Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-14 / 62. szám

I étié irftlilT-MASYARÖRSZÄ© 1970. március IC Világgazdasági kommen tár Mozgás a Közös Piacon A hágai közös piád csúcs- értekezlet valóban beolajoz­ta a Közös Piac gépezetét. Az elmúlt hónapokban jófor­mán minden hétre jutott egy­két fontos tanácskozás az Eu­rópai Gazdasági Közösség új brüsszeli székházában. Külö­nösen jelentősek a legfris­sebb eredmények. Az agrárkérdés rendezése Az elmúlt héten nagyjá­ból rendeződött a sok éves vitát és több válságot is kiváltó agrárkérdés. Mint ismeretes, a lényeges komp­romisszum már decemberben megszületett, ám akkor még nyitva maradt több olyan jkérdés. amely bőven biztosí­tott munkát a földművelés- ügyi és — lévén kulcskér­dés az agrárfinanszírozás — e pénzügyminisztereiknek. A múlt heti megegyezés most már majdnem teljes, bár az olasz képviselő addig nem írja alá a megállapodást, amíg a bor közös piacának ügyét nem rendezik. Előzőleg az olaszok elérték, hogy a hasonlóan nagy vitát kivál­tó dohány ügyében nekik előnyös kompromisszum szü­lessék. Franciaország és Nyugat-Németország febru­árban 40 perccel a tanács­kozás kezdete előtt vonta vissza fenntartásait. A do­hány és a bor volt tehát az utolsó a termékeknek abban a hosszú sorában, amelyben búzaválságok és marhahús­krízisek. meg hasonló ügyek Váltogatták egymást. Az ola­szok azzal érveltek, hogy ha már jelentős mértékben kénytelenek hozzájárulni mág tagállamok mezőgazdaságá­nak támogatásához, akkor legalább ebben a két. szá­mukra fontos cikkben, az 6 érdekeik győzzenek. Az agrárkérdés azonban egyúttal más alapvető prob­lémákkal is összefügg. Köz­ismert, hogy a hágai csúcs- konferencián Párizs az ag­rárrendezést szabta feltételé­ül a brit csatlakozási tár­gyalások megkezdésének. De a hatok mezőgazdaságát tá­mogató közös alap egyúttal a ^Cözos.. Piac „nemzetek fe­letti” irányító szerveinek és azok költségvetésének problémakörét is érinti, vagyis a gazdasági közösség ■továbbfejlesztésének jelle­gét. Másfelől ez a támoga­tási rendszer az egyik leg­főbb akadálya a Közös Piac és a külvilág kapcsolatainak, amennyiben védi és túlter­melésre ösztönzi a hatok drá­gán termelő mezőgazdasá­gát. Éppen az említett do­hány és bor piacrendjébe építettek be először a túl­termelés megakadályozását szolgáló intézkedéseket. Vagyis ennél (a két terméknél már jelentkezik a nagy ag­rárimportőr. Nyugat-Német­ország részéről kifejtett nyo­más, amely távlatilag meg akarja reformálni ezt a fe­leslegeket eredményező rend­szert; a nyugatnémetek a maguk ipari exportját fél­tik. hiszen például az ame­rikaiak a Közös Piaccal folytatott kereskedelmük kulcskérdésének tekintik ag­rártermékeik bejutáséit Nyu- gat-Európába. Egységes pénz? Az agrármegegyezés ntán Brüsszelben napirendre tűz­hették azokat a problémákat, amelyeket az elkövetkezendő években meg kell oldani ah­hoz. hogy a Közös Piac több legyen agrárkasszával ren­delkező vámuniónál. A hat ország külügyminiszterei a napokban kezdték tanulmá­nyozni azokat ’a — rendre több szakaszos — terveket, amelyek az évtized végére megvalósítanák a gazdasági és pénzügyi uniót, amely ak­ként egységes pénzzel is ren­delkezik. Jelen pillanatban még erősen különbözik a francia és a nyugatnémet el­képzelés a gazdasági és vá- lutáris uniók felé vezető útról, arról hogy minek kell elsőbbséget biztosítani; a pénzügyi egység felé teendő lépéseknek, avagy az egyes országok gazdaságpolitikája egybehangolásának. Természetesen nem újke­letű közös piaci körökben a politikai unió létrehozásának tanulmányozása. A hat kül­ügyminiszter most sem tett egyebet, mint kijelölt egy szakértői csoportot — a ta­nulmányozásra. Közismert, hogy Hágában a részvevők egyaránt a közös piaci tag­államok külpolitikájának egybehangolását sürgették; valójában Pompidou tavaly nyáron már egyfajta politi­kai konzultációnak javasolta a decemberben létrejött csúcstalálkozót De hasonló­an jól ismert az is. hogy vál­tozatlanul ellentét van a Pia**''" p nPTp^o+oVfe- léttiség, vagyis a politikai egybeolvadás hívei és azok között, akik — De Gaulle nyomdokain járva — a nem­zeti szuverénitás megőrzésé­ért szállnak síkra és csupán a tagállamok együttműködé­sének fokozását tartják szük­ségesnek, A meggyorsult közös piaci tevékenység és főleg a fen­tebb vázolt eredmények meg­felelnek annak a francia jel­szónak. amely három feltételt szabott a Közös Piac számá­ra: befejezés, elmélyítés, ki­bővítés. A befejezés jelenti az agrárkérdéshez hasonló eddigi viták megnyugtató le­zárását. Kérdés, hogy Pá­rizsban is a bonnihoz hason­ló egyértelműséggel vélik-e elegendőnek az elmélyítést ahhoz, hogy most már napi­rendre kerülhessen a gazda­sági közösség kibővülése. Anglia csatlakozása Mindenesetre a külügymi­niszterek most elkezdték ki­dolgozni a közös álláspontot az Angliával és a másik há­rom csatlakozni kívánóval megkezdendő tárgyalásokra. Brüsszelben tehát most kez­dik felmérni azokat a prob­lémákat, amelyeket meg kell oldani, hogy az évtized vé­gére a csatlakozás is megva­lósuljon. Nem titok, hogy mostanában, tehát a francia vétópolitika megszűnése után éppen a csatorna túlsó part­ján. Angliában terjed a kétel­kedés a csatlakozás, helyessé­gét illetően és (rz aggodalom a belépés ára rrfiatt. Ennek tükrözője1‘'vök ' á‘"brtr RW- mány ismeretes Fehér Köny­ve. A Fehér Könyv nyomán viszont lehetővé válik majd annak egybevetése a most kibontakozó közös pia­ci állásponttal, méghozzá az olyan kulcskérdésekben, mint az új 'tagoknak biztosítandó átmeneti időszak tartama, jellege. Ha tehát Hágában megnyílt is a Közös Piac ka­puja Anglia előtt, még egyáltalán n^m dőlt el, hogy a britek valóban átlépik-e a küszöböt, pardon, a Csator­nát. — rj­CORr.lJ: LENINRŐL 9. Minden orosz, áld „politi­káért” legalább egy hónapig ült, vagy száműzetésben töl­tött el egy évet, szent köte­lességének érzi, hogy meg­ajándékozza Oroszországot szenvedésének naplójával. De mindmáig senkinek sem jutott eszébe könyvet írni arról, hogyan örvendezett egész életében. Minthogy pe­dig az orosz ember hozzá­szokott, hogy kigondolja az életét, de berendezni rosszul tudja, ezért nagyon való­színű, hogy egy boldog élet könyve arra tanítaná meg, hogy egy olyan életet ho­gyan kell kigondolni. Az én szememben Lenin éppen azért volt kivételes nagy, mert engesztelhetetle­nül, olthatatlanul gyűlölte az emberek bajait, lángolóan hitte, hogy a balszerencse nem a lét kiküszöbölhetetlen alapja, hanem olyan nyava­lya, amelyet az emberek kö­telesek és képesek is eltávo­lítani maguktól. Ezt az alapvető jellemvo­nását a materialista ember harcos optimizmusának ne­vezném. S éppen ez vonzotta telkemet különösképpen eh­hez az emberhez, ehhez a nagybetűvel írandó Ember­hez. 1917—1918-ban Leninhez fűződő kapcsolataim koránt­sem voltak plyanok, amilyen­nek szerettem volna, de nem tehettek mások. Lenin politikus. Teljesség­gel magáénak mondhatta azt az élesen kidolgozott, elvhű látásmódot, amelyre feltétle­nül szüksége van egy olyan hatalmas, súlyos hajó kor­mányosának, mint amilyen az ólomsúlyú, paraszti Orosz­ország. Én viszont alkatilag utá­lom a politika, nemiben hi­szek a tömegek értelmében ii általában, s különösen nem a paraszttömegek értelmé­ben. Az értelem, Ha nem irá­nyítja egy eszme, korántsem olyan erő,., amely alkotó mó­don hatolhat be az életbe. A tömegek értelmében nincs eszme egészen addig, amíg nincs meg benne valamilyen egyén érdekközösségének tu­data. Évezredekig a jobb iránti törekvésben él a tömeg, ez a törekvés azonban tulajdon húsából megteremti a raga­dozókat, akik rabságba dön­tik, a véréből élnek, s ez így is lesz mindaddig, amíg tu­datára nem ébred, hogy a vi­lágon csak egyetlenegy erő szabadíthatja ki a ragadozók rabságából: Lenin igazságá­nak ereje. Amikor Lenin 1917-ben Oroszországba érkezve köz­zétette „téziseit”, azt hittem, hogy e tézisekkel a politi­kailag képzett munkásoknak számszerűen jelentéktelen, minőségileg hősies csapatát és az egész őszintén forra­dalmi értelmiséget áldozatul dobja oda az orosz paraszt­ságnak, s Oroszországnak ez az egyetlen aktív ereje mint egy maréknyi só fog bele­szóródni a falu sótlan mo­csarába, és nyomtalanul fel­oldódik, felszívódik benne, mit sem változtatva az orosz nép lelkén, életformáján, történelmén. A tudományos, műszaki és általában a szakképzett ér­telmiség véleményem sze­rint lényegénél fogva forra­dalmár, s az én szememben a szocialista munkásértelmi­séggel együtt az egyedüli ér­tékes erő volt, amelyet Oroszország felhalmozott; olyan erőt, amely képes tett volna megragadni a hatal­mat és megszervezni a falut, a 17-es Oroszországban éri nem láttam. Ezek a szám­szerűen elenyésző és ellen­téteik folytán szétforgácsolt erők azonban csak a legszi­lárdabb belső egység esetén tudták volna betölteni sze­repüket. Lenyűgöző feladat várt rájuk; megfékezni a fa­lu anarchiáját, ráébreszteni a muzsikot a szabadságára, megtanítani arra, hogy ész­szerűen dolgozzék, átalakíta­ni gazdálkodását, s ennek segítségével gyors ütemben előbbre vinni az országot. Mindezt csak úgy lehetett elérni, ha a falu ősztönössé- gét valóban alávetik a város szervezett értelmének. A for­radalom legelső . feladatinak Olyan/ Kárigények ' megte­remtését tartottam, amelyek előmozdították volna az or­szág kulturális erőinek nö­vekedését. Ebből a célból ja­vasoltam, hogy létesítsenek munkásiskolát, a reakció éveiben. 1907—1913-ban Cap- riban, erőmhöz mérten igye­keztem minden úton-mődon fokozni a munkások szelle­mi frissességét. Ezért mindjárt a februári fordulat után 1917 tavaszán megalakult „A pozitív tudo­mányok fejlesztésének és terjesztésének szabad társu­lása”, amely azt tűzte ki fel­adatául, hogy egyrészt tudo­mányos kutatóintézeteket szervezzen Oroszországban, másrészt pedig nagy ará­nyokban népszerűsítse a mun­kások körében a tudományos és technikai ismereteket. A társulás élén kiváló tudósok, az Orosz Tudományos Aka­démia tagjai, V. A. Sztyek- lov, L. A. Csugajev, Fers- mann, Sz. P. Koszticsev, A. A. Petroszkij és mások áll­tak. Szorgalmasan gyűjtötték az anyagi alapokat; Sz. P. Koszticsev már helyet iske­resett a zootechnika kérdé­seivel foglalkozó kutatóinté­zet építéséhez. A világosság kedvéért el­mondom, hogy egész életem­ben elkeserített, milyen nyo­masztó túlsúlyban van a tudatlan falu a várossal szemben, milyen állatiasan önző a parasztság, s meny­nyire hiányzik belőle szinte minden szociális érzés. Né­zetem szerint a tudományos és műszaki értelmiséggel szoros szövetségben álló, po­litikailag képzett munkások diktatúrája volt az egyetlen megoldás ebben a súlyos helyzetben, melyet különö­sen megnehezített a háború, mert még nagyobb anarchiát teremtett falun. A kommunistákétól eltérő véleményem volt az értelmi­ségnek az orosz forradalom­ban betöltött szerepéről, hi­szen a forradalmat éppen ez az értelmiség készítette elő, ehhez tartozott minden „bol­sevik”, aki százával nevelte a munkásokat a szociális hő­siesség és magas fokú intel- lektualitás szellemében. Az orosz értelmiség — mind a tudományos, mind a mun- kásértelm'ljg — volt, maradt és lesz még sokáig az az egyetlen igásló, mely Orosz­ország történelmének súlyos szekerét húzza. A néptöme­gek esze, minden ösztönzés és telkesítés ellenére, tovább­ra is olyan erő, amelynek külső vezetésre van szüksé­ge. így gondoltam tizenhárom évvel ezelőtt, és így — té­vedtem. Emlékezéseimnek ezt a lapját, tehát ki kellene tépnem. Ámde: „amit leírt a tollad, fejsze nem vágja ki”. Ezenkívül: „tévedéseinkből tanulunk” — mondogatta gyakran Lenin. Hadd ismer­jék hát az olvasók ezt az éa tévedésemet. Jó volna, ha ta­nulságul szolgálna mind­azoknak, akik hajlamosak megfigyeléséikből elsietett következtetéseket levonni. . (Folytatjuk) T-ekeic tél Gerencsér Miklós: 11. ’ _ Hallgass ide, szomszéd. Azon a helyen, ahol a szé­ked áll, már sok ember el­ájult. Itt verlek holtra, ha házudsz. Érted, szomszéd? A kerek, lágy képű Nagy Rezső idegesen rakosgatta Sapkáját egyik térdéről a másikra. Nem tudta ponto­san, ki a nagyobb úr, ezért egyforma alázattal pislogott hol Faragórá, hol Weinhof- ferre. — Biztosan ők azok...Ki­lencen vannak... — Jól van szomszéd, majd meglátjuk. Ha tévedtél, mész a frontra. A legjobb eset­ben. Alászolgája. Többé nem méltatta fi­gyelemre a besúgót. Mihelyt az csetlő-botló ügyefogyott- sággal elhagyta a rossz sza­gú szobát, Weinhoffer az frőn—rí»1- rnö«ó nVÚH. ki­emelte rejtekhelyéről az öt­literes demizsont. Már nem a demizsonból ivott, szerzett magának egy kocsmai nagy- fröccsös poharat, azt töltötte tele savanyú ácsi borral. Fa­ra gó iránti kárörömét nem is titkolta. . — Ne csüggedi, majd se­gíthetsz a vallatásban. Szép munka lesz. __ Alig gyaníthatta a félszemfi alkoholista helyettese komor­ságának igazi okát. — Gratulálok a sikerhez — mondta gépiesen Faragó és kifejezéstelen tekintettel kísérte figyelemmel, hogyan kortyolja hangos nyeléssel felettese a bort A szokásos vedeléstől egé­szen eltérő képet látott. Na­pok óta nem tudott szaba­dulni szörnyű vízióitól. Si­vár, gyenge fény szóródott az előszobába a huszonötös villanykörtéből, Urbantsok Tibor vagongyári főmérnök vállas, nehéz termete a für­dőszoba ajtófélfájának dőlt és ő megbabonázva nézte, hogyan kezd cigarettát so­dorni szemben a pisztoly­csővel az a nyugodt ember. — Még a Gyepüszálláson is rólunk fognak beszélni — kóstolgatta előre a siker ízét a cingár Weinhoffer. — Ha valamire, hát erre oda fog figyelni a nemzetvezető. Nem lesz többé kedvük szervez­kedni a kommunistáknak. — Csak gratulálni tudok — ismételte monoton han­gon Faragó. Formásra mintázott arca a dúltság nyomait viselte. Ak­kor, envhe részességében és halálfélelmében örült, hogy más életével válthatja meg a maga bőrét. Most kínozta a kellemetlen felismerés, hogy elszokott a gyilkolástól. Oda­lent a Balkánon nem jelen­tett gondot az ilyesmi. De az régen volt. Azt hitte, örökre vége. Közel két éve senkire nem fogott fegyvert. Nem is akart. Gondolta, elmanőve­rez valahogy a háború végé- iá aztán fátyol borul az egészre, mint a többi kato­nánál. Az az ember milyen nyugodtan sodorta a cigaret­tát... — Nem kell mindjárt hin­ni ennek a gyáva szemétnek — intett a fejével Weinhof­fer az ajtó felé, mintha csak most távozott volna a besú­gója. — Most mi követke­zünk. Szakmai alapossággal. Ráállítjuk az embereinket a megnevezett egyénekre. Az­tán ha minden oldalról klappolnak az adatok, rájuk borítjuk a hálót. Számítok a szakértelmedre. Némi élénkség látszott mozdulni Faragó fakó arcán. — Számíthatsz is. Ez az ügy minden fáradságot meg­ér. Szabadulni akart nyomasz­tó érzéseitől. Kínlódásba kergették az önkénte’en ví­ziók, s minél jobban igyeke­zett kitépni magát tette ha­tásából, annál hajszoltabbá fárasztotta az emlékezés. Irigyelte régi önmagát, aki naív kegyetlenséggel teljesí­tett minden parancsot és so­ha nem érzett felelősséget a gyilkosságokért, irigyelte azt az embert, aki három nap­pal ezelőtt az ő lövésétől rogyott a halálba. Ezerszer és ezerszer átvillant azóta riadozó képzeletén az az őrült dráma: Urbantsok fő­mérnök ott állt drapp házi­kabátjában a fürdőszoba aj­taja előtt, s azt kérdezte, mit akarnak tőle. Halkan beszélt,- nehogy felébredjen a kisfia. Semmi izgalom nem látszott a főmérnökön, ami­kor ráfogta a pisztolyt. Mint­ha nem is hallotta volna, amikor felszólította, hogy kövesse. Tiltakozás, könyör­gés, vagy fenyegetőzés — egyszóval a kétségbeesés he­lyett türelmesen gondolkod­ni kezdett, a fürdőszoba aj­tófélfájának dőlt, elővette dózniját és cigarettát kezdett sodorni. Ö, Faragó Béla, a hétszer sebesült, szökött SS- katona, ezer halál szemtanú­ja megdermedt ekkora nyu­galomtól, nem volt képes el­hinni, hogy meg kell ölnie ezt az idillikusán jámbor embert. Mint a gyáva, saját szándékától megrémült ka­‘li'vrvrrp pisztolyát, utána . pánikba esve menekült tette színhelyéről, szólni sem tu­dott, amikor felkapaszkodott az induló kacsira. Schultz őrmester többször kérdezte: meghalt? Meghalt? Alig tud­ta kinyögni: nem biztos. Er­re Schultz őrmester lehord­ta mindenféle állatnak, hü­lyének. Reggel aztán kide­rült, hogy Urbantsok fő­mérnök meghalt. Azóta ül­dözik a vissza-vissza térő ké­pek, se aludni, se ébren ma­radni nem tud, undorodik már magától a gyengesége miatt Kezdett örülni, hogy kom­munisták letartóztatása van a láthatáron. Szeretett volna igazán áhítozni az alkohol után is. Ivott ha úgy hozta az alkalom, de csak hence­gésből. Valójában közömbös volt a szesz iránt Ki akarta próbálni, milyen érzés bele­merülni Weinhoffer szenve­délyébe, milyen gyönyöröket- él át szakadatlan részegsé­gében ez a szörnyeteg, aki­nek se nő, se barát se csa­lád nem kell, csak a leg­Occminrpb^ co’irpnvú br^ok, meg az a fél tucat gumibot amelyek sorban ott lógnak a fogason, hogy magukkal az áldozatukkal választassa ki, melyikké) verje őket esz­méletlenre. — Szomszéd, ugye Wolf a kutyád neve? — kérdezte Weinhoffer, s az, hogy tár­sát is „szomszéd”-nak szólí­totta, miként a foelyokat és más megvetett emberi lé­nyeket szokta, kezdődő ré­szegségére va'lott — lsen — felelte Faragó. — Heves dög. Jól hasznát vesszük majd a nyomozási­nál. Vagy nem ezért kaptad Volkhardttól? — De ezért — hagyta rá Faragó. Nem akarta meg­erősíteni gyanújában Wein- hoffert. Hadd higgye csak, hogy Urbantsok Tibort is a gyűlölt és rettegett Gesta- po-összekötő, Szénási József gyilkolta meg. Kopogtattak. A ritka és nem túl erős koppanásokból valami jelentéktelen ügyfél­re következtettek. — Bújj be! — eresztette neki rekedt hangját Wein-, hoff er. Egy nyúlánk, jóképű, fia­tal tiszt lépett a szobába« Nyilas regula szerint magas­ba lendítette jobb karját. — Kitartás. — Ha van miből — méri« te végig ellenségesen Wein­hoffer, mivel irigységből el­szántan gyűlölte a hivatásos tiszteket, különösen, ha pom­pásan festettek az egyenru­hában. — Bemutatkoznék; Deme­ter főhadnagy — mosolygott rendületlen szeretetreméltó- Sággal a jövevény. Szóra se méltatta Wein­hoffer, ellenben kétes mó- kázással beszélt Faragóhoz: •— Épp tegnap rugdaltam meg egy főhadnagyot. Csak azt nem Demeternek hívták, hanem Dömötörnek. A fiatal tiszt még mindig őrizte vidám lé’ekjelenlétét — De én doktor Demeter Zoltán csendőr főhadnagy va­gyok. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom