Kelet-Magyarország, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-23 / 45. szám

Hm. február 35. KELET MAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLEKLET i. oMa? Könyvről — könyvre (Egy olvasó jegyzetei) Nemrég a Népszabadság kulturális szemleírója, E. Fe­hér Pál ismertetést írt egy Ungváron megjelent könyv­ről Kovács Vilmos verses­kötetéről. Arról is említést tett, hogy milyen kár: a Szovjetunió kárpátaljai terü­letén élő és működő írók munkásságáról vajmi keveset tud a hazai közönség, s ezt a mulasztást pótolni kellene könyvterjesztőknek éppúgy, mint kultúrpolitikusoknak, irodalomtanároknak, stb. Az alábbi néhány sorban ebből a számontartott adós­ságból szeretnénk valamit tör­leszteni, annál is inkább, mert mostanában három érdekes könyv is került hozzánk Ungvári-ól. Kezdjük talán a Népsza­badságban is ismertetett verseskötettel (amelyről tud- tunkkal, azóta sem jelent meg másutt ismertetés, re­cenzió). Kovács Vilmos most megjelent legújabb gyűjte­ménye 39 költeményt tartal­maz: ez egyben a költő ne-' gyedik verseskötete. Nem ismerem a legelsőt (Vallani kell, 1957); a következő ket­tő (Tavaszi viharok, 1959; Lázas a föld, 1962;) többnyire zsánerképeket!" elmélyült el­mélkedéseket, közéleti refle­xiókat tartalmazott. Néhány évvel később jelent meg rop­pant igényű regénye (Holnap is élünk), amelyik aggodalmas pontosságú számvetés a múlt­tal, a mindennapi, megújult lelkületű építőmunka érde­kében. Ezt a töprengő, ön­magával és helyzetével vitat­kozó magatartást még foko­zottabb mértékben figyelhet­jük a mostani kötetben (Csil­lagfénynél). A címadó vers határozza meg a kötet alap­hangját: „Nyakamban csillag- fénynél írott tábla: Ember vagyok.” S mivel az atom­korban kozmikus méretű moz­gások és harcok közepette élünk, hasonlóan a kozmosz segítségét kell kérni, hogy ne feledkezzünk meg ember- voltunkról, mert különben vesztünkbe rohanunk. Ilyen Vigyázó, figyelmeztető aggó­dás tölti be ezeket a lapokat: akkor is, ha szerelemről be­szél. akkor is, ha szorongásai­ról számol be. Mindig „egy lakhatóbb világot” keres, er­re vágyik: ezárt vállal álmo­dozást és kísértést, magapró- báltatást és pokoljárást; ezért vallatja a mérhetetlen idő em keit ői'ző építményeket, a végtelen tengert; ezért vál­lalja a „felnőtt kételyt”, hogy m.ndeneket megpróbálva ke­rítse a feleletet ijesztő kérdé­seire. Ez a kérdés pedig va- lthogy így hangzik: hová ro- h :nsz emberiség, miközben n egíeiedkezel, embermivol- . tox . ól, s csak pusztítod magad és világodat. A költői felelős­ség emberi tartalma növeke­dett meg Kovácsban, ezért érezzük ezt a kötetét legsike­rültebb versei gyűjteményé­nek. Ugyancsak Kovács Vilmos a szerkesztője (Barzsó Tibor társaságában) annak a 144 oldalas Kárpáti kalendárium­nak, amelyet évenként je­lentet meg az ungvári kiadó Ez a hazai közönség előtt vi­szonylag kevésbé megbecsült , műfaj fontos jelensége a kárpátaljai szellemi életnek. Főleg, ha összehasonlítjuk az elmúlt évek hasonló évköny­veivel, igazolva láthatjuk a szerkesztőség helyes alapel­vét. Eszerint ugyanis igye­keztek arra, hogy kidomborít­sák szülőföldjük jellegzetes vonásait, s ezzel határozott és helyes értelmezésű tájjelleget adtak kiadványuknak. Nem egyszerű szerkezeti változást hozott ez az új könyv 1969-re. ! -ütem lehető­vé tette, hogy aki megvásá­rolja a kalendáriumot: egész évben, mindig szívesen la­pozgassa, tartsa kézben, mert az adott időszak aktuális kul­turális, általános politikai évfordulói kapcsán saját kör­nyezetéhez fűződő tudnivaló­kat olvashat. Igen gondos szer. kesztői munkát kíván ez az eljárás, s ezt akkor tudjuk igazán megérteni, hogyha ar­ra gondolunk: vajon itt, ná­lunk, Szabolcs-Szatmárban mennyire tudatos a lakosság­ban a megye irodalmi, törté­nelmi hagyományainak meg­annyi fontos, érdekes, izgal­mas részlete — például most, a hármas évfordulók kap­csán is. Ebben is példamuta­tó a kárpáti kalendárium, mert a Magyar Tanácsköztár­saságnak nem egész történe­tével foglalkozik, hanem első­sorban azzal a 36 nappal, ame­lyik a beregi forradalom idő­szaka (Lusztíg Károly dol­gozata). De máskor is, ami­kor évfordulókat emlegetnek, azokat mindig saját terüle­tükre vonatkoztatják a cikkek írói. Ha tehát Aba-Novák Vilmos, vagy Munkácsy Mi­hály életművének méltatása a téma az esedékes évforduló kapcsán, akkor olyan képek reprodukcióit láthatjuk a kis kötetben amelyek min­denki számára láthatók, ere­detiben az ungvári múzeum képtárában. Ha művészettör­téneti, népművészeti emléke­zések következnek, akkor a kitűnő Horváth Anna finom rajzokkal illusztrált cikkei olvashatók beregi kézimun­kákról és faragásos remeK- müveki-ől. A pedagógiai „ro­vat” is helyi esetekből von le tanulságokat, ad tanácsokat, s közben alkalma nyílik a szerkesztőnek, hogy bemutas­sa egy szép szavakkal megírt igaz portréban Grávay Gizel­lát, aki Beregszászon él, de tankönyveit az egész te­rület magyar iskoláiban ta­nítják. A szovjet—magyar kulturális kapcsolatoknak aktuális tartalmáról be­szél Gortvay Erzsébet cikke amelyben az ung­vári egyetem oktatóinak és hallgatóinak élményeit ismer­teti: 1968 nyarán a debrece­ni nyári egyetemen vettek részt és gazdag oktatási és kirándulási program kíséreté­ben ismerkedhettek meg a magyarországi viszonyokkal. A szülőföld szeretete, a la­kóhelyünkhöz való ragasz­kodás nem jelent feltétlenül sovinizmust vagy együgyű provincializmust. Ez a ka­lendárium is ezt az elvi igazságot bizonyította — si­kerrel és igaz eszközökkel. Lehet úgy beszélni és írni az egész szovjet nép életéről és eredményeiről, hogy ab­ban előkerüljenek az e te­rületen elért sikerek és a készülő tervek is: lehet úgy számon tartani az egész ha­ladó világ kulturális eredmé­nyeit és nagyszerű alkotásait is, hogy Kárpátalja múltjá­nak és jelenének ma is kéz­zel fogható, látható és tapasz­talható értékei se sikkadjanak el, sőt ellenkezőleg. Azt hi­szem, hogyha mi ilyesféle összefoglalásokat készítünk nekünk is erről az alapállás­ról kiindulva kell foglalkoz­nunk a múlttal és jelennel. Már a kalendáriumban fel­figyelhettünk Drávay Gizella magyar nyelvhelyességi ta­nácsaira. A harmadik, most szóba kerülő kötet azonban teljes egészében az ő mun­kája. Míg a kalendárium! cikkek köznapi, praktikus nyelvhelyességi tanácsokat adtak (elsősorban olyanokat, amelyek a területi több- nyelvűséggel kapcsolatosak — tehát itt is a helyi szük­séglet konkrét célkitűzése volt a lényeges), ez a terje­delmes. önálló kötete mód­szereket és módszeres eijá rásokat ismertet az iskolai gyakorlatból és az iskolai magyarórák tanítói számá­ra (Tanácsadó nyelvtanitok számára y — Uzshorod 1969. 288 lap.) 'Szerénykedő ez az előbb említett témamegjelö­lés, amely a kötet alcíme is egyben, de jelzi a szerző helyes szándékát: nem az akadémiai nyelvkönyvek vagy elméleti szakirodalom elvi magaslatáról nézve fog lalkozik magyar nyelv szer­kezetével, hanem elsősor­ban a tanítás gyakorlatát tartja szem előtt. Abból in­dul ki, amit az iskolába ke­rülő tanulók tanítása során tapasztal, hogy az ott szer­zett adatok segítségével konkrét útmutatást adhas­son — a tudomány birtoká­ban — az iskolában tanító kollégáinak. Az egész könyv így a lenini megismerés útjá­nak pontos nyomonkövetése: három évtized pedagógiai gyakorlatának birtokában, a legjobb értelmű tanári meg­szállottság tiszta és fáradha­tatlan oktató-nevelői szándé­kával. A szakmai bírálat majd ismerteti a könyvet a megfelelő fórumokon: itt er­re se hely, se szükség nin­csen. A könyv lapozgatása közben azonban két fogalom állandóan motoszkál az olva­só fejében: szerénység és alázat. Szerénység: mert so­hasem kérkedik saját (közis­merten kiváló) eredményeivel, hanem közvetlen egyszerű­séggel ismerteti a gyakorlati tapasztalatokat, a tudomány kívánságait — igényesen es egyszerűen. S ezzel párosul a tárgy, az anyanyelv iránti alázat, amely az ügy szolgá­latát helyezi előtérbe. Az egész könyv ezt a szellemet sugallja: legjobban azon­ban mégis a nyelvtanítás feladatrendszerének ismer­tető, bevezető lapjaiból tűnik ki, amikor (szinte erőszakol­tan tárgyiasan igyekszik ma­gát kifejézni) a nyelvtanítás társadalmi és szaktárgyi fel­adatát határozza meg az ok- tatás és nevelés, az elmélet és gyakorlat egységében. Azt hiszem, hogy Drávái Gizella módszertani köny­vét a hazai pedagógusok ú haszonnal forgathatják és mindhárom nemrég megje­lent, most ismertetett kötet számíthat a magyar iroda­lomszerető és hagyományait tisztelő olvasóközönség ér­deklődésére. (tnj) Száz éve született Krupszkaja 1869 február 26-án szüle­tett N. K. Krupszkaja, aki­nek egész fáradhatatlan és sokoldalú tevékenysége elvá- Választhatatlanul összekap­csolódott a munkásosztály harcával a régi világ átala­kításáért, a szocializmus és a kommunizmus győzelméért. N. K. Krupszkaja a forra­dalmárok azon nemzedékéhez tartozik, akik harcukkal elő­készítették az emberiség tör­ténetének útját a tudatos történelmi fejlődés korszaká­ba. Ezekről az emberekről írta Lenin még 1902-ben, a „Mi a teendő”? című könyvében:,,... Minden oldalról ellenség vesz körül bennünket, s ne­künk szinte állandóan tűz alatt kell haladnunk. Szabad elhatározásunkból egyesül­tünk éppen azért, hogy az el­lenséggel harcoljunk.” A lenini párt létrejötte pil­lanatától 1917-ig illegális volt. De a kommunisták így is megerősítették kapcsolatai­kat a néppel és Lenin veze­tésével harcot folytattak a szocializmus ügyéért. Nagyezsda Konsztantyino- va élete és munkája elvá­laszthatatlan Lenin életétől, elválaszthatatlan a kommu­nista párt fejlődésétől és erősödésétől. Sokoldalú tehetség volt, egyike azoknak a kiváló asz- szonyoknak, akik egész éle­tüket a munkásosztály, a párt ügyének szentelték. Fia­tal korától kezdve forradal­mi légkörben nevelkedett, is­merte a munkások és pa­rasztok nehéz életét, s látta a cári kormány rendőri ön­kényét. A marxista körben, ahol Marx és Engels műveit tanulmányozta, magáévá tet­te azt a nagy eszmét, hogy a munkásosztály felszabadítása a munkásosztály ügye, s hogy a munkásosztály csak úgy tudja felszabadítani ma­gát. ha minden dolgozót fel­szabadít. Nagyezsda Konsztantyino- va nagyon művelt ember volt. Aranyéremmel végezte el a gimnáziumot, majd a pétervári felsőfokú leányis­kolában a matematikai tago­zaton tanult, öt évig tanított az esti-vasárnapi munkás­iskolában. Közismert, hogy Vlagyimir Iljies a szibériai susenszko- jei száműzetés évei alatt fe­jezte be híres munkáját. „A kapitalizmus fejlődése Orosz­országban”-!, Nagyezsda Konsztantyinova pedig a száműzött munkások képzé. sével foglalkozott, a marxiz­mus megalapítóinak munkáit tanulmányozták, s megírta első könyvét, a „A nőmun- kás”-t. Egyszerűen, érthető­en beszélt ebben a könyvben arról, hogy miért élnek ne­hezen a dolgozó nők, s mit Keskeny az utca Élete első randevújára 22 éves korában indult el Török Zoltán. Az elsőre még siet az ember, ő nem akart elmenni. Félt, „Látod, ilyen a csók!” De aztán mégis elment, mert az első randevúra mindig el- /megy az ember. Telefonon ismerkedett meg a lánnyal. Bár ehhez általá­ban nem szükséges telefon, hiszen annyi ilyen alkalom kínálkozik. Például elmegy az ember táncolni, vagy megtet­szik neki egy lány, hát akkor elmegy hozzá és így is jó, mert ha otthagyja, akkor úgysem ért volna az egész semmit Török Zoltán esetében azonban úgy látszott, hogy ez a legjobb alkalom, mert ő még sohasem ismerkedett meg lánnyal. Se így, se úgy, Zoltán ugyanis vak volt. így is született, lehunyt szemmel. Szüleivel élt, akik mindent megadtak neki, csak hát nem nagyon ismert lányokat. Egy­szer ugyan megcsókolta őt egy lány A Balaton partján nyaralt, és minden este kint üldögélt a ház előtti pádon. Mindig egyedül, egyszer azonban mellé ült egy fiatal N. K. Krupszkaja 1920-ban. kell tenniük, hogy életük könnyebb legyen. A könyvet 1901-ben külföldön adták ki. illegálisan; titokban vitték Oroszországba, s ott igen gyorsan elterjedt. 1901. márciusban Krupsz­kaja Münchenbe utazik Le­ninhez és ott, az emigráció­ban az „Iszkra” szerkesztősé­gének titkáraként dolgozik, s Leninnel együtt harcol. A párt Központi Bizottságának határozata alapján Lenin 1907 végén kénytelen volt elhagyni Oroszországot, s Krupszkaja is utána utazott. A „Proletarij” című bolse­vik újság szerkesztője lesz. Lenin kezdeményezésére 1914- ben kezdik kiadni a „Munkásnő” című folyóiratot. S annak ellenére, hogy Krupszkaja külföldön élt, egyik szervezője és munkatár­sa volt a lapnak. Beimben, a nemzetközi nőkongresszuson 1915- ben mint az orosz kül­döttség tagja a háború kér­désében határozottan védel­mezte a bolsevik álláspontot. A februári burzsoá-de- mokratikus forradalom után, 1917. április 3-án Nagyezsda Konsztantyinova Leninnel együtt hazatér, s részt vesz az OSZDP áprilisi konferen­ciáján és a párt új program­jának előkészítésében. Ebben az időben egy sor cikket kö­zöl a „Pravdában”, a népmű­velés kérdéseiről és a nők és a fiatalság között végzett munkáról. S amikor a júliusi események után Lenin az ideiglenes Kormány üldözte, tése elől kénytelen volt ille­galitásba vonulni, Krupszka­ja életét kockára téve utána ment Finnországba, hogy át­vegye tőle az útmutatásokat a Központi Bizottság számá­ra. Októberben Lenin a Köz­ponti Bizottság határozata alapján illegálisan visszatér Pétervárra, és Nagyezsda Konsztantyinovna a legnehe. zebb, legveszélyesebb percek­ben me'lette van, teljesíti megbízásait. A szovjethatalom első napjaitól kezdve a párt Nagyezsda Konsztantyinovnát bízza meg a népművelés irányításával. Nagyezsda Konsztantyinovna tagja volt a párt Központi. Bizottságá­nak, a XV. pártkongresszus után pedig a központi vég­rehajtó bizottságnak is, s életének utolsó éveiben be­választották a Szovjetunió Legfelső Tanácsának küldöt­tei közé, majd annak elnök­ségébe. A történelem sok kiváló asszony nevét feljegyezte, közöttük Nagyezsda Konsz­tantyinovna Krupszkaja egyike azoknak, aki nemcsak a Szovjetunió népeinek, de a világ minden haladó embe­rének szemében kiemelkedő egyéniség. (M.) Emlékmúzeum Tarpán A Szaboles-Szatmár Me­gyei Múzeumok Igazgatósága a községi tanács támogatásá­val emlékmúzeumot létesít Tarpán. Ebben helyezik majd el a község nagy fiainak, Esze Tamásnak és Bajcsy- Zsilinszky Endrének emléka­nyagait. Mint közismert Esze Tamás, a híres kurucvezér Tarpáról indult el Rákóczi seregébe, Bajcsy-Zsilinszky Endre pedig a második vi­lágháborút megelőző évek­ben, mint országgyűlési kép­viselő volt a község lakossá­gának szószólója a parla­mentben. A hálás tarpai nép kegyelettel őrzi emléküket. Az elmúlt években Esze Ta­másnak szobrot, Bajcsy-Zsi­linszky Endrének síremléket állítottak. A községi tanács a műve­lődési otthonban megfelelő termet enged át emlékmúze­umnak. A nyíregyházi intéz­mény összegyűjti a két nagy hazafival kapcsolatos doku­mentumokat, em lékanyago­kat, elkészíti a forgatóköny­vet, berendezi a múzeumot. Az előkészítő munkák meg­kezdődtek, s az emlék­múzeum ünnepélyes felava­tására előreláthatólag az év decemberében, Bajcsy-Zsi. linszky Endre halálának 25. évfordulója alkalmából kerül sor. lány. Beszélgetni kezdtek, és a lány megkérdezte tőle, mi­lyen érzés semmit sem látni. Aztán azt is meg­kérdezte, hogy tudja-e, hogy a lányok és fiúk csókolózni szoktak. A lány 16 éves volt, Zoltán 21, nem tu­dott mit válaszolni. A lány nevetett, és Zoltán érezte, hogy két kéz fogja körül, és ez a két kéz forró, és egészen hozzá simul, aztán a lány is egészen hozzásimult, aztán megcsókolta őt a lány. Néhány pillanatig tartott az egész. A lány felugrott, és már távolról kiáltotta: „Lá­tod, ilyen a csók!” Nagyon jó szórakozásnak tarthatta ezt a dolgot, és bizonyára többször is elmesélte aztán barát­nőinek. Telefonközpontban dolgozott és ez azért is nagyon jó volt, mert itt sokszor durván be­széltek vele az emberek. Ter­mészetesen csak azok beszél­tek így vele, akik nem ismer­ték, de éppen ezért volt jó. Sokkal jobb, mint amikor ud­variasan szóltak hozzá. „Tes­sék csak jönni, majd és átkí­sérem... Merre megy? Óh, én is arrafelé, csak karoljon nyugodtan belém...” Az a lány, akit telefonon ismert meg, nagyon ingerült hangon beszélt vele. Azon a napon többször is jelentkezett, és mindig siettette. Kellemesen csengett a hangja. Zoltán csak később lepő­dött meg, mert amikor a lány megint hívta, akkor azt mondta, hogy ne kapcsoljon senkit, mert vele akar beszél­ni. Telefonközpontost csak ritkán hívnak, őt pedig soha, mindig a „Melléket” kérik. Most a lány vele akar beszél­ni, és bocsánatot kért, hogy délelőtt úgy siettette, „de hát biztosan megérti, olyarr ne­héz napunk volt.” Zoltán nem tudta, mit vá­laszoljon. A lány nem tette le a kagylót. Miért ilyen szo­morú a hangja? Ilyet még senki sem kérdezett tőlem. Hallgatta, ahogy a lány beszél, és elfelejtett sok mindent, még azt is, hogy „Látod ilyen a csók”, mert a lánynak na­gyon kedvesen csengett a hangja... Már félórával a megbeszélt idő előtt ott állt és várt. Az utca néptelen volt, de éppen hét órakor lépéseket hallott. Elmúlt tíz perc. Egy hirdető­oszlop állt közöttük. Ketten, ha találkoznak, akkor együtt mennek tovább és Összesí­mulnak. „Bújj hozzám és hajtsd a vállamra a fejed.” „Látod, ilyen a csók.” Zoltán nem mert szólni. A lány is várt. Ketten, ha találkoznak... „Hiszen ezért jöttem. Te is megígérted, olyan szomorú volt a han­god.” A lány körülnézett, de senkit sem látott. Hét óra 11 perckor Zoltán ismét hallotta a lépteket. Tá­volodtak. Kiáltani szeretett volna. A fehér bot kiesett a kezéből. Elindult a hangok felé. Kitárta karjait és úgy érezte, nem kell a fehér bot, ő lát, mindent lát, a lányt is látja, és nem lehet, hogy so­hase találkozzanak. A zajra megállt a lány. Mit látott? Fekete szemüveg, ki­tárt karok, és egy földön he­verő fehér bot. Gyorsan leha­jolt, felvette és átnyújtotta. „Ne haragudjon, nem vettem észre, hogy itt volt. Átkísér­jem?” „Az a hang volt, szólj már!” „Látod, ilyen a csók!” Nem szólt. A lány ótkísért a túloldalra egy vak embert és közben többször is visszanézett. Ahogy mentek, a lány bele­karolt. „Most megyünk, me­gyünk, soha nem ér véget ez az út!” Keskeny volt az utca... ha­mar véget ért. (B. U

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom