Kelet-Magyarország, 1970. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-01 / 27. szám
Irfrw. Ml UÄT lo ««feK^-MAÖVAftOftSZAO — VASÁRNAPI MELLÉKLET 9. «Mal Surf« Jánost Ringlispil Síáll a hinta. Csilingel a gyerekek hangja. Körös-körül sziporkázik minden. Kék, piros, sárga, zöld villanyégők öntik a fényt. — Apu! Hadd üljek fel az ófióspókra! Az apa pénzt ad — a gyerek fut a bódéhoz, onnan a bejárathoz. A lábak hol lent, hol fent. A gép csattogva emeli fel, t, ereszti le az „utasokat"’. — Nagyon jó volt apu! Fentről milyen szép a város! Hadd menjek a körhintával is! Gyerekek pörögnek fent a levegőben, az apa néZi őket. A levegőben kalimpáló gyerekeket nézi és magát látja. Rég volt. Az ő községükbe is eljött a börhíntás, vagy ahogy akkor mondták: a ringlispiles. Hozott magával céllövöldét, meg karíkadobálót is. A próbacsendőr tükörből lőtt, hadd lássák, ő még így sem téveszti el a célt. És forgott a hinta. Gyerekek forgatták. Lentről a tulajdonos felesége diktálta az ütemet. Két ember helyett dolgozott. Trombitát fújt és dobolt. Kezdetben lassú ütemet diktált, aztán gyorsabbat Ök gyerekek nekifeszítették a vállukat a gerendáknak. Dobogtak a meztelen lábak a körbefutó padlón. Az idősebbek felültek a gerendákra, es mosolyogtak. A kisebbek izma megfeszült. A tulajdonos nem Volt bolond. Anhyit engedett csak fel, amennyire szükség volt. És most a nagyobbak helvett is hajthatják a hintát. És még kétszer, mert csak három forgatás után lehet egyszer felülni. ö már a másodiknál elfáradt. Ha nem figyeltek, a gerendára kapaszkodott. — Bírni kell! Még egy forduló van vissza. A tulajdonosnő trombitája harsogott, a dob mélyeket buffant, s a meztelen lábak alatt meghajlott a körpadló. # ______________ Mint a karámba zárt paripák, futottak körbe-körbe. Feje a gerendán, szeme a körbe-körbe száguldó lovakon. Fekete pej, almásderes. Gyönyörű paripák, még hintók. Neki az almásderes tetszik. Még egy kör és akkor ő arra ül. A trombita elhallgatott, a hinta leállt. Az aknááderesre egy pufók képű gyerek ült. ..Hogy fogja azt a kantárt”? Az ilyen fogástól felágaskodik a ló.” Buffant a dob, harsogva felelt neki a trombita. Forgott a hinta. Szédülni kezdett. ' A keze csúszott a gerendán, a talpa is Izzadt. „Már csak , egy fél van hátra.” A pufók képű nevet, sarkantyúzza a { lovat. Végre megáll a hinta. Bújik le a lyukon, remeg a lába a létra fókán. Rohan az almáo- dereshez. ..Mos! nézzék meg, hogyan kell egy ilyen szép lovat megülni, hogyan kell fogni a kantárt!” Odaér a lóhoz. A pufók képű még mindig rajta ül. „Szállj le!” „Nem 6zállok!” Cibálja lefelé. ..Hé, mit csinálsz ott”? — ordít a tulajdonosnő. „Nem akar leszállni!” A pufók ordít, a tulajdonos- nő a jegyet kéri. „Hol a jegyed?” „Én hajtottam.' „Hányszor?” „Háromszor.” „Nem igaz!” És ellöki a hintától. Megszólal a csengő, buffog a dob, harsog a trombita, meztelen lábak alatt dübörög a körbefutó padló. Csak nézi az almásderest. Sír. ~ Apu, hadd üljek fel!... Az apa megingatja a fejét. — Elég volt mára. Elköltöttük az anyádtól kapott pénzt. Megfogja a gyerek kezét. Vlllóznak a fények, a gyerek sír. S ők ketten elindulnak haza... 191000 múzeumi látogató A legfrissebb adatok szerint Szabolcs-Szatmár megye múzeumaiban, emlékszobáiban tavaly is az előző évekhez hasonló, élénk tevékenység folyt. A múzeumi látogatók száma meghaladta a 191 OOÓ-ret. Ezenbelül különösen figyelemre méltó a Nyírbátori Báthori István Múzeum eredménye. Egy év alatt 103 000-ren látogatták tárlatait. Nyírbátor után Nyíregyháza következik 35 000 látogatóval. Igen nagy ■forgalmat bonyolított le a múlt évben a vajai múzeum: 33 500 látogatója volt. A Kisvárdal Múzeum látogatódnak száma 12 000, a Vásáros- naményi Múzeumé 8300 volt. Az emlékszobák közül a tyunyogma tolcai emelkedett ki. A Zalka Máté emlékszobát több. mint 3000-ren keresték fel. 1969-ben tovább gyarapodott a múzeumok régészeti és néprajzi gyűjteménye. Egy év alatt néhány híján 10 Ö00 régészeti és néprajzi emléktárgyat gyűjtöttek a megye múzeumaiban. Ez azt jelenti, hogy a tárgyak száma 216 500-ra emelkedett az előző évi 203 720-szál szemben. A kiállítások rendezésén és az ismeretterjesztésen túlmenően több tudományos munka látott napvilágot, vagy készült ei kiadás alá. íh. 1.) 10. A Balaton és a Dráva mentén tlltlei- a januári kudarc után nem mondott le arról, hogy visszafoglalja Budapestet és szétzúzza a 3. Ukrán Front védelmét a Dunántúlon. Utasítására a 6. SS páncélos hadsereget az ar- denneki arcvonalról a Dunántúlra irányították. Guderien vezérkari főnök ellenvetéseit Hitler a magyar olaj nélkülözhetetlenségére hivatkozva hárította el. „Ha Ön nem kap üzemanyagot — mondotta neki — harckocsijai nem tudnak mozogni és a repülők nem szállhatnak fel. Ezt önnek is be kell látnia. Az én tábornokaimnak azonban fogalmuk sincs a hadigazdálkodásról.” A 6. SS páncélos hadseregnek a 6. hadsereggel együtt a Velencei-tó és a Balaton között délkeleti irányba kellett támadnia: egyidejűleg a 2. páncélos hadseregnek Nagybajomnál kelet, az „E” hadseregnek pedig a Dráva déli partjáról, Dőlni Miholjac térségéből észak felé kellett csapást mérnie. E három találkozó irányú csapással tervezte a német hadvezetés szétzúzni a 3. Ukrán Front csapatait, s maradványaikat visszavetni a Duna mögé. A támadó csoportosításba összesen 431 ezer katona és tiszt, 5630 löveg és aknavető, 807 harckocsi és rohamlöveg, valamint 850 repülőgép tartozott. Budapest felszabadítása után a 2. és 3. Ukrán Front csapatai a főhadiszállás február 17-i utasítására megkezdték a bécsi támadó hadművelet előkészítését. Ezen a napon Komarno körzetéből 400 német páncélos váratlan támadása érte a 2. Ukrán Frontnak a garami hídfőben védő 7. gárdahadseregét. Foglyok vallomásából kiderült, hogy a támadást a 6. SS páncélos hadsereg I. páncélos hadteste indította. Ezután a főhadiszállás utasította a 3. Ukrán Front parancsnokát: készüljön fel szívós védelemre és vérez- tesse el a támadó német csapatokat, majd legkésőbb március 16-án menjen át ellentámadásba. Rövid idő állt rendelkezésre, de a szovjet csapatok ezt maximálisan kihasználták és március 5- én estig több védelmi terep- szakaszt berendeztek. Külö- hös gonddal szervezték meg a páncélelhárítást azokban az irányokban, amelyekben az ellenséges páncélosok támadásával lehetett számolni. 1945. március 6-án reggel három irányból megkezdődött a német támadás. Tíz napon át hallatlan hevesseggel tombolt a küzdelem, amely egyúttal a szovjet hadsereg utolsó védelmi hadművelete volt a Nagy Honvédő Háborúban. A fő csapás irányában védő szovjet csapatok retten the- letten bátorsággal álltak helyt a német páncélosok szüntelen rohamaival szemben. Egy-egy kiemelkedő hőstett híre futótűzként terjedt el az arcVonalban, s a példa követésére lelkesítette a katonákat. Két testvér, Csemüh Andrej és Vaszili] géppuskások állását egy csoport hitlerista rohamozta, harckocsi fedezete mögött. A géppuskások sűrűn pásztázták a gyalogságot, és nagy pusztítást végeztek soraikban. Ám a páncélos vészes gyorsaság- Vgal közeledett. Félő volt, hogy hernyótalpaival egyszerűen éltiporja a géppuska- fészket. A két testvér azonban nem ijedt meg. Lehúzódtak az árokba, bevárták míg a kolosszus elhaladt fölöttük, amikor pedig megfordult, hogy földbe tiporja őket, kézigránátjaikkal felrobbantották. Rendkívül véres harcok és nagy veszteség árán az ellenség március 15-én estig a Sió- és a Sárvíz-csatorna között kijutott Simontomyá- ig, a Velencei-tó félé támadó csoport pedig elérte Gárdonyt. Itt azonban megtorpantak, a szívós ellenállás annyira felőrölte erejüket, hogy kénytelenek voltak átmenni védelembe. Tippelskirch volt német tábornok szerint a kudarc Hitlernek „a csontja velejéig hatott. Az itt bevetett SS- hadosztályok részei, köztük saját testőrsége, akiknek hűségére ő sziklaszilárdan épített, nem állták meg a he<* lyüket. Ők is a végén voltak az erejüknek és a hitüknek. Határtalan haragjában megparancsolta, hogy fosszák meg őket a névét viselő karszalagoktól.” Nem járt eredménnyel a Dráva déli partjáról és Nagybajom térségéből indított német támadás sem. Szovjet, bolgár és jugoszláv katöhák a balatoni védelmi hadműveletben meghiúsították Hitlernek a háború elhúzására irányuló terveit. Harcaik során nem csupán állásaikat \réd- ték a rátörő ellenséggel szemben, hanem önfeláldozásuk biztosította, hogy az ország felszabadított területein megszületett népi demokratikus államrepdbea megkezdődjék a dolgozó nép honfoglalása. Van valami jelképes abban a véletlen egybeesésben, hogy amikor a 3. Ukrán Front erői u. Dunántúlon megállították a német előretörést, majd támadást indítottak hazánk, felszabadításának befejezéséért, azokban a napokban eldőlt a magyar parasztság ezeréves pere. Megszületett a földreformtörvény, s u föld azé lett, aki azt műveli. Következik: Irány Bécsi ki. Mindössze annyit tudott mondani: — Segítsetek, ne hagyjatok...” Két öregasszony, barátnői csak ijedten álltak és nézték a haláltusát, megad jbenve, félve, tehetetlenül. Nővérem futva, lihegve érkezett. Kulccsal belülről bezárta az ajtót, sírt egy1 sort. szivaccsá! lemosta anyám meleg testéről a halálfélelem verítékét. Felöltöztette, a.iogy illik feketébe, fejére új fekete delenkendőt kötött. amelyet anyám nemrég vett. éppen erre a célra. Ujjúra felhúzta karikagyűrűjét, kezét összekulcsolta és, leterítette őt egy gyolcs- lepedővel. Elment telefonálni az öcsémnek és nekem. Nővérem szótlanul felemelté anyám arcáról a lepedőt. — Nézd milyen szép — mondta. Közelebb léptem. Anyám békés arccal pihent, csukott szemmel szótlanul. A kézét néztem. Soha. semmikor senkinek nem Volt még ilyen kézé. Kicsi, flnóm, vékony moniú. agyóridolgozott kéz. A munka nem tudta deformálni. finomsága, bája erősebb volt hatvan év kemény munkájánál. Az utolsó években térdepelve mosta a konyha kövét, nem bírta másképp, fájt már mindene. — Miért léttel kommunista édes fiam? —*• kérdezte néha és potyogtak a köny- nyei. Ilyenkor az öccse járt az eszében, akit 19 után agyonvertek a zsírosparasztok, pedig de szép csizmát csinált a nagygazdák bütykös lábaira. Dicsérték. áldották keze munkáját. Csak hát a föld, az szent dolog, a csizmánál is drágább kincs. Agyonverték a kommunista cSizinadialegényt. Amikor az öcsém érettségizett, ő is kommunista lett. Anyám teljesen odavolt. Látni sem akarta. És engem szidott, ez az ért művem. — mondta szomorúan. 