Kelet-Magyarország, 1970. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 9. szám

*. oMa! KELET MAGYARORSZAG 1970. január I® Egy hét a világpolitikában < 1: Diplomáciai utak az áj év kezdetén i Vihar a libanoni fegyverszállítás korul HO Főparancsnokcsere Libanonban Magyarok között a Vajdaságban AZ ŰJ ÉV azonnal nagy aktivitással kezdődött a dip­lomáciai életben. Egész sor utazás zajlik le egyidejűleg, s a megindult eszmecseré­ken szőnyegre kerülnek a legkülönbözőbb nemzetközi problémák. Előkelő helyet kaptak ebben az európai kérdések. A szocialista kö­zösség együttes akciói szere­pelnek fő helyen azokban a megbeszélésekben, melye­ket Oldrich Cernik csehszlo­vák miniszterelnök folytat Varsóban. Ugyancsak az európai biztonsági értekezlet előkészítésének ügye a fő téma azokon a tárgyaláso­kon, melyek Karjalainen finn külügyminiszter és Harmel. Belgium kiilügyei- nek irányítója között zajla­nak le Brüsszelben. Ennek a találkozónak a világsajtó nem véletlenül tulajdonít kü­lönös jelentőséget. Ismeretes ugyanis, hogy Finnország vezető szerepet vállalt az összeurópai értekezlet elő­készítésében, ami pedig Har- melt illeti, tavalyi moszkvai utazása óta egyik legmeg- gyöződésesebb nyugati tá­mogatója a konferencia ösz- szehívásának. A FESZÜLTSÉG ENYHÍ­TÉSE a célja annak az uta­zásnak is, melyre McCarthy amerikai szenátor vállalko­zott. A demokratapárti poli­tikus, aki annak idején szó­vivője volt az amerikai há- borúellenes erőknek, a sze­nátus pénzügyi csoportjának megbízásából utazott Moszk­vába, hogy személyesen vizs­gálja meg a helyszínen, mi­lyen lehetőségek volnának a szovjet—amerikai kereske­delmi kapcsolatok kibővíté­sére A szenátor útja azon­ban sok amerikai politikus szerint túlnő ezeken a beval­lott kereteken, s tulajdon­képpen bizonyos üzleti kö­rök megbízásából végez ta­pogatózó munkát a szovjet fővárosban, amelyek elége­detlenek a Nixon-kormány szerintük túlságosan óvatos és bürokratikus manőverezé­sével a Szovjetunió irányá­ban. Ezzel szemben egy má­sik, sokkal hivatalosabb és magasabb szintű amerikai látogatás éppen ellenkező előjellel hat: Agnew ameri­kai alelnök, aki a héten több délkelet-ázsiai országba láto­gatott, missziójával tovább rontotta' a nemzetközi lég­kört. Az alelnök a megláto­gatott országok vezetőit ar­1 1 - ■ ' "T~= rí igyekezett rávenni, hogy fokozzák a belső elnyomó rendszabályok alkalmazá­sát, nem csak a baloldali erők, hanem a velük rokon­szenvező polgári ellenzéki mozgalmak ellen is. A HÉTEN JÓ VONÁSA VOLT a helyzetnek, hogy rendkívül' látványos formá­ban rajzolódtak ki a közel- keleti befolyásuk visszaszer­zésén fáradozó imperialista hatalmak ellentétei. Az már a múlt héten is látható volt, hogy a francia kormány, amelyet megzavart az arab országok felé kifejtett dip­lomáciai tevékenységében, gyorsan igyekezett olyan rendszabályokat alkalmazni, melyekkel lecsillapíthatja egyes arab kormányok ha­ragját. Franciaország ugyanis mindent elkövet, hogy első­sorban gazdasági behatolás­sal visszaszerezze elvesztett közel-keleti pozícióit. Ehhez csatlakozott az angol kor­mány is. A brit munkáspárt helyettes vezetőjét, George Brownt küldték el az egy­kor angol befolyás alatt álló arab országokba, hogy a helyszínen derítse fel a „csendes visszaépülés” lehe­tőségeit’ Közben persze Wa­shington sem maradhat ki a nagy játszmából. A Fehér Ház. mely Izrael egyoldalú támogatása miatt rendkívül elszigetelte az amerikai poli­tikát a Közel-Keleten, most a nagyobb rugalmasságnak látszatát próbálja megterem­teni. Ezért mostanában olyan híreszteléseket bocsátanak szárnyra Washingtonból, hogy az Egyesült Államoknak állítólag növekvő nézetelté­rései volnának Tel-Aviwal, s nem mindenben értene egyet az izraeli agresszív politikai vonallal. Ezt a nagyobb „megértést” tükrözte — ugyanezen források szerint — az a hajlandóság, hogy kész­séggel ráállt a líbiai ameri­kai szupertámaszpont feladá­sara, s hasonló magatartást sugalmazott angol szövetsé­gesének is. Rendkívüli felzú­dulást keltett amerikai hiva­talos körökben, amikor Pá­rizs váratlanul „belépett eb­be a képbe”, s megzavarta a washingtoni számításokat. Mint híre ment, a francia kormánykörök fegyverszállí­tásokról tárgyaltak Líbiával, s létre is jött a megegyezés 50 Mirage típusú francia repü­lőgép eladásáról. Ezt a Fe­hér Ház úgy értékelte, hogy a kivonuló amerikaiak és angolok helyét a franciák kívánják elfoglalni Líbiában. Rogers amerikai külügymi­niszter felháborodottan kö­vetelt magyarázatot a wa­shingtoni francia nagykövet­től. TEL-AVIV azonban még Washingtonnál is idegesebb. Ezt tükrözte, hogy a szo­kottnál is több és hevesebb terrortámadásokat intézett az arab országok ellen. Az új esztendő napjaiban az iz­raeli légierő sorozatosan bombázta az EAK területét. Különösen vakmerő provo­kációra határozták el magu­kat a libanoni határterüle­tek ellen. Izraeli csapatok túl azon, hogy ágyú- és gép- fegyvertűzzel árasztották el ezeket a vidékeket, be is ha­toltak libanoni földre és bé­kés polgárokat hurcoltak el onnan. Lehetséges, hogy a li­banoni hadsereg passzivitása melynek következtében, ez az izraeli provokáció háborítat­lanul megtörténhetett, szere­pet játszott Busztani libán,» ni főparancsnok kényszer- nyugdíjazásában. A vélemé­nyek azonban egyelőre meg­oszlanak erről, s nem lehet még egyértelműen értékelni az eseményeket. A kairói sajtó például visszaélést lát Busztani távozásában, s az új főparancsnokot egyenesen nyugatbarátnak nevezi. E szerint Busztani, aki a Palesz­tinái felszabadítási mozgalom Libanonban tartózkodó egy­ségeivel kidolgozta a „mo­dus vivendi” egyezményt, akadályt képezett egyes nyugatbarát libanoni politi­kai körök manőverezésében. Most Elosztani, távozásával szabaddá nyílt volna az út. ez élőtt. Ezzel az értékeléssel nincs viszont összhangban az, hogy a Palesztinái felszaba­dító mozgalom vezetőivel történő további megbeszélé­seket arra a Bzsumblattra bízták, aki közismert prog­resszív beállítottságáról, az EAK és a Palesztinái felsza­badító erők iránt, érzett ro- konszenvéről. S a libanoni kormány pedig újabb kötele­zettséget vállalt az egyez­mény tiszteletben tartására. Mindenesetre az bizonyos, hogy az elkövetkező időkben Libanonban kiéleződnek a belpolitikai küzdelmek a visszahúzó és progresszív elemek között. L A közelmúltban csaknem két hetet Jugoszlávia ma­gyarok lakta sűrűjében, a Vajdaságban, s a Vajdaság fővárosában, Újvidéken töl­töttem. A Központi Sajtó- szolgálat azzal bízott meg, hogy gyűjtsék anyagot és tájékoztassam a megyei la­pok olvasóit a déli hatá­raink túloldalán élő magya­rok életéről. Egyáltalán kí­séreljem meg „közelebb hoz­ni” őket a hajdúsági, az észak-magyarországi, a du­nántúli, a Duna-Tisza közi, a tiszántúli emberekhez, azokhoz, akik kiváncsiak a Bánátban, a Dél-Bácskában élő magyarok örömeire, gondjaira. Röviden Ilyen előzmények után hagytam magam mögött a földrengés sújtotta Banja Lukát, a fogvacogtató bos- nyák decembert, a farkaso­kat sejtető hótorlaszokat, s átszállva a Szarajevóból Belgrád felé robogó gyors­vonatra, majd Sztara Pazo va állomásán a szabadkai személyvonatra, hatalmas hózáporban érkeztem újvi­dékre. Legnagyobb gondom az volt, hol kezdjem meg­közelíteni azt a szerteágazó, bonyolult és sokszor csak­ugyan kényes témát, ame­lyet itthon mi gyűjtőszóval így emlegetünk: nemzetiségi kérdés. A hatalmas váró­csarnok éjszakába hajló csendjében döbbentem rá, hogy otthon a délszlávok, a bunyeváeok, a románok, a svábok, a szlovákok, a kisebbségek, itt viszont a magyarok azok. S a szó je­lentése mögött meghúzódó érdekek, igények, sőt köve­telések jogosságát, gyaní­tom, otthon akkor értjük meg igazi felelősségtudattal, ha olyan országban járunk, ahol a magyarság is kisebb­ség. Gondolom, a nemzetiségi politika egyik sarkköve: sem­legesíteni azokat az erőket, amelyek arra kényszerítik az embert, hogy eltávolod­jon anyanyelvétől, más szó­val, hogy létezzenek a bol­dogulni, az eligazodni tudás feltételei azok számára is, akik hazájában a többség nyelvét nem beszélik. Bele­képzeltem magamat egy te- merini magyar helyébe. Ha történetesen nem ismeri a többség nyelvét, akkor saj­nos nézelődhet, mert az új­vidéki pályaudvaron magyar nyelvű tájékoztató felirat nincs. Éjfél körül viszont az információ zárva. A hangos­bemondó némelykor közli ugyan magyarul is a vona­tok érkezését, indulását, ké­sését. de a fordítás annyira rossz, hogy szinte teljesen érthetetlen. Az információ ablaka előtt adai asszonyok tanácstalankodtak egy éppen arra járó vasutassal együtt, aki széttárta karjmt, jelez­vén, nagyon sajnálja: ma­gyarul nem tud. Eszembe jutott: otthon a Kiskunságban, a Nagykun­ságban, a színmagyar vidé­keken kevesen gondolják, hogy néha a legegyszerűbb dolgok is nehéz és bonyolult kérdéseket vetnek fel ott, ahol több nyelven beszélő emberek élnek együtt. Más szempontból ezek az „egyszerű dolgok” fejezik ki legjobban, hogy a legnagyobb jószándék ellenére • sem könnyű a többség helyzete, amikor a kisebbség érdekeit kell szem előtt tartani, s természetes igényeit kell ki­elégíteni. Dehát változatla­nul az a gondom: merre, hová, s egyáltalán hol kezd­jem? A szél veszettül hord­ta a havat, taxisofőrök a re­ménytelen utasvárás állapo­tában . gubbasztottak autóik­ban, s némi irigységgel fi­gyellek Buneta Stanislav aj­tót nyitó buzgólkodását, aki­nek személyemben utasa akadt. Taxisofőröm csupán akkor szeppent meg kissé, amikor közöltem vele óhajo­mat, amely szerint Újvidék új városzrészeit, a Limán I-et, a Limán Il-őt és a Li­mán III-at szeretném megte­kinteni. Végül vállat vont, és elszántan nekivágtunk a hó­zivatarnak. Buneta Stanislav jó más­fél órás izzasztó túra után befuvarozott a város központ­jába és a Fórum könyves­Varso (MTI): Oldrich Cernik csehszlo­vák miniszterelnök szomba­ton reggel hazautazott Var­sóból lengyelországi baráti látogatásáról. Oldrich Cernik Cyrankie- wicz miniszterelnök tavaly júniusi csehszlovákiai láto­gatását viszonozta. Varsóban boltja előtt, kissé lihegv* ugyan, de a lelkemre kötőt-, te: itt-tartózkodásom ideje alatt kizárólag őt hívjam: úgy ismeri a várost, akár a tenyerét, meggyőződhettem róla, biztonságosan vezet éc bármikor készségesen áll a szolgálatomra. ízelítőt kap­tam a konkurrenciaharcból már az újvidéki tartózkodá­som első óráiban. Később egyik este’ annák is szem­tanúja voltam, amint a' rik­kancsok püfölték egymást és az erősebb vette birtokába a legjobban jövedelmező utca­részt. A gyengébb szitkozód­va megfutamodott. Az viszont igaz, hogy az újságot még a legnagyobb hózivatarban is árusították. A Vajdaságban élő ma­gyarok újvidéki könyvesbolt­ja a Vojvodina Szálló es az Amerikai Egyesült Államok reklámtere között azonnal felhívja magára a figyelmet. A kirakatban egy nagymére­tű plakát Herczeg János vajdasági író szerzői estjét hirdeti. Az M. Stúdióban tartják, jegyek elővetele és igénylése a portánál. Hely­ben vagyunk tehát, ime a megírni való kezd elém jön­ni. Újvidéki informátoraim később elmondták: az M. Stúdióban gyakoriak az ilyen és a hasonló rendezvények, élő, eleven és pezsgő a szel­lemi élet, s az utcai hirdető- oszlopokon megszokott, sőí természetes színfolt a ma­gyar nyelvű plakát, vagy hirdetmény. Erről magam is meggyőződhettem, s miután Buneta Stanislav megejtette velem az elszámolást. be­nyitottam a könyvesboltba, hogy belülről lássak Jugo­szláviában olyan üzlete*, ahol magyar írók műveit árusít­ják. (Folytatjuk) tárgyalásokat folytatott 4 két ország együttműködésé­nek továbbfejlesztéséről és az időszerű nemzetközi kér­désekről. Fogadta Wladyslaw Gomulka, a LEMP KB első titkára és Marian Snvchalski. az államtanács elnöke. Oldriclj Cernik tárgyalá­sairól várhafóan közös köa- leményt adnak ki. Befejeződött Cernik varsói látogatása & t& I. 1944 késő nyarán a máso­dik világháború Magyaror­szág számára is döntő for- duia jioz érkezett. Augusztus ' közepén a szovjet hadsereg ' Iasinál áttörte a frontot. A német hadvezetőség meg­próbálta ugyan a helyzetet stabilizálni, de az előrenyo­mulást nem tudta feltartani, a többi között azért, mert közbejött a román kiugrás. Augusztus 23 án a Román Kommunista Párt és a ro­mán hazafias erők közös erő­fesz! .ése megdöntötte Anto­ne ,cu tábornok diktatúráját, a:: nnali fegyverszünetet kö­töttek és a román hadsereg szembefordult a németékkel. Ez azl jelente le, hogy a front­vonal, mely még mindig vala­hol a Kárpátok előterében volt, a román kiugrástól szá­mít a rövid időn belül Ne . áradná1 és Kolozsvár­ii; ' húzódik majd. Ennek a h: z tnek szükségszerűen le kellett vonni a konzek­venciáit.. A kormányzó azon­ban, aki végső soron a fele­lő: 'get viselte, bár felis­merte a helyzet komolysá­ga1 nem sietett levonni a szí ségszerű következteté­seket Horthy és angolbarát kör­nyezete még mindig abban az illúzióban élt: a hadi- és poli'ikai helyzet úgy alakul­hat. hogy nem a szovjet hadsereg, hanem a nyugati szövetségesek előtt kell kapi- tu’álni. Hiába fígy-tmeztették nr/nden oldalról (angolszász ©Idáiról is), hogy erről nem lehet szó, továbbra Is ebben bizakodott. De lássuk a té­nyeket Egy nappal a román kiugrás után, augusztus 24- én Horthy lemondatta Sztó- jayt és helyette Lakatos Gé­za vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek. Mint ahogyan azt Lakatos a Szá- lasi-perben is elmondotta, kifejezetten azzal a szándék­kal, hogy megtalálja a hábo­rúból való kivezető utat. Ennél több azonban egyelőre nem történt és értékes na­pok, sőt hetek teltek el. Sőt a minisztertanács úgy hatá­rozott: ha a németektől se­gítséget kapnak, Ügy a né­met—magyar arcvonal meg­erősítése érdekében előrenyo­mulnak a Déii-Kárpátokig és birtokba veszik az Erdélybe vezető utakat, még mielőtt a szovjet csapatok megérkez­nének. Ezzel egvi dobén Sváj­con keresztül újra kapcsola­tot teremtettek a nyugati ha­talmakkal, ahonnan megint csak azt a választ kapták, hogy csak akkor hajlandók tárgyalni, ha a masyar kor­mány a Szovjetunióval is m~gVezdi tárgyalásait. Hor­thy azonban még mind’g vonakodott és szeptember 3- án a magyar csapatok a né­met erőkkel együtt megindí­tották a támadást Románia ellen. A hadművelet azonban súlyos kudarccal végződött. írta: Wesselényi Miklós A szovjet hadsereg gyors el­lenakcióval szétverte a né­met—magyar támadást és szeptember 7-én már elérte Temesvár vonalát. A kormányzó erre a napra koronatanácsot hívott ösz- sze, amelyen a kormány tagjain kívül az általa meg­hívott személyiségek is részt vettek, így többi között Beth­len István is, aki a Szovjet­unióval való azonnali fegy­verszüneti tárgyalások meg­indítása mellett volt. Bethlen állasfoglalása láthatólag mély benyomást tett a kor­mányzóra, aki az időnként közöttük jelentkező véle­ménykülönbségek ellenére is Bethlent fő bizalmi embe­rének tekintette. A kormány azonban a fegyverszüneti tár­gyalásokat még mindig fél­vállról kiélte. Ezen azért nem lehet csodálkozni, mert a Lakatos-kormányban ugyan nem bíztak a németek, de bizalmi embereik ha ki­sebb számban is, de ugyan­úgy részt vették a kormány­ban. mint korébbrn Szté.jay kabinetjében. A koronataná­cson az a vél ernte v aiakiflt ki. ha a németek 24 órán belül nem seg’tenelc meafe- lelő módon, a f-evverszüneti tárgvsiá'okat hatéd-utulonul meg kell indítani. A végső döntést azonban á másnap, a 8-ára összehívott minisz­terumáésra halasztották. Ennek a szeptember 8-i minisztertanácsnak a jegy­zőkönyve egyike a magyar történelem legizgalmasabb, de egyben sajnos legszomo­rúbb olvasmányainak. A ta­nácskozáson kétségtelenül el­hangzottak a reális helyzetet mérlegelő felszólalások is. így Vörös János, a vezérkar főnöke, maga Lakatos Géza és a külügyminiszter is józa­nul értékelték az eseménye­ket Teleki Béla tárca nélkü­li miniszter a fegyverszüneti tárgyalások azonnali megin­dítását követelte. A mi­nisztertanács tárgyalása közben azonban Wesenmayer német követ kihivatta La­katost (Wesenmayer a kor­mányzótól jött) és egyrészt megfenyegette a magyar mi­niszterelnököt, mondván, hogy kiugrás esetén a biro­dalom megtorlással él. más­részt hathatós katonai segít­séget Ígért. Lakatos vissza­térve a minisztertanácsba, ezek után a következőkben összegezte a tanácskozás eredményét: A miniszterta­nács egyhangúlag úgy ha­tároz — szemben a korona- tanácson kialakult véle­ménnyel. me'v szertni ha a n£rpetrií 24 órán be'ül nem ad iák meg a Vért «effftsé- get. meg kell inrUteni a fegyverszüneti tárgyalásokat — ha a németek pár napon belül megtartják mostani ígéretüket, s a segítség tény­leg meg is érkezik, úgy Ma­gyarország egyelőre hajlandó a harcot folytatni és nem hamarkodja el (!) állásfogla­lását a fegyverszünet meg­kötése tekintetében. Senkinek nem volt ellenvetése és így a minisztertanács véget ért. A német segítség természete­sen nem érkezett meg. Ezzel ismét bebizonyoso­dott. hogy az ország sze­rencsétlen helyzetéből csak egyetlen kivezető út van, a fegyverszünet haladéktalan megkötése és a szembefor­dulás a németekkel. A kor­mányzó és környezete végre komoly lépéseket kezdett fontolgatni. De még mini­dig nem szánták el magukat arra, hogy rátérjenek az egyenes és határozott útra. Náday tábornokot, a vezér­kari főnökség hadműveleti osztályának vezetőiét, akit már korábban felhasználtak hasonló szolgálatokra. az oiaszorszagi szövetséges fő­parancsnokságra küldték abban a reményben, hátha Alexander főparancsnokkal jobban lehet tárgyalni. A válasz természetesen ugyan­az volt: csak valamennyi szövetségessel egyszerre le­het fegyverszünetét kötni. Most már valójában nem maradt más hátra, min'hogy a szovjet kormányhoz for­duljanak. Mielőtt azonban rátérnénk ennek az akrtónak ismertetésére, felmertilh-t a logos 'terttes »7 olvasóban: hogyan gondolhatták Hor- thyék, hogy a németek nem szereztek tudomást ezekről a tárgyalásokról? .A válasz aránylag egy*», rű. Horthy és környezet* egyáltalán nem volt naiv, csak mindenáron menteni akarta saját politikai és tár­sadalmi rendszerét és ezt természetesen egy angolszász megszállás esetén könnyeb­ben vélte elérhetőnek. Ifjú Horthy Miklós egy külön irodát tartott fenn. mely már akkor „kiugrási iroda” néven szerepelt a köztudatban. Ennek célja ij az angolszászokkal való kap­csolat felvétele volt. 1944 szeptemberében ez többé-ke- véshé közismert lett A né­metek, ha nem is pontosan, de nagyvonalakban minden­ről tudtak, Nem csaptak le azonnal, mert éppen a ro­mán fegyverletétel követ­keztében kialakult helyzet miatt gyengének érezték magukat és még nem tutéák eldönteni, hogy Horthy he­lyébe kit ültessenek. Szá’asi- tól, akit ók is komolytaté,n- nak találtak, akkor még hú­zódoztak. De a hadihriyzet és a magyarországi állapo­tok. alakulása sürgette őke* is. Így abban az időpontban, amikor Horthy végre elha­tározta, hogy fegvverszünetí bizottságot küld Moszkvába (szeptember közepén), a né­meték is Szálasi mellett dön­töttek. Ez a döntés pedig azt; jelentette hogy ha csak vala­mi váratlan fordulat nem történik, Horthy és a Tr ha­tos-kormány napjai meg vannak számlálva. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom