Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-29 / 75. szám

Vasárnapi melléklet N emzedékváltás falun E negyedszázad hazánk gazdasági-társadalmi struktúrájában gyökeres fordulatot hozott, megszülte a technika forradalmát, életközelségbe került a szo­cializmus falun, lerombolta a földéhség illúzióit, rom­ba döntötte a magántulajdonra esküsző eszméket, szel­lemileg is felszabadította a földművelő népünket, új, igazi, a boldogulását egyedül biztosító kollektív gaz­dálkodás-gondolkodás útjára vitte a falut. Egy szörnyű háború szenvedései után, az új világ törvényszerűségeinek parancsára vertek karót az ezer­éves per oly sokszor kisemmizettjei, cselédek, béresek, kisemberek a kommunisták biztatására, s indult meg az erjedés a magyar falvakban, mely igazán a mező- gazdaság szocialista átszervezésével öltött i rsadalmi méreteket. Igazi forradalom volt ez. Hadüzenet minden elavultnak, a régi gondolkodásmódnak, a zsugoriság­nak, a falu társadalmi megosztottságának. De önvívó­dás is volt. Egy falusi nemzedék önvívódása, megküz­dése saját magával. Választás a régi és az új. még is­meretlen életmód között. Sikeresen küzdött meg ez­zel az a nemzedék, amelyik 45-ben földet osztott, kéz­zel vetett, verítékkel művelte a végre megkapott ősi földet, tanult, eszmélt, gondolkodott, s az első vonal­ba állt akkor is, amikor a szocialista nagyüzemek életre hivatásáról kellett dönteni. E derékhad volt az ősapákat követő első új nem­zedék, amelyik eljutott a felismerés folytán a szo­cializmus eszméjéig. Belőle kerültek ki a hatelemis tsz-elnökök, agronómusok, brigádvezetők is, az ő szor­galmuk és kétkezi munkájuk, az egyéni földeken szerzett tapasztalataik felhasználásával kezdték el a nagyüzemek, a termelőszövetkezetek irányítását. Ne­kik köszönhető, hogy olyan sok szinte már-már meg­oldatlannak vélt gondot, problémát sikeresen megol­dott a magyar mezőgazdaság. De az élet nem áll meg. Rohanó a tempó, gyors a lüktetés, s aki a haladás, fejlődés pulzusát nein tudja érzékelni, elmarad. Az első nemzedék, az első derékhad kissé elfáradt. Megtette a magáét, s ezért minden elismerést megérdemel. Teljesítette történel­mi küldetését. De ugyanakkor az ők nyomdokain, e huszonöt esztendő eredményeként és hatására .már fel­nevelődött ^ és nevelődik-egy új nemzedék, amely hi­vatva lesz tovább folytatni elődei munkáját. A szocializmus felépítése, a mindennapok forra­dalma követeli meg a nemzedékváltást. Ez egy újabb forradalmi lépés lesz, mely most van kibontakozóban. De mi is a nemzedékváltás? Valóban a nemzedékek egymásutániságát értjük ez alatt? Igen. Elsősorban ezt, de ennél sokkal többet. Értjük azt, hogy az új falusi nemzedék, a már tanultabb tsz-vezetők, ag­rárszakemberek százai, a szakmunkások stb átveszik az előző nemzedék tudását, gazdag tapasztalatait, jó módszereit, felhasználják mindazt, ami segíti a fej­lődést. Mert a nemzedékváltás falun, szerszámok váltá­sa, életmódváltás és gondolkodási reform is. Eljutot­tunk a vasekétől a kombájnokig, a kémiai tudomá­nyok vívmányainak alkalmazásáig, áz élelmiszer-gaz­daságok, kombinátok kialakításáig. De a nemzedék- váltást, ezt a folyamatot követeli meg a technikai forradalom a mezőgazdaságban, a termelőerők fej­lődése és kihasználása, de főképpen a mezőgazdasági üzemeink iparosodása. Persze mindez csak eszköz. Eszköze