Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-29 / 75. szám
Wn. március 29. KÄLET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLEKIÄ 9. oldal Szállási László; HŰSVÉT EMLÉKEKKEL... A/Tár napokkal előtte nagy-lVI gondban voltunk mindnyájan! Nemcsak a korán felkelés miatt — mert ha nem indultunk idejében, akkor az első harangszóig, ameddig az íratlanok értelmében a locsolódéi, illet, nem jártuk be az elter vezett helyeket, amiből természetesen az a lányos ház sem maradhatott ki, akinek lakójától már nem csak tojást szerettünk volna kapni alkalomadtán — hanem a locsolódáshoz szükséges dolgok végett is. Mert könnyű volt a nagylegényeknek. Válogathattak a szokások között. A karos kosár mellé például a legrégibb locsolóeszközt, a vödröt is magukkal vitték egyesek. De mivelünk, iskolahagyottakkal, akik úgy voltunk még a legénysorral, mint a há2 küszöbe, hogy se kint, se bent nincsen, nem sokat törődtek a felnőttek- Az ünneplőnek kinevezett ruhánkat — a cájg, vagy hozzá hasonló cérriuanyag remeket, mely tényleg úgy állott rajtunk, mintha ránk öntötték volna — még csak odakészítették valahogy, de az apróbb dolgok felett, mint például, mivel is fogunk íocsolódni. már csak elsiklottak. Mert a ronggyal lekötött, sósborszeszes üveget, meg a hozzá hasonló hosszúnyakúa- kat már restelltük vojna kezünkben szorongatni. Még akkor is, ha nem szagos szappanból. saját kezűleg gyártott, „rózsavíz” lett volna benne, hanem Berkovits úrtól a sarki szatócstól, származik. Szintén saját készítés alapján. aminek mindenhez hasonlított az illata, csak névadója ill óanyagához, a hárma' í rózsáéhoz nem. a kkor éjjel úgy aludtam, mint a nyúl. Félig hu t szemmel, pislogás nélkül és minden felrezzenésnél az ablakot lestem. Világosodik, pitymallik-e már, hogy ne csak a vers állítsa frissességemet; hogy húsvét első napján, második hajnalán. Mivel — és ezt még akkor, csak sejtettem — hogy az apró dolgokból következtetnek néha a majdani nagyra. Arcomnál csak a csizmám ragyogott jobban. A nemrégen vásárolt, félgörbe szárú ünneplő csizmám — a legeslegelső életemben — amit ki tudja hányszor törültem újra útközben zsebkendőmmel! Mert nincs mit tagadni, nagyobb volt a kelleténél. Úgy vették, hogy még egy húsvétra jó legyen, s mivel a belehúzott tömérdek kapca bizonytalanná tette lépéseimet — mintha párnákban mentem volna — gyakran beleütöttem az orrát a földbe De nem törődtem vele. Mentem. Mentünk. Ferivel, az ötödik szomszédú fiával, idősebb és bátrabb volt mint én, s az ünnephez illő áhítattal fújta mindenhol a verset Elment a hó. Olyan hirte len, mint ahogyan érkezett. Az egyik hétfőn még szárhegyig gázoltunk a pépes latyakban, — fáradtan, csüggedten, mint végsőkig hajszolt állatok és azt hittük, nem leSz már vége soha — s a másik hét szombatján már csak a nyoma volt. Egy-egy tenyérnyi, ahová nem ért el a nap, a megfutott lé hofdaléka az utakon, vagy a barázdákban és finom üledékredők a hófúvások helyein. Homok, por és líoromnyomok a világ szennyének apró hírmondói. Ezeken és az avaron már átütött a fű. A fény felé törő hajtás, a formálódó levelek, a későbbi szárak és tövisek jelkép gyanánt, s emlékeztetve. Hogy a halottakat, vagy az elhaltakat — mindegy milyen teremtményei voltak a létnek — úgy is magába olvasztja a föld, az élőknek pedig követni kell a belső parancsot. Megújulni, szaporodni, kiegészíteni az örök körforgást. Egy parányi ukrán faluban állapodtunk meg. Egyetlen utcáján, egyforma nagyságú faházak. Tetejük szalma volt, kettőnek-háromnak pléh, a középületeké feltétlen és előttük sövénykerítések. Fűzvesz- szőből, ollós fonással, vagy galagonyából csak egymásra rakva, amit léckapuk és kisajtók egészítettek ki. Az udvarok hátulján pedig csapott végű színek és istállók. Tartózkodásunk alapja a pihenés volt. Jogosan, mert az ezer kilométernél is hosszabb halálát — amibe az oldalkitérőket nem is számoltuk bele. meg a kanyarokat és ami utána következett, nemcsak testrészeinkből szedte ki az erőt. Megölte bennünk a láthatatlant is. A hitet, a bizakodást, a szeretetet, az engedelmesség szikráját. Hogy ne unatkozzunk, főleg ne azon törjük, szerintük másra sem alkalmas fejünket) amin nem kellene — mert a megtizedelési parancsot sem lehet olyan könnyen elfelejteni — továbbképzésünkről gondoskodtak volt. — Mint megszálló és rend- fenntartó egységeknek — szólott az írásbeli parancs — fel kell készülni a partizánharcra is. H ázaknál laktunk. Szakaszonként egy-egy utcarészen és hárman-négyen. és a legegyszerűbb körülmények között. Szalmát hintettünk a szoba sarkába, s együtt szorongtunk a háziakkal. Akik amikor először látták bennünket — amint későbben elmondták — megrettentek. Azt hitték, olyanok leszünk, mint a németek. Hogy nemcsak kérünk valamit, hanem a győztesek jogán, követelődzünk is Nem úgy volt, nem úgy lett. Húsvét napján, amíg reggeliért voltak a többiek, tenyérbe hajtott fejjel ültem ablakunknál. A visszatérő miértek mellett a legújabbakon tűnődtem, hogy mégis a végzethívőnek lenne igaza és nem nekem, a lázongónak? Hogy úgy van jól minden, ahogyan az van? Amiképp történik? Mert hogy irigyeltük a hazatérők közül — idéztem a mozzanatokat — még a legjobb barátunkat is! Amikoi készültek, mentek, indultak. Hogy ugyanolyan érzés fűt- hette a szomszéd faluból húsvéti szabadságra indulókkal szemben is a továbbmaradó- kat, akiknek az útja az erdőn vezetett át. Utolsó útjuk, mert mire erőltetett menetben a helyszínre értünk, arra a részére az erdőnek, ahol majdnem mindennap elmentünk, már csak az autók égtek. Mindenki halott volt. Az arcokon az eltorzult félelem, a végső erőfeszítés emberfeletti tusája. úgy, ahogyan a megtorpanó járműről menekülni próbáltak! Hatvannégyen a hatvannégyből ! Sors, véletlen, eleve elrendelés, szerencsétlenség, ki tudja ezt nekem megnyugtatóan megmagyarázni ? Mögöttem, szinte észrevétlenül, kinyílt az ajtó. Anna érkezett. Az özvegy vasutas egyétlen lánya, aki a helybeli iskolában az alsótagozaton tanított és majdnem egyidősek voltunk a mártikula szerint. Haja fakult szőke volt, mint az esómesott arpatalló, arcán a lemenő nap színéhez hasonló pirosság és szája sarkában a nem rejtett mosoly vonása. (Nem volt csoda. Mindkettőnkben egyformán lobogott az életerély. Az a nyelvi és semmilyen formát nem ismerő hatalmas ösztön, mely az adott helyzettől függetlenül is formálója lehetett volna életünknek.) Faggatni kezdett. Miért vagyok olyan, amilyen. Ö látja rajtam, hiába próbálom tagadni. Haza gondoltam, kire gondoltam? Mondjam meg, mert úgy sem nyugszik meg válasz nélkül. Vagy ő bántott meg tudtán kívül? Mert ha igen, ő bocsánatot kér, mondták mozdulatai! pejemet ráztam. Aztán " kezemmel jeleztem, hogy nem mondok semmit hisz nevelésénél fogva sem értheti, hogy mit jelent nekünk ez a nap, azzal a rengeteg apró emlékkel együtt, mely csillogó gyémánttá formálódott bennünk. De nem hagyott békében. Addig unszolt és serkentett, játékosan, hogy nem fordít máskor Puskinból, míg meg nem oldódott nyelvem és a locsolás szokásaiból el nem mondtam párat. Röviden, dióhéjban. — Tudod mit — mondta váratlanul — locsolj meg engem is. Biztatásának nem tudtam ellenállni. Már a soha vissza nem térő alkalom miatt sem, amjt a pillanat rejtett magában, ezért a kezemre löttyin- tett tiszta vízzel, óvatosan az arcára és a blúzára csaptam keveset. Jelképesen, ünnepélyesen. ozempilláját lecsukva •D tartotta a művelet alatt. Arcán átszellemült mosoly vonaglott és szoborként állott pillanatokig. Mintha abban a pózban akarta volna belopni magát emlékezetembe, hogy létezésem végéig, vagy ameddig kedvesek lehetnek az emlékek, így őrizzem meg. Majd váratlanul, amikor már feléje léptem, hogy tétova mozdulatommal is megköszönjem figyelmességét, táskájából egy tojást varázsolt elő, amit három ujja közé fogott és kissé pózolva felém nyújtott — Tessék — mondta, volt szavaimat utánozva. A váratlan úgynevezett mellbeverős dolgokat már volt alkalmam megszokni — néha reagálás nélkül, hogy felhördültem, vagy megcsuklottam volna — de ez a pillanat a kivételek közé tartozott. Már ezért érdemes volt életben maradni — jutott eszembe az önmagámmal vívott tusák közül az elmúlást kívánók — és fátyolos szemmel néztem a kettős jelképet... ... Azóta negyedszázadnál szaporább telt el. Emberi számítás szerint erős harmada várható éveimnek, amit a húsvéti emlékek mellett, megannyi másfajta tarkltgat már Mérföldkövekként, kerékvető gyanánt, tilalmi táblát idézve — hogy jó lesz azért lassabban is — aminek folyton emlegetésére, magam előtt sem találok néha magyarázatot. Vagy mégis? — Mert ezt a negyedszázadot nem lehet eléggé ünnepelni, vagy most faragom az unokámnak az első bodzafa vízi puskát? Költő a cigánysorrol Bari Károly indulása Sokan emlékeznek még az egyik tévéadásra, amikor egy irodalmi műsorban az ország nyilvápossága egy rendkívül tehetséges költőt ismerhetetl meg. Ez a költő Bari Károly 17 éves fiú a bükkaranyosi cigánysorról. Mikor megszólalt a képernyőn a rutinos és kissé fásult nézőnek is oda kel lett figyelnie. Szokatlanul természetes eredeti vallomás volt a par mondat, amivel elindulásai jellemezte. Lámpaláz nélkül póztalanul beszélt, mintha csak az iskolai órák szüneté ben pajtásainak mondná e) élményeit. Kevés ilyep tehetsége van a magyar irodalom nak, mint a 17 éves Ban Károly, akinek verseskötetét már nyomdába adta a Szép- irodalmi Kiadó. Kevesen mondhatják el 17 éves (torukban, amit róla a ma élő legnagyobb költők tartanak, s nemsokára az olvasók ezrei is megerősíthetik mindezt. Ilyen mélyről, a Miskolc • melletti Bükkaranyos cigány soráról is kevesen indulták el Vajon mennyi szenvedéssel születtek a hétgyerekes cigánycsalád szerény otthonában, majd a miskolci gimnáziumban, kollégiumban a versek, a .Holtak arca felfelé” című kötet... Hogy a megpróbáltatásokból is kijutott ennek a csodagyereknek azt igen tapintatosan az a néhány mondata sejtette, amellyel a korábbi iskolájából való „elkerülést” summázta Mégsem erről szólt, hanem költészetének bővizű forrásairól: a cigányság vályogviskóiról, a vándorló szekerek ősidőktől kígyózó világáról, melyek a „csikorgó tengelyű égtájak között” róják végtelen köreiket Petőfiről is — mondta róla egyik legnagyobb ma élő költőnk — kevesen írtak így, mint Bari Károly. Nemsokára kézbe vehetjük a 17 éves költő verseskötetét, s közelebbről is megismerkedhetünk tehetségével ö már ott van a magyar irodalomban. Egy olyan népréteg küldte — amelyhez ma még kevésbé jut el költészete, mert kevesen vannak köztük, akik értői az írott szónak, az irodalomnak Reméljük, a költővel, hogy a régi világ „hétpecsétes Íratlan törvényei”, melyek keményre égették” a cigányság szívét, eltűnnek végleg. Éppen a mi világunkban, amely nem hagyja elkallódni a tehetségeket, indjiljanak azok bár ponyvás szekéren és nagyon messziről a csúcsok felé <P- g-) Petőfi Életünkből kitörölhetetlen szavakká tördelted lelkedet, jövőbe-látó szemeid taván mégis csónakázni indult a halá l; népi félt a márciusi ifjak kínná-vergődő dühétől, haláiba-roppant csontjaidat lángokba: zászlóidba göngyölte, pedig hogy sóhajtozott, nyögött a csatatér, ordítva sírtak a mezők is; barna köveket: pacsirtákat dobáltak az ég arcába, feketébe szomorodott délibáb: fekete lovasok vágtattak Segesvár felé, országot-elborító szemfödelet húztak maguk után: a mi szemeinket takarták sötétségbe, nem láttuk, hol zárták a föld alatti erdők éjszakájába, szavakká-tördelt lelked tüzes sziklája életünkre hengereden: hánykolódunk, égünk hatalmas súlya alatt. Vándoréi Qán vök — Nincs igazuk? Megmon dóm kerek perec, így van! A lány némán tombol. A bíró leülteti a férjét és őt állítja fel. — Ellenzem a válást — fele! az első kérdésre rém határo zottan — Névviselést igényel? — Névviselést igényiek — Azért nem akar válni mert szereti a felperest? — Szeretem, igen. A fiú piros, csak úgy ég a füle. — És a kollégája? Ott a boltban? Udvarolt magának? Nem udvarolt. — u-etekédüni akart! —kiált a férjé. — Le ekedüni akart, de ud- va; 'ni nem akart. bír diktálja, hogy főnöke 1 ja telén ajánlatokat tett Non’ főnököm. Egy fia- ta akuyos. nálam fiatalabb — És maga elmondta ezt a fe jenek? Mikor? — Most. mikor kérdezte Mikor ;ött. hogy engem majdnem rajtakapott a főnök a raktári an Zolival. — De n rn ;az — Eev bü lös szó sem. Po fi nvágtam, az az igaz. V'gyis november hetediké- !• I é’tefc? Ki tudna a férje, el - jWMni? — ki. ő nem akar. — Mi történt azután, a konyhabeli csók után? — Úgy megvert, hogy eltörött a karom! — felemeli a jobb karját, azzal a merev mozdulattal, ahogy a gipszet viselte. — Egy hónapig táppénzen voltam. — Kártérítést kapott? — Nem kaptam. A rendőr azt mondta, csak akkor kapok, ha feljelentem. Nem akartam feljelenteni. — Nem akarta, hogy megbüntessék? — Nem. — És ezek után is szereti? — Mit csináljak. Pedig nem érdemli meg. Durva, önfejű — De ha durva, önfejű és akaratos, mit szeret rajta? Mért szereti9 — Csak. — Van remeny, hogy kibéküljenek? — Nincs — mondja reménytelenül. Majdnem sír A fiú felpattan: — Szabad valamit kérdezni? Kivel voltál újév napján a presszóban? Nem Andrással voltál a presszóban? Az asszonyka dacosan megrántja a fejét. A bíró pártfogásába veszi: neki is kell eg\ kis szórakozás. — Azelőtt nem mentél And rással presszóba. — Azelőtt teveled mentem Jön a tanú. Kétszer annyi idős mint ők, jól kihízott teherautósofőr, feszül raita a tohonya ruha. Süt belőle a beleavatkozási vágy. Igen kérem, elég sűrűn jártam oda. Igen kérerr), szépen éltek a gyerekek. Megértették egymást. Én nem tudom, hogy s mint. November hetedikén volt ott egy fiatalember, akivel a fiatalasszony elment borért. De nem mentek el, hanem a konyhában csókolóz- tak. Én nem láttam, én kártyáztam, hanem a haverom a bátyjával összeverekedett, én vittem be a fiatalasszonyt közülük a szobába, letettem az ágyra, kérdem tőle, mért csinálta? Azt mondta, hogy neki nem elég egy férfi! — Maga azt kérdezte tőlem, hogy nekem tán nem elég egy férfi! Arra mondtam, pukkadjon meg! Hogy nem! A férj is felpattan, magyarázza, mért a bátyjával verekedett, s nem a csókolózó vendégével. — Mert a bátyám nekem jött, hogy ne csináljam a kabarét. — Tehát maga azt nem tanúsíthatja, amit a konyhában látott? Hát a boltban? A raktárban jelen volt? — Nem. De az illető előttem mondta. Három hete a kocsmában. Felperes is hallotta, meg mások. — Mondja, volt magának valaha viszonya férjes asz- szonnyal? — Volt! — vágja ki önérzettel. — És maga azt elmondta a2 asszony férjének? — Nem én! — Milyen embernek tartja maga ezt az illetőt? — Rongy embernek. Jellemtelennek. — Nevezze meg, hogy tanúnak idézhessük. — Gombos Zoltán. Nem titok. — Hol lakik? — Szigetmonostor. Jelenleg kórházban. — Majd a postás megtalálja. Kívánja a megidézését? — kérdezi a felperest a bírónő. — Kívánom. — Vagy megbocsát a feleségének? — Nincs az a hatalom! Neki most már hiába bizonyítják, hogy semmi szégyen nem érte: az egész világ előtt nem igazolhatja a feleségét. Szőr ment a levesbe, nem kell! — Micsoda férfigőg! — mondja az ülnöknő. Majdnem azt is hozzáteszi: kis kakas. Pedig hiába kukorikol, a női bíróság összefog a feleségével ellene, a következő tárgyaláson sem választják el. Ez a bíróság nem, de ha ő tovább megy, egy felsőbb fórumon ráhagyják, s eléri a célját. Addig az asszonyban úgy megkeseredik a lélek, hogy már ő se bánja. És húsz-harminc év múlva verhetik a fejüket a falba, hogy ilyen kis semmiségért ekkora bolondot tettek. Vagy ki tudja? Mi az a bolondság? Mi ez a boldogság9 Hajnalok tornyai dőlnek vállunkra: szürke ködőt-ásító, csípős szelek sörényébe-íogódzkodva érkező hajnalok, a szegénység keserű füstje fojtogat bennünket, nyikorgó szekereinken visszük rongyokba-öltöztetett, hegedűszóval-cirógatoti isteneinket: csupa-tűz ölű asszonyainkat, akik az árok szélén szülnek, tündérek ők; az utak tündérei, harmattal m osakodnak, gyöngyvirág-levélbe törölköznek, szemünkre álmot énekelnek esténként, szoknyájuk suhogása: forró zivatar, amikor a varjak fekete szárnycsapásai sötétséget karcolnak az utak fölé, árnyékok lopakodnak a fák között: lányaink kendőjét akarják ellopni, hogy majd csókért adják vissza, nem őrzik vad kutyák sátoros szekereinket; kíváncsiskodó baglyok rikoltoznak csak a szekérrudakon, a régi öregek hétpecsétes íratlan törvényei égették keményre szívünket, cigányok vagyunk. hidegen-süvöltő telek, verejték ben-ázó nyarak között, tábortüzek hamuvá-rongyolódott lángjai alatt kincseket keresnek az éveiket-már-nem-tuö* cigányasszonyok, akik döglött macskák szőrét rakják haragosaik kenyerébe, hogy megrontsák, arcunkra utak pora tapad, végtelen, csiliagot-álmodó puszták dideregnek mögöttünk szurtos gyermekeink az öröm piros-citeráját zengetik naphosszat: gondtalanod nyikorgó szekereink az utak kőpadlójához nőttek, kehes lovaink nyerítése lobog a levegőben, súlyos fény-zászlók zuhognak a falukra: parasztjaik az arany búzaföldek szívdobogásából falat emeltek házaik köré, ponyvás szekereken kóboroluK berozsdásodott, csikorgó tengelyű égtájak között; villám-hasogatta üszkös facsonkók kuporognak az utak mellett; kormos ágaikra este ráúszik a hold.
