Kelet-Magyarország, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-01 / 124. szám
8 o!<3a! fcELET-MÄGYARORSZÄG - VASÁRNAPI RÍELtfiKH? 1959. Jínfüs t: Liam O’Flaherty: Fehérvárcsurgótól a Csurgói madonnáig Nyolcán voltak* p atrick Feeney lakása ■*- tömve volt emberekkel. A tágas konyhában férfiak asz- szonyok, gyerekek ültek a fal mellett sorakozó székeken, a padkán, az ágy szélén, még egymás térdén Is. A szobában a fiatalabbak táncoltak, nevettek, énekeltek, erőltetett, harsány vidámsággal, amely- lyel megpróbálták önmaguk előtt is elleplezni az összejövetel célját. A mulatságot ugyanis azért rendezték, hogy el búcsúztassák Patrick Feeney két gyermekét, Maryt' és Michaelt, akik másnap reggel indulnak az Egyesült Államokba. Maga Feeney, vörös arcú, fekete szakállú, javakorabeli paraszt, hüvelykujját bőrmellénye nyílásába mélyesztve, nyugtalanul járkált körbe a konyhába, biztatta a vendégeket, hogy egyenek, igyanak, mulassanak. Széles mosoly terült az arcára, és mindenkihez volt egy szava, de időről időre kiment a konyhából azzal az ürüggyel, hogy megnézi az ólban a kismalacot, amely néhány napja beteg. Amikor már harmadszor indult kifelé, Michael, a fia is utána ment és észrevette, hogy az apja csak áll az ól falának dőlve a csillagos ég alatt és maga elé dünnyög: „Fura egy világ ez, én mondom, hogy nagyon fura”. A fiú mellélepett Együtt szótlanul átmentek az udvaron, s mindketten úgy tettek, mintha csak önfeledten szívnák a jó levegőt. Michael magasabb volt, mint az apja, kevésbé zömök, de széles vállú, s az új kék öltöny — melyet az útra vásárolt — szűknek tűnt rajta. Végül is ő törte meg a csendet. — Kedves volt Ned bácsitól, hogy kölcsönadta a pénzt a mulatságra — mondta izgatottan. — Nagy csúfság lett volna búcsú nélkül elutaznunk, elvégre ez a szokás. Azonnal elküldöm neked ezt az összeget, apám, még mielőtt Mary néninek kifizetném a hajójegy árát Remélem mindkettőt letörlesztem négy hónap alatt, és akkor karácsonyra már újra lesz pénzem, amit elküldhetek nektek. Michael erősnek és férfiasnak érezte magát Elképzelte, mihez kezd majd Bostonban. Bizonykodott önmaga előtt is, hogy nagy testi erejével mindjárt temérdek pénzt fog keresnt Fiatalos lelkesedésében, a várható kalandos élet utáni sóvárgásban pillanatnyilag el is feledkezett a fájdalomról, . amelyet a szülői ház elhagyása ébresztett benne. A z apa konokul hallgatott aztán egyszercsak felsóhajtott amint rátört egy emlék. — Az isten szerelmére — szólt Michael — nehogy el- érzékenyülj. Csak nehezebbé teszed a dolgot — Ugyan, M érzékenykedik! — mondta az öreg. De aztán hozzátette, alig hallhatóan: — Eszembe jutott az a krumpliföld, amit egyedül műveltél meg a tavasszal, amikor engem ágynak döntött az influenza. Kegyetlen sors ez, hogy elragad téged a földtől. Hisz mióta a világ világ, nem láttam embert, aki különbül csinálta volna. — Ugyan, miről beszélsz apám? — horkant fel Michael ingerülten. — Mi mást adott nekünk valaha is a föld. mint krumplit, kemény munkát és szegénységet? Szép kis biztatást nyújtsz nekem. Álldogáltak még komoran, szótlanul néhány percig, az•Liam O’Fiaherty, az ír próza egyik legnagyobb mestere 1857-ben született Dublinban. Ifjúkorában az lr köztársaságiak oldalán harcolt, s ez a politikai meggyőződése írói munkásságában Is tükröződik. Leghíresebb regénye A besúgó, de enpél Is értékesebbek novellái, amelyek tárgyát többnyire a kisemberek életéből meríti. tár, visszamentek a lakásba. Feeney asszony serényen foglalatoskodott az asztal körül. Bent a szobában a hatalmas, négyoszlopos baldachinos ágyon ült a lánya, Mary és egy tucatnyi barátnője. Térdüket felhúzva, rneggörbed- ve kucorogtak Mary körül» s órákig sem változtattak kényelmetlen testhelyzetükön, csakhogy ezzel is értésére adják, mennyire szeretik. Mary pedig zsebkendőjét gyűrve, vegyes érzelmekkel gondolt a nagy útra. Néha félelem és gyűlölet, néha a heves vágyakozás rohanta még: ő nem azon töprengett, amin a bátyja, hogy milyen munkát kap majd, s mennyi pénzt keres. Csinos, telt, fekete hajú lány volt, s a gondolatai, amelyeket félve, szégyenkezve inkább elfojtott volna, az idegen férfiak szerelme körül rajzottak, .új ruhák, új hódítások körül. Mary szeretett élni és sok helybéli birtokos fiú is járt volna utána, de... Az elmúlt télen az édesapja félholtra verte egy fűzfaággal, amikor elkapta sötétedés után Tim Hemon konyhója mögött, Tím fiával, Bartlyval, aki a dereka köré fonta a karját és csókolóztak. Azóta Maryt mindig egy kis remegés fogja el, ha csak megpillantotta az édesapját, vagy szólt hozzá. — Hohó! — kurjantott egy öreg paraszt az asztalnál, amint elnézte a sustorgó lányokat — Micsoda csúfság a mi falunkra, hogy ilyen szép lányt, mint a maga Maryja, csak úgy útnak enged, Feeney asszony. Ha én fiatalabb lennék, inkább megkorbácsol- tatnám magam, de nem engedném el. JV evetés harsant itt is. ott 1" is. többen pedig ujjúkkal fenyegették huncutságáért az idős parasztot. Csak Feeney asszonynak nem sikerült 'mosolyognia. Komoly, tiszta tekintettel nézett vissza az öregre és felsóhajtott — A szegények sorsa szomorú — mondta —, de a tenger nem a sír: nem örökre nyeli el őket. így beszélgettek, hol tréfálkozva, hol sóhajtozva hosszú órákig. Egyszercsak megszólalt valaki: — No lám, megvirradt. — Úgy bizony, itt az új nap. Az emberek lassan szedelőzködni kezdtek, s egyenként elhagyták Patrick Feeney lakását A családtagok a konyhában álmosan és tétován beszélgettek a mulatságról, s az egybegyűltekről. Feeney asszony megpróbálta rávenni őket, hogy aludjanak néhány órácskát, de egyikük sem mozdult Hajnali négy óra volt és Michaelnek meg Ma. rynak kilenckor kellett elindulnia Kilmurrage-ba, a hajóhoz. Ezért aztán az anya teát főzött és mindnyájan az asztal köré telepedtek, mazsolás süteményt ettek és szóval tartották egymást Nyolcán voltak, az anya, az apa és hat gyerek. Feeney asszony hangos csattanással ejtette le teáscsészéjét a tányérkára, és kitört belőle- a zokogás. — Ejnye, anyám — szólt Michael — hát mire jó ez? — Igazad van, kisfiam —■ mondta hüppögve —, csupán elgondoltam, milyen szép is itt együtt üldögélni. De kettő hamarosan elszáll és talán sose látom őket. — Felnevetett, s megpróbált úgy tenni, mintha az egész csak bolondozás volna. Mary aggódva pillantott rá, mert tudta, hogy ez az éles kis nevetés anyjánál hisztérikus roham kezdete is lehet. — Ördög vigye az egészet — mondta az apjuk, s beletörölte a száját a kabátujjába. — Munkára fel, rendbe kel! tenni a házat, mielőtt elindulunk. Júlia, vezesd ki a lovat, Margaret eredj ki fejni, de gondoskodj róla, hogy 'maradjon még elég a kisborjúnak. — Kiosztotta a teendőket, mintha ez a nap is csak olyan közönséges munkanap lenne, mint a többi. Csak Michaelnek és Mary- nek nem jutott tennivaló. Úgy üldögéltek a sarokban, mintha máris kiszakadtak volna a család életrendjéből. S ahogy elgondolták, hogy néhány óra múlva hazátlan vándorok lesznek mindketten, az otthoni élet minden szűkösségével, szürke ismétlődéseivel együtt kényelmesnek, kívánatosnak, igézőnek tűnt. U amarosan hét óra lett, s ekkor ismét leültek az asztalhoz. A különleges alkalom tiszteletére mindenki kapott eg? tojást reggelire. Feeney asszony szokása szerint előbb Michaelnek, majd Marynak akarta adni az övét, de miután egyikük Sem fogadta el, belekóstolt, majd a többit odaadta a legkisebb fiának, a 12 esztendős Tho- masnak. Aztán az apa kiment az istállóba, felszerszámozta a kancát, hogy rátehessék a hátára a két fiatal poggyászát. Azok meg nekifogtak az öltözködésnek. Feeney asszony bement a lánya után, s épp akkor érkezett, amikor Mary a kalapját próbálta. Meglepte, milyen remekül festett a lány tengerészkék kosztümjében, a fehér zsabós blúzzal és kicsiny kerek fekete kalappal, fekete selyemharisnyában és cipőben, s ahogy végignézett rajta, elfogta a düh. Maga sem tudta, miért. Csak azt tudta, hogy gyűlöli a lánya szépségét. Mennyit szenvedett és küszködött a lányáért 17 évig és mi végre — azért, hogy sok ezer mérföldnyire innen egy léha fickó megkaparintsa? A harag, ahogy jött, el is tűnt, mint egv füsti elhó, s ismét átadta a helyét a fájdalomnak. Mert eljött a búcsú végső perce. Záporozva csókolta egyiket a másik után. Majd állukat fölemelte, s ijedt és mégis vadul lobogó tekintetet vetett rájuk, mintha ezzel kívánná lefényképezni vonásaikat és örökre megőrizni emlékezetében. Görcsösen kapaszkodtak egymásba, s talán órákig ma radtak volná így, de akkor odalépett az apja, legjobb ünneplő ruhájában, fekete kalappal egyik kezében, s szenteltvíztartóval a másikban. Halkan köhintett és lágy, gyengéd hangon — amely szokatlan és neki magának is idegen volt — megszólalt: „Induljunk, itt az idő”. Mary és Michael felállt. Feeney asszony meghintette őket szenteltvízzel, s ők visz- sza sem fordulva elindultak kifelé. Sietősen megcsókolták a kis Thomast, aki nem kísérte el őket Kilmurrage-ba, és kézenfogva léptek ki a házból. Menet közben Michael letört egy darab meszet a ház faláról és gondosan zsebébe rejtette. Néhány szomszéd már várt rájuk az udvaron, s most úgy követték őket mint egy temetési menet. Csak az anya maradt a házban a kisfiúval, és két idős parasztasszonv. A z anya félkelt. s kiment a szobából a konyhába. Ránézett a két asszonyra, majd a kisfiára és a tűzhelyre, mintha keresne valamit. Aztán karját felemelve kirohant az udvarra. — Gyertek vissza! — sikol- tott. — Gyertek vissza. Vadul nézett maga elé, és úgy hallotta, mintha a levegőben ott csengett volna a válaszkiáltás. De a kis csoport már eltűnt az útkanyar- ban. A forró júliusi napban a levegő se rezzent. A két öregasszony jött ki és támogatta vissza a konyhába. — Az idő minden sebet begyógyít — szólalt meg csendesen az egyik, A másik hozzáfűzte: — Igen, az idő és a türelem. Fordította: Zilahi Judit Amerigo Tot első kiállítása Magyarországon Tóth Imrének'hívták hajdan a művészt., aki Amerigo Tótként, világhírrel és hatvan évesen érkezett szülőföldjére. Művészetét hozta és élete tanulságait az, egykori fehérvárcsurgói parasztfiú, aki igaz karriert csinált a világban: karriert épített emberségből és műalkotásokból. A műcsarnoki nagy kiállítás — az ötvenöt szobor, ugyanany- nyi grafika és a fényképek — a pálya művészi állomásait jelzik csupán, s nem beszélnek hat évtized hat emberéletre való kalandjairól, a művek fundamentumáról. Művészi pályája még Tóth Imreként kezdődött Pesten a húszas évek Iparművészeti Főiskoláján, amelynek konzervatív képzésmódja azonban nem elégítette ki az ifjú szobrászjelöllet, s európai vándorútra indította, mint annyi más kortársát. A legjobb iskolát választotta 1929- ben, az akkori Németország már világhírű modern művészeti központját, számtalan nagy festő, építész és iparművész, számtalan haladó alkotó útrabocsátóját, a des- saui Bauhaust. Paul Klee, a század egyik legnagyobb festője volt itt többek között mestere, s mestere volt az egész Bauhaus-szellem, amelyhez politikai és művészeti nézeteiben mindmáig hű maradt. Két dessaui év után Párizs következett, s mesterként ugyancsak a kor egyik kimagasló alkotója, a modern szobrászatot klaszikus erővel ötvöző Maillot. Iskolája után életiskolát választott a művészjelölt, s Hamburgban hajóra szállt, hogy hajósinasként bejárja a Baltt-tengert. Az első nagy kalandok után, a következő állomás Drezda, ahol Otto Dixnek, a harcos- szatirikus baloldali művésznek köréhez kapcsolódott. Ez végképp megszabta politikai útját, a leghevesebb hónapokban együtt küzd a fiatal forradalmár-antifasisztákkal, és a fasiszta hatalomátvétel után velük együtt is tartóztatják le. Megszökik és gyalog éri el új, és véglegesnek ígérkező hazáját, Olaszországot. Itt a megélhetésért folytat küzdelmet és a továbbtanulásért a római Akadémián, majd később a művészi elismerésért. 1937-ben pályázatot nyer ismeretlenül, s egycsapásra ismertté válik: grafikus és portréfestő lesz, s megint csak a baloldali szellemi mozgalmak részese. A háború megtöri felívelő művészkarrierjét. Kapós-neves művészből csendben, de hatásosan dolgozó katona lesz, az olasz ellenállás ejtőernyős tisztje, partizáncsoportok és antifasiszták összekötője. Majd súlyos sebesült: egy bevetéskor örök sérülést szenvedett. A béke első éveiben a volt partizán és aktív kommunista ott kezdi a művészpályát, ahol már egyszer végighaladt: új küzdelmekkel az elismerésért. Tehetsége, akarata, teremtőereje győz: 1949- ben megkapja az első rangos állami megbízatást a ragyogó új Termini pályaudvar domborművére, s ezután sorra bizonyítja be pályázatokon és migbízásos monumentális szobrokon, hogy új hazája és Európa * egyik legkiválóbb szobrásza. Lexikonok, könyvek, cikkek, világot járó nagy kiállítások, díjak jelzik Amerigo Tot jelentőségét, s méginkább olyan szobrok, mint a római olimpiai csarnok plasztikái, (az építész Nervi a kor egyik legkiválóbb architektusa), a római Kennedy-emlékmű (ezt a megbízatást hatalmas pályázat rendkívül erős mezőnyében nyeri első díjasként), vagy az amerikai Bartök-em- lékmű Budapesten is látható egyik kis változata. Emberi, társadalmi hovatartozását pedig az olasz kommunista értelmiséggel ma is meglévő erős kapcsolatai fémjelzik, s nem utolsósorban szülőföldjéhez való ragaszkodása: a Karinthy és Olivcrona emlékének szentelt szobor, a Csurgói Madonna és ez az egész kiállítás a Műcsarnokban. A kiállítás ugyancsak dokumentálja Amerigo Tot pályázatát a kezdetektől napjainkig. A kezdeti itáliai sikerekre emlékeztet a Bikák című arasznyi, de robbanó erejű kompozíció, vagy az Utolsó vacsora című bronzrelief, amely talán minden korabeli alkotásnál biztosabban mutatja, hogy Tot kezdeti periódusát az itáliai reneszánsz megújított modernre hangszerelt hagyományai határozták meg a világháború előtt Szép fejű klasszikus asszonyok (Salome, Donatella), szép testű telt nők. (A szép Pathenopea) szólaltatják meg ekkor a szobrász erős, humar nista optimizmusát, és valami megfoghatatlanul finom, üde, érzékeny frissesség, amellyel a korai reneszánsz hangulatába beoltja módéra életérzését A háború keserű élményei, egyéni tragédiák teszik bonyolultabbá, keményebbé ezt a szobrászatot a negyvenes év%k végén. „Kavics”-kor- szaknak nevezi a művész ezeket az éveit és olyan címekkel is utal erre, mint a két Kavicsasszony című bronzakt: a művek valóban kavics- gömbölyüek, és meggyötör^ tek, mint a görgeteg: erejük a viszontagságokat kiállt lélek erejéből fakad, optimizmusuk a vészeket kiállt ember optimizmusa. 1950 táján a sűrű kerek formákat nagy, tagolt és elnagyolt tömegek váltják fel a szobrokon. A plasztika absztrahálódik, mind távolabb kerül a természetes látványtól, anélkül, hogy erős optimizmusát, súlyos emberi harmóniáit elvesztené Tot művészete. Az alma mítosza és az Európa elrablása című kisbronz a folyamat kezdetét mutatják a kiállításon, a csak fényképen látható pár lyaudvari dombormű, a római autóklub ugyancsak ge- ometrikus-elvont ritmusú reliefje már az ú j korszak tér“ mése. Az elvont forma azonban konkrét élményeket fog kompozícióba. A Föld füle című bronz totemoszlopos fensége, a Hódolat az ikerrepülőknek, vagy a „Komarov emlékére” nehéz, tagolt ritmusú éppúgy a kor humanizmusát szólaltatja meg, mint a legújabb alkotás, a hazatérésre készített és a szülőfalunak szánt Csurgói madonna. Ebben az utolsó alkotásban szándékosan fordul mégegy- szer a művész a reneszánsz emlékéhez, hajdani korszakához: a korai humanizmus tiszta formáival, és a mai ember- eszmény hitével, azaz vallásos madonnába rejtett világi optimizmussal szól az életről. Amerigo Tot köszönti a földet, amely Tóth Imreként útnak indította. Fs, A*
