Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-01 / 51. szám

9. oldat kelet magyarorszJ.5 Tó"* március f. Egy hét a világpolitikában !!!: Csúcsforgalom a diplomáciában Üli Párizs és Washington Üli Támadás a Kőedény-síkságon A TÉL MÉG NEM ADTA KI EREJÉT, hideghullámmal és hótömeggel birkóznak az európai fővárosok, lavinave­szély kelt rettegést az Alpok­ban, de a nemzetközi diplo­máciában úgy látszik végér­vényesen megkezdődött a ta­vaszi csúcsforgalom. Az utazási krónikákban ran­gos helyet foglaltak el a ma­gyar külügyminiszter tárgya­lásai. Valósággal „meleg re­pülőgépváltás” történt: Péter János alighogy hazaérkezett Szófiából, Brüsszelbe indult. A magyar—belga párbeszéd során, a kétoldalú kapcsola­tok problémái mellett, külön­leges hangsúlyt kapott az európai biztonság kérdése Jóllehet, az egyetértés mellett — amint ez különböző társa­dalmi rendszerű és szövetsé- gesi elkötelezettségű országok között természetes — bizo­nyos kérdésekben egyet nem értés is mutatkozott, aktív diplomáciánk kedvezően járul hozzá az európai kibontako­zás meggyorsításához. Az európai értekezlet ügye került szóba azon a nagy je­lentőségű nem hivatalos láto­gatáson is, amelyet Kekkonen finn elnök tett Moszkvában Köztudomásúlag Helsinki vál­lalta egy kontinentális biz­tonsági konferencia házigazda tisztét, s a fiim kormány meg­keresésére sorban megérkez­tek az európai országok egye­lőre nyilvánosságra még nem hozott válaszjegyzékei. Má­jusban a finn államfő ismét találkozik a szovjet vezetők­kel. akkor hivatalos látoga­tást tesz Moszkvában. Közben élénk lesz a belpolitika, vá­lasztásokat tartanak Finnor­szágban, de az alkotmányos szokások szerint éppen a köz- társasági elnök a finn külpo­litika folyamátö^ágánák és változatlanságának biztosító­ja. Sűrű, szinte feszített mun­kaprogramot bonyolított le a demokratikus Berlinben meg­beszéléseket folytató Gromiko szovjet külügyminiszter. Pén teken repült haza, — rövid varsói konzultációt is beiktat­va —, mert a jövő héten vár­hatólag újrakezdik a szovjet —nyugatnémet eszmecserét. Bahr, Brandt kancellár bizal­mi embere vasárnap érkezik Moszkvába, mielőtt Bonnban egyik tanácskozás a másikat érte. Közben özönlenek a sajtókommentárok, a két né­met állam kormányfőjének márciusra esedékes első talál­kozójával kapcsolatosan is. Ebben a tárgyalási sokszög­ben, Berlinben most ismét nyomatékosan leszögezték a Szovjetunió és a Német De­mokratikus Köztársaság állás­pontjának és érdekeinek messzemenő közösségét. Ezt nagyra értékelhetjük abból a szempontból is, hogy Bonn­ból vizsla szemekkel keresik a remélt „hajszálrepedéseket” a szocialista országok viszo­nyában. A NYUGATI KÜLÜGYMI­NISZTEREK közül Rogers vi- lámutazáson „pipálta ki” Af­rikát. Jóllehet eleve csak olyan országokba vezetett út­ja, amelyek többé-kevésbé közel állnak Washingtonhoz. Megbeszéléseit nem kísérelte túlzott siker, a Nixon-kor- mányzat beharangozott „új Afrika-politikája” változatla­nul homályban rejtőzik. Scheel bonni külügyminiszter Délkelet-Ázsiából sietett ha­za, hogy a szuperbiztonsági intézkedések közepette az NSZK-ba