Kelet-Magyarország, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-03 / 259. szám

Vasárnapi melléklet Ablak Szabolcsra NAPLÓ Talpnyalók alkonya Érdekes téma került fel­színre az elmúlt hetekben. Lapunk is két ízben foglal­kozott azzal a gondolattal, hogy sokszínű életünkből egy senki által nem kedvelt és mégis oly eleven létezett színfolt lassan, de biztosan eltűnik; mégpedig a stréber. Bocsánat, nem helyes kifeje­zés. hiszen a stréber nagyon is jellemző emberi magatar­tást és nem is mindig ellen­szenveset takar. Helyesebb talán a talpnyalóról, korunk jellegzetes típusáról beszélni. (Vagy talán engedjék meg, egy kicsit már múlt időben, mint kivesző típusról.) Ki is a talpnyaló, aki min­dig is volt az emberi társa­dalmakban, de tömeges fel­lépése már legújabb korunk terméke. Ő az, aki lihegve lelkendezik, ő az, aki a leg­ostobább utasításra is olva­dó gyönyörrel rávágja: „meg­lesz, főnök elvtársi”, ő az, aki lakkozik, aki hízeleg, aki a talpnyalást olyan zseniális magaslatokon űzi, hogy már bírálni is úgy tud, hogy az inkább tiszteletteljes dicsé­retnek hangzik. Mindenhol megtalálhatók, jól ismerjük őket. De miért alkonyodik szá­mukra? Szürkén egyszerű okból: az új gazdasági me­chanizmus mind jobban tért nyer és hat egész életünk­ben. A vezetőknek és beosz­tottaknak — egységesen! — érdekük, hogy a tehetséges, szorgalmas, becsületes embe­rek kerüljenek az élre, kap­janak jó bért és egyáltalán, hogy jelen legyenek és dol­gozzanak a vállalatoknál, üzemekben, hivatalokban. Már elavultnak érzik a hu­mor, hogy a mosolygós fő­nökdicsérő kapja a jutalmat, a harcos, csendes, önmagát „eladni” nem tudó pedig & háttérbe szorul. Bizony, új helyzet alakul, kedvesebb lesz az a munkás, az a be­osztott, aki nem tud esetleg csodálatosan kalapot emel­ni, de produkál, mint az, aki magas kvalifikáltsággal ját­szik a hízelgés összes húr­jain, de nem sokat ér a te­vékenysége. Ugyanis konkrétan zsebre megy a játék és ebben nincs pardon. Ha a beosztottak esetleg „gavallérok” lesznek valamilyen érzelmi okból, a tunya és elmaradott munka­társhoz. a főnökök nem fog­ják engedni, és viszont, ha a főnök megtűri semmittevő hí­zelgőt, a dolgozók fognak fel­lépni ellene. És így e típus bizony nagy tömegében hamarosan ki fog pusztulni. Béke az elvtelen locsogá­Saikra' O. N. Egy levelet mutattak a na­pokban. A Magyar Irodalom­történeti Társaság vezetői ír­ták, s megköszönték a nyír­egyházi rendezőknek a szín­vonalas közreműködést. Nem szó szerint, de valami olyas­mit mondtak itteni vándor- gyűlésükről, egész megyei programjukra, ami felsőfokú dicséretnek számít. Az ilyen levél okkal do­bogtatja meg a szabolcsiak szívét. Mert az országos dicsére­tekhez bizony nemigen va­gyunk szokva. Azt nemigen mondhatjuk magunkról, hogy ebben elkényeztettek volna minket. Mit írnak a pesti la­pok, ha Szabolcs-Szatmárban járnak munkatársaik? Leg­feljebb szépet a burgonya­virágzásról, jót így almaszü­ret idején. (Bár az utóbbi években még ebben sem tel­jes az örömünk.) Azt mond­juk és ezt már átvette tő­lünk az ország, hogy Sza­bolcs az alma, a burgonya és a dohány hazája. Azt mond­juk, hogy ez a megye a leg­nagyobb népszaporulatú, hogy itt a legtöbb még ma is az analfabéta, az ingázó. Ismerjük ezeket a leg-eket, kár folytatni a sort. De még csak most kezdjük megis­merni magunk is a másik énünket, az éremnek azt a bizonyos másik vagy netán harmadik oldalát. Hogy Sza­bolcsnak nemcsak a legtöbb burgonyája, almája, dohánya, nemcsak a legtöbb ingázója és analfabétája, esetleg a leg­több szegény termelőszövet­kezete van. Értékei is vannak. Eddig felfedezetlen természeti szép­ségei és mostanában felfede­ződő kultúrája, sajátos, gaz­dag hagyománya. És ipara — szép termékekkel. Nyáron találkoztam egy kunsági tanárral. A sóstó me­dencéjében dicsérte a vizet, a környezetet, szállását (a Tanárképző Főiskola új kol­légiumában kaptak helyet), s még azt a nyíregyházi város- központot is, amelyet bizony magunk is sokszor elmarasz­talunk. Szép város ez — mondta — nem is hinné az ember, mennyi szép épület, mennyi érték. De tudja — folytatta — valahogy nem ismeri az ország magukat er­ről az oldalról. Egy ablak kellene Szabolcsra, egy szép, nagy, tágas ablak, mert ami most van, azt elég régen csinálhatták. Szűk, és picit sötét. Igen, az ablak. Ezt mondták később —* ha nem is ezekkel a szavakkal — amikor a Jókai téren meg­nyílt a megyei árubemutató, az ipari termékkiállítás, Amely ugyan még nem BNV és főleg nem az méretekben. De egyet feltétlenül mutat. Színvonalat. Nem mi állapí­tottuk meg, hogy sok termé­künk már termék a javából. Már akad rá vevő és csak ott, amikor magunk is saját szemünkkel látjuk, ébred­tünk rá, hogy mit jelent ez az elnevezés: export. Jöttek pestiek, miskolciak, debrece­niek és elismerték. Terméket és talán első ízben reklámot is, de hiszen ez is termék: a Nyírségi Nyomda prospek­tusai közül ez volt az első reprezentatív. Az a bizonyos ablak. A sorba tartozik, hogy van már műszaki értelmiségünk. Felelősséggel és tenniakarás- sal. ugyanakkor jelentős ha­szonnal. Az idei műszaki na­pok már mutatják: ez, ilyen az út, amelyen járni kell, hogy alkothassunk, s hogy e területen is betörjünk az ország vérkeringésébe. Gaz­dag és szép programot csi­náltak. Sok minisztériumi vezetőt győztek meg arról, lehet és érdemes Szabolcsnak adni. Adni ipart. Aztán itt volt a Tudomá­nyos Ismeretterjesztő Társu­lat két vándorgyűlése. Tele a mezőgazdaság és az egész­ségügy sok jeles tudósával, fe­lelősével. És újra elismerés. És jött a helyiséggondokkal küzdő múzeumunk százéves jubileumi ünnepsége. Sok­sok rendezvénnyel, köztük országosan is kimagaslóak- kal, kimagasló vendégekkel. Megnyitották az aporligeti Fedics Mihály — Európa-hírű mesemondónk — emlékszo­báját. Megrendezték Vaján a Károlyi Mihály emlékestet. Csináltak jó néhány képző- művészeti tárlatot. És most a napokban feltették a rriú- zeumi ünnepségekre a koro­nát: megnyitották a megyei munkásmozgalmi kiállítást, amelyről úgy nyilatkozott a Párttörténeti Intézet: orszá­gosan is egyike a leggazda­gabbaknak. ősszel volt újra a már or­szágos színvonalra és hírre szert tett nyírbátori zenei napok rendezvénysorozata. Akik látták és hallották ezt a nagy zenei élményt nyújtó eseményt, azok gazdagabbak lettek. Elnézést az olvasótól, hogy újra kalandozni kénytelen az ember. De gazdasági fejlő­désünket megintcsak repre­zentálta egy országos tanács­kozás és kiállítás. A szabol­csi almáról van szó. Végre elértük: ott tanácskoznak fe­lelősen, ahol az alma terem. A kiállítás szép volt és ér­dekes, és elsősorban azoknak, akik így még nem látták az itt élő ember munkájának gyümölcsét. Megélénkült az idei ősz. Ide sorolnám a Barátság-ker­ti ünnepséget a határon. A tanárképző főiskola és az ungvári egyetem között meg­valósult tartalmas munka- kapcsolatot, az oktatócserét, a kölcsönösen színvonalas előadásokat. Ha fel akarnánk sorolni, mi mihden volt itt, most idén először, amely már méltó egy felpezsdült életű megyéhez, még sokat lehetne mondani. De talán ennyi is elég. Nem azért, hogy lelkendezzünk, — erre igazán nincsen sem­mi okunk. Csak azért, hogy lássuk: mind tágasabb az a bizonyos ablak, amely Sza­bolcsra nyílik. Kopka János Moszkva új arcvonásai Moszkva egyik gyönyörű részlete balra a hatalmas KGST palotával. Uj városnegyedek, amelyek „elnyelik” a régi külvárost ' . .. mii - (Foto; APN) Nádass fózsef: Füstbe ment bilincs Ha nagyritkán Bécsbe lá­togatok, bebicegek az Euró- pa-kávéházba. Mindenfajta magyarral lehet ott találkoz­ni, idegenbe szakadt drága hazánkfiától különféle disz- szidensekig. Az ember hall néha valamilyen pletykát, kerekre hizlalt hazugságokat, nevet, vagy bosszankodik, aztán elbúcsúzik egy időre azoktól a tájaktól. Minap megint ott ülök, be­téved egy régi ismerős, leül egy kávéra,'érdeklődik, me­sél, aztán — eléggé harsog­va — elbúcsúzik. — Szóval maga fejes ott­hon, és mikor utazik vissza? Hát ez mit akar? •— Nem. vagyok fejes, de holnap utazom. — Hát akkor áldja meg magát az isten összes kezé­vel. Alig lép ki az ajtón, a szomszéd asztalnál felemel­kedik egy pipás, ezerszínű nyakkendőbe és ingbe öltö­zött, bokszoló arcú, masszív úriember és az asztalomhoz sündörög: — Hallo... Bocsánat, én is magyar, csak már régen oda­át, Amerika, megengedi, hogy­Leül az asztalomhoz, be­nyúl a zsebébe és az orrom elé tart egy névjegyet, ami­ről kiderül, hogy cégkártya — Az úr vissza Budapest­re, már holnap? — Úgy van. Miért kérdi? Most suttogóra fogja a hangját: — Volna egy. jó üzlet. Sok dollár. Rám kacsint a bal szemé­vel. Elragadó az ilyen lát­vány: egy tökfej. benne disz­nószemek, ezek közül az egyik kacsint! — Jó business... — szüne­tet tart, újra megerőlteti a szemét, nagyot pöfékel a pi­pájából és a hatásos szünet után felteszi a kérdést: — Ismeri maga magyar börtön? Ottani ":og-Sing? Híres vagyok lélekjelenlé­temről, mindig feltalálom magam, ha kádereznek, — Hogyne. Ültem már né­hányban. Partnerem elmosolyodik, ez még nagyobb esztétikai élvezetet nyújt. — Mister tréfál. Úgy gon­dolom, hogy börtönfőnök­ség, a Bosst ismeri, aki szál­lít a börtönöknek, meg... szó­val, érti? Szeretem az igazságot, így szólok hát: — Nem, nem értem. — Hallottam ahogy barát­jával beszélt, ezzel itt. Ma­ga Budapesten jó összekötte­tés. Én már akartam oda­utazni, a Bankgasse mondta, hogy kapok vizűm, de ha maga ott ismerős, maga köz­vetít, kap 10 százalék pro­vízió, kitűnő üzlet, érti? Majdnem olyan értelmes arcot vágok, mint amilyen az övé, ebből megérti, hogy fo­galmam sincs, miről beszél. — Szimpla ügy, kérem. Nekünk szükség van rengeteg bilincs, van barátom a Jus­tic, szóval megfelelő helyen Washingtonban átvesznek tő­lem ötvenezer, százezer bilincs. Maguknál biztos ol­csóbb és nem kell any- nyi, nálunk ez a forró nyár, niggerek, mit meséljem, nem tudunk eleget termelni Én veszek magyar bilincs, adok dollár, kiviszem Ame­rika. Ott kint örülnek, és maga is örül, szép business. Mennyibe kerül maguknál egy bilincs? Mindig mondták rólam, hogy tudatlan vagyok, mert nem megyek le a zajló életbe. Most itt állok a legnagyobb kánikula idején és nem tu­dom, hogy mennyibe kerül egy bilincs. — Nem tudom. Disznószeme tízszeresére tágul: — Nem tudja? Uev szégyellem magam, hogy egy szót se bírok káé nyögni. Csak a fejem rá­zom. — Mégis, aproximative..; Ötven forint?... N’ -'cvan?... Maga felsrófol árát. Nem lehet becsapni! Száz forintot nem adok. New York-ban minden kirakatban ott van kettő és fél dollár egy bi­lincs! Lakattal! És még a transzport és magának provízió és nekem profit- ingyen dolgozzak? Oly heves a kitörése, hogy összehúzom magam és egy szót se merek válaszolni. Lát­ja, hogy lehetetlen fráter vagyok, az üzletkötésre nin­csen kilátás, legyint, felkel az asztaltól, pipájából nagy go- molyag füstöt az arcomba fúj, aztán kievickál a kávé- házbőL Most csak attól tfflek, hogy a Magyar Nemzeti Bank sze­memre hányja majd. hogy egy ilyen zsíros valutaüzletet elszalas^tpttapü

Next

/
Oldalképek
Tartalom