Kelet-Magyarország, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-01 / 205. szám

Vasárnapi melléklet

*

Érzelmi szociográfia

HUZATÓK

Vasárnap délután van. Rekkenő a hőség. A szomszédok, a kapu előtti kispa- don ülők. a tűző naphoz szokottak edzettségével tűrik a júliusi forróságot. Kíváncsian lesik az előttük elsuhanó auíbk hegyke utasait.

A műúton és a járdán fiatalok sétálnak. Lányok fiús frizurával, miniszoknyákban: fiúk szakállasán, hosszú hajjal, színes ingben.

— Hogy ez a mai divat maskarát csinál ezekből a fiatalokból — veti utánuk Zsófi néni.

— Ez a divat. Mint a nagyanyáink idejében a bű gatya — mond ellent Zsuzsi néni.

A férfiaknál Dani bácsi viszi a szót:

— Hogy ez a technika csodákat művel. Ezek a kombájnok aratnak, meg csépelnek is egyszerre. Mi, régi huzatok, ma tán éhen is halnánk, ha huzatással kellene megkeresni a család mindennapi kenyerét.

— Édesapa, mi az hogy huzatás? — szólt közbe egy tíz év körüli fiúcska.

— Cséplőgépvontatás lovakkal — feleli az apja.

Dani bácsi folytatja.

— Az volt a munka, összeálltunk hárman, az öreg Kovács István, Elek Pista, meg én. Kovács három, mi két-két pejkóval. Nekem akkor két kis muszka lovam volt.

— Hányban lehetett ez Dani bátyám? — kérdi az egyik szomszéd.

— Hát úgy kilencszázhar- mincötben lehetett. Mit tudja a mai fiatalság, hogy mi az igazi munka. Aratni hét- szántra kaszával, markot szedni, asztagot rakni, etetni, tö- reket kaparni, szalmát húzni, kazlat rakni, zsákolni éjjelnappal. Na meg huzatni. Már ezeket a szavakat sem ismerik. Huzatást meg filmen sem fognak látni, mert elfelejtenek olyan filmeket csinálni, ahol a mi életünket mutatnák be. Pedig a televíziónak is jo téma volna.

— Maga meg nem tudna motort, vezetni úgy, ahogy ezek bánnak a gépekkel — veti ellene a másik szomszéd.

— Az Igaz. A gép az más. De a ló az igen. Az vele érzett az emberrel. De a gazda is a lovával. Milyen lovaink voltak nekünk. Még a szemünk villanásából is értettek.

— Emlékszem a Kovács Miklós tanyájára mentünk, hogy áthuzassuk a gépet a Szabó tanyára. Ekkor már évtizedes huzatási tapasztalatunk volt. Kovács István meg jobban tudta a dolgát, mint akár melyikünk. A lovak is hozzá voltak szokva. Még szuszogni is egyszerre szuszogtak.

Az utolsó asztag fenekén jártak a csépléssel, ahogy a másik géptől megérkeztünk. - Akkor nyáron két gépet huzat- tunk; a Győriét, meg a Rezesét. Az égen sötét felhők gomolyogtak. Ismertük a fellegek járásit. Tudtuk, hogy ezekből a sötéten tornyosu- lókból nagy eső lesz, zivatarral. jéggel. Még az eső előtt át akartunk hurcolkod- ni. Szorítottuk az etetőt is.

— A tüzesgépet szerencsésen át is huzattuk, bár már nagyon közel zengett, villám- lőtt, mikor befogtunk bele. A két tanya ötszáz méterre lehetett egymástól. Visszafele felültünk a lovak hátára, és majdnem vágtába mentünk.

— Mire a lovakat elibe fogtuk a dobnak, akkorra ért oda az eső szele. Éktelen vihar keletkezett. Valóságos porfelhő támadt. Hajolt fű, fa, virág földig a nekiböszült vihar útjából. Igazi pusztai vihar volt ez. Hallani lehetett a fák recsegését, ahogy a vihar tépte, cibálta, tördelte őket.

Égj' pillanatra összenéztünk István bátyámmal, meg Pistával. Az öreg döntött: ..Gyerünk, mert ha felázik a talaj, még nehezebb lesz a jószágnak.”

A zivatar teljesen a fejünk felé érkezett Zengett, villámlőtt szünet nélkül. Az öreg ment előttünk, egyik szeme előre, az utat kémlelte, a másik szeme rajtunk. A tarlóról elég szűk kijárat vitt az útra a fasor és az árok között.

Mikor a kijáróhoz érkeztem az öreg intett, hogy a nyergesre szegjem a rudat. Közben a vihar tombolt. Szemünk, szánk tele volt homokkal. , Az öreg kiáltott: „Most fordulj.” Pista a másik oldalon a lovakat biztatta. Dáma, Kesely, Csillag... Néha-néha suhintott az ostorral.

Szerencsésen kifordultunk a dűlőútra. Az öreg szólt, hogy állj, hadd fújják ki magukat a jószágok.

Később István bátyám Intett, elég a pihenőből, induljunk, mert a nyakunkon az eső. Közben szüntelenül dör- gött, villámlott. Az első esőcseppek akkor törték át magukat az akácfasor összehajló lombján, ahogy szóltam a lovaknak, hogy — na.

Élvezet volt nézni, ahogy a pejkők egyszerre fogtak és ismét mozgásba jött a monstrum tákolmány. Félúton már túl voltunk. Előttünk egy kátyú — sok van ilyen a tég- lási határban, — amin azonban szerencsésen túl is jutottunk. De a vihar ekkor soha nem látott erővel tört ránk.

Közvetlen mellettem egy hatalmasat csattant, reccsent. Azt láttam csak, miközben engem valami félelmetes erő bevágott a lovaim lábai közé, hogy a Csillag ugrik egyet előre és ott nyomban összeesik.

A többi ló, mind egyszerre állt meg, és kővé merevedett. A villámtól kettéhasított nyárfa rézsút zuhant elibénk az útra. Az eső zuhogni kezdett. A rúdba kapaszkodva én a négy ló között álltam fel.

Mire magamhoz tértem, Pista már az első lovak kxse- fáit akasztotta le, hogy kiszabadíthassa a fektében vergődő Csillagot. A lovak között én is előre léptem. Akkor láttam meg, hogy Pista is reszket. Megint csak szemmel beszéltünk.

István bátyánk is visszaszaladt hozzánk. Ekkorra az emberek már a dob felhajtott oldaldeszkáját eresztették le, mintegy ereszt csináltak jobb oldalt.

Én meg Pista a lovakat mind odavezettük a dob oldalához. Az emberek fogták őket. Mi siettünk vissza a vergődő Csillaghoz. István bátyánk ott térdelt a ló magasra tartott fejénél, összenéztünk. Fuvaros emberek voltunk mindőnk. Sok mindent megértünk. Tudjuk mi történt.

Nem a villám ütötte agyon a Csillagot, hanem a dörrenéstől megijedt, ugrani akart

egyet teljes erőből. A terhet azonban nem bírta egymaga gyorsabb mozgásra bírni. így hát megszakadt. Csak a fejét tudta szomorúsan magasra emelni.

A zápor galambtojásnyi jeges esőre váltott. Elsötétült az ég. A látóhatárt betöltő villámok cikáztak. Mennydörgés mennydörgést követett. Láttam, hogy a tengerit sallangokra tépi a jég. Villám és jég járta hely ez. Minden évben végigsöpört ezen a területen. De ilyen erővel még nem. Innen a jégeső most se távozott dolgavégezetlenül.

Ember és ló odalapult a dobszél jégvédetteb oldalához.

A fasor összeboruló lombkoronája minket védett valamelyest a jégveréstől. Ott álltunk a Csillag fejénél, ösz- szenéztünk. Tudtuk mi vár a jószágra. Nem akartuk, hogy soká kínlódjon.

A tanyából viharral, jéggel dacolva Szabó Miklós, a szé- rüsgazda, meg a tanyása szaladt hozzánk. Ök se szóltak, csak ránknéztek és megálltak. A szérüsgazda vissza is fordult nyomban, ö is sokat megélt, idős parasztember volt.

A jég végre bugyborékos esőre váltott. Az ég alján, mintha felszakadt volna a felhő, de felettünk még dúlt az égiháború. Itt senki sem mozdult. Nem törődtünk mi esővel, jéggel, s azzal, hogy bőrig ázunk. Csak álltunk ott, földbe gyökerezett lábakkal.

Ismét a szérüsgazda állt meg mellettünk lefele tartott csövű vadászpuskájával. Fájdalmunkban is jólesett, hogy teszi helyettünk a dolgát. — „Elvégezhetem?” — fordult oda István bátyámhoz, hangjából éreztük, hogy 6 is remeg.

István bátyám intett az ujjával, hogy várjon.

Odament a Csillaghoz, megsimogatta a feltartott nyakát, majd biccentett a fejével. Az emberek némán figyelték a drámai jelenetet, tudták ők is, hogy ez az egyetlen megoldás. Az állat így szenved legkevesebbet.

Két lövés döreje vegyüli bele a mennydörgés eget- földet rázó zajába. Tombolt a vihar, csak a Csillag feje hanyatlott le élettelenül az út- szél jégverte porcsintjára.

A sors kegyetlen. Ezen a nyáron több keresetet nem vittünk haza. A huzatás végeztével az összegyűlt percentekből egy hasonszőrű sárga kancát vettünk Debrecenben István bátyámnak.

Most itt ülünk. Az úttesten fényes autók suhannak. Múltidézőnek tán ez is elég.

Sigér Imre

Beszélő képek:

Ha kirándulók járnak a tunyogmatolcsi Szamos-parton, vezetőjük soha sem felejti el megmondani nekik, hogy itt állott az a bizonyos kurta kocsma, amelyről Petőfi Sándor híres versét írta. Ide „rúgott ki” a Szamosra. Több olvasónk kérdezte már, nincs e kép a lebontott épületről és belsejéről.

Bemutatjuk mindkét képet. Kiss Lajos, a nyíregyházi múzeum nagyhírű volt igazgatója készítette még a harmincas években mind a kettőt. Az 1846-os szatmári

megyegyűlésen járt először errefelé a költő, most 122 éve, nyár végén. (Akkor,1

szeptember nyolcadikán ismerkedett meg Szendrey Júliával, feleségével.) Luby Zsig- mond nagyari földbirtokos meghívta kastélyába, Nem sokat volt otthon. Botot vágott magának és kószált a környéken. így vetődött be egy este a kurta kocsmába, melynek hangulatát remek versében megörökítette.

Illyés Zsiga bácsi Tunyogmatolcson még emlékszik az egykori kurta kocsmára, melyet szerinte a negyvenes évek elején bontottak le Azért kurta, mondja, mert nem

mindig volt nyitva, kurtább időre szólt egész évnél az „árendája” is.

KVJAJOVSZKI/:

Három történet a szerelemről

A főkönyvelő vendégségben járt a barátainál, s megismerkedett egy elragadóan szép, fiatal lánnyal.

„Az lényegtelen, hogy az apja lehetnék, — győzögette magát. — Az enyém lesz és punktum.”

Az igazgat megvallva, nyugodtan lehetett volna a lány nagyapja is. Annál nagyobb volt hát az öröme, amikor az első randevú alkalmával, — egy brilliánsgyűrűt ajándékozott ekkor a lánynak — rájött, hogy ő sem közömbös a hajadon szemében... Hamaro san összeköltöztek. A főköny velő mindennap meglepte valami aprósággal a lányt: hol egy nyugati márkájú kocsival, hol egy nercbundával, vagy egy arany nyakékkel.

— Mindezekre a túlórákból telik! — tudatta a lánnyal — Teéretted hajtom magam, érted igyekszem.

A lány boldog volt, és örült, mint egy gyermek.

— Csak az egészségedