Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-03 / 52. szám

f. afdat

KW.ffT MAGYARC'TIST'IG

197ft március S.

GORKI/:

LENINRŐL

Külpolitikai összefoglaló

i! Becs a választások után W. Tárgyalások Londonban és Berlinben Ilii Smith köztársasága

Hosszú ideig a politikai augurok a szocialista párt győzelmét jósolták, az utóbbi időben azonban egyre inkább a néppárt javára látszott eltolódni a mérleg. Ezért némi meglepetést keltett a vasárnapi ausztriai választások eredménye. Ha nagyon pici többséggel is, de a szocialisták győztek (81 mandátumot nyertek a néppárt 78 mandátumával szemben).

Ilyen csekély többséggel kormányozni úgyszólván lehetetlen. Ezért — bár most hosszas tárgyalásokra, alkudozásokra lehet számítani az új kormány megalakítását illetően — az a legvalószínűbb, hogy ismét az 1965-ben megszűnt kormányforma jön lét-» re Ausztriában: a nagykoalíció. Ha így történik, valószínű, hogy — a 3 mandátu- mos többség alapján ■— a szocialisták kapják a kancellári (miniszterelnöki) tisztet, ugyanakkor elképzelhető, hogy a külügyminiszteri széket viszont a néppárt tartja meg.

örvendetes mozzanata az osztrák választásoknak, hogy Adolf von Thadden nyugatnémet neonáci vezér osztrák „sógorai”, az osztrák neonáci nemzeti demokrata párt jelöltjei, akik most először indultak választásokon — mindjárt súlyos vereséget szenvedtek. A szavazatoknak mindössze 0,1 százalékát tudták összegyűjteni.

Európában maradva, figyelemre méltó eseményekben bővelkedett még a hétfői nap. így nem hagyhatjuk említés nélkül Willy Brandt kancellár Londonba érkezését. Lévén Brandt pártja éppen úgy, mint Wilsoné, a második Internacionálé tagja, a közeledés London és Bonn között kézenfekvő. Brandt a hatok között szószólója és szorgalmazója Anglia felvételének a Közös Piacba és most is kijelentette, támogatja ezt a tendenciát, erről is konkrétan tárgyalni kíván Londonban.

A hétfői nap egy másik európai eseménye legalább ilyen érdekes és fontos, ha a részvevő személyek kisebb rangúak is. Ulrich Sahm, a bonni kancellári hivatal igazgatója elutazott Berlinbe, hogy dr. Gerhard Schüssler- rel megkezdje a Stoph— Brandt találkozót előkészítő tárgyalásokat. Most dolgoznak ki minden előzetes technikai részletet, hogy a valószínűleg már márciusban sorra kerülő magas szintű

találkozás útjáböl minden akadály elháruljon.

Vasárnap éjfélkor, vagy ha úgy tetszik, a hétfői nap első órájában Rhodésia hivatalosan köztársasággá nyilvánította magát. Ezzel befejeződött! az 1965 novemberében megkezdett „elszakadási” folyamat Angliától. London persze — miként a 65-ös egyoldalú függetlenedést sem —> úgy a mostani köztársasagot sem ismeri el, ez azonban aránylag kevéssé zavarja Salisburyt. „Rhodesia jelenleg sokkal erősebb politikai, gazdasági és erkölcsi vonatkozásban, mint 1965-ben, a köztársaság egyoldalú kikiáltásakor” — jelentette ki lan Smith miniszterelnök. Sajnos, hivalkodó kijelentésében sok igazság van, mert az erőtlen és milliószor kijátszott „gazdasági szankcióknak” nem sikerült megrendíteniök a fajvédő rezsimet. A felelősség Londont és a többi nyugati hatalmat terheli elsősorban. Miként az afrikai lapok rámutatnak: a Rhodé- siai Köztársaság, törvénytelen kikiáltása egyenes következménye annak az elnéző politikának, amelyet a nyugati hatalmak tanúsítottak a Smith-rezsim iránt.

2*

Tagas, kényelmes lakásban ebédeltünk, a kanárikalitkákat ízlésesen hímzett terítőcskékkel takarták lé, s a karosszékek támláihoz is hímzett terítőcskéket tűztek, hogy a vendégek tarkója ne piszkítsa be a huzatot. Körös-körül minden nagyon szolid és biztonságos volt. valamennyien ünnepélyesen ettek, és ünnepélyesen mondogatták egymásnak:

— Mahlzeit. (Egészségére)

Ezt a szót nem ismertem, de tudtam, hogy a francia mahl jelentése rossz, a német zeit-é pedig idő, tehát: rossz idő.

