Kelet-Magyarország, 1969. november (26. évfolyam, 255-278. szám)
1969-11-28 / 276. szám
1969. november 29. Jó napot, Mongólia IV. Sámánok és orvosok a. Oldal KELET-MAG YARORSZÄÖ Véres nap My Latban Még jóformán el sem ült a „zöld sapkások” gyilkossági Ügye fölötti felháborodás vihara. amikor most újabb, talán minden eddiginél hajmeresztőbb amerikai háborús bűntett döbbentette meg és korbácsolta fel a világ közvéleményét: annak a tömegmészárlásnak a híre, amelyet amerikai katonák vittek véghez három dél-vietnami faluban. Míg a „zöld sapkások” esetében a hivatalos Washington még érvelhetett azzal, hogy voltaképpen „különleges alakulatokról”, hírszerző es rendőrkommandók „egyéni akciójáról” volt szó, most a legszabályosabb, leghagyományosabb amerikai harcoló alakulatok, a 11. gyalogos brigád tagjai kerülnek a vádlottak padjára. Ez a tény pedig — immár hivatalos beismerések formájában is — új, és minden korábbinál visszata- szítóbb megvilágításban mule1 ja fel országnak-világnak az Egyesült Államok vietnami hadviselésének arculatát. Légi felvétel a bűntett színhelyéről: To Cung és My Lal falvakról. Az AP amerikai hírügynökség képe két kisgyermekről, aki túlélte a borzalmakat Mit mondanak a szemtanúk? A napi hírekből, ha vázlatosan is, már kikerekedett a kép: amerikai katonai alakulatok My Lai, To Cung és Truong An dél-vietnami falvakban több száz védtelen lakost, zömmel' gyermeket, asszonyt és aggot, a hitlerista hadi gépezet második világháborús tömegkivégzéseire emlékeztető módon meggyilkoltak. Erről a szörnyűségről fényképfelvételek is készültek, mégpedig hivatalos kézzel: egy haditudósító-fényképész, Ronald Haeberle gépével. A rettenetes — hullahegyeket ábrázoló — képek a Pentagon birtokában vannak, de másolataikat rövidesen közölni fogja a Life című amerikai képeslap is. Egy dél-vietnami paraszt, a 48 eves Do Chuc, akinek két lánya is a tömegmészárlás áldozatául esett, most így beszélte el a helyszínre kiszállt bizottságnak, mi történt a falujában a vérfürdő napján. Idézzük: „Éppen reggeliztünk, amikor a környéken gyors egymásutánban tüzérségi lövedékek robbantak. Az ágyúzás úgy 30 percen át tartott. Bunkerekbe bújtunk. Aztán láttuk, hogy 8 helikopter landol és amerikai katonák vonulnak a faluba. A katonák kiparancsoltak minket a házakból. Mindenkit kiparancsoltak : öregeket, gyermekeket, asszonyokat karjukon csecsemőkkel. Elhajtottak bennünket pár száz méterre, és azt mondták, kuporodjunk le a földre. Mindegyik amerikainak puska volt a kezében. Felállítottak egy olyan puskát is, amelyiknek lábai voltak — ilyet én még sose láttam. (Gépfegyver volt 8. — Kegyed honnan ismeri Sopront és egyáltalán, hol tanult meg magyarul? — érdeklődtem — Mert én is magyarnak születtem — szólt a majom gazdája és megemelte tiroli kalapját. — Édesapám mint ptlisvörösvári volksbundista kőport árult Budapesten, ezért hazát kellett változtatnunk. És én nem csak hazát, de szakmát is választottam Robi a partnerem, vele együtt szórakoztatom Burgenland őstermelőit. Egyébként Schiller a nevem, nem tévesztendő össze a Haramiák szerzőjével. Robi eközben ügyesen ült gazdája vállán és sehogy nem tudtam megérteni, mieri nyújtja felém sóvár- góan a karját, miért makog rám magakelietőn, amikor még soha nem láttuk egy- muot. Aztán zsupsz: a nyakamba ugrott. Se szó, se beszéd, egyenesen a hajamnak — a szerk.). Az emberek sírni és könyörögni kezdtek. Egy szerzetes megmutatta az egyik katonának az igazolványát, de az amerikai csak annyit mondott: „Sajnálom”. És akkor elkezdtek tüzelni ránk. Én a lábamon sebesültem meg. Több holttest borult rám, de nem mertem moccanni. Egy órát maradtam így, amíg a katonák elmentek a tenger felé...” Hát így történt... „Mintha állatok lellek volna“ Miért tették” Michael Bernhardt őrmester, az egyik koronatanú azt vallja, hogy a helyszínen „nem látott katonakorú férfiakat”. Ezzel szemben az alakulat legénységét — miiit mondja — jó előre felkészítették erre a mészárosmunkára. Lélektanilag is: Michael Terry közlegény erről ezt mondja: „a lakosokat úgy kezeltük, mintha állatok lettek volna”. Ez is bizonyítja, hogy a történtekért nem egyedül az a William Calley főhadnagy, az akció parancsnoka a felelős, akit most a Pentagon hivatalosan is vád alá helyezett. Ugyancsak erre mutat az a tény is, hogy ez a vád alá helyezés — húsz hónapot váratott magára: a bűntényt ugyanis még 1968 tavaszán követték el, és az első jelentéseket már akkor az illetékesek tudomására hozták. Ez a hidegvérrel elkövetett, kegyetlen emberirtás, amelynek ügyében több szenátor máris az amerikai törvényhozás vizsgálatának megindítását követeli, az évek óta taresett, megszállottan bolhászott fürge ujjaival. Bár talált volna valamit, akkor nem gurult volna méregbe, nem cíbálta volna a hajamat hangos rikácsolással. Miközben megdermedtem a rémülettől, az egész Gaust- hause undorítóan röhögött. Ez a röhögés Robinak sem tetszett, mert egyre dühösebben prüszkölt és csomókban tépte ki a hajamat. Schiller úr, aki nem tévesztendő össze a Haramiák szerzőjével, bizalmasan Robira csettintett, mire a majom átugrott rólam gazdája vállára és kacéran nézett rám vissza, miközben megemelte a tiroli kalapot. A burgenlandi őstermelők még mindig röhögtek. — ön tetszik a publikumnak és élvezi Robi bizalmát — hízelgett a kőporárus fia. Ennek ellenére, még a népszerűség csúcspontján sem feledkeztem meg kallódó gyermekemről. tó agressziónak csupán egyetlen, de nem akármilyen epizódja. Ezért logikus a világ egyik legnagyobb példányszámú lapjának, az ötmilliós londoni Daily Mirrornak a következtetése: „A borzalmaknak csak úgy lehet véget — Tessék mondani, meszsze van ide Eingráben? — Bécshez ugyan közelebb van, mint ide, de nem tesz semmit. Szívesen elviszem még ma este, ha epizódszerepet vállal a produkciómban. Mellbe vágott az öröm. Az a lehetőség, hogy huszonnégy órán belül viszatérhe- tek hazámba egyetlen gyermekemmel, alkalmassá tett mindenféle epizódszerepre. — Akkor kezdhetjük is — egyeztem bele a leghalványabb lámpaláz nélkül. A hivatalos műsor azzal kezdődött, hogy a pilisvörös- vári világjáró széttárta karját a közönség felé és nagyot kiáltott: „Panem et circen- ses!” Aztán felém is széttárta karját és megint kiáltott, nagyobbat, mint az előbb: „Ecce Homo”. Robi eközben a plafonig dobta gazdája fejéről a tiroli kalapot. Majd én következtem. A sofőrbundát természetesen le kellett vetni, hogy Robi könnyebben hozzám férhessen. Schiller úr leültetett és a lelkemre kötötte: — A legteljesebb hidegvért kérem öntől. Robi kissé szeszélyes, mint a legtöbb primadonna, ezért zsarnokká válhat, ha ellenkezik vele. vetni, ha magát a háborút fejezik be.” Sajnos azonban a washingtoni kormány, McCarthy szenátor most érkezett nyilatkozata szerint, éppen ellenkezőleg, a háború „prolongálására” készül... S. P. LeTkierőm felfokozására magam elé idéztem a keresztény vértanúkat, akiket a kiéheztetett oroszlánok elé korbácsoltak Néró pribékjei a Colosseumban. Hát üsse kő — gondoltam rezign áltan — panem et circenses, ahogy a Volskbund keresztfia mondta. Szemben ültem a marhatenyésztő patríciusokkal. Vérszomjas várakozásuk nőttön nőtt. Robi az ölembe ugrott és innen nézte nagy művészhez illő hanyag nyugalommal, ahogy gazdája kipakolja kellékeit egy másik székre. Oda se mertem nézni. Sőt a robbanásszerű menekülés gondolata is felvillant bennem, amikor Schiller úr bekonferálta a műsorszámot. Németül beszélt, nem értettem, így hát jogosan fakadtam ki: — Csak semmi zsákbamacska! Nekem is mondja el, hogy milyen gazságra készül ez a majom! Robi erre sértődötten szájon vágott és az orrom hegye körül csattogtatta fogait. — Ugye megmondtam, hogy szeszélyes? — Intett felém honfitársam. — Egyébként szó sincs zsákbamacskáról. Azt jelentettem be a nagyérdemű közönségnek, Gyerek, gyerek mindenütt gyerek. Tíz mongolból tizenkettő biztosan gyerek. És üvöltöznek és birkóznak és futkosnak és vigyáznak is egymásra és természetesen féltőn vigyáznak rájuk a felnőttek1930-ban a természetes szaporulat 2,2 ezrelék volt, már legyőzve a kihalás tragikus veszélyét. Az 1965-ös adatok szerint a természetes szaporulat eléri a 30,3-et! Amilyen hihetetlen volt a mongol nép pusztulásának aránya, szinte olyan fantasztikus az élet kiterebélyesedé- se. És egészségesek ezek a gyerekek, nemcsak az erőteljes urbanizáció hatására gyarapodó városokban, de a távoli jurtákban, ezer vagy még több kilométerre a fővárostól. Egy alkalommal kisebb magyar társaság verődött össze a Mongóliában dolgozó magyar szakemberek orvosának lakásán. Közbevetőleg, már a társaság összetétele is jellemző arra a segítségre, amit mi nyújtunk a távoli mongol népnek. Dr. Somogyi István, a házigazda, orvos, a 60 éveuen is a 20 évesek vitalitásával izgő-mozgó, tervektől nyüzsgő dr. Jansky Bála geológus, Mózes Endre mérnök, a Mongóliában dolvozó vízkutatók vezetője, mindhárman öreg rókák a „mongol kérdésben” és jómagam, aki sok lelkesedéssel, de legalább olvan kevés tapasztalattal rendelkeztem Mongóliát illetően. A széles és sok ágú, hozzáértő beszélgetésnek talán csak azt a részét idézem fel, amely a mongol egészségügy és kulturális élet átalakulásával kapcsolatban elmondottak. Ha jól emlékszem a dátumra, már a harmincas években történt, hogy meggyilkoltak néhány szovjet orvost Mongóliában. A sámánok voltak a felbujtók, akik évezredes módszerekkel gyógyítottak, s mondanom sem kell, hogv e tflóiszer^k. nemcsak brutálisan fájdalmasak, de eredményesek csak akkor voltak, ha a beteg szervezete erősebbnek bizonyult, mint a kór és a sámángyógyítás együttes ereje. Már ezekben az években több mint tíz birka „esett” egyetlen mongolra — jelenleg 12,5 birka jut minden mongol állampolgárra! — de tízezer főre csak 0,03 százalék orvos. Vagy hogy ne játszunk a százalékokkal, összesen két orvos volt 1925-ben Mongóliában, s az ország egész egészségügyi sze- ményzete pontosan nyolc fő volt- Ezek elegendők voltak arra, hogy az ország egyetlen 15 ágyas kórházában „ellássák” az egészségügyi feladatokat. Elsősorban és alapvetően szovjet segítséggel megindult azonban az egészségügyi hálózat kiépítése és nem egyszer hogy Robi, a eharme párizsi szaktekintélye divathölgyet varázsol a világ legrútabb férfijából. Kár lett volna vitába bocsátkoznom az igazi szépségről olyan emberrel, akinek fogalma sincs az esztétikáról. Párizsi divathölggyé semmiképp nem akartam változni, miért is cseréltem volna bizonytalan kenyérre kipróbált szakmámat, de le- fegyverzett a tudat, hogy néhány órán belül viszontláthatom gyermekem, így hát átengedtem lényemet Robi garázda szeszélyének. Megint a hajamnál kezdte. Alaposan felborzolta, hadd tűnjön minél dúsabb- nak, a homlokomra pedig kacér fufrut fésült. Ezután következett a puderezés. Nagyon gondosan végigtapogatta arcomat a bolyhos pamaccsal, eltüntetve vonásaimról minden eredeti szek- szepilt, ami pedig sokszor imponált a jó ízlésű nőknek. Reméltem, ezzel be is fejeződik a műsorszám, de a java még ezután következett. Robi valóban fáradhatatlan divatszakértőnek bizonyult. Pingált rám néhány szépség- flastromot, ajkaimat kiru- zsozta, füleimre klipszet ila körmönfont harc a sámáno# uralma ellen ezen a téren is. Felállítottak például a fővárosban egy kórházat, mellette egy másikat, s ebben az utóbbiban a sámánok „gyógyíthattak”. A mongol betegeknek és családjaiknak első kézből volt alkalmuk összehasonlítást tenni: mit jelent a korszerű orvostudomány és mit a sámánok vajákolása. Manapság majd kétezer mongol orvos dolgozik a kereken száz kórház nyolcezer betegágya mellett — ím egyik és nem kis magyarázata a dinamikus népszaporulatnak. És az egészségüggyel párhuzamosan csak felsőfokú jelzőkkel „ illusztrálható a mongol közoktatás fejlődése. A népi forradalom győzelme idején a lámákon kívül írás- tudatlan volt jóformán mindenki, s a lámák jó részét is beleértve, műveletlen, tudatlan egy egész ország, már ami a korszerű tudást, műveltséget illeti. Volt egy elemi iskola negyven fővel — ós kész. Ma félezer általános iskolában, 18 közép- és 7 egyetemen, illetőleg főiskolán kereken kétszázezer fiatal tanul. ősztől tavaszig egy-egy számon (járási), vagy ajmak (megyei) székhelyen több száz kilométerekről gyűjtik össze a ferde vágású, fekete szemű kis lovasokat és fűtött helyen, kollégiumi formában, fittvet hányva a dermesztő kinti világnak, tanulnak szakképzett pedagógusok kezel alatt. Ulánbátor augusztus végén és szeptember első napjaiban furcsa és érdekes képet mutatott. A kék iskolád köpenyek, fehér gallérok, piros nyakkendők tömege özönlötte el, utcasarkokon, gyorsan felállított kis kocsikról folyt az Irka-, a könyvvásár, öreg mongolok szálltak le a lóról, béklyózták meg a „szürkét”, a járdán természetesen. s csoszogtak oda gyalogláshoz soha nem szokott lábaikkal ezekhez az alkalmi „árudákhoz”, hogy megvegyék unokáik számára a füzeteket, tankönyveket. — Néhány egészen kitűnő és mély tudású mongol orvost ismerek én is — jegyzi meg Somogyi doktor— És geológusaik is egyre nagyobb szakértelemmel, valóban világszínvonalon kezdenek dolgozni — helyesel dr. Janszky —, aki pedig közismert rendkívüli és tréfát nem Ismerő igényességéről, ha a szakmáról van szó. — Mindenütt dolgoznak már, sőt évek óta dolgoznak mongol fúrómesterek — summázza saját tapasztalatait Mózes Endre és elismerően szól az új mongol szakmunkás-, szakembergárdáról. Gyorká Géza Következik: Jurták és városok. lesztett, zubbonyom alá egy szatyor ipari rongyot töm- ködött, hogy minél magasabbra duzzadjon keblem kihívósága. Végezetül egy művirággal ékesített malomkerék kalapot nyomott a fejemre. Az igénytelen tömeg betegre röhögte magát. Az én humorérzékem ezúttal csődöt mondott és úgy ültem buta dámává vedletten, mint aki nem akarja megérteni a vicc poénjét. Robi egy jólnevelt szépitőmesterhez illően tükröt tartott elém. Megrémültem. Akárhogy meresztettem a szemem a tükörbe, mindenképpen régi szerelmemre, Toll Ellára hasonlítottam. — Kérem hajoljon meg a közönségnek — unszolt a tiroli kalapos producer. — Jó, meghajlok, de utána azonnal utazzunk Eingrá- benbe — követeltem. — És utólagos engedelmével hozom a feleségemet is. — Rendben van, fusson érte. Meghajoltam a közönség előtt és rohantam Karoláért. Mihelyt betoppantam a szalmával borított tanterembe, síkongva falra akartak mászni az emberek. (Folytatjuk) Gerencsér Miít/ős: 1JUÍÍ4, a wMdaiú