1956. novemberében, amikor N-be megérkeztek a szovjet tankok, anyám kiszaladt az utcára és kiabált. — Gyertek aranyoskáim, gyertek, ne engedjétek a fiamat... .Gyertek, itt lakunk a közelben, gyertek el hozzánk. Tíz nap borzalmas félelem, az anya gyermekét féltő szorongása és pánikja tört ki ebben a néhány naiv mondatban. Az orosz masinisztákról szegény jó apám beszélt anyámnak valaha a háború után a 20-as években, amikor megtért Odesszából. Apám a mozdonyvezetőkre gondolt, akik részt vettek a forradalomban és akikkel összebarátkozott ott, a Fekete-tenger pariján. De hát szegény anyámnak a tankosok is masiniszták voltak. Néztem ujján a gyűrűt, nehéz, óarany, széles gyűrű volt, több, mint 50 éve húzta apám az ujjára. A temetésen is szépen sütött a nap. Álltam a rokonok között. Halála előtt épp egy hete, hogy meglátogattam szegényt, összevesztünk. Vasárnap délelőtt volt. az ő utolsó vasárnapja és töl- töttkáposzta-költemény. Az udvaron az öreg fa alá te- fítétt, és hózta remegő kezével a-r ételt. Naswvn értette a taposott hordóskaposz- tát Is. füstölt csülökkel, da- gadóval. de azt télen és azt különben is mindenki tudja, hogyan kell főzni. De a nyárit, a gyengét, a kaprosat, azt csak ő főzte egyedül. A szomszédok csodájára jártak és ő örült, A káposztát leforrázta, kenyérrel, zöld szőlővel. kaporral erjesztette, minden jóval összefőzte, a töltés is finom volt, lágy, ettem, mint a mannát, mert manna volt. Ebéd közben a szomszédból átjött egy málészójú parasztlány, rám bámult. Anyám abbahagyta az evést, telerakta a lány ételhordóját minden jóval. Az vihogott. Kiváncsi nézésemre anyám azt mondta: — A méltóságoséknak lesz. Megígértem nekik, hogy küldök. — Méltóságos? Nem túlzás ez, anyám? Megsértődött szegény, de fegyelmezte magát. — Igen. a professzor úr és a felesége már “gy hete nálam étkezlek Szegedről jötték iáé. Itt laknak a jvrtt-ZdnnVS— — ta es hangja tele volt áhítattal, amely a sértett fájdalmon is átsütött. Már bántam hogy szóltam. Minek kellett odafigyelnem? Mélyen a tányéromba bámultam. — Néni! — hallottam a sikító, elfúló hangot. Odanéztem, a hang után egy remegő kéz nyújtotta az edényt a kerítésen át. Anyám helyett ugrottam. Fogtam az ételhordót, kissé megrettentem a képtől. A kéz tulajdonosa egy antik hölgy volt, valószínűtlenül öreg. bora áttétsző, fején a félrecsúszott paróka alól laszítóan világított kopasz, lila-kéik- eres koponyája, — ízlett, méltóságos asz- szonyom? — kérdezte anyám az alkotás szemérmével. — Drágám, mi nem szoktunk az ilyen vizes káposztához Anyám sírt késő délután megnevettettem, de szemében hiába kerestem aZ igazi szivárványt. Tudtam, a méi- tóságosék trónfosztása néki fájt a legjobban. Késő este Vált frtár. amikor elbúcsúzApám mellé fektették „itt nyugszik...” furcsa olvasni a nevemet, illetve az apám nevét, amely azonos volt az enyémmel. Pedig annyit láttam már a nevemet nyomtatásban. mégis furcsa e sírkö- vön. Amikor az első föld a koporsóra hullt, megpróbáltam visszatartani a köny- nyeket, de hiába vicsorgat- tam a fogamat. Félúton hazafölé megállítottam a kocsit. Kikászálódtam a reflektor fényéből semmi dolgóm nem volt, csak hátra mentem a kocsi farához. Szép. sötétkék, langymeleg éjszaka volt. Az "ütött eszembe, hogy 800 orihttal tartozom anyámnak és én azt már soha nem fogom megadni. Kocsik jöttek, szeműit fehéren felparáz3lott, majd k: - hunyt. Újabb páraZsak gyűltek, izzón és azok is elaludtak. Ismét lángok lángoltak vakító fénnyel, ritmikusan váltva egymást, ahogyan az országúton történni szökött ilyenkor, vénasszónyok nyarán, körte- és szo- éjszakákon.
