Kelet-Magyarország, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-13 / 107. szám
I o\U Kfit BT-WXeSTÄR01S2.;Ä^ im. Mátötif; VILÁGGAZDASÁG A márka—frank vihar NYUGAT EURÓPÁBAN ismét lejátszódott egyike azoknak a nagy spekulációs hadműveleteknek, amelyek során valóságos új vagyonok születnek, s a tőkés országok központi bankjai is alkalmat találnak a maguk pénzügyi manővereinek lebonyolítására. Ezúttal a valutavihart De Gaulle francia tábornok-elnök visszavonulása váltotta ki. Emlékezetes, hogy múlt év novemberében a nagy frankválság idején a nyugatnémet kormány megtagadta a valóban „túlerős” márka egyoldalú felértékelését, amely nemcsak a franknak, hanem a fizetési mérleg nehézségeivel küzdő fontnak, sőt a dollárnak is segítséget nyújtott volna. Ezek után mindenki arról beszélt, hogy a frankot devalválni kell. De Gaulle azonban — elsősorban' presz- tizsokokból — megtagadta a frank leértékelését és erőteljes devizakorlátozó intézkedéseket vezetett be Franciaországban. Ezek mindmáig érvényben vannak. Ilyen előzmények után szinte természetes volt, hogy De Gaulle távozása megmozgatja a pénzügyi frontot. Nyomban megindult a spekulációs tőke áramlása Bonn felé: a spekulánsok frankot, fontot, sőt dollárt adtak el, hogy nyugatnémet márkát vásároljanak, mert meg voltak győződve, hogy bekövetkezik a felértékelés. Közben az egyes központi bankok a kulisszák mögött tárgyaltak egymással és különböző manőverekkel igyekeztek korlátozni a spekuláció hatását. Végül a spekulációs viharnak ideiglenesen az a bonni bejelentés vetett véget, amely szerint a minisztertanács hosszas vita után úgy döntött: jelenleg nem történik meg a márka egyoldalú felértékelése. Nyomban ezután a New York-i tőzsdén zuhanni kezdett a márka árfolyama. Persze ez a pénzügyi vihar egyáltalában nem tisztította meg a levegőt A tények azt mutatják, hogy az egész, rövid lejáratú pániknak nagymértékben spekulációs jellege volt. Az igazi, komoly döntés még várat magára. A lehetőségek vizsgálata során mindenekelőtt a nyugatnémet márka esélyeit kell megvizsgálni. A MARKA HELYZETE valóban rendkívül erős és pénzügyileg indokolt annak felértékelése. Ezt tükrözte, hogy a nyugatnémet központi bank vezetői (élükön Blessing, a bank elnöke) már novemberben is a felértékelés mellett kardoskodtak. Akkor Strauss pénzügyminiszter a CDU/ CSU nevében és Schiller gazdasági miniszter a szociáldemokraták szószólójaként egyaránt a felértékelés ellen foglalt állást, őket elsősorban politikai meggondolások vezették. Amiatt aggódtak, hogy az újra megélénkült nyugatnémet konjunktúra lelassul és ez a szeptemberi választások előtt kedvezőtlen helyzetet teremt. Ügy látszik, De Gaulle bukása és a választások közeledése megosztotta a „nagykoalíció” pártjait. Az információk azonban egyelőre nem világosak és nem is megbízhatóak. Annyi bizonyos, hogy Schiller és Strauss, a szociáldemokraták és a CDU/CSU álláspontja már nem azonos a felértékelés kérdésében. A nézetkülönbségek azonban valószínűleg csak az időzítéssel és más részletkérdésekkel kapcsolatosak. MINDEN JEL ARRA MUTAT, hogy néhány döntő kérdésben a bonni politika csúcsain továbbra is meghatározott feltételeket támasztanak. Ezek a jelek szerint a következők: 1. Bonn nem egyoldalúan akarja felértékelni a márkát, hanem lehetőleg úgy, hogy azzal egy időben felértékeljenek más erős valutákat Is (líra, svájci frank, holland forint), s ugyanakkor devalválják a francia frankot. Ez ugyanis lehetővé tenné Bonn számára, hogy a felértékelés miatt bekövetkező exportveszteségek Olaszország, Svájc és Hollandia viszonylatában ne érvényesüljenek. 2. Amennyiben az említett országok — ami valószínű — nem hajlandók követni a márkát, szó lehet egy márka—frank megoldásról is. Tehát: a márkát felértékelnék, a frankot pedig devalválnák. Strauss pénzügyminiszter nagy feltűnést keltett nyilatkozata, amely szerint egy nemzetközi rendezés keretében Bonn hajlandó a márka 8—10 százalékos felértékelésére, erre az eshetőségre vonatkozott. Miután továbbra is az a helyzet, hogy a márka felértékelését a frank devalválásához kötötték, indokolt a francia elképzelések vizsgálata is. Pusztán pénzügyi szempontból nézve a dolgokat, úgy tűnik, hogy a francia gazdaság vezetői készen állnak a frank leértékelésére. Ez ugyanis megóvná a még mindig jelentős francia aranytartalékokat a további lemorzsolódástól és versenyképesebbé tenné a francia exportot. Az időzítés azonban itt is nagyon lényeges politikai szerepet játszik. Először is: nem valószínű, hogy a június elején megtartott elnökválasztásokig az ideiglenes vezetés döntésre szánná magát egy ilyen nagy horderejű kérdésben. Másodszor: egy új elnök — akárki is legyen az, — nem kezdheti karrierjét úgy, hogy első jelentős döntése mindjárt a frank'devalválása. Ez arra mutat, hogy a döntés július végefelé, vagy esetleg augusztusban következhet be — amennyiben a nyugatnémet belpolitikai harcok során lehetővé válik . a márka árfolyamának megváltoztatása a szeptemberi választások előtt. Ha a bonni csaták úgy alakulnak, hogy a márka árfolyamváltoztatása a választások utánra tolódik, akkor a rendezés csak az őszi hónapokban várható. MINT MINDEN KOMBINÁCIÓT, ezt is egy „csipetnyi sóval” kell ízlelni. A nyugati pénzügyi rendszer jelenlegi helyzetében elképzelhető egy olyan drámai lefolyású pánik, amely minden reális kombinációt felborít és kierőszakolja a fordulatot. A jelenlegi helyzetben azonban a valószínűségek arra mutatnak, hogy az árfolyamváltozás nem egyoldalúan történik, hanem valamiféle nemzetközi rendezés keretében és nem azonnal, hanem a nyár derekától őszig terjedő időszakban. Külpolitikai Csszefoolalónk 0 DNFF-akeiók Saigon ellen © Hazarendelték az NSZK kambodzsai nagyköveiét § Otto Winzer nyilatkozata m Az Uipen cikke a kínai pártkongresszusról Az új hét első jelentéseiből kitűnt, hogy megszűnt az a viszonylagos csend, amely a dél-vietnami hadszínteret az elmúlt néhány hét során jellemezte. Komoly lélektanipolitikai csapás Washingtonnak és a dél-vietnami bábrezsimnek, hogy most, a párizsi tárgyalások fontos szakaszának kezdetén magában Saigonban robbantak a szabadságharcosok bombái és gránátjai. Sőt, ennél is merészebb akció színhelye volt a dél-vietnami főváros: a DNFF fontos kulcsépületek ellen intézett tüzérségi támadást. Az akciók nyomán nagy anyagi károkat okozó robbanás rázta meg Elmo Zum- walt amerikai altengernagy rezidenciáját és a robbanások folytatódtak Saigon IV. kerületében, ahol sok köz- igazgatási épület van. Nem sokkal később a nagy hír- ügynökségek vezető helyen közölték, hogy a szabadság- harcosok tűz alá vették az elnöki palotát és a közelében lévő rendőrállomást, amelynek egy része össze is omlott Hamarosan félreérthetetlenné vált, hogy a fővárosban végrehajtott jelentős és eredményes megmozdulások országos méretű, összehangolt tevékenység részét képezték. A legutóbbi órákban Dél-Vietnam egész területéről megélénkült harcokat jelentettek és a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front harcosai 159 ellenséges célpont ellen intéztek egyidő- ben támadást. Saigon az események nyomán újra pánikhangulat hatása alatt áll. A városban olyan hírek terjedtek el, hogy az akciósorozat már a Saigon elleni nagy DNFF- offenzíva nyitánya lehet. Riadókészültségbe helyezték a dél-vietnami és amerikai helyőrség tagjait, akik további intézkedésig nem hagyhatják el laktanyáikat. Távolról sem bizonyos, hogy az offenzívával kapcsolatos kombinációk megfelelnek a valóságnak. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy a DNFF, amely a minap terjesztett impozáns és világszerte nagy figyelmet kiváltott béketervet a párizsi Vi- etnam-konferencía asztalára, a hadszíntéren is emlékezteti Washingtont és Saigont a helyzet kérlelhetetlen realitásaira. Más módon, más területen, de ugyancsak ilyen „emlékeztető” hangzott el Berlinben is, ahol az NDK Bagdadból hazatért külügyminiszterének nyilatkozata idézte bizonyos nyugati körök emlékezetébe az NDK iraki elismerésének frontáttörő jelentőségét. Hogy Bonnak milyen problémát okoz az iraki lépéssel megkezdődött folyamat, arra jellemző: hazarendelték Eicket, az NSZK kambodzsai nagykövetét. Meg akarják vitatni vele, milyen lépéseket tegyenek amiatt, hogy Kambodzsa elismerte az NDK-t. Hírek szerint Bonn olyan komolynak tartja a problémát, hogy minisztertanácsi ülésen foglalkozik majd vele. „A Kínai Kommunista Párt IX. kongresszusa előre kitervelt politikai bohózat volt, amelynek semmi köze sem volt egy kommunista pártkongresszushoz, ahogyan ezt a marxista—leninisták értelmezik” — írja hétfői számában az Unen, a Mongol Népi Forradalmi Párt és a a kormány lapja. A kongresszus összehívásával Mao Ce-tung csoportja népellenes, szocialistaellenes célt követett saját nagyhatalmi — he- gemonisztikus terveinek megvalósítása érdekében — folytatja a lap. A „kongresszus megrendezői megsértették a párton belüli demokrácia szabályait, a küldöttek választásának elvét Egyszerűen ösz- szegyűjtötték azokat az embereket, akik különösen kitűntek a „nagy kormányos” iránti vak engedelmességben. — Mao és követői most a „KKP kongresszusa” cégére alatt utólag szentesítik a pártban és az államban általuk erőszakkal végrehajtott fordulatot. A maoisták által újonnan létrehozott „párt platformját tekintve kispolgári-nacionalista politikai szervezet. A harc a nagyok tóberi forradalom hazája, a Szovjetunió ellen, a lenini SZKP ellen, más szocialista országok testvérpártjai ellen: ezek a fő feladatok, amelyeket a Mao-csoport az általa újonnan létrehozott szer vezet elé tűzött külpolitikai vonalon, — állapítja meg az Unen. — A „kongresszus” menete és dokumentumai bizonyítják, hogy nem minden ment simán, rendezői óhajának megfelelően. Ezért a „kongresszus” határozatai felhívást tartalmaznak, hogy folytassák a „kulturális forradalmat”. Voltaképpen ez azt jelenti, hogy Kínában i maoisták továbbra is üldözik és megcsúfolják a becsületes kommunistákat és a kínai nép legjobbjait. Molnár Károly: *4 létété 19. — Saida közelében én álltam őrt, amikor tizenöt algériait kihallgatásra sorakoztatták fel — mondta Fritz Klausmeier. — Valamennyit levetkőztették és összekötözték őket. Áramot vezettek a testükbe. Aki megnyikkant, azt ráadásul még rúgdalták is. Ügy éreztem, nem bírom nézni a jelenetet, ezért kértem Graser őrmestert, aki eredetileg SS-tiszt volt, hogy váltsanak le. Az altiszt így válaszolt: „Jól nézd meg, mi történik itt. Háborúhoz katonákra van szükségünk, te sz...” —* Három foglyot kihoztunk a börtönből. Azért kerültek oda, mert a felszabadító hadseregben harcoltak — emlékezett vissza Dieter Neuroth légiós. — Sátorlapba burkoltuk őket, hogy senki sem tudja, mire készülünk. Bouk Doub mellett megálltunk. Egységünk parancsnoka, Staiger, aki sohasem tagadta, hogy kaUnai tapasztalatait korábban az SS-ben szerezte, parancsot adott a három fogolynak. „Ássák meg saját sírjukat” — mondta érzéketlen hangon. Elkészültek a gödrök. Staiger ekkor géppisztolyával lelőtte az algériakat. Egyetlen hosz- szú sorozattal. Azután belökte őket a gödörbe. — Ott voltam, amikor társaim megkínoztak egy algériai asszonyt — vallotta Günter Hansel. — Megkötözték. Az orrát vastag kendőbe burkolták. Trágyalevet öntöttek a szájába. Némán tűrte a szörnyű megpróbáltatásokat. Ez felingerelte az egyik altisztet, aki nagy erővel ráugrott az asszony hasára. Csak a halál szabadította meg a további kínzásoktól... Nem sokkal később szökni akartam, azonban elfogtak. Brutálisan megvertek. Letépték rólam az inget. Meztelen hátamra fel kellett vennem égy nehéz zsákot. Szikladarabok voltak benne. Vékony dróttal kötötték rám a zsákot Azután elhangzott a parancs. „Futás, körben a kaszárnya udvarán.” Amíg bírtam, addig loholtam. Azután összeestem. Korbáccsal ütöttek, hogy magamhoz térjek... Napokig egy zárkában tartottak. Majd egy vízcsaphoz kötöttek. Elviselhetetlen szomjúság gyötört. Egy arasznyira a számtól folyt a víz, de nem ihattam belőle. Ör állt mellettem, akinek az altiszt azt parancsolta: „Ha ez az állat inni mer, lődd le!” Nem sikerült a légiónak megfélemlíteni Algéria lakosságát, de nem sikerült fenntartani az egykori fegyelmet sem, mert egyre többen szöktek ebben az időszakban. A légió nagy visszavonulása 1954-ben Vietnamban kezdődött, ott kapták meg a történelmi jelentőségű első „Hátra arc!” parancsot. Ez a hatvanas esztenrőkben gyorsuló ritmusban folytatódott. 1956- ban Marokkó és Tunisz, 1962- ben Algéria vívta ki függetlenségét. Párizs ügyes diplomáciai sakkhúzással még bizonyos katonai támaszpontokat biztosítani tudott, de már közeledett az idő, amikor a légiónak az egész Észak-Af- rikát el kell hagynia. Agónia Algériában Paul Hoffmann, amerikai újságíró 1962 januárjában Szidi bel Abbesz-ben járt és tapasztalatairól ezt írta a New York Times-ben: „Alapításának éve: 1831 óta a légiót, az afrikai misztikum veszi körül, „algériai hivatása” van. A légió segítségével hódította meg Franciaország Észak-Afrikát és a Szaharát. A hadjáratok közötti időszakokban a légionáriusok ásókkal és kapákkal felszerelve, többféle építő munkát végeznek. Főhadiszállásuk mindig Algéria volt, Algéria és a Szahara lett a hontalanok hazája. A rámenős, kegyetlen zsob dósoknak ez az alakulata a több mint hét éve tartó algériai nemzeti felkelés kitörése óta a legnehezebb katonai feladatokat vállalta, lendülettel, sokszor vadul harcolt. Éppen ezért vált a jövője most kétessé. Amint Algéria szuverén állammá alakul, a légiónak távoznia kell, valószínűleg a többi francia csapat kivonulása előtt, mert ezeket ugyanis a muzulmán nacionalisták kevésbé gyűlölik. A Quartier Vienot (a légió székháza) közelében, a Café Du Commerce teraszán egy svájci légionárius megjegyzi: — Mi a rossz abban, ha az ember zsoldos? Mindenki tisztel bennünket. Ha szabadságon vagyunk és végigsétálunk az oráni Rue General Leclerce-n, a lányok bolondulnak utánunk, és ha tiszai Sünk, a legmagasabb rangú francia tisztek ránk mosolyognak. Tudják, hogy amikor más katonák beássák magukat és megvárják az erősítést, a légionáriusok tüzelnek. .." Az algériai háborúban a légionáriusok 2000 embert vesztettek, az indokínai háborúban, 1945-től 1954-ig 14 000 embert. De hány vietnami és hány algériai szabadságharcost gyilkoltak meg, pusztítottak el sokszor a legbrutálisabb kegyetlenséggel a légionáriusok? (Folytatjuk) B. Szopelnyak: 3. — Matvejics, te mész Kreisz- szel. A háború előtt lakatos voltál, bizonyára akad tenni_ valód. Kreiss elhelyez a garázsban... A parancsnok félrevonta szakállas harcosát és elmagyarázta neki, miként viselkedjen és hol találja meg az egységet. — Matvejics, most minden a te kezedben van. Vagy befellegzik az egységünknek, vagy... — Ne kételkedjen bennem, parancsnok elvtárs. Minden tőlem telhetőt megteszek. Ezt a németecskét pedig, ha az orrunknál fogva akarna vezetni bennünket... — Viszontlátásra, főhadnagy — nyújtotta a kezét Szobko. — Este várjuk. Matvejics megmutatja az utat. — Értettem! — felelte katonásan Kreiss. — Távozhatom? — Távozhat _ Miután a gépkocsi eltűnt, Szobko új búvóhelyre vezette egységét. Alkonytájban felhők gyülekeztek az égen, heves szélroham söpört végig a síkságon. Villám és mennydörgés közepette ritkán látható, félelmetes zivatar zúdult a sokat megélt partizánokra. A villámok megvilágították a hirtelen fékező német te. herautót. A vezetőfülkéből Matvejics ugrott ki. — Parancsnok elvtárs — futott Szobkóhoz — itt a kocsi, elhoztuk az egyenruhákat is. Ki jön velünk? — Egy pillanat... Kreiss hol van? — A fülkében. Nem mozdulok mellőle egy lépésnyire sem. Ha gyanúsan viselkedne... Mialatt a partizánik átöltöztek és tartózkodóan ismerkedtek Kreiss embereivel, a parancsnok a fülkéhez lépett. — Egész jól áll önnek ez az egyenruha.. Kreiss összeráncolta homlokát és röviden felelt: — Ma Stube Oberleutnant vagyok. Velünk jön? — Szeretné? — Az ön dolga... Ha az én véleményemre kíváncsi: nem hagynám parancsnok nélkül az egységet „Hát persze — gondolta Szobko. — Nélkülem köny- nyebben boldogulsz. Matve. jicset könnyebb átejteni. Majd meglátjuk, velem is elbirsz-e”. — Ne féljen — felelte. — A komisszár itt marad. Magukkal megyek. — Nagyszerű. Vegye fel ezt az altiszti uniformist. Amikor a csapat felsorakozott a gépkocsinál, Kreiss tüzetesen átvizsgálta a katonák öltözékét és felemelte hangját: — A gépkocsiban tilos a beszélgetés. Egyetlen orosz szó mindnyájunk vesztét okozhatja. Ettől a pillanattól önök német katonák és feltétlen engedelmességgel tartoznak nekem. A válasz parancsaimra: „Jawohl, Herr Oberleutnant”. Utána: azonnal végrehajtani! Az akció sorsát a gyorsaság dönti el. Most pedig kérek egy sofőrt fin, mint tiszt, nem ülhetek a volánhoz. Aki tud autót vezetni — lépjen ki. Szobko előrelépett: — Talán elbodogulok vele... Azelőtt vezettem. — Elég! — ordította Kreiss. — Német katona nem felel igy! — Jawohl, Herr Oberleut, nant! — húzta ki magát Szobko. — így már más. Üljön be. Mindenki a helyére! És véssék emlékezetükbe: egyetlen szót sem oroszul! Stop! Maga mit művel ott?... Matvejics, vissza! Megmondtam: nincs szükség önre az akcióban! — Hogy-hogy nincs rám szükség? Hallod-e fritz, ne viccelődj velem! — Hallgattassa éli — fordult Kreiss Szobkóhoz. — Miről van szó tulajdonképpen: Miért nem viszi magával? — Német katona nem hord szakállt. Az ön Matvejicse pedig nem hajlandó megbo. rotválkozni. Kudarcba fullaszthatja az egész akciót! „Ez aztán parancsnok! — gondolta elragadtatással Szobko. — Az ilyenekkel öröm az élet!”— Nincs mit tenni — fordult Matvejicshez. — Itt keil maradnod. Az Oberleutnant- nak igaza van. Az akció álomszerűén zajlott le. A gépkocsi akadálytalanul gördült a raktár területére. Kreiss náci köszöntésre lendítette a karját, hangosan kiáltozott, parancsokat osztogatott. Ezalatt katonái megrakták a teherautót, lőszerrel és robbanó, anyaggal. Igaz, az utolsó pillanatban két őrszemet el kellett némítani. De minden rendben ment, segített az eső, a sötétség is. Visszafelé Kreiss ült a volánhoz. Elégedetlenül ráncol, ta a homlokát és idegesen nézegetett hátra. — Üldözőktől fél? — kérdezte Szobko. — Nem. Az időjárás nekünk kedvez. Derült időben aligha menekülhetnénk meg. Csúnya munka volt parancsnok! Nagyon csúnya! — Ugyan miért? — Először is: zajt csaptunk az őrszemekkel. Másodszor: a raktárnál hagytuk a holttestüket. S most alighanem az egész körzetet riasztották. Megtalálhatják az aknáinkat, akkor pedig... (Folytatjuk!
