Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-29 / 75. szám
8. oldal KÄLET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLftKLWf 19W. mlretai If Simon Emii; 7 a vaszi KÖNYVSZEMLE Két kiadó — hét újdonság Kacagtató viszonyok — A kultúra nagykövete — Líra és lehetetlenség — Világsikert aratott szerelem A vezetőfülkében ketten ** ültek. Tóth a kor- manykerék mellől sandított a kísérőre. „Szerencsétlen dolog — gondolta, ha egy idegennel kell végigvánszorogni az utat!” Egyenletesen futottak. Az út tükrét fényesre foncsoroz- ta a permetező eső. — Régen jártam erre — mondta Tóth, amikor mát csaknem kiszáradt a torka a hallgatásban. — Lehet húsz esztendeje is. — Pedig nem nagy az ország — mondta a kísérője. — Igaz. Csakhogy én mindig Pesten fuvaroztam. Újra beborította őket a csend. A bádogtetőn egy-egy kövérebb esőcsepp koppant. Kanyar következett, s ahogy kibukkantak, egy lányt pillantottak meg az út szélén. Két karral integetett a közeledő autónak, Tóthnak megrándult a szemöldöke, nagyobb sebességre kapcsolt. Kicsit kerülnie is kellett, mert a lány annyira belegázolt az útba, reménykedve a sofőr jóindulatában. — Miért nem állt meg? — kérdezte a kísérő. —- Hiszen van még egy helyünk. — Senkit nem veszek fel! — mondta keményen Tóth. — Hogy lehet ennyire szívtelen? — Hagyjon engem békén! „Furcsa szerzet az ember — gondolta Tóth. — Őrizget magában emlékeket, akár a padláson a haszontalan lomot. Ni, most hogy néz ez az idegen! Otthon majd elmeséli, micsoda ócska alak volt a sofőr, aki elhozott!” — Ide hallgasson — szólalt meg —, gondoljon rólam, amit akar Az én dolgom, hogy felveszek-e valakit, vagy sem! — Képzelje magát a lány helyébe! Ilyen esőben ácso- rogni az országúton! — Talán el is tudom képzelni — mondta csöndesen Tóth. Elsápadt, kapkodta az ablakon beáramló levegőt. — Mi baja van? — hajolt hozzá az utasa. — Rosszul érzi magát? — Üljön vissza a helyére! — Tóth fél kézzel fogta a kormányt, a másik kezével visz- szanyomta a kísérőjét. —Még sokáig megyünk együtt, elmondom. De le Is tagadom, ha kell. — Miért? Mesélni fog? — Nem. Ez az igazság. Csak minek azt másoknak is tudni? J71 gy darabig hallgatott. ^ — Szóval ez még negyvenhatban vagy negyvenhétben volt. Alig a háború után. Segédvezető voltam egy régi sofőr mellett. Nagy szó volt akkoriban, örültem, hogy A bírónő, a két ülnök — egyik volt partizán, másik nyugdíjas ápolónő — és a jegyzőkönyvező gépíró lány ülnek a pulpituson, ki-ki maga helyén, a magas ablakok előtt, melyek oly piszkosak, mintha sűrű csipkerongy tapadna rájuk. Először bejönnek mind, aztán a tanú kimegy és marad fel- és alperes. Két aranyos barna gyerek. Piros arcú, egészséges, majd ki csattan mind a kettő. A fiú vasgyúró, a lány bögyös-fa- ros, mégis karcsú, miniszoknyát visel, s emeletes kon- tyot. A fiú hófehér ingben, éj- Eekete gálaruhában, kis fekete szemű dacos magyar kölyök. Szörnyeteg mérges mindkettő. A bíró eldarálja az előző tárgyaláson már kiderült tényeket: Három évi ismeretség után házasodtak össze, három éve. Most az asszony húsz, a férje huszonnégy éves. Tizennégy és tizennyolc éves korukban szerelmesedtek meg. A múlt november 7-én szakítottak. A férj szüleihez tért vissza, mert „a felesége a náluk vendégségben lévő egyik férfivel külön szobába Onent és ott csókolózott”. Az asszony beleszól a felolvasásba: — Mert az Edit nyakát csókolgattad! Visszaadtam! — Nem bekültek ki? kér- £1 a bíró. bekerülhettem valahova, s nem kellett csavarognom mint a hozzám hasonlóknak Egyszer, sötétedés előtt, ezen az úton, egy nő integetett, hogy álljunk meg. De nemcsak a kezével, az egész tes tével, akaratával, mit tudom én! Szóval úgy, mint akinek nagyon fontos, hogy felszáil- hasson. Megálltunk, a sofői kiszólt. — Mit akar, kislány' — A városba kell mennem.. sürgősen. — Na, pattanjon fel — nézett végig rajta a sofőr. Nekem meg intett: — Eredj, segíts neki. — Immel- ámmal kászálódtam, mert akkor is így szemetelt az eső Felsegítettem a lányt, visszamentem, élindultunk. A sofőr vigyorgott. — De soká jöttél? Talán leltároztál? —Pedig fél percig se voltam hátul. Elvörösödtem a gondolatra is. Mentünk egy darabig, egyszer észre veszem, hogy lassít, meg is áll. — Vedd át a kormányt! — mondta erélyesen. — Minek? — néztem rá kábán, — Hallhattad! Mondom, vedd át, ne kérdezősködjél! Nekem más dolgom akadt! — mondta nevetve, s már szállt is kifelé. — Hová megy? — Akkor támadt bennem világosság. — Csak nem.. Mit kotyogsz annyit, mint a félig töltött kulacs? Átveszed a kormányt, ha jelzek, indítasz, meg sem állsz, amíg újra nem jelzek. Ha nem tetszik, tessék, mehetsz, amerre látsz! De, hogy nem lesz belőled sofőr, azt garantálom! — Akaratos, goromba ember volt, a garázsban is mindenki tartott tőle. Odamásztam a kormányhoz, remegett a kezem. Vártam a jelt. Megzörgette a fülke tetejét, Indítottam. Lassan el is feledkeztem mindenről, értheti, hiszen alig volt gyakorlatom a vezetésben, lekötötte a figyelmemet az út. A dörömbölésre riadtam. Gyorsan fékeztem, mint amikor egy gépbe jelzést táplálnak. Még lassítottam, amikor a sofőr már szaladt előre. Beugrott, ellökött szinte a kormánykerék mellől, rákapcsolt. Jó kedve volt, íütyöré- szett. Iszonyodva néztem. — Mit csinált? — kérdeztem sokára, összeszedve minden bátorságomat. Mosolygott — Ellenőriztem a rakományt! Jogom van hozzá, elvégre én felelek érte! — Elágazáshoz értünk, de nem fordultunk a város felé. — Rossz irányba ment! — szóltam rá. Nem válaszolt. Forgalmasabb lett az ú;, szekerek döcögtek előttünk, lassítanunk kellett. Jó darabon csak lépésben haladhattunk. Aztán jó messzire az elágazástól megint rákapcsolt, majd egy fél óra múlva váratlanul megállt. — A fene essen belé, elfáradtam! —■ sóhajtott, akár egy jóllakott ál— Majd talán a tanú! — mondja sokat sejtetően a fiú. — Mért a tánu? — Majd ő megmondja. Egy héten négyszer-ötször volt nálunk, sokszor, mindig, ő tudja! Igaz? — a feleségére néz — Nem! — szisszen a menyecske. A férj grimaszt vág, mély megvetéssel elfordul. A bíró sorolja a szokásos kérdéseket. A fiú a költségéket kész viselni, de névviselést nem enged. — Mért nem engedi? —esi títja a bíró. — A névviseléstől csak kivételes esetekben tiltja el a bíróság. Inkább bé- küljenek ki. Mért nem békül- nek ki? — A kedves nejem azt a kijelentést tette, jobb is. Azi a kijelentést tette, ő is el akar válni. — Pofátlanul hazudsz — mondja kedves piros nejem. — Élettársa van? \ — Nincs. —- Az a lány, akinek a nyakát csókolgatta? — Nem! Fütyülök rá! — És magának? Akivel a konyhában csókolózott? — Semmi, semmi közöm hozzá. Se előtte, se utána. — És azért az egy csőkért válnak el? — Volt más is! — mondja a fiú, sokatmondón. Olyan gúnyos, odatapad az ajka s fogához, alig bírja kifújni a szavakat lat. Cigarettára gyújtott. Fújta a füstöt, én meg gubbasztottam. Hirtelen intett. — Eridj hátra, nézd meg, mi van vele. Megmondhatod neki, hogy leszállhat, majd egy másik sofőr hazaviszi! — Tétovázásomat látva durván rám ordított C’ridj már! — Botladoz- va kimásztam az ülésből. Sohasem gyalogoltam még olyan hosszú utat, mint akkor. a kocsi elejétől a hátuljáig. Felkiabáltam. — Kisasszony! — Csend. Vártam egy darabig, aztán felmásztam. Széttártam a rakományt, belevilágítottam a ládák közé A lány sehol. Percekig álltam mozdulatlanul, bénultan. Remegve lemásztam, visszamentem. Meghökkenve nézte elfehéredett arcomat. — Mi van? — Nincs. — Hogyhogy? — Eltűnt. — Bolondozol? — kérdezte még kötekedve, bár láthatta rajtam, hogy semmi kedvem a mókához. Dermedt csend. Majd hirtelen áthajolt az ülésen, megragadta a karomat. — Akkor meg mire vársz? — Berántott a kocsiba, bőgve indított a motor, nekilódultunk. Fél kézzel fogta a kormányt, a másik, ökölbe szorított kezével az arcom előtt hadonászott. — Utas nem volt! Senkit fel nem szedtünk! Hát láttál te valakit? — Elcsöndesedett, később, mintha el akarta volna hessegetni a gondolatait, maga elé motyogott: Hát persze! Amikor a szekerek közé kerültünk lemászott. Szekérrel ment tovább. Hiszen cammogtunk, akár a sánta csiga! — Hallgatott, majd hozzátette: — Regélem, nem nézte meg a rendszámunkat! — Hetekig vártam, hogy értünk jönnek. De semmi sem történt. Aztán Pestre kerültem ottragadtam. Elhallgatott. A kísérő nem felelt. — Na, mit szól? —kérdezte Tóth. A másik még mindig hallgatott. Tóth egy pillanatra felkattintotta a fülke lámpáját, s oldalra nézett. Az ember elszundított, meg-meg- bicsaklott a feje. Tóth nagyot sóhajtott. Leoltotta a lámpát, nézett előre. — Én még ma is hiszek abban, hogy le tudott mászni és felvette egy másik kocsi — motyogta maga elé. Az elágazáshoz értek. Befordult. Nem is messziről látszottak már a város szélső házai. — Igen? Az első tárgyaláson másról nem beszéltek. — Közös beleegyezéssel: arról volt szó. Akkor nincs értelme kiteregetni a szennyest De ha ő megváltoztatta az, akaratát! — Nem változtattam meg! A bíró gyönyörködik bennük. — November hetedikéig jól éltek? — Fogjuk rá. — Akkor elcsattant, egy csók a konyhában? — Volt más is! — Nem igaz! Hülye vagyi — prüszköl az asszony. A bíró leinti: Várj, most a fiúval foglalkozom. Igazán, mint a tanító néni. — Nézze, egy csók nem lehet válás oka, ha ő nem is akar válni. Tud maga mást bizonyítani ? — Menjünk vissza — fúj a fiú, aprókat szusszant, s felemeli a jobb keze hüvelykujját. — Három éve, karácsonykor esküdtünk. — Felnyújtja mutatóujját is: —június—július—augusztus, szeptember közepéig a tanúval együtt gépkocsivezetői vizsgáAz életben minden lehetséges. Az irodalomban is. Például az, hogy egy regény, melynek se kezdete, se vége melyben okok és okozatok semmiféle kapcsolatban nincsenek egymással — siker- könyv legyen. Jane Bowles írta — két évtizede — ezt a sikerkönyvet. Azóta is élvezik az olvasók, s próbálják megfejteni a kritikusok. Az amerikai írónő „Két tiszteletre méltó hölgy”-e most magyarul is megjelent, az Európa Könyvkiadó gondozásában Gál Endre fordításában. Jó hogy ha késve is, de megjelent, mert sajátos színeket izeket kínál az olvasónak a szerző. A két tiszteletre méltó hölgy emberek seregével ke rül hosszabb vagy éppen csak futó kapcsolatba. Miért azt cselekszik ilyenkor, amit legkevésbé várnánk tőlük? Miért meghökkentő az, ami nem konvencionális? A feleletet az olvasóra bízza az írónő, ám hogy hol s miben keresse, azi nagyon szórakoztatóan, való és lehetetlen sajátos vegyítésével mondja el. Hétféle szeretők Nem a lehetetlent, annál inkább a valót választja műve anyagául a Rómeó, Júlia és a sötétség szerzője, Jan Otcena- sek, fordítója Zádor Margit Az alig 130 oldal: világsiker, Pedig „csak” szerelem. De milyen szerelem! Milyen világban! Az Európa Zsebkönyvek új «kötete a „sötétség” korszakába kalauzolja el az olvasót; a németek megszállta Prágába. Itt, iszony és rémület, emberi nagyság és aljasság talaján szökken szárba Pavel, a diák, s Eszter, az üldözött zsidólány szerelme. Gyönyörű könyv? Az. Megdöbbentő? Az is. Emberi érzelmek mélysége és magassága között száguld az olvasó, s miközben kiszáradó torokkal követi a történet hőseinek sorsát, már nem is nekik, hanem az embernek, az értelmes világnak kívánja a győzelmet a — sötétség felett. Másként és más világban szeretnek a neves francia lírikus, Georges-Emmánuel Clancier Tétova szeretők-jé- nek szereplői. A mű magyarra fordíttatásával — Pór Judit munkája — az Európa pártra készültem. Azért is kerültünk olyan jó haversági viszonyba. Sokszor járt nálunk. Ö tudja, hogy a feleségemnek már akkor viszonya volt egy illetővel. —■ Te bolond! — nevet, dühösen és keserűen a feleség. — Mikor tudta meg? — Mióta külön vagyunk. Az az illető saját maga mondta nekem, a szemembe. Semmi oka ezt állítani. — Persze, hogy semmi oka, te hülye! — nevet az asszony. — Semmi érdeke — a fiú kivágja magát a kis zavarból. — Ez az egyetlen bizonyítéka? — Saját bátyám látta a konyhában az illetővel. — Aki azonos azzal, akivel már az első nyáron megcsalta? — Nem. Azzal az illetővel egy boltban dolgoztak. — Hol dolgoztak egy boltban? Ki az az illető? Megidézheti tanúnak. — A Zolit? Onnan most nem lehet megidézni, ahol van! — A szeme csak úgy szikrázik a kárörömtől zsí könyvsikert nyújt át az olvasónak, s csak az benne a különös, hogy a műben nyoma sincs semmiféle formai, eszmei különösségnek. Vagy talán éppen a hagyományos ság, az áttetsző tisztaság emelte sikerré? A lírikus prózaíróként is költő maradt: megkapó szépséggel ábrázolja azt a szerelmet, mely csak egy van az ember életében. A táj romantikus: a tengeren sikló majd hányódó hajó, s a sziget, a maga máshoz nem hasonlítható zártságával. Az érzelmek — végleteiket tekintve, hevületüket nézve — ugyancsak romantikusak. S mégis, semmi papír ízű nincs ebben a tökéletes szerelemben; ezzel magyarázható a — jogos — siker. Korok és kor társak Az Európa újdonságai közül kiemelt negyedik könyv szerzője is lírikus, akitől most szintén prózát olvashatunk Rab Zsuzsa fordításában. Marina Cvetajeva sajátos és tragikus alakja volt a huszas évek orosz irodalmának, majd részese a furcsa emigrációnak, amely egyszerre volt menekülés és visszakivánkozás Fogoly lélek címmel kötetbe foglalt nyolc hosszabb írása személyes vallomás és művészi vívódás nemes anyagát ötvözi. Korok — a forradalom előtti és utáni Oroszország, a harmincas évek emigránsainak világa — és kortársak — Mandelstam, Belij és mások — vonulnak el az olvaso előtt, s megismerésükkel egyetemben a szerző is föltárulkozik a kutató tekintet előtt. Érzékeny, a világ apró dolgait is ezerféleként megvizsgáló, magába fogadó, s újraformáló művész volt Cvetajeva; a kötetbe foglalt válogatás — E. Feher Pál munkája — méltó tiszteletadás emlékének. ,Jllj! Ki voltál?** Tiszteletadás a Szépirodalmi Könyvkiadó egyik újdonsága is, a negyedszázada megjelent, s most ismét közreadott megrázó Pincenapló. — Mért? Hol van most? Katona? — Nem. A vicces házban van. — Hol? Mi az a vicces ház? — Diliház. — Alkoholelvonón? vagy elmeosztályon? — Felelj no! Te tudod! — pofonra áll a keze, leküzdi magát, a bírónőhöz fordul, árulkodó hangon: —• Fél évi házasság után már egy ilyennel foglalkozott! — Ne hülyéskedj! — az asz- szony nevet is, dühöng is. — De maga erről múlt november hetedikéig hallgatott? — Csak aztán tudtam meg. Mindig a férj tudja meg utoljára a disznóságot. Mikor kirobban valami, akkor már mindenki mond neki valamit — Bolond vagy. — Maga azért akar válni mert meg akar nősülni? — Míg élek, többé nem. Nincs szándékomban többé Hogy a kedves nejem megint megcsaljon? — Tisztára bediliztél! — Mondja, november hetedikéig maga úgy érezte, szereti a feleségét? Nagy Lajos az ostrom alatt, bombák, gránátok robbanása közepette rótta füzetébe a sorokat. Tényeket, szigorúan csak tényeket írt le, de ezzel magát az embert. A bújkáló zsidólányt, az utcai kivégzésekkel viccelő — „Állj! KI voltál?” — ostobát, a kívülről még pöffeszkedő, belül mái reszkető nyilast, s persze, önmagát, az írót, aki várja azt, amiért hosszú éveken át küzdött : a más világot, a szabadságot. Akárcsak a Pincenapló, kor- dokumentum a Szépirodalmi másik újdonsága is, ám egészen másfajta korról vall, s más hangnemben. Hámos György: Van-e viszonya? című kötete semmi máshoz nem hasonlítható olvasmány. Egyszerre komoly és nevettető, csevegő és elgondolkoztató. Látszat-könnyed, s önmagát gúnyolva elmélyedő. Semmi előtt nem esik hasra, s éppen ezért mindenhez tisztelettel közelít. Mármint ami érdemes a tiszteletre. Mert Hámos — aki sajátos színt képvisel a kritikai életben — semmit nem gyűlöl úgy, mint az üres fontoskodást, a hangos sem- mitmondást. Ezt tűzi tollhegyre, akár a film, akár a televízió, a sport, bármi a téma. Jól szórakoztunk? Igen. Gondolkodóba estünk ? igen. S a kettő együtt: szerző és olvasó viszonya. Sikeres viszonya kincset kínálva A kiadó újdonságai közül kiválasztott harmadik könyv szerzőjét aligha kell bemutatni bárkinek: Boldizsár Iván népszerű, közismert ember idehaza. Külföldön is. A magyar kultúra utazó követeként emlegetett író, újságíró. Az angyal lába című köteteben tíz esztendő cikkeiből, tanulmányaiból válogatott. A magyar szellemi kincs külföldi kínálásának tapasztalatait foglalja össze, szórakoztató útirajzot ír, néhány oldalon képes elénk varázsolni Brazília tájait s embereit... Jó ízű olvasmány tehát a testesebb — majd’ hatszáz oldalas — kötet, de ami sokkal több ennél: közös dolgaink új ragon-: dolásának, értékeink igazi súlya felismerésének elősegítő- je. M. O. — Igen. — És utána már nem? ■— Pontosan. ■— Mért volt maguknál vendégség ? — Házibuli. Nem dolgoztunk, hát házibuli volt. — És sokat ittak. — Nem mondhatnám. Három liter tíz embernek? Még ők mentek aztán borért. De nem hoztak. — Ezért haragudott meg rá? A fiú kicsit az asztalra csap: — A kedves nejem leült a konyhában csókolózni. — Kölcsön kenyér visszajár! Nyitva volt az ajtó. hogy láthasd! De te nem láttad, mert az Editet birizgáltad! — Én senkit nem birizgáltam. A kedves nejem alaptalanul Védekezik. — Nagyon szerette maga a feleségét? Hallgat, vállát vonogntja, nehezen nyögi ki: — Hát igen. — És a szülei szeretik ót? — Nem szeretnek! Ellenem uszítják! — Azt ne mondd! Se rá-* se lebeszélni nem hagyom magamat. De te soha nem jöttél anyámhoz látogatni, öt gyerek közt én vagyok a legfiatalabb és miattad félévekig nem láttam anyámat — Mert ők nem akarnak engem! Móricz Virág; EQY CSÓK CSAK