annak, hogy a céljainkat elérjük, gyorsab­ban haladjunk előre az egységes szövetkezeti paraszt­ság kibontakoztatásáért, még fejlettebb alapokra he­lyezzük a munkás-paraszt szövetséget. Ezek új módon gondolkodó emberek sokaságát igénylik falvainkban. Ez a folyamat megindult. Üj szakmák születnek a mezőgazdaságban. Régen a ló, az ökör, a vaseke volt a jelképe a magyar mezőgazdaságnak. Ma már a gép, a kémia. És ez a jelképe mindinkább a mai fiatalságnak is. Nem véletlen ezt tudva, hogy Szabolcs-Szatmár közös gazdaságaiban az 1968-ban 10 ezer új belépő közül 23 százalék volt a húsz éven aluli fiatal. Ez is mutatja, hogy az új. a második generáció mind­inkább otthonra talál falun. Csakhogy ezt a nemze­dékváltást siettetni kell. Elősegíteni minden termelő- szövetkezetben. Ritka még, hogy egy-egy iskolai év­zárón képviselteti magát a termelőszövetkezet elnö­ke, páfttitkára, azok a vezetők, akiken elsősorban múlik, hogy ne csak megismertessék, hanem meg is szerettessék a végzős fiatalokkal a mezőgazdaságot, s beszámoljanak nekik azokról a lehetőségekről, amelyek várják őket. Két évvel ezelőtt még alig ezer szakmunkástanuló volt a megye termelőszövetkezeteiben. Sokkal többet igényelnek a gépek, a fejlődés, olyan fiatalokat, akik tanulnak, akik szakmát szereznek, akik azt a terme­lési hadsereget képezik, amelyet jól képzett vezérkar, a technikusok, agrármérnökök irányítanak. Van bi­zonyos aránytalanság, ellentmondás ebben. Igaz. hogy ma már nem egyedi, amikor tsz-ek ösztöndíjat ala­pítanak, egyetemistákat nevelnek. Egy-egy járásban 100—200 az egyetemet, főiskolát végzett szakemberek száma. Duzzad bennük a tenniakarás, s bizony már tapasztalni a sorbaállást. Váltásra várnak a vezetés­ben is. És ezt is az élet, a fejlődés követeli meg. Igényli hogy bízzunk bennük, bátrabban léptessék elő á fiatalokat, mert a jövő az övék, az új nemze­déké. Felszabadulás utáni negyedszázadunk fejlődése egy új korszak kezdetét indította el. Leraktuk falun is a szocializmus alapjait. Nemcsak a gazdaságban, hanem a gondolkodás világában is. Most újabbat kell lépnünk. Ez már a derékhadnak, annak a nem­zedéknek a tapasztalataira építve következhet el. me­lyet az új nemzedék vált valóra. Farka» '< f BEREGI HlMES Hammel Wzsef Jüfv. Beszélgetés egy fiatalemberrel A fiatalember, aki jóval a második világháború után született, azzal állt elém hogy két ilyen egymástól tá­vol eső nemzedék, mint az övé meg az enyém, nem ért­het egyet egymással semmi­ben. Más az erkölcsi felfogá­sunk, más a tudományos vi­lágképünk, más a művészet­ről vallott felfogásunk; min- denekfelett pedig mások a2 emlékeink meg a reményeink, és ez az ellentét nem hangol­ható össze. Nem tagadhattam, hogy van ebben valami igazság. Az én nemzedékem az első világ­háború alatt született, s ha emlékünk nincs is róla, meg az azt. megelőző „békebeli bé­kéről’', neveltetésünknél fog­va mégis megtapadt bennünk valami a „császári és királyi” légkörből, abból a langyos at­moszférából, amelyre legjel­lemzőbb az a tudat volt, hogy a sorsunkat nem magunk in­tézzük. A társadalom egy nagy gépezet, amelyben minden a helyén van, a gazdag gazdag, a szegény szegény, a politi­kát politikusok intézik, a polgárok ügyeit pedig a hiva­talok, nekünk épp csak el kell végeznünk a napi mun­kánkat, egyébhez nincs kö­zünk. Nem a mi szemléletünk volt hanem apáink nemzedé­kéé, asz első 'ÄSghäbeend előt­ti felnőtteké — tehát mi eb­ben a szellemben nevelked­tünk, és ez ellen lázadtunk. A világháború felnyitotta apáink szemét, látták, hogy a nagy gépezet nem is működik olyan automatikusan, mint hitték, de a következtetéseket már mi vontuk le. — Es mi volt ez a követ­keztetés? — kérdi kissé meg­vetően Laci, a mai fiatal­ember. — Természetesen az, hogy a nagy gépezetben, a társada­lomban, mégsincs minden a maga helyén, és hogy nekünk is közünk van a sorsunkhoz. — És a kezetekbe vettétek? Ezt már olyan gúnyosan kérdezi, hogy bennem is fel­megy a pumpa. — Ha azt hiszed, ez olyan egyszerű, nagyon sok keser­ves csalódás fog még érni. Mindenesetre megpróbáltuk. Beleszóltunk a sorsunkba, több-kevesebb eredménnyel. — A több az volt, hogy ki­tört a második világháború És mi volt a kevesebb? — Nézd Laci, azért ilyen egyszerűen nem varrhatod nyakunkba a világháború elő­idézésének személyes felelős­ségét. Biztosíthatlak, hogy én épp oly kevéssé áhítottam a másodikat, mint te a harma­dikat. És ha ne adj isten megéred a harmadik világ­háborút, sőt túl m éled, na­gyon határozottan fogsz til­takozni az ellen, hogy te akar­tad. — Éppen az a különbség a nemzedékeink közt, hogy mi felismerjük a személyi fele­lősség és a közösségi felelős­ség elválaszthatatlanságát. — Szép. De tudod mit, na­poljuk el ezt a vitát arra az időre, amikor csakugyan vál­lalsz valami felelősséget. Mert egyelőre nem vállalsz, csak követelsz. — Igen, mert ti nem hagy­játok... — Ez az. Látod, a mi fia­talságunk idején is volt ilyen ti, akik nem hagyták... És íme, máris áthárítod a felelőssé­get: ti... De legyen szabad fel­hívnom a figyelmedet, hogy amit te nemes egyszerűséggel „ti”-nek nevezel, az két rész­re bontható. Egyik része a tár­sadalom irányító szervezete, amelyben nekem ugyanannyi­ra van vagy nincs szerepem, mint neked. Másik része el­lenben valóban mi vagyunk, ha úgy tetszik: az idősebb korosztály. És ne vedd rossz néven, ha úgy gondoljuk, hogy a mai társadalomnak mi ugyanúgy részesei vagyunk, mint ti. Gondolkodott egy sort Laci, aztán ügyesen csavarintott a szón. — Persze, részesei vagytok. C&akhogy ti már kifelé men­tek belőle, ezért aztán nem akartok változtatni rajta. Be­leültetek kényelmesen, és most sehogy sincs ínyetekre, ha mi a magunk feje szerint akarunk élni. Nem volt könnyű erre vá­laszolni. Hogy nem akarunk változtatni rajta? Ezt nem merném ilyen határozottan állítani. Mindenesetre nincse­nek már olyan rózsás remé­nyeink, mint Laci korában voltak. Az igényeink is sze­rényebbek: nem akarjuk egyik napról a másikra megváltani a világot — mert ha akarnánk is, úgysem lehet. Ezt nem mondom Lacinak, nem is hin­né, meg minek csillapítsam ifjonti bizakodását — amiből őszintén szólva kevesebb van benne, mint amennyit szíve­sen vennék. Beleülni beleültünk, ha nem is olyan kényelmesen, mint Laci gondolja. Isten őrizz, hogy elmondjam neki, milyen nehezen. Ezt állják a legke­vésbé, a mi kényelmetlensé­geinket. — Felteszem, hogy nem irigyled — mondtam óvato­san. — És valami kényelem nektek Is jut belőle, nem? Bizonytalanul ingatta a fe­jét, nem nagy meggyőződés­sel. — Azért jó íej vagy — mondta végül, némi leeresz­kedéssel. — Eljöhetek máskot is? Ebben maradtunk, jöjjön. Till ii fa»

Next

/
Oldalképek
Tartalom