutas leszek — mordult kelletlenül Piriti József. Aztán vészjóslón ráterítette tekintetét a költőre.-T- Na, maga jóképű lurkó Mutassa gyorsan az újraol- tási bizonyítványát.->» Parancsoljon — és átnyújtotta katonakönyvét A kucséber közben kérdezgette: — Hol járt?-I- Ácson — felelte a költő, de mindjárt kétsége támadt, helyes volt-e megmondani az igazat. — És mit keresett Ácson? Gyorsan, szinte akaratlanvakmerőséggel válaszolt Németh: — A Hungarista Állam, a Kárpát-Duna Nagyhaza történelmi létjogosultságáról tartottam előadást a cukorgyári testi'éreknek. Piriti ezek után csak a látszat kedvéért lapozgatott a katona könyv ben. Mindent rendben talált. A fiatalember — foglalkozása joghallgató — rendes katonai szolgálatot teljesített civilben, mint a hadiüzemmé nyilvánított vagongyár alkalmazottja. — További jo utazást Kitartás. — Éljen Szálasi — köszönt vissza megszokottan a költő és átvette katonakönyvéi. a nyilastól. Odébbálltak az igazoltatók Németh László János e pillanatban nem gondolt arra, miért is járt Ácson. Meglepte, hogy Köteles Lenke tűnődve a szemébe mosolyog. — Mit nevet rajtam? — kérdezte sokkal zavartab- ban, mint ahogy Piritiékkel viselkedett. — Maga a legszelídebb nyilas, akit valaha láttam És a lány tovább mosolygott, állhatatosan, visszavisszatérve pillantásával a fiatalember arcára. A költő már egészen megszokta, hogy össze-összemo- solyog Köteles Lenkével. Semmi nem árulkodott súlyosodó komolyságáról. Képzelete a Lépcső Közben járt, újra és újra átélte, hogyan fogja Bogdanov István kezeihez esemnészni a Sikátorban az Ácsról hozott röplapokat. Mindig akadt friss Koest- Iin teasütemény Edmund Volkhardt háztartásában. És mindig akadt ideje bizalmasabb vendégeire a korán sötétedő őszutói délutánokon. Ilyenkor senkit nem engedett be hozzá SS-segédtisztje, s a telefonügyelet sem kapcsolta az elhanyagolható hívásokat. Látszólag csak a magánéletével törődött ilyenkor a városi Gestapo- főnök, valójában ezek a csendes délutánok voltak számára a lgfontosabbák A dolgozószoba társalgó sarkában ezúttal William Heinike, a Keffel-gyár igazgatója élvezte a kék szaty- tyánfotel kényelmét. Rosszul szabott vastag civil ruhát viselt, jellegtelen, kövérkés képét a szeplő álarca még érdektelenebbé tette. Mintha hiányoztak volna szemhéjából az idegek, vörös pillái hosszú perceken át elfelejtettek rebbenni, ahogy Volkhardtot hallgatta. — Bevallom, a dolgokról ilyen nyíltan még senki nem mert kérdezősködni — töprengett némi tétovasággal a Gestapo-százados, de aztán nem tagadta meg barátjától a közlékenységet. — Természetesen, a győzelem valószínűségéről nem mondhatunk le, arról a meggyőződésünkről pedig a legkevésbé, hogy fölösleges munkát végeztünk volna ezzel a háborúval. Egy tény. Német» országban soha nem lehet bolsevizmus. Erről elsősortban a szovjet szövetségesei gondoskodnának, ha megnyernék a háborút. (Folytatjuk) LENIISfRŐÍ