Kelet-Magyarország, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
ff. oT<W Demény Ottó: Ki tanított..* Ki tanított az igaz szó ízére?™ Homályosan hangzó fenyegetések változtak pattogó indulókkal, s ha volt, ami megóvott végül is — csak nyomorunk késztetett tiltakozni. Tízévesen nehéz robotba álltunk, s tisztelegtünk minden mundér előtt. „A levente hazáját szereti” s körülfutja a gyakorlóteret. Vasárnaponként templomba tereltek s hetenként kétszer inasiskolába. Ha egy értelmes kérdés megfogant kamaszlelkünkben — így a válasz: „Lám, ezekből lesznek a kommunisták! Ismerem azt a vadparaszt apádat”. Nem ismerte. Ott szolgált a Novarán, s Horthy kétszer is kiköttette, Nem ismerte, csak tudta a dühöt, ami megkínzott életét betölti. Nem ismerte. Nem látta mosolyogni! De én láttam. Barátom apja volt Csöndes vasárnap délutánokon, ha összejöttünk a földes szobában, ránkkacsintott — mi van leventeifjak? Földet akart, ha egy tenyérnyit Is, hol négy fiával megkapaszkodik. De csak a másét túrta s tíz keresztből egyet kapott, ha aratni szegődött Am volt ereje dolgozni, remélni, s megérhette, hogy övé lett a föld. Oly egyszerű volt a felismerés. Mint a gyermek, ha már beszélni kezd, és szeretteit néven nevezi. A tiszta dolgok megvilágosodtak* egy szó elég volt lelkesíteni, s egy lobogó, egy csillag fénye mellett melegedtünk, mi árva kamaszok™ Honnan áradt szívünkbe ennyi düh s összehúzott mellünkbe öntudat? Hogy értettük az első jeladást a falvakban, a rom gyárvárosokban? S kik voltak ők, akikről mitse tudtunk s most elénk álltak szikár-komolyán? Hátuk mögött negyedszázadnyi harc. Siófok, Orgovány kísértete. ök, akiket a május ott talált befogottan a cellarács mögött, de ők mégis zászlókat rejtegettek s féltett vöröskatona-könyvüket. Táblát szegeztek egy elhagyott házra, s a ház lüktető gonddal lett tele. Lefoglalták a nyomdagépeket s néhány nap múlva újságot csináltak. Földet mértek — papíron egyelőre, számbavették a jogosultakat, s tanítottak, ha tanítványra leltek. Izzott a szó: Lenin, forradalom! Ma már tudom, hogy e két szó jegyében fogant a század minden változása™ • Részlet a szerző: A mi időnk című verséből. Szaunázik a szél is. 48fut a Balaton hús hull;0* aztán elszáguld ide, itr' tózik az istenáldotta hévizében, így ingázi^P: szőr is, térül, fordul,331, fújtatva, de fáradhapu' körbe-körbe járja j3®1^ torkú tavat Mint ez a nem £2y°rl erős, sőt inkább so'- asz' téniás, nem öreg, i*em Is fiatal férfi, aki rr*3 akarná körözni a ve.. . 1 kergető forgószele" iaiIla’ járja hol egyenle'ht>1 gyorsuló tempó karívvel tolva szó3®3 elott a szurokszínű viz^egszám- láthatatlan körei A lépcsőn ki***- “f" írt óvatosan cs szívszélig húzva magamr , rT<-1 vlz takaróját, oda!'0*5 a va*i" merő rekordert , , , — Nem lesz*^ ^átyám? Felémfordít e^ , Me?; hökkenek A?c ellentmond a fratemizá! megszólitas- nak. Jóval í®*" szik mint Úgy látszik nem sértőd me8- Visszakiált: — Még e*“'rNézni ússz. de ő leúsz- sza ezt a t.is- Aztán pár méterre ^járati lépcsőtől lefékez, i* szuszog, mint egy ler’obt motor. Főtt rák az arca. álnl akarok a kezéért, ráipl: Kö Nem keű. Csak egyedül Elkar * korlátot, előbb odahúz mald feltornázza magát eUém a lépcsőre. Hátra»1- most látom, a parts?2 tett két mankó az QVg. most látom, ahogy a sűrű '• megemeli, az egyik lába;d alatt csonkolt. Tekint elkapja részvétr pillaísomat: _ó vágású gyerek vr- gy0igaz? Zártán elhajtom magam ej5 vizet. És ezt a témát is: Ismerjük egymást? Én tudom, hogy maga k?da. No, semmi rejtély. T»ap, amikor a kabinosnő váltott magáért, megnéz- t magamnak.- Nocsak. És kereste a >fot, a gitárt a hátamon? — Nem hiszem, hogy az korosztályomat is csak ek a Leventék... De tudja út Bár minket is ezek a leenték oktattak volna. Ha »eg nem sértem, valami iskolát azért én is jártam. És a nagybetűket is ismerem. Tehát újságot is olvasok. — Melyiket? Értetlenül néz rám. Mlntfia azt kérdeztem volna, határon vagy lóvasúton jött ide a fürdőhelyre. — Többet is, ha nem haragszik. A Népszabadságot ide is utánam küldik. Már készültem valami engesztelő magyarázatra, de pillanatnyi feszült szünet után, megszólalt. És a hangját mélyről hozta fel, mint a mellre szívott dohányfüstöt — Mondja kérem Maga ugye kommunista? Ránéztem. Mit akarhat ez az ember? A legegyszerűbb, ha megkérdem: Borosa Elemér: Párbeszéd a vízben — Ha az vagyok... akkor mi van? — Akkor elmondok magának egy történetet. Ha akarja, megírja, ha akarja nem. De mindenesetre tanulhat belőle. A téma az utcán hever, tudjuk. Csak le kell hajolni érte, sőt, ahogy Heltai mondta még a vészkorszakban: csak le kell ülni érte. De nem szeretjük, ha a témát az utcáról behozza, felkínálja valaki. Pontosabban, én nem szeretem. De most a puha testű tóban ázva, a bársony kezű szél simogatásától jókedvre hangolva, felcsigázott a magabiztos mondat: „Mindenesetre tanulhat belőle.” De hogy ne tartson sokáig a párbaj, elővágást alkalmaztam: — És mit tanulhatok belőle? — Hát azt.. hogy a kommunistákat szereti az isten. Kikerekedett szemmel bámultam rá: — Most néz maga, igaz? Ne meséljem? — Sőt. Nagyon érdekel. Csonka lábát simogatva, kezdte: — Ügy mondom sorban, ahogy maguk szokták írni. 1944 novemberében, a nap talán nem is fontos, vagy de- hogyisnem, nagyonis fontos november tizenhetedikén, este nyolc óra felé megzörgette valaki Kovács asztalosmester ablakát Ne cifrázzuk, mondjuk ki mindjárt, az a valaki egy bújkáló kommunista volt. Persze, maga most azt kérdezi, hogy hívták ezt a fickót. Ha azt mondom magának, Kőrös Antal, mond ez magának valamit? Semmit. Nem volt ő nagy szám. No, menjünk tovább. Megvonaglott az arca, lábához kapott. Nem tudom, az emlék, vagy a reuma nyilallott-e bele. — Tudja maga mi az egy bújkáló kommunista? Hát persze, maga ne tudná. De így... ahogy ez történt... Ez az ember, ez a Kőrös Antal, úgyszólván hason csúszott e1 _ a földszintes házig, amelyben Kovács asztalosműhelye, lakása volt. Az ő háza. Régi kis családi ház a Ferencvárosban. Kőrös egy büntetőszázadtól szökött meg és ott bújt, közel az asztalosmester házához, egy szenespincében. De akkor este rátörtek erre a házra a nyilasok, Kőrös Antal kimászott az ablakon, a nyilasok a zajra odalőttek egy sorozatot és a lábát eltalálták. De a házban zsidókat is kerestek, Kőrössel már nem törődtek, benyomultál! az udvarra, Kőrös ezalatt egérutat nyert... elfutott a sötétben. Futott? Vánszor- gott Érti? Ügy szólván ha- soncsúszva vánszorgott Észrevétlenül nézem a víz alatt libegő lábcsonkot, kezdem összefogni a fonalat. — Várjunk, várjunk. Kő- rös Antal és Kovács még segédkorukban sokáig laktak közös kvártélyban. Aztán egyik ment erre, a másik arra. Egyiknek így sikerült, a másiknak úgy. Kőrös is megnősült, Kovács is... Kőrös gyárba került, a mozgalomba. .. Kovács egy francstadti jól menő műhelybe, családi házba. A többit már sejtheti. Szétvitte a két barátot a szél. Meg a másfajta igyekezet. Néha évekig alig látták egymást. Tudja, hogy van az. A nagyvárosban két kerület is messze van egymástól, hát még így... Kőrös, az újpesti komcsi... meg Kovács, a rancstadti asztalos... Negyvennégy októberében ezen a környéken grasszált a legtöbb zöld inges... hiszen tudja... — Amikor Kőrös megszökött a századától, még semmi baja nem volt a lábának... sőt.. ő volt a futár a csoportjában. .. hanem aztán bekergették az elhagyott szenespincébe. .. aztán mikor kimerészkedett. .. meglátta régi barátja, Kovács asztalos cégtábláját... Elfulladt a hangja: — Tudja, nem könnyű erre emlékezni. Sokáig tipródott Kőrös, hogy bekéredzkedik a barátjához. De nem. Még akkor se akart, amikor már az utolsó kenyérhajat is elrágta. Hanem aztán... amikor kifüstölték a pincéből... amikor meglőtték a lábát... nem tehetett mást... odakúszott a régi barát házához... felnyúlt. .. és megzörgette az ablakot. — A türelmetlen zörgetés- re Kovács kinyitotta az ablakot. .. és nem nyitott ajtót. Nem. Hasztalan rimánkodott Kőrös, a régi barátságra emlékeztetve. .. vérző lábára hivatkozva. .. sőt... épp a vérző lába miatt mondott nemet... Még ő könyörgött a barátjának, menjen tovább, keressen egy kötözőhelyet, mert a vérnyomok elvezetik a házhoz a nyilasokat és akkor. .. neki beteg felesége van... a gyerekei nyugalma. .. Szóval hitvány volt, gyáva. — Egy szomszéd akadt rá Kőrösre, hajnalban. Bevitte magához, orvost is kerített, de ekkor már üszkösödtek a sebek, segíteni nem lehetett, csak amputálással. Még így is nagy szó, hogy megmaradt az élete. Most már érti? Dehogyis érti. Egészen másképp van. Kovács azt hitte, Kőrös most majd benyújtja a számlát a csúfságért, amit vele tett ez a Kovács. A csonka lábáért. Felnevetett. Furcsa, különös zengése volt ennek a nevetésnek : — Ugyan kérem. Kőrös örült, hogy megtalálta a családját, az embereit. De Kovács nem így. Nem így. Kovács félt a számlától, menekült, felkapott egy vonatra, azaz csak kapott volna, ha meg nem csúszik. A vonat kereke leszelte a lábát. Felágaskodott. Féllábon egyensúlyozva, amely szinte táncmozdulatnak hatott, folytatta: — És tudja melyiket? A jobb lábát. Véletlenül épp a jobb lábát. És véletlenül pont ugyanazon a helyen... Mankóját felemelte mint egy zászlórudat: — Maga hisz a véletlenben? Én nem. De hát akkor mi ez? Én most újra mondom magának, amiért maga engem ki fog nevetni. Tudja mi ez? Ez az, hogy a kommunistákat szereti az isten. És ha mégis leírja ezt a témát, ne röstellje, írhatja nagy I-vel is az istent. De nézd csak, már egy órája beszélgetünk és én még be se mutatkoztam... Kovács vagyok. Mankóit beigazitva, felhimbálta magát a lépcsőn, majd megkönnyebbülten búcsút intve, eltávozott. Felnéztem az égre. Ahogy szokták mondani, Isten látja telkemet, nem is mosolyogtam azon, amit Kovács, az asztalos mondott. Gereblyés László: Hősök tere Szőke akácméz csorog kenyeremre Még most is Arcomba ér A dupla és lila-fehér Szelenceág Még most is Itt szenderegnek bennem Azok a napok még most is._ Mintha csak tenger öntött volna ki Még most is hallom fölmoirajlani Hozzám szegődött akkor valami Piroslanak még bennem nyomai A szélben zászlók kezdtek bomlani... — Ég veled. — És gondolkozz azon, amiről beszéltünk — sánti- kál az őr. — Gondolkozom, pajtás... — Fájnak a lábai — jegyzi meg Anna, amikor magukra maradnak. — Fájnak. — Megy tovább, katona? — Menni kellene... — Azért pihenhet még. — Te mi vagy itt? — Mindenes, meg irodista. — Azelőtt mi voltál? — Házicseléd. — És most irodista. — Valakinek lenni kell. Az elnök nem csinálhat mindent. — Az elnök mit csinál? — Amit kell. Délelőtt például törvényt tartott. De nem volt nyugovása az éjszaka sem. Most meg a vasútra ment. Éhezik a falu... — Engem meg jól tartott.. Kivágódik az ajtó, negyven körüli, csapzott asszony bu kik be az irodába. — Hol az elnök? — Mondtam, hogy nem le hét... — biceg utána a kajla bajszú őr. — Hagyjon. Magá;1 nincs tárgyalásom. — Az elnökkel rrí _ nem lehet — erősködik - őr. — Lehet, nem liet, nem érdekel... — kardóodik az asszony és harciad 32 irodista lány elé áll. — Hol az elnöl — Jöjjön má— az őr megfogja a karjf — hajtson a jó szóra, mert a nem... — Akkor mi an ? Talán te adsz kenyeres két éhes gyerekemnek? Vagy lisztet adsz? Mondjad.áreg! — Hagyja b-én — áll Anna az asszoy elé — és menjen isten írével. Nincs itt az elnök, t ha itt lenne, akkor sem adatna kenyeret. Magának sin*. — Ha nin< itt, majd előkerül. Megvrom... — És atü jóllaknak a gyerekei? - szól közbe a katona. — Magaticsoda? — Katofl. — A érjem is az volt. amíg oda nem veszett az istenadta. fa élne, nem jönnék koldulni de. Ö majd teremtene mindent a családjának. — Sokan mondták ezt odakinn. Aztán még arra sem futotta az életükből, hogy hazajöjjenek. — ö akkor is teremtene™ — ellenkedik az asszony és nem veszi észre a belépő elnököt. A többiek sem. — Talán eltemették — tűnődik a katona. — Odakinn arra sincs mindig idő™ — Éhesek a gyerekeim Sírnak, hogy adjak enni. Mondja meg maga, aki odakinn járt, mit adjak nekik? Ezeket a fonnyadt melleket dugjam a rívó szájukba? Nézzen rám! Két éve ez a ruha még szűk volt nekem. A padlásról kotortam elő, mert ami jobb göncöm volt, mind elcseréltem Krumpliért, rozsért. Most meg lötyög rajtam. — Ez az ember meg sánta és öreg — bök a katona az őrre. — Mégis puska van a kezében. Ilyen időket élünk Megszólal András: — Holnap öt vagon krumli érkezik. — Ez igaz? — pőrdttl a* asszony s az elnökre mered. — Most jött a futár • megyétől. Tőle tudom™ — Szétosszák mind? — Az utolsó szemig™ — Jól van... de holnap visszajövök... — indul az asszony, s utána biceg az őr. — Köszönöm, katona — mondja egyszerűen András. — A szivemből beszéltél... De miért jöttél vissza? Nem tetted okosan, hogy visszajöttél. — Még el se mentem. — Még nem? Az más. — Lehet, hogy nem megyek. — Nem mész? Téged várnak odahaza! — Sok tennivaló van még itt is. Maradok. — Itt veszélybe kerülhetsz! — Nem jobban, mint máshol. — Téged várnak. Nem várhatnak hiába. — Nem. De neked sánta a katonád. Meg a keze Is reme«. — Az őrre gondolsz, katona? Bátor ember. — Bátor. De öreg. — Van fiatalabb is. — Én is az vagyok. — Az vagy. — Mégis elküldenéL — Ha egyszer várnak! — Csak a falut szerettem volna látni, ahonnan öt éve eljöttem. Emberfia nem vár ott engem. — Igazat mondasz, katona? — Miért hazudnék, pajtás? Maradhatok? — Amíg kipihened magad. — Amíg kipihenem magam. — Megcsörgeti a kulacsát, Annához fordul: —Poharad van? — Akad™ — Én nem kérek — tiltakozik András. — Sohasem iszol? — Nem iszom. — Azért csak koccints velem 1 Rádfér. Nyúzott vagy. Mikor aludtál utoljára? Nem szólsz? — Annához fordul. — Te tudod? — ő itt csak irodista. — Te meg csak a direktoriam elnöke vagy. Nem igazi — Nem akartam. — Megválasztottak. — Meg, katona. — Azelőtt meg csak ember voltál. Aki nemcsak dolgozik, eszik meg alszik is. — Ügyvéd vagy te, katona, hogy így kiforgatod a szavam? — Ha kell, ügyvéd vagyok. Meg isten. És ember is, akinek leragad a szeme a fáradtságtól. — Akkor menj és pihenj le éjszakára. Anna megmutatja a helyed. — Ha koccintasz velem. — Veled Igen, katona. Aki isten is, meg ember, azzal muszáj! — Vedd úgy, csak azért maradtam itt, hogy néha koccinthassak veled. — Egészségedre, katona! — Neked is, pajtás. Mindannyiunknak! — Aztán... ne számíts valami fényes szállásra. — Az árokpartnál azért talán kényelmesebb lesz. — Jóéjt, katonai — Jóéjtt mrr,m^8WrM