Singer két ízben is így ne-' vezte Kautskyt: „az én romantikusom.” A sasorrú Be- belt meglehetősen önteltnek találtam. Rajnai bort ittak, meg sört: a bor savanyú és langyos, a sör viszont jó volt; az orosz forradalomról meg a szociáldemokrata pártról szintén savanyúan és lenézően beszéltek, a magukéról, a német pártról viszont esupa szépet mondtak : általában körös-körül mindenből önelégültség

áradt, úgy éreztem, még a székek is elégedettek, mert a vezérek tiszteletre méltó lágy testrésze nehezedik rájuk.

A német párttal tóit egy „kényes” ügyem: egyik tekintélyes tagjának, a később ugyancsak híressé vált Parvusnak a Znanyije kiadó meghatalmazást adott az Éjjeli menedékhely színházi tantié- hrejének átvételére. Ezt a meghatalmazást 1902-bén. Bzjetiíözáapölban,, a pályaudvaron kapta Parvus, aki illegálisan érkezett oda. Az általa megkapott összeg felosztási aránya ez volt: az

egész összeg húsz százalékát ő kapja, a maradék egynegyed részét nekem, háromnegyed részét pedig a szociáldemokrata pártkasszának kell átadnia. Parvus természetesen ismerte a feltételeket, sőt lelkesedett értük. Négy év alatt a színdarab bejárta Németország minden színházát, s csak

Berlinben több mint ötszáz- szőr adták elő: Parvusnál

véleményem szerint százezer márka gyűlhetett össze, ö azonban pénz helyett egy levelet küldött Pjatnyicki.j- nak. a Znanyijé-hez: kedélyesen közölte, hogy az egész összeget olaszországi útjára költötte, amelyet egy fiatal hölgy társaságában tett. Minthogy ez a minden bizonnyal igen kellemes utazás engem személy szerint csak egynegyed részben érintett, feljogosultnak éreztem magam, hogy a német part központi bizottsá gának figyelmét felhívjam a fentmaradó háromnegyedre Ladizsnyikov útján hívtam fel a figyelmüket. A központi bizottság közömbösen vette tudomásul Parvus utazását. Utóbb hallottam, hogy Parvust megfosztották bizonyos partrangoktól; őszintén szólva, jobban szerettem volna, ha megcibálják a fülét. Még később, Párizsban mutattak nekem egy nagyon szép leányzót, illetve hölgyet, és közölték, hogy ő utazott Parvusszal.

„Drágaságom" — gondoltam magamban —, ó, be drága vagy."

Berlinben láttam Irodalmárokat, képzőművészeket, mecénásokat és egyéb embereket : csak az önelégültség és öncsodálat fokozataiban különböztek egymástól.

Amerikában nagyon gyakran találkoztam Morris Hill - quittel. aki New York polgármestere vagy kormányzója akart lenni; az öreg Debsszel, akj magányosan és fáradtan üvöltött mindenkire és mindenre — éppen akkor hagyta el a börtönt —, sok mindenkit és sok mindent -.láttam, de- egyetlenegy olyan emberrel sem találkoztam, aki megértette volna az orosz forradalom egész mélységét, s mindenütt éreztem, hogy csak „az európai élet sajátos megnyilvánulásának” tekintik, amely megszokott jelenség egy olyan országban, ahol — „a szocializmussal rokonszenvező” egyik handsome ladyt (csinos hölgyet) idézve — „mindig vagy kolera, vagy forradalom van.”

Az az ötlet, hogy Amerikába utazzam, és a „bolsevikok” kasszájának pénzt szerezzek, Leonyid Kraszin- tól származott. Titkáromként és előadásaim szervezőjeként Vaclav Vorovszkíjnak kellett volna velem utaznia, ő jól tudott angolul, a párt azonban valami más megbízást adott neki, s Burenyin utazott el velem, a bolsevik Központi Bizottság harci csoportjának tagja; ő „nyelv nélkül” jött. csak útközben es a helyszínen látott hozzá a tanuláshoz. Az eszerek, megtudván, milyen céllal utazom, ifjonti élénkséggel kezdtek érdeklődni utazásom iránt; még Finnországban felkeresett Csajkovszkij meg Zsitlovszkíj, és azt ajánlották, hogy ne a bolsevikoknak, hanem „általában a forradalomnak” szerezzek pénzt. Ezt visszautasítottam. Ekkor a „Nagymamát” (az eszer J. K. Bresko-Breskov- szkaja illegális neve) küldték ki, s így az amerikaiaknál két ember jelent meg, akik egymástól függetlenül, egymást elkerülve gyűjteni kezdték a pénzt, szemlátomást két különböző forradalom céljára: azt , kitalálni,

hogy ezek közül melyik a jobb, a megbízhatóbb, az amerikaiaknak természetesen nem volt sem idejük, sem kedvük. A „Nagymamát” úgy latszik, már korábbról ismerték, amerikai barátai jó reklámot csináltak neki, énmiattam pedig a cári nagykövetség botrányt rendezett. Az amerikai elv- társak szintén csak „sajátos és sikertelen ügynek" tartották az orosz forradalmat; kissé „liberálisan” kezelték a pénzt, amit a tömeggyűléseken gyűjtöttem; egészében véve nagyon kevés dollárt szereztem, alig tízezret. Ügy határoztam, hogy az újságoknak is „dolgozom”, de Amerikában is akadt egy Parvus. Egyáltalán utazásom nem sikerült, de ott írtam meg Az anyá-t, s ez a tény is megmagyarázza e könyv néhány „melléfogását”, fogyatékosságát.

(Folytatjuk)

DIÁKTÜNTETÉS R0MÄBAN. Az olasz fővárosban folytatódnak az egyetemi zavargások. Képünkön: baloldali diákok felemelt ököllel tiltakoznak a re lóri be • hozások ellen. <K*let-Magyarorszég telefotó)

Gerencsér Miklós.*

fekeée- tét

2,

Halkan morgott a kétéltű személykocsi alapjárata, a műszerfal számlapjairól gyér, hideg röntgenfény sugárzott az utastérbe és a sofőr SS- katona bőrkesztyűs keze úgy aludt a volánon, mintha ezer esztendeje nem változott volna a mozdulata. Kint anyaggá nehezült a késő őszi éjszaka, sötétje tömör volt, mint a Gestapo villája, vagy a mozdulatlanul álló őr a kapu előtt. Bizonytalan félelem hidege járta át Faragó Bélát. Nem értette, mit keres hajnali negyed négykor a kétéltű jármű jobb hátsó ülésén, miért riasztották fel éjfél után kellemes ágyából, hogy egy hipnotizált holdkóros reflexeivel átjöjjön vármegyeházai lakásáról ide az Andrássy út 12-—

14-be, a Gestapo parancsnokságára, SS egyenruhába öltözzön, s kiszolgáltatottan várja, mit tartogat számára az a cseppet sem kellemes éjszaka.

Nehezen kászálódott a sofőr mellé Schultz őrmester, súlyától rugózott a kocsi, miközben elígazgatta ültében gumírozott köpenyét. A kétéltű mögött berregni kezdett a teherautó motorja. „Beszállni !* —- hallatszott a futtából elhadart parancs és Faragó ráismert a hangról Szénási Józsefre, a Gestapo összekötőjére, aki nemsokára melléje ült. Szenvtelen hangon beszélt a sofőr tarkójához:-i- Síkos az út. Negyven kilométeres sebességet kérek. Indulás.

Már, nem tudta letagadni maga előtt Faragó, hogy fél Meglepő helyzetére semmi elfogadható magyarázatot nem talált. Hova viszik és főképp miért? Schultz őrmestert jól ismerte, mint az operatív szakasz parancsnokát, Szénási József Gestapo-összekötővel

meg éppenséggel pertu barátságban volt, mégis úgy kezelték, mintha itt se lenne a kocsiban. A legrosszabb is megfordult a fejében, a gondolattól hűlni kezdett, gerincében a velő, de aztán legyűrte rémületét --- miért öltöztették volna SS-egyenruhába. ha ki akarják végezni?

Nem ismerte ezt a vidéket. Azóta, hogy október közepén Győrbe került, ritkán hagyta el a várost, mint a Nemzé- U Számonkérő Szék polgári felderítésének helyettes megyei parancsnoka.

Nem vagy álmos? — kérdezte tőle gyanús rokon- szenwel Szénási.

Megrezdíilt, mint a gyenge háló a szél érintésére.

— Cseppet sem... Hova megyünk tulajdonképpen ?

Szénási a sofőr tarkóját nézte.

— Számodra teljesen mindegy Rád csak annyi tartozik, hogy jelen légy. A többi a mi dolgunk. Inkább aludj egy ki csit, van még néhány percünk..

Faragó nem tudott megbirkózni képzeletével. Látta magát levetkőztetve egy gödör szélén.

A kétéltű személygépkocsi megállt, a templomóriás roppant támfalai mellett. Mögéje gurult óvatos-lassan a teherautó. aztán megszűnt a motorok lüktetése. Várakoztak néhány pillanatig a tökéletes csendben, majd Szénási a kilincsre ejtette kezét

— Te itt maradsz a sofőrrel — parancsolt Faragónak. —- Őrmester, felkészülni. Semmi zaj. Azt akarom hinni, hogy mezítláb járnak a katonák. Mozgás.

Schultz őrmester egyszerre pattant ki a kocsiból Széná- sival, mindketten nyitva hagyták maguk mögött az ajtót.

Mintha teljesen egyedül lett volna a sofőr, közömbös arccal becsukta az ajtókat. Dolga végeztével újra szoborrá dermedt, Faragó nézhette tovább a frissen nyírt tarkót. Teljesen valószínűtlen volt fél

nappal ezelőtti önmaga, a fölényes vallató, aki az erő, az idő, a helyzet uraként latolgatja, melyik áldozatát kötözhesse a székhez kihallgatás előtt. Bizonyosra vette, soha többé nem lesz módja belefáradni a kihallgatottak pofozásába. Kiírthatatlanul emésztette a rettegés a szörnyű gyanútól, hogy a Gestapo tudomást szerzett titkáról...

— Milyen falu ez? — próbálta beszélgetésre bírni a sofőrt.

Nagy sokára és kelletlenül válaszolt a fiatal katona.

— Csak térképről ismerem. A nevét elfelejtettem.

— Kiszállok egy kicsit levegőzni.

— Itt is jó a levegő.

Faragó ebből megértette.

hogy tanácsosabb hallgatnia.

Odakint fojtott zajok kászálódtak a sűrű sötétbe, óvatos berregéssel indult be a teherautó motorja. Szénási épp olyan titokzatos zordsággal ült vissza helyére, mint ahogy húsz perccel korábban eltűnt. Schultz őrmester géppisztolyát az ölébe fektetve fészkelte magát a sofőr melletti ülésre.

— Irány a Rábca-part hangzott feszes kiejtésű parancsa.

Sokáig tartott, amíg lassan, tompa bugással keresztülhaladt a két gépkocsi a hosszú falu kacskaringós utcáin.

Faragó azt hitte, a táj síri borultsága növeli riadalmát, s nem jutott eszébe, hogy éppen előlük bújik a föld alá a maradék vigasz. Beléje sugárzott félénken a nagyón tá- völi emlék, amikor ott állt a

szegedi vásártéren és a kalandvágy ellenállhatatlan rohamában felkéredzkedett a német gépkocsioszlopra.

Autózni, autózni! Szívni a részegítő benzinfüstöt, repülni soha nem látott tájakon át, idegen országok felé rohanni és ha ez teljesül, nem sajnálja az árát, legyen bármekkora. Csak az utazás élvezetére gondolt, soha nem hitte, hogy a gurulás, a motor monoton duruzsolása őrjítővé képes fokozni a halálfélelmet.

— A híd előtt megállni — parancsolta szokott feszességével az őrmester.

Faragó várta, mikor szólnak rá az általa is annyiszor mondott rémületes egykedvűséggel: kiszállni. De a Gestapo összekötője nem szólt hozza. Gyorsan kipattant a kocsiból Schultz őrmesterrel együtt.

Ekkor már lábdobogás, kiabálás örvénylett a teherautó körül. Ütések zuhantak, nyögések visszhangja szakadt fel nyomukban és a zajokból elő- e’őharsant Schultz őrmester káromkodása. Ez mind ismerős volt Faragónak, idegszálaiból kiolvadt a fagy, megint élni kezdett.

Minden úgy történt, ahogy benne élt az éjszakai kivégzések emléke. Faragó Béla, a vált önkéntes SS-katona pontról pontra követni tudta a kivégzést, eközben semmivé pá- rolgott az előbb még zsigeribe markoló halálfélelem Visszazökkenve megszokott természetébe, gyakorlottan számlálta a lövéseket és meg állapította, hogy körülbelül tíz személlyel végeznek.

Neszezés következett, s a szakasznyi SS-katona körvonala is előrajzolódott.

Szénási az út kövéhez döngette csizmája sáros talpát, csak azután ült vissza a kocsiba. Hanyag pillantást vetett karórája foszforeszkáló számlapjára— Négynegyvenöt. Minden rendben történt. Rá lehet gyújtani. Indulás.

Faragót is, az őrmestert is megkínálta cigarettával. Épp akkor lobbant az öngyújtó lángja, amikor átgurultak a Rábca hídján.

— Még most sem vagy álmos? — kérdezte Faragótól a szívélyes Gestapo-összekötő.

Faragó Béla immár a Nemzeti Számonkérő Szék politikai nyomozójának lélekjelenlétével válaszolt.

— Egészen addig fog gyötörni az álmatlanság, amíg el nem árulod, hogy miért kellett veletek jönnöm.

— Elvégre a nevedben csináltuk — világosította fel magától értetődően Szénási. — Úgy gondolom, helyes lenne megemlíteni a Nemzeti Számonkérő Szék szokásos jelentésében. Tehát: a polgári felderítés elfogott Lébény kézségben nyolc bujkáló magyar katonatisztet. Szóltál?...

Meglepetten kapta fel a fejét Faragó a figyelmes kérdésre.

Nem... Dehogy... A jelentésben benne lesz, evidens...

Megnyugodva gondolta: tétovábbra sem gyanítják róla, hogy ő, a nyilasok politikai nyomozója — az SS szökevénye. Más nem érdekelte és már csak Szénási rossz cigarettájától volt keserű a szája.

(Folytatjuk