Kelet-Magyarország, 1969. november (26. évfolyam, 255-278. szám)

1969-11-16 / 266. szám

W89. november flf.

1C1!LBT-MA«VARCm=!ZÁG - VASÁRNAPI MELLÉKfcfcr

9 o\§m

Vita a népművelésről :

Világos célért, vonzó formában

A

z utóbbi időben divattá vált a napilapok hasábjain a népművelés válságáról cikkézni. Egyik írás az anyagiak állítólagos csekély voltát, a másik a káderek képzetlenségét, hivatástudatuk elégtelenségét, az állandó fluktuációt, megint más a „hajrá"’ népművelés hiányát teszi a ba jok fő okozójává.

Kevés az olyan felvetés, amelyik a népművelés korszerű feladatairól, azok korszerű megvalósításáról szól. Mert a népművelésnek — a célja mindig is ez volt — világosan meghatározott feladatává tették országos és megyei párt. és más fórumok a termelés és a tudatformálás szolgálatát. Ezek értelmezésénél már alapvető hiányosságok vannak; elsősorban szemléleti problémák

Továbbmenve, ezzel az alapvető céllal népművelőink zöme teljesen egyetért, s hogy állandóan panaszkodnak, annak az az oka: az intézményeken kívül — legtöbbször ezek valóra váltásához — nem találják meg a partnereket. Magyarán szólva: akiket a népművelés ki akar szolgálni, akikért valójában van. azokkal nincsenek „közös hullámhosszon” a népművelők. Sokan azl hiszik, a népművelés még ma is csak a népművelők dolga, csak színjátszás, csak csasztuskabrigád. vagy csupán arra való, hogy egy-két megszállott művészkedő az ötletét, szenvedélyét néhány könnyen befolyásolható emberrel az állam pénzén produkcióvá alakíthassa.

P-':l ig régen nem erről van szó! Egyre világosabb, hogy a népművelés alapvető szolgáltatásait már nem az intézmény négy fala között kell letudni, hanem el kell menni az emberekhez. Csak az népművelhet ma korszerűen, aki a termelés igényeihez alkalmazkodik. figyelembe veszi á napi és távlati politika által megszabott gazdasági és ideológiai feladatokat.

Ezek pedig nem képzelhetők el az ipari és mezőgazda- sági üzemek különböző vezetőinek pozitív hozzáállása nélkül. Kevés kivételtől eltekintve azt tapasztaljuk, hogy éppen legnagyobb üzemeink, termelőszövetkezeteink zárkóznak el ettől a munkától, sokadrendű kérdésnek tekintik az üzemen belüli művelődés feladatait. Pedig legjobban ők tudják, hogy a modern s egyre korszerűbb technika megfelelő működtetése el sem képzelhető a valóban — szakmailag, ideológiailag és általánosan — művelt szakemberek tömege nélkül.

Naívság lenne ezeket csak a népműveléstől számon kérni. Képtelen is lenne rá. Azonban az iskolai és máá* szervezett, végzettséget adó oktatás mellett ez olyan pluszt jelentene a termelés számára — az új típusú szocialista munkaerkölcs, a munkakultúra és más ehhez kapcsolódó, valójában az önképzést is segítő nevelés —, amit máshonnan nem kap meg.

Egyszerű példával illusztrálva; Nyíregyháza termelő- szövetkezetei ebben az évben semmilyen kapcsolatban nincsenek a TIT városi szervezetével. (Nem a TIT tehet róla.)

Pedig rendkívül gazdag formái lehetnének az együttműködésnek. Csak pgyet; nagy hagyománya van ezeknél a mezőgazdasági üzemeknél a tagság évenkénti jutalomutaztatásának a kulturális alap terhére. Sokak előtt ismert, hogy ezek tartalmi lebonyolítása kívánnivalót hagy maga után. Megoldható volna ez ágy is, hogy az ilyen utak mindig összekötötték legyenek egy olyan üzem, vagy gazdaság megtekintésével, ahol bizonyos feladatokat jobban, korszerűbben oldanak meg. Egyszóval tematikusán kirándultatni az embereket, fele tapasztalatszerzés, fele borkóstolás. Nagyszerűen tudnának ebben koordinálni a területi tsz-szövetségek. Gondolom, hogy a TIT, az IBUSZ, az Idegenforgalmi Hivatal különösebb nehézség nélkül szervezne meg egy-egy ilyen programot.

\

f annak persze már sokat ígérő tapasztalatok is. Ilyenek, hogy a vízügyi igazgatóság, a MÉSZÖV, a moziüzemi vállalat szabad- egyetemi előadássorozatokat rendelt a TIT-tői dolgozói továbbképzésére. A MÁV-nál pedig ez már évek óta folyik.

Folytathatnám a sort, hogy a termelés szervezői, vezetői, milyen formájában vehetnék igénybe a népművelés különböző intézményeit. suját munkájuk segítésére. Minél később teszik ezt. annál jobban jelentkezik kára a termelékenység növelésénél, a munkakultúra fejlesztésénél, stb.

Találkozunk persze meg nem értéssel a népművelés háza táján is. Sokan hiszik még ma is, hogy az intézmény falain kívül nincs művelődés. Aztán pedig nem differenciáltan terveznek, a konzervgyár. az almatároló, a Ságvári Tsz, a tuzsérí fatelep munkásait akarják egyszerre népmüvelni. Világos, hogy ilyen heterogén tömeget' nem lehet rendezvényeknek megnyerni. Ha el is jönnek egy- egy előadásra, annak igen kevés a haszna. Lehet azonban népművelni a konzervgyár, stb., ezt vagy azt a szocialista brigádját, munkacsapatát. Ezekre lehet akár személyre szabott tervet készíteni, valós igényeiket — akár tudnak róla, akár nem — feltárni és kiszolgálni. Ez lenne a népművelés sokoldalú tervezése, ha egyformán jól állnának hozzá a népművelés, de különösen a termelés szakemberei.

Az iskolán kívüli művelődésre jelentős összegeket biztosít a nép állama. Az is igaz, hogy ennek költségvetési növelését a közeljövőben népgazdaságunk nem tudja vállalni. De jelentős összegek állnak rendelkezésre a kulturális alapokban gazdasági szerveinknél. Még azt is tudomásul vesszük — és természetes is —, hogy azoknál a gyenge termelőszövetkezeteknél. ahol nagyok a szociális terhek, ez az alap erre megy el. De igen nagy felelőtlenség a kulturális alapok rendeltetésellenes felhasználása ott, ahol az igénytelenség miatt költik másra.

Ha a kulturális alapok ösz- szegét az intézményekkel együttműködve használják fel gazdasági szervei nk — figyelembe vennék, hogy ők sem városon, vagy falun kívül élnek —, szinte megduplázódnak a népművelésre fordítható költségek. És itt nem arra gondolok, hogy öntsük közös kalapba a pénzt, mert az semmiképpen nem lenne hasznos. De jó volna az, ha egy-egy nagyobb üzem. tehetős termelőszövetkezet saját kezelésébe venne olyan intézményeket — művelődési ház. könyvtár, stb. —. amelyek feladata egyben az ott dolgozók ellátása is.

rí enki nem várhatja el ^ Például, hogy a Megyei

Művelődési Központ

mő' ödtess” az műkedvelői. művészeti -'Svültesét. vagy szakkörét. Már csak azért is képtelen rá, mert nem

tud helyet adni számukra, így adta át a múlt évben irodalmi színpadát az építőipar: vállalatnak, ahol további sikeres működését nagyszerűen bizonyította a Tanácsköztársaság 50 évfordulója központi ünnepén és máshol.

Meg kell tehát találni annak a módját, hogy a népművelés alapvető feladatait, az érdekeltek tartalmas együttműködésével helyes irányba tereljék, megfelelően vállalva részt ezek minden- oldalú lebonyolításában.

Rendkívül nagy szerep vár ebben az üzemek, termelőszövetkezetek pártszervezeteire szakszervezeti bizottságaira, KlSZ-szervezeteire. hogy az együttműködni, a dolgozók és az üzem, végeredményben a szocializmus érdekeit szolgálni akaró népművelés nyitott ajtókra és értő agyakra találjon.

Az öntevékeny művészeti mozgalom. a már sokaktól hallott gyászbeszédek ellenére úgy látszik reneszánszát éli. Nem úgy, hogy konkurrálni akar a tévével, a színházakkal, hiszen az úgy sem megy. hanem talált éhhez korszerű tartalmat, korszerű formát, hogy csak a gombamód szaporodó irodalmi színpadokró’ szóljak.

Úgy gondolom, a műkedvelő művészeti mozgalom formai és tartalmi továbbfejlődése, mini a művészeti ízlés, a közösségi és a sokoldalú politikai nevelés egyik formája továbbra is alapvető részfeladata a népművelésnek. Az ilyen együttesekben végzett munka eljuttatja a részvevőket az alkotó tevékenység egy fajtájáig. s igen intenzívé, álélhetővé teszi az irodalmi, művészeti alkotások tudatos feldolgozását.

E

zek melleit jobban ki kellene használni egyes technikai eszközöket —

fotó, film, magnetofon, stb. — kívánó formákat. Ma már elképzelhető, hogy egy-egy kisebb intézmény, vagy üzem is tudna működtetni ilyen szakköröket, megfelelő hozzáértő vezetővel, s így biztosítva lenne az alkotó megismerés folyamata. Nagyon szép példái vannak ennek a Kdtpátontúli területén.

Megyénkben is elértük, hogy a helyi hagyományokra sikerült olyan országosan is vonzó rendezvényt is létrehozni, mint a nyírbátori zenei napok, fiatalok és idősek, munkás és parasztemberek hallgatják áhítattal Bachot és Kodályt, és a megnyitókon a zuhogó eső ellenére is ezrek vesznek részt. Ebben már van széleskörű összefogás. Ezt a formát is tovább lehet szélesíteni, sok ilyen lehetőség van erre városunkban is, megyénkben is. S hogy ezeket mennyire meg lehet tölteni megfelelő politikai tartalommal, azt azok tudják legjobban, akik e rendezvényeken sorra részt vesznek.

Megismétlem a vitairás címét: optimista vagyok, nincs válságban a népművelés. Válságról különben is csak akkor beszélünk, ha nincs világos cél, s mindenki összevissza tevékenykedik.

udunk már a hagyományos formák helyett új, tartalmas, vonzó, nagy nevelő hatású formákat produkálni, s ha azt is elérjük, hogy az ilyen demonstratív rendezvények mellett az ezek előteremtését biztosító gazdaságban is megtaláljuk a közös hangot, közös tennivalót, a „válságból” végleg kilábalunk; valamennyiünk hasznára.

Nagy Mihály

A KISARI HID

Szilágyi Sándor rajzá

A XIV. ŐSZI TÁRLAT

Szám szerint a mostani őszi tárlat a XIV., ami eléggé tekintélyes szám, bar kisebb mint a debreceni és a miskolci, de több mint a békéscsabai, mégsem mond cl mindent, nem árulja el, hogy ezelőtt 15 évvel, 1954 őszén rendeztük első megyei képzőművészeti kiállításunkat, Nem volt könnyű beindítani az első tárlatokat, és a hamarosan bekövetkező nekilendülést bizonyos visszaesések követték. Hol a képek számában, hol minőségben, hol a kiállítási helyiségben, hol szervezési dolgokban. Az első kiállító művészek közül már kevesen maradtak, de nincsenek sokan az első tárlat megnyitásának a közönségéből sem, mert nagyon kevesen voltunk. A művészek közül sokan eltávozlak, olykor nagyon messze, de újak jöttek, s mindkét tábor megnövekedett, megerősödött. Koncepciók születtek - a művészeti élet fejlesztésére, s elhaltak, de ha minden nem is valósult meg, csak előre léptünk. Ez a 15 év a megye kultúrtörténetének egy szép és vitathatatlanul felfelé ívelést mutató fejezete.

Ennek a tárlatnak ezek az emlékek adják egyéni jellegét. Azonban más konkrétabb adottságok is jellemzik. így az a körülmény, hogy a vezérszólamot Berecz András és Pál Gyula viszik. Számszerűleg is ők szerepelnek a legtöbb képpel, de képeiknek a változatossága, hangulati, tartalmi gazdagsága is kiemeli őket.

Berecz Andrásnak kezdettől fogva (nálunk a második kiállítás) legfőbb kvalitása volt a festőiség: rajzának játékos könnyedsége, oldotlsága és színeinek rendkívül lírai ösz- szecsengése. Ahol ezt érvényre tudta juttatni, páratlan megnyerő alkotás lett, ami a keze alól kikerült. Gondoljunk a Piros pántlikás kislányra, a Tokaji tájra, Parasztasszonyokra, a Fikuszos, Aszparátuszos. Piros szegfűs csendéleteire a régiek közül. A mostani kiállításon szín- kultúrája kifinomult, bonyolultabb lett. Nézzük meg a Máítélyiakat, egy háromrészes dalocska színből, szín- akkordokból Játék a vaskos formákká!, légies könnyedséggel. Az Ősz es a Tanya című képei is telítve vannak énjének legmélyebb réteséből eredő lírai Sággal. Kicsit olyan Berecz művészeté, mint mikor egy gyermek rácsodálkozva, önfeledten játszik. Ezek a legigazibb, legőszintébb művei és talán ezért nem áll jól neki, ha spekulációkba bocsátkozik. Belőle kitűnő nonfiguratív festő lenne.

Pál Gyula egészen más termeszét. Nem a színből indul ki, hanem formákból, ritmusokból. Az ő művészete az ellenpont művészete, hol a tónusok, a vonalak, formák fokozódnak, felelnek és vissza- fclelnek egymásnak. Nála a világ nem szín, nem látvány, nem cselekvés, hanem szerkezet. És ez a némileg geometrikus szerkezet teszi olyan sajátossá Pál festészetét. Ö is nagy utat befutott a második kiállítás óla, amikor még Kalocsáról küldte képeit, de az új stílusának korábbi, viszonylag egyszerűbb ritmusú képei után stílusa beért. Gazdagabb lett alakzatokban, szerkesztésben, ahogy képméretei is változatosabbak lettek. De új területeket is hódít, mint a Munkába menők szédületes perspektivikus ugrása, vagy a Virágzó fák új hangvétele.

Soltész Albert külön eset. Berecz és Pál mellett egészen más művészi alk'at. Kétségtelen komoly tehetség, bár kinn- lévő képei ezen a téren nem egészen meggyőzőek. Talán azért, mert egy eléggé régimódi tárgykör tartja fogva, másrészt a képeit Is túlméretezi. Mennyivel jobb hatású például a Böszörményi házak című képe a katalógusban levő nagyságban, mint a meglévő méretben. Ha kétszer- háromszor olyan messze megyünk képeitől, mint az szokásos, akkor érezni azt a feszültséget, ami Soltésznak sajátos kifejezési ereje. Drámai- ságban vele senki sem tud nálunk versenyezni.

Szalay Pál — egyedüli az első tárlat kiállítói közül — nem lett hűtlen önmagához. Kevés képpel szerepel, s azok egy halk szavú, nagy kultúrájú művész megnyilvánulásai.

Huszár István két kis látszatra szerény képe inkább kíváncsiságot ébreszthet. Vele kapcsolatban régi panasz, hogy a megyei tárlatokon keveset szerepel. Igaz, hogy más természetű .monumentális megbízásai lekötik, de Huszár rengeteget dolgozik. Nyírbog- dányban égy sorozat rémek képe volt a falakon, melyeket Nyíregyházán még nem láttunk.

Kerülő Ferenc már jó pár éve olyan művésszé nőtte ki magát, kit külön számon kell tartanunk. Némileg még kellett lepődnünk képei láttán, mert egy barna alkony! világba menekült. Kézenfekvő Biró Lajos hatása, de valahogy a kék tónusokban játszó munkái mintha egyénibbek es meggyőzőbbek lettek volna.

Dicsérőleg kell megemlékeznünk két szobrászunk,1 Tarr István és hagy Mihály müveiről is. Plasztikai értékeik a rossz elhelyezés ellenére is kitűnnék.

Művészeinknek van egy elég tekintélyes csoportja, kik tehetségesek, de buzdításra, bátorításra szorulnak.

Király Zoltánnak nagyon finom hangulatot áraszt kis utcaképe. Koncz Zoltán csak egy akvarellel szerepel, de a látvány kissé elragadta. Kru- tilla József, Margittay Jenő, Tökey Péter, Szilágyi Sándor, Vincze Sándor kevés munkával jelentkeztek. Egy-egy munkájukban jólesően el lehet gyönyörködni. Vinczét kivéve azonban mindegyiküknél tapasztalható bizonyos bátortalanság. Szilágyi Sándor tavaly óta nagy lépést tett előre.

A nagy kiállítást szerencsésen gazdagítja a városi tanács jubileumi pályázatának a kis tárlata a kisteremben. A zsűri véleményével nagyjából egyet is érthetünk. A művészek elgondolásával talán már kevésbé. Mindenesetre egy pár igazán jó kép nagy eredmény. Köztük nem egy jobb, mint az őszi tárlaté. Ez pedig olyan eredmény, ami miatt is érdemes volt a pályázatot meghirdetni.

Végezetül pedig ennek a bizonyos értelemben vett jubileumi kiállításnak van egy új tünete, mely most jelentkezett először, s eléggé rányomta a bélyegét a kiállításra, mint olyanra. Mert igaz, hogy a feltörő tehetségeknek lehetőséget kell adni a kibontakozásra, míg másoknak bátorításra van szükségük, de jelén esetben a zsűri mércéjével sehogy sem tudunk egyetérteni. De nemcsak mi, hanem a vendégkönyv tanúsága szerint a közönség sem. Az olyan állásponttal, amit a lektorátus tanúsított, nem használunk a képzőművészeti kultúrának, melyet a zsűri lenne hivatva képviselni.

Koröknay Gyula