érkező izraeli kollé­gáját, Abba Ebant üdvözölie. Kitűnhetett, hogy Bonn vál­tozatlanul politikai és gazda­sági támogatásban részesíti a Biztonsági Tanács határoza­tát szabotáló Izraelt. U Thant ENSZ-főtitkár is megszakította burmai magán­látogatását — két fivérét és nyolcvanhét éves édesanyját kereste fel — majd sebtében visszarepült New Yorkba. Egyes hírügynökségek szerint „biztató híreket” kapott a kö­zel-keleti kilátásokat illetően de a négy nagyhatalom újabb tanácskozása nem adott ala­pot túlzott optimizmusra. Az Egyesült Államok újabb re­pülőgép-szállítmányokkal kí­vánta növelni Izrael amúgy is meglévő légi fölényét, fény de­rült egyébként arra is, hogy az Abu Zabal-i fémkombinát ellen támadó izraeli gépek is amerikai gyártmányúak vol­tak, — a sok vihart kavaró Phantom-szállítmányból. Az amerikai propaganda célzato­san használta fel a svájci Swissair gép egyelőre még mindig nem százszázalékosan tisztázott katasztrófáját. Ezzel kapcsolatban a felelős palesz­tin körök minden gyanút ha­tározottan visszautasítottak a szerencsétlenségben való ré­szességükkel kapcsolatban. Egy régóta esedékes elnöki látogatásra is sor került a hé­ten. Egy francia Washington­ban, hogy megfordítsuk a gershwini címet. Nixon meg­különböztetett szívélyesség­gel fogadta Pompidout, mi­közben tüntetések sora zajlott le az utcákon: a Líbiába irá­nyuló francia Mirage szállítá­sok ellen tiltakoztak. A barát­ság tüntető hangoztatása nem zárta ki. hogy kölcsönösen ne történjék finom „kioktatás” így értékelték Pompidou sza­vait a vietnami háborúról, az amerkiai elnök viszont a kö­zel-keleti helyzet kapcsán címzett egy-két megjegyzést Párizs részére. Nem lehet te hát azt állítani, hogv háborí­tatlan „mézelhetek” lennénel' az Egyesült Államok és Fran­ciaország között, de viszonyuk valamelyest normalizálódott a Johnson—De Gaulle ellenté­tek mélypontja óta. VÉGEZETÜL A HÉT ESE­MÉNYEI Vietnam szomszéd­jára, Laoszra irányították a figyelmet. Az „egymillió ele fant országának” is megvan nak a maga genfi egyezmé­nyei: 19<i2-ben nemzetközi megállapodással szabályozták a semlegességét és be'só bé­kéjét. Az amerikaiak által biztatott jobboldal felrúgta az egyezményt, s évek óta tény­legesen polgárháború dúl az országban. Az elmúlt hóna­pokban megé'únköllek a har­cok. az amerikai bombázó­gének rendszeresen támadták a felszabadított területeket, s a CIA amerikai hírszerző köz­pont ' emb-vének. Vang Pao reakciós tábornoknak har- mincptezer fönvi_ hadserege nagy oííenztvat tervezett.'’. * A Patet„L*cr szabadsághar­cos erők, miután ésszerű kez­deményezéseik nem találtak visszhangra, ellentámadásba mentek át s az ország köze­pén elterülő Kőedény-síkságot gyakorlatilag elfoglalták. Az amerikaiak, akik a „vietnami- zálás” után a laoszizáléssnl” sem értek el sok sikert, fo­kozták ismét a közvetlen be­avatkozást. Minden valószínű­ség szerint a laoszi konfliktus új szakasza csűrén megkez­dődött ezen a héten. s a kö­vetkező időszakban a fontos témák között fog szerepelni. Réti Ervin L Vlagyimir Iljics Lenin meg­halt. Még ellenségeinek táborá­ban is becsületesen elismerik néhányan, hogy Lenin szemé­lyében a világ azt az embert veszítette el, „aki valameny- nyi nagy kórtársa közül a leg- ragyógóbban képviselte a Zse­nialitást.” A Pi'áger Tageblatt című német nyelvű burzsoá lap Leninről szóló cikke, amely tele van lenyűgöző alakja iránti tisztelő csodálattal, e szavakkal végződik; „Lenin még halálában is nagynak, elérhetetlennek és félelmetesnek látszik.” A cikk hangneméből vilá­gosan kitűnik, hogy nem fizio­lógiai elégedettség váltotta ki, amelyet cinikusan az az aforizma fejez ki, hogy „az ellenség hullája mindig jó szagú”, nem az az öröm, ame­lyet akkor éreznek az embe­rek, amikor egy nyugtalan nagy ember távozik el közü­lük — nem, ebből a cikkből az csendül ki harsogva, hogy az ember büszke az emberre. Az orosz emigráns sajtónak sem ereje, sem érzéke nem volt ahhoz, hogy Lenin halá­lát olyan tisztelettel fogadja, mint amilyet a burzsoá lapok tanúsítottak, midőn Lenint az életakarat és a rettenthetet­len ész egyik legnagyobb kép­viselőjének minősítették. Arcképét nehéz megfesteni. Lenin kifelé csupa szó, mint ahogy a hal is csupa pikkely. Egyszerű és őszinte volt, mint mindaz, amit mondott. Hősiességéből csaknem tel­jesen hiányzik a külső csillo­gás, hősiessége az Oroszor­szágban eléggé gyakori, sze­rény, aszketikus áldozatkész­ség, a becsületes orosz értel­miségi forradalmár áldozat- készsége, aki rendületlen 'ífte^győző'déKsé'l hiáZi, hogy a földön lehetséges a szociális * igazságoséy&v.anrwkk az em­bernek a hősiessége, aki az emberek boldogságáért fá­radozik, s ezért lemond a vi­lág minden öröméről. Amit nem sokkal a halála után írtam róla, azt levert lelkiállapotban, sietve és i-osszui fogalmaztam. Egyet- mást nem írhattam meg „ta­pintatból”, ami remélem, tel­jesen érthető. Éles elméjű és bölcs ember volt, márpedig „sok bölcsesség sok bút okoz.” Messzi előre látott, s a ti­zenkilences—huszonegyes évek szereplőiről gondolkod­va és beszélgetve, gyakran és csalhatatlanul megjósolta, Gerencsér Miklós: fckdtét u A villa könyvtárszobája úgy maradt ahogy tulajdo­nosa a háború előtt beren­dezte. Harmonikus tónusok­ba olvadtak össze a könyv­sorok színei az egyszerű ma­hagóni polcokon, Leonardo da Vinci és Dürer grafiká­inak reprodukciói díszítették a falakat, Goethe öregkori portréja szunyókált az alko­nyaiban, közel a kandalló­hoz. Karcsú, magas, galambszür­ke öltönyös úr vizsgálódott szórakozottan a mahagóni polcok előtt. — Derűssé tesz! az embert a magyarok nagyzolása — mondta furcsán sistergő sza­vakkal. — Olyan gyönvöi-ű dfszkötésben adiák ki írói­kat, mintha világra szóló klasszikusok lennének. Jó­kai. .. Mikszáth... báró Eöt­vös. .. kik ezek ? Egyébként a villa tűrhető. Ehhez ké­pest kissé kedvetlennek lá­tom. százados úr. Mintegy szelíd tiltakozás­képpen mosolyra húzta csőr­szerű aikait Edmund Volk­hard* százados, a Gestapo győri parancsnoka Próbálta kita’álni, m*ért ho-+a el Mo­sonmagyaróvárról babaszap­pan illatát ez a vén kéjenc, Kóburg-Góthai Rajner fő­herceg, a kancellária bizal­masa, a Volksbund magyar- országi szürke eminenciása. Eszak-Dimántúlon és a Csal­lóközben, Magyarország ha­tárain belül senki nem pa­rancsolt neki, de azért okkal gyanakodhatott a főherceg titokzatos összeköttetéseire, amelyeknek még az óvatos firtatását sem látta tanácsos­nak. — Igen, ami a villát ille­ti, meglehetősen tűrhető — erősítette meg szerényen a főherceg véleményét és el­határozta, hogy a legcseké­lyebb mértékben sem lesz bőbeszédű. Noha Kóburg-Góthai Raj­ner főherceg viselte a civil ruhát, valahogy mégis kato- násabbnak hatott, mint a pu­ha testű, nehézkes mozgású Volkbardt. — Képzelje, százados úr, Albercht Habsburg főherceg válni akar Boeskav Katalin­tól. Hát nem érdekes? A fanyar eúnv. pmelv a 'égiesen előkelő arls-doi-rata Pi*>nm-ad<5 ar^án frou-zn. csak rossz mimika volt. Ed- muhd VOH-bacd*’ iovább az onges-mibmetlen, trigvsógat olvasta ki belőle. Alaptulaj­donsága, a gyanakvás óvatos­ságra intette: jobb lesz mel­lőzni a csevegést Albrecht Habsburg intim ügyéiről. Nem tartotta magát illeté­kesnek beleavatkozni a két főherceg gáláns vetélkedésé­be, még akkor sem, ha erre eléggé meghökkentő módon alkalmat kínált magás ven­dége. Ami a legjobban érde­kelte — Kóburg-Góthai Raj­ner pillanatnyi titkos kap­csolatai a hatalom nagyjai- val — arról, fájdalmára ké­vését tudott, de ismerte a szikár főherceg pályafutását. Kifürkészte róla, hogv még a harmincas évek közepén Hitler személyes megbízott­jaként próbálta előkészíteni Ausztriában az anschlusst, ám kiutasították és Magyar- országra jött, fedőfoglalkozá- saként autóügynökségei nyi­tott, valójában a Voiksbund szervezését Irányította a hát­térből. Azóta változatlanul a Magyarországon élő ncmet- ajkűak tényleges politikai vezére, s a nehéz kötelesség közepette romantikává1 igyekszik felüdíteni közérze­tét. Főherceg létére csak természetes, hogy egy másik főherceg szeretőiét tartsa ma- gáhm méltónak. Volkhard! leengedte az el­sötétítés miatt kötelező fe­kete ablakrolettákat, közben arra gyanakodott, hátha ben­zint akar tőle koldulni a fő­herceg, mint mindig, ha be­téved hozzá. — Mostanában minden es­te szórakoznak velünk az orosz repülők — próbálta ijeszteni vendégét, mivel még r t volt a munkája. — Alig sötétedik be, jönnek és bombáznak. Magyaróváron is? — Ott szinte béke van — 1 mondta a főherceg könnye­dén és maga is békebeli de­rűvel sétált a torontáli sző­nyegeken. — Már-már kétel­kednék a háborúban, ha nem botlanék itt-ott. szökött kannákba. Tisztelettudóan figyelte sé­táló vendégét a százados. — Német' katonákba?... — Dehogy. Magyarokba. — Hálára kötelezne főher­ceg úr, ha alkalomadtán értesítene... Kóburg Góthai Rajner fő­herceg nádszál testén elegán­san mozdult a galambszürke öltöny és a százados újra érezte a babaszappan illatát. — Készséggel, kedves Volk- hardt. De nézze csak, milyen kedves meglepetés! Kánt. He­gel, Mommsen. Méghozzá né­metül! A végén még kiderül, hogy a villa néhai gazdája szerette a német gondolko­dókat. — Lehet — hagyta rá jólr növelten a századosi A sistergő szavakkal be­szélő Kóburg-Góthai Rajner pedánsan visszacsűsztatta Mommsen könyvét a maha­góni polcra. — Önnek módjában áll, sőt bizonyos fokig feladata, ked­ves Volkhardt, hogy éreztes­se a törvény súlyát az ilyen kétes ügyekben. Bocskay Ka­talin vetélytársa enyhén szólva nem felel meg az ár- jaság feltételeinek. — Fogalmam sincs, kire tetszik célozni, főherceg úr... — Egy bizonyos Dorner Györgyi kisasszonyra, aki legjobb tudomásom szerint félzsidó — sisteregte hal­kan, élvezettel a főherceg. Iróniáját alattomosra színez­te a káröröm, sikerült tet- tenémie a Gestapo-főnök tá­jékozatlanságát. Volkhardt szívesen hagyta őt ebben a hitében. — Különös... Dehát mit is tehetnék... Aligha tévednék abbán, hogy fölötteseim be­hatóan ismerik ezt a regé­nyes szituációt. Ilyen ritka személyi ügyekről nyilván tudomása van Himmler biro­dalmi vezető úrnak is. Az ám, jó, hogy eszembe jut: azt hiszem, nem követek el indiszkréciót, ha tájékozta­tom főherceg urat Himmler birodalmi vezető úr kívánsá­gáról. Ma érkezett az Utasí­tás, hogy küldjünk kimerítő jelentést arról, hogyan segí tik a Voiksbund vezetői a Magyarországon működő né­met katonai és politikai té­nyezőkét, különös tekinlettel a front mögötti területek biz­tonságára. Könnyű dolgom van, szerencsére a lehető leg­jobbakat jelenthetem a Volksbundról és személy sze­rint főherceg úrról is. A gyenge bőrű, rózsásan ráncosodó Kóburg-Góthai Rajner bekapott egy puncs desszertet, majd onixgombos kézelőjét visszacsúszlatta ka- bátujja alá. — Arra kérem, kedves Volkhardt, hogy ne túlozza el az érdemeimet. Egyúttal a figyelmébe ajánlom ezt az apróságot. Kicsire hajtogatott cédulát húzott elő két ujja közé csíp­ve, a zakó szivarzsebéből. Át­nyújtotta a századosnak. Volkhardt nem látott mást a papíron, csak nyolc utca­nevet és nyolc házszámot. — A szökött katonák? — Igen. — Ami a jelentést illeti, tényként szerelném benne megemlíteni az elintézést. A főherceg ezúttal egy moccadessertet kapott be. — Mind a nyolc magyar tiszt. Szálasi hatalomátvétele óta bujkálnak Lébényben. Várják, hogy napokon bélül vége legyen a háborúnak­Hunyorgott a villanyfény á csillár borostyánszínű burái­ban. Gyenge lökés mozdítot­ta meg a fotelt Volkhardt alatt. A tiszt urak óhaját egyéni kívánságként fogom kezelni. Számukra napokon belül vé­ge lesz a háborúnak. ".r oly tatjuk) 60RK/P LENINROC IP’#«1 semmi sérv .lardfct wg. ffemlékeze- : :<PP’-Íp4,.' %'gé*»úk'5ngresz- szus alatt sem őbenne, sem ónbennetn nem ébredt fel a TgSSJé hóif ; tbizMm*sán” el- , h Cihk. ** • Am ez a raccsoló, kopasz, zömök, szívós ember, egyik kezével szokratészi homlokát dörzsölve, másikkal a kezemet rázva, csodálatosan élénk sze­mét nyájasan csillogtatva, nyomban Az anya című köny­vem hibáira terelte a szót; kiderült, hogy Ladizsnyikov- tói kapta meg a kéziratot. El­mondtam, hogy sietve irtain ezt a könyvet, de még meg sem magyarázhattam, miért siettem, amikor Lenin bólint­va, maga magyarázta meg: nagyon jó, hogy siettem, ez hasznos könyv, sok munkás ösztönösen, nem tudatosan vett részt a forradalmi moz­galomban, ezeknek most hasz­nára válik, ha elolvassák a regényt. ..Nagyon időszerű könyv”. Ez volt az egyetlen, de szá­momra nagyon értékes bók. Azután gyakorlatiasan érdek­lődött, lefordítják-e Az anyá-t idegen nyelvekre, s mennyit rontott a könyvön az orosz meg az amerikai cenzúra, amikor pedig értesült róla, hogy szerzőjét bíróság elé szándékoznak állítani, elő­ször összeráncolta a homlo­kát, majd fejét hátravetve, szemét lehunyva, különös ne­vetésben tört ki: nevetése munkásokat csalt oda, azt hi­szem. az uráli Foma és még vagy három ember lépett hozzánk. Nagyon ünnepélyes hangu­latban voltam: a háromszáz legjobb pártmunkás közé ke­rültem: megtudtam, hogy másfél százezer szervezett munkás küldte őket a kong­resszusra: ott láttam magam előtt a párt valamennyi veze­tő politikusát, régi forradal­márokat, Plehanovot, Akszel- rodot, Dentschot. Ünnepi hangulatom tehát teljesen ter­mészetes volt, s az olvasó bi­zonyára megérti, ha azt mon­dom, hogy a hazámtól távol töltött két esztendő alatt szo­kásos jókedvem nagyon meg­csappant. Ez már Berlinben kezdő­dött, ahol találkoztam a szo­ciáldemokrácia minden na­gyobb vezérével, August Be- belnél ebédeltem, a nagyon kövér Singer mellett és más, ugyancsak igen jelentős em­berek között (Folytatjuk) s"? ■ latainati, bán­tóak vouak, ánvSWíos. jó néhár • ■ i ■ szkeptikus .V;«*í kapcsolatos emlékeimet nem csak rosszul írtam meg, ha-* nem következetlenül is, bosz- szantóan hiányosan. A londo­ni kongresszussal kellett kez­denem, azokkal a napokkal, amikor Lenin alakja néme­lyek kétségeinek és hitetlen­ségének, mások nyílt ellensé­geskedésének, sőt gyűlöleté- nek éles fényében jelent meg előttem. Még most is szinte látom a londoni külváros nevetsége­sen nyomorúságos fatemplo- mának csupasz falait, a sze­gény iskolák tantermére em­lékeztető, keskeny kis terem csúcsíves ablakait. Az épület csak kívülről hasonlított templomhoz, belsejéből telje­sen hiányoztak a kegytárgyak, sőt még az alacsony szószék sem elől volt, a terem belse­jében, hanem a bejáratnál, a két ajtó között. Akkor találkoztam először Leninnel. (Gorkij később he­lyesbítette ezt az adatot: Le­nint legelőször Pétervárott. 1905. november 27-én, az OSZDMP Központi Bizottsá­gának ülésén látta), s addig nem is olvastam tőle annyit, amennyit kellett volna. De amit sikerült elolvasnom, kü­lönösen pedig személyes ba­rátainak lelkes elbeszélései nagy erővel vonzottak. Ami­kor megismerkedtünk, kemé­nyen kezet szorított velem, át­ható tekintetével szinte végig­tapogatott és a régi ismerős hangján, tréfálkozva szólalt meg: — Jó, hógy eljött! Hiszen szereti a verekedést, nem? Itt nagy verekedés lesz. Nem ilyennek képzeltem Lferiint. Valamit hiányoltam. Haccsolt, a hóna alá tette a kezét, úgy állt És egyáltalán, valahogy túl egyszerű volt, semmi „vezérit” nem éreztem benne. Én irodalmár vagyok. Hivatásom kötelez, hogy meg­figyeljem az apróságokat, ez a kötelesség szokásommá vált, néha már untat is. Plehanov, amikor „eléje vezettek”, mellén keresztbe font karral állt és szigorúan, kissé unottan nézett rám, ahögyan a munkájába bele­fáradt tanító néz egy újabb tanítványra. Egy igen elcsé­pelt frázist mondott: — Tehetségének hódolója vagyok. — ■ ------

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom