Kelet-Magyarország, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-02 / 51. szám

9 ©Mal KEtrr-MAGYARORSZÄ<5 — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1999. március S. Fényes Adolf emlékkiállítás Nyírbátorban Nem okoz nehézséget olyan művész bemutatása, aki mű­vészettörténetünknek egyik legismertebb alakja. Neve összeforrott a festészetünk fejlődésében oly nagy szere­pet betöltő szolnoki festőis­kolával, annak alapitó tagjai között tartjuk számon Nagy­szerű munkásságát jórészt Szolnokon fejtette ki, negy­ven éven keresztül a Tisza- parti várost tekintette ottho­nának. 1867-ben született s a 100 éves évfordulón Kecske­méten, szülővárosában és Szolnokon is tárlattal emlé­keztünk nagyszerű munkás­ságára. Tiszteletét rója le a nagy mester előtt március 2-án a nyírbátori múzeum, ahol 24 kiállított festménye és 13 grafikai lapja a lehe­tőséghez képest életművé­nek jelentős szakaszairól ad számot. Mint minden jelentős fes­tőnk, az elmúlt század utolsó harmadában ő is Németor­szágban tanult, Weimarban, s igen nagy hatással volt rá az u. n. szegényember-festé- szet. Az ő korai korszakára is a témakörhöz kialakított sötét színskála jellemző. A nincstelen szegény nép életé­nek megjelenítésével döbbe­netes erejű alkotásokkal éb­reszti rá a szemlélőt a fel­szín alatt lappangó egyre kö- vetelőbb elégedetlenségre. Az özvegyasszony (1899) leiekbe markoló tekintettel a fájda­lomnak, reménytelenségnek olyan fortisszimójával néz velünk szembe, hogy sötét, szegényes ruhája, fáradt mozdulata nélkül is érezzük Végtelen kiszolgáltatottságát. Szolnokon az alapítástól — 1902-től kezdve dolgozik. Té­maköre most a paraszti nép munkában őrlődő élete, a fiatalok szerény lehetőségét kínáló jelenére és jövőjére utal. Egy legény meg egy lány c. képe tartózkodó, ke­vés beszédű fiataljaival az egymáshoz tartozás csendes boldogságát tükrözi. Színei itt már kevésbé sötétek, s később a hasonló témánál is derűs színeket használ. Ilyen az 1900-as évek elejéről szár­mazó Parasztasszony, Falusi utcarészlet és a bűbájos ko- molyságú két fiatal lánysze­replővel a Vasárnap délután. A Bűben ülőkhöz készült vázlat már szinte impresszio- nisztikus hatású. Az erős al­földi napfény s az árnyékok változatos játékosságával sok­kal lazább, feloldottabb fes­tői felfogásról tesz tanúságot. A század elején Európa- szerte megindult, dekoratív díszítőelemekben bővelkedő festés) mód, a szecesszió Fé­nyesre sem maradt hatásta lan. A színes, vibráló foltok­ból, vonalakból alakított, hangsúlyosan a tárgyak de­koratív külsejére utaló be­nyomásai — különösen itáliai utazásai alkalmával lejegy­zett festői megfigyelései — jelentékenyen gazdagítják a magyar szecessziós törekvé­sek emlékanyagát. Ilyen az Olasz templom belseje 1910- ből, s egy évvel későbbi a Zagyvahíd. Mint arcképfestő is bebi­zonyította rátermettségét, s a kiállított, remek művészport­ré Vedres Márkról jól jel­lemzett karakterábrázolás. Az első világháború fel­zaklatta lelkivilágát, a bib­liai témák ez időtől jelent­keznek festészetében. Külön kell emlékeznünk re­mek csendéleteiről, melyek közül négyet mutatunk be a kiállításon. A Csendélet re­tekkel, Csendélet mézeska- lácsszíwel, a Feketerigós csendéletet a magyaros fes­tői látáskultúra példája, olyan, mint a tőmondatok­ban elmondott ízes. magyar népmese. Évről évre számtalan mű­vével aratott sikereket a ki­állításokon. Tájképei (Virág­zó fák, Felvidéki táj tavasz- szal, Vidám táj, Bújkáló nap) a hazai táj egy-egy részleté­nek hangulati gazdasággal tolmácsolt sokrétűségére utal. A második világháború előtti 'feszült, történelmi ál­lapot megülte lelkét, a kivéd­hetetlen végzet előérzetének minden szorongása fellelhető a vigasztaló biblia történetei­hez menekülő mester vergő­désében. A végzet feltartóz­tathatatlan. Szolnoki műter­méből kilakoltatják a fasisz­ták, s ő a második világhá­borút Budapesten vészelte át. 1945 elején testileg-lelki- leg megtört szervezete nem tudta többé elviselni a nél­külözéseket, az éhezés meg­próbáltatásait, s bár megér­hette, de már nem élvezhette többé a nyugodt, alkotó élet szépségeit. Művei egy kultu­rált, igaz, magyar művész tartalmas gondolatait tükrö­zik, s az alföldi festészet gaz­dag hagyományanyagát képe­zik. Dr. Telepy Katalin művészettörténész Az utazó népművelő NÉPMŰVELŐ UTAZÓ vagy utazó népművelő? Kézi Bé­la, a záhonyi vasutas műve­lődési ház igazgatója való­ban utazó ember. Mégpedig nem is akármilyen. Lakóhelye: Kisvárda. Mun­kahelye: Záhony. Felesége: a Nyíregyházi Tanárképző Fő­iskola kollégiumában lakik. Másodéves matematika—fi­zika szakos hallgató. Kisfia: Tiszakerecsenyben van a fe­lesége szüleinél. S hogy az a jókora kör. amit Kézi Béla vonatozik na­ponként Kisvárdából Zá­honyig és vissza, majd a hét végén Kisvárda—Nyíregy­háza—Vásárosnamény (on­nan busszal Tiszakerecseny) majd Záhony—Kisvárda út­vonalon — nem valami szó­rakoztató víkend, az aligha szorul bizonyításra. Mégis csinálja. Miért? — Mert szeretem a csalá­domat és a hivatásomat. — várnánk a választ, ami a do­log lényege is. Ehelyett Kézi Béla egyszerűbben fogalmaz: — AZÉRT VÁLLALTAM EL a záhonyi vasutas művelődé­si házban az igazgatói tisz­tet, mert évek óta izgatott ennek az óriás vasutasüzem­nek az élete. A bejáró sok ezer munkás, akik a legkülön­bözőbb helyekről jönnek na­ponta a szélrózsa minden irá­nyából. A kisvárdai járási művelődési' házban, ahol ez­A jubileum jegyében Megjelent a Szemle idei első száma Ünnepi számmal, s a jubi­leumhoz méltó, gazdag tarta­lommal köszöntötte a Ma­gyar Tanácsköztársaság 50. évfordulóját a Szabolcs-Szat- mári Szemle. Megyénk folyóirata a most megjelent idei első szám ti­zenhat írását, illusztrációit, tehát teljes anyagát a mun­kásmozgalom szabolcsi tör­ténetének szenteli. Tanulmá­nyai áttekintést nyújtanak az 1918—19-es évek forradalmi eseményeinek helyi vonatko­zásairól, politikai és kulturá­lis relációiról. A folyóirat „Történelem” rovatában A Tanácsköztár­saság megyénkben címmel Hársfalvi Péter tanulmánya — a jubileum alkalmából megjelenő megyei emlék­könyv részlete — vezeti be a történeti tanulmányok sorát. Az írás a krónika hitelessé­gével ismerteti a megyénk­ben egy hónapig tartott pro­letárdiktatúra eseményeit, jeles személyiségeit, a rövid időszak politikai és társadal­mi mozgásait, a tanácshata­lom szabolcsi intézkedéseit, végül az ellenforradalom el­ső katonai ténykedéseit. Má­tészalkai, illetve szatmári eseményekről ír Földes Pál mint a Tanácsköztársaság napjainak aktív részese em­lékezik vissza a fél évszá­zaddal ezelőtti időkre. A rovat további tanulmányai az 1918—19-es évek szabol­csi belső karhatalmáról, a megye tanítóinak a proletár- diktatúra idejében végzett iskolai és közéleti tevékeny­ségéről, az 1919-es nagykál- lói, haladó diákmozgalomról, a forradalmi korszak zenei életéről, végül a ma is mű­ködő s 45 évvel ezelőtt ala­kult nyíregyházi munkáskó­rusról közölnek ismereteket. A rovat két írását szente­li a proletárdiktatúra, illetve a munkásmozgalom egy-egy kiemelkedő szabolcsi alakjá­nak. Az egyik írás Mosolygó Antal életéből közöl értékes dokumentumokat, a másik Vary Emil kisvárdai tanár életének és kommunista mártiromságának állít em­léket a portré műfajában. Az „Irodalom” című rovat helyet adott a jubileum al­kalmából hirdetett megyei irodalmi pályázat első díjfcs pályaművének. Cselényi Gyöngyi A vöröstintás nap­ló című novellája megírásá­nál a Nyírvidék korabeli szá­mait, családtagok visszaemlé­kezéseit valamint szabolcsi veteránok közléseit felhasz­nálva adott történelmi hűsé­gű, színes beszámolót 1919 kilenc napjáról és 1921 kará­csonyáról. A rovat a továb­biakban Oláh Gábor: A pro­letárgyermekek játéka című versét és Katona Béla tanul­mányának második részét közli Krúdy és az 1918—19-es forradalmak címmel. A „Szemle” rovat a nyír­egyházi munkásmozgalmi kiállítás anyagát értékeli, a „Könyvekről” című rovat­ban pedig Korúját Irénnek. Mező Imréről írott könyvé­ről közöl recenziót a folyó­irat. Az illusztrációk — szabol­csi képzőművészek alkotásai­nak reprodukciói — méltó társakként egészítik ki a gaz­dag tanulmánysorozatot. előtt dolgoztam, ez nem volt. Záhonyban népművelőnek lenni izgalmasabb foglalko­zás... Nemcsak izgalmas, fárasz­tó, és olykor talán lehango­ló is. Hisz ahány vonat, any- nyi „menetrendet” kellett ki­dolgozni a népművelőnek. Először csak néhány fény­képes tabló „költözött” a vá­róterem egyik sarkába. Ké­sőbb a könyvkölcsönzés is megkezdődött. Volt is cso­dálkozás, amikor díjtalanul az utazótáskákba kerültek a köl­csön vett könyvek, folyóira­tok. Némelyik ércporos is lett a munkások pufajkájától, de egyre többen kértek olvas­mányt. Aztán a várótermi filmvetítés, majd pedig a tv- készülék is bevonult a váró­terembe. De nemcsak ezek. — CSAK AZ A BAJ, hogy este fél 9-kor eljön az utolsó vonat — mondja csen­desen Kézi Béla. S arról be­szél, mi minden lehetne még a művelődési ház klubjában, ha nem kellene vonatra ül­ni, éppen, amikor kezdenek belemelegedni, s megoldód­nak a nyelvek, pereg a vita... Nemrég az öröklésről folyt a párbeszéd (a fiúk és a lányok között) s egy kisvárdai bio­lógiai szakos tanár döntötte el a vitát. Máskor az Űj Írás vagy a Kortárs egy-egy vitá­ra „ingerlő” írásáról monda­nak véleményt a vasutasfia­talok. De szól itt a dob is, és a gitár is, nem csupa „ko­molykodásból” áll a prog­ram. És mi van, ha az igazgató nem tud szabadulni? — Keresek egy üres ágyat a vasutas vendégszobában«. Vagy mint legutóbb, össze­tolom a hat széket az irodá­ban... Olyan munka ez, amit so­sem lehet befejezni. Nem le­het csak „lehúzni” a rollót. És megelégedni is ártalmas. Ezen a télen háromszor any- nyi tüzelő kellett, mint más­kor. Mégsem tudta megalakí­tani a nyugdíjasok klubját. Pedig jól tudja, és tanulja is a tanítóképző népművelés— könyvtáros szakán, ahol az idén tesz államvizsgát, hogy nemcsak a fiatalokra kell gondolni. Minden életkornak megvannak az igényei, ami­hez a népművelőnek igazod­ni kell. De a „rezsi” sem utolsó szempont. Záhonyban ugyan nem kell egyensúlyoz­ni a „rúdon”, de itt is jó, ha a művelődési ház igazgatója fél szemmel a költségvetésre, a „gazdálkodásra” is ügyel. — Néha muszáj egy-egy haknibrigádot is szerepeltet­ni. A bevétel miatt. Ugyan­is, minden más rendezvény ráfizetéses. S bizony a műve­lődési ház moziját is meg kell néha „injekciózni” egy- egy kalandfilmmel, hogy egyenesre billenjenek a költ­ségek, bevételek. De nem pa­naszkodhatok, valami haszon is van abból, hogy három gazdája van a művelődési háznak; a vasutas területi szakszervezet (debreceni MÁV igazgatóság), a Szakszerveze­tek Megyei Tanácsa és a já­rási tanács művelődési osz­tálya. Mindenünnen kapunk támogatást. De milyen az a támogatás, amit úgy mondunk, a nép­művelő megbecsülése? TÖPRENGÉS NÉLKÜL vá­laszol. Nem méricsgéli, hogy mennyi legyen a pozitív és mennyi a negatív e válaszá­ban. ügy érzi és tapasztalja, mondta, hogy elismerik a munkásságát, az utazással já­ró fáradozást. Fizetése is summázza ezt, 2350 forint az alapbére, melyhez szabad­jegy is jár a vasúttól. Az er­kölcsi elismerésből is kijut. — Nemrég egy levelet kap­tam, melyben az állomásfő­nök elvtárs megköszönte az egyik értekezleten elhangzott felszólalásom. Azt írta, a ja­vaslataimat, észrevételeimet messzemenően figyelembefog­ják venni... Ez nagyon ' jól­esett, ilyennel még nem ta­lálkoztam a népművelői pá­lyafutásom alatt. A KÖZSÉGI TANÁCCSAL pontosabban a tanács egyik vezetőjével nem ilyen jó a viszonya. Előfordul, hogy posta útján érintkeznek, le­levelezik azt, amit a szemé­lyes eszmecserék, egymás jobb megismerése úgysem pó­tolhat. S ami eltüntetné a három lépés távolságot— — Meddig marad utazó népművelő? — Nem mondhatom, hogy nem jó indulattal kezelik itt Záhonyban a lakásügyemet Mindig abból a tömbből ka­pok ígéretet amelyik éppen épüL Tudom, hogy nehéz, nem egyedül vagyok lakás­igénylő. De megérthetik a helyzetem, hogy nem sokáig tartható így. Nemcsak a fá­rasztó utazás miatt nem el­sősorban. Hanem konfliktus­ba kerülök lassan önmagám­mal. Még többet szeretnék ad­ni, még jobban dolgozni. Jók is az adottságok a művelődé­si házban. Kedvem és erőm is van a munkához. Hisz hú­szon túl és harmincon alul, ha az ember szereti a hiva­tását, sokra képes. De így, nehéz... Páll Géza Jánoshegyi éjszaka Az éjszaka kibontotta ha­talmas hollószárnyát, s köny- nyed, halk suhogással alá­ereszkedett a városra. A betegek már ágyban vol­tak Beszélgettek. Farkas, a kórházi „szobaparancsnok”, a rádió esti híreit kommen tálta. „Ugyan, ugyan!... Me sebeszéd! — ledobta a kagy lót a füléről, mintha parazsat fogna. Majd kilépett ágyából hátratett kezekkel le — s föl járkált, tovább méltatlanko­dott. Az öreg vasas lassan ráe- melte tekintetét a nyugtalan, izgága emberre. Nézegette, ahogy a dühös ember tükör­sima fején a fénypászták ci­káznak. A hatalmas szögletes koponyán sehol egy hajszál, csupán a tarkón egy kis gyér növényzet, az is olyan — akár a perzselt fű. — Ejnye, de mérges ember az elvtárs! mirevaló ez? Csak felizgatja magát A harag rossz tanácsadó... Farkas odakapta fejét, s olyan szemeket meresztett a beszélőre, mintha át akarná szúrni tekintetével, majd las­sú léptekkel Pista bácsi ágyá­hoz ment, föléje hajolt. — Idefigyeljen papa! Én először is nem magához szól­tam, másodszor meg nem kértem tanácsot magától! Aztán, mint aki jól végez­te dolgát, odament az éjjeli- szekrényhez, kivette belőle a kis lapos üveget. — Na. Hát csak ennyit akartam monda­ni, — s azzal ráköszöntött a nagy betegre. — Isten éltessen bennün­ket! Szájához emelte az üveget. A kétdecis üveg majdnem tele volt jóféle szíverősítővel. Pista bácsi nem szólt, pedig az üveg láttán összefutott a nyál a szájában. Ádámcsut­kája le s föl szaladgált, akár a motóla. Vérré vált volna minden cseppje, de az orvos tiltotta a szesztől, s hozzá még csontbetegsége miatt gipszbe is rakták. Harmadik hete fekszik mozdulatlanul. A betegek megdöbbenve nézték a jelenetet. Hallgat­tak. Pista bácsi csak annyit mondott csöndesen: „Ha én lennék a maga helyében, nem használnék ilyen hangot egy idős, beteg emberrel.” Elhallgatott, majd kis szü­net után azt mondta: „Csak ne lennék ide szegezve, ne féljen semmit, megtanítanám én illendőségre!” Farkas szeme előtt vörös karikák ugráltak, a szoba fo­rogni kezdett vele. A vér mind a fejébe futott. — Még magának áll fel­jebb! — kezdte tajtékzó ha­raggal. — Maga... Maga... vén... — Mit ugrálsz?! Mire vágsz fel?! Azért, mert szo­baparancsnok vagy, használ­hatsz emberségesebb hangot! — avatkozott közbe Fóti — — vagy a Farkas adta gúny­nevén: Nyulszájú — nehogy elmérgesedjék a helyzet. Farkas rámordult. — Téged nem kérdezett senki! Ne avatkozz a másik dolgába! — De igenis beleavatko­zom! — Mi-cso-daa? — vi- csorgatta fogát Farkas, és mint az ugrásra készülő vad, Nyúlszájú mellé lépett. Pillantásuk egymásba kap­csolódott, akár az egymásnak feszülő pengék. — Hagyd, fiam!... Ügy lá­tom, nincs ott kivel beszélni. Fóti lassú léptekkel Pista bácsi ágyához ment. Leült az ágy szélére. Figyelmesen nézte a fehér hajú ember szögletes arcát, tiszta nyílt tekintetét. Látszott, hogy Pista bácsi valamit még mon­dani akar. — Külömb embereket is megtanítottam én kesztyűbe dudálni, de akkor én is ilyen fiatal lehettem, mint te fiam: erős, egészséges. — Az első háborúban? — Akkor is, tizenkilenc­ben is... — Tizenkilencben is? — kapta fel a fejét Fóti, vala­mikor édesapjától is hallott történteket ezekről az idők­ről. Pista bácsi szemetűkrén áthullámzottak az emlékek. Fóti mesére kíváncsian, mint egy gyermek, leste minden szavát... Az ajtóban megjelent az éjszakás nővér terebélyes alakja. A kórterem elcsende­sült. Pisszenés se hallatszott. — Már megint veszekedte­tek? Hallottam, mindent hal­lottam. Megmondtam már, hogy ne civakodjatok! Csak felizgatjátok egymást, ha­szontalanok! — Valamivel csak el kell ütni az időt — sietett Nagy János, a fiatal tanító, a vitá- zók védelmére. Az éjszakás nővér rádörrent. — Ne papolj, fiam! Nem az iskolában vagy! Az ordrét itt mi szabjuk meg! — s villám­osztó tekintetét végighordoz­ta a betegeken. Ügy állott ott az ajtóban, csípőre tett kezekkel, szilajon megvetett lábakkal, mint valami ősi, robusztos, egy tömbből fa­ragott bálvány, A betegek ál- lig húzták a takarót. Nem volt apelláta. Erzsi néni tán már idők kezdetén is éjsza­kásnővér volt, a kamasztól az aggastyánig mindenkit te­gezett, mindenkit fiamnak szólított Ha olykor, olykor valame­lyik beteg lázadozott Tiranni szigora láttán, a bölcsebbek leintették: „Hagyjátok, kicsit nehéz természetű, de a szíve arany.” Nagy János még újonc volt nem ismerte a kórház Íratlan törvényeit, s lám most meg­kapta. Az ő rovására mulat­tak. — Mit röhögtök? Ebadta vén szamarai! Ahelyett, hogy okítanák a gyereket! zsémbelt Erzsi néni. — Gyerek? Hiszen tanitó bácsi — nyújtogatta hosszú, vékony gunár nyakát Fóti. — Coki te! Otthon lehet hogy tanitó, de itt nem! Hon­nan tudja az ártatlan a regu­lát, mikor ti sem tudjátok, pedig ti már régóta rontjá­tok itt a levegőt. Kacagás. Nagy János felfújta ma­gát, mint a púlyka, de csak nem szólt. Mást se hallunk, mint ezt nem szabad, azt nem szabad.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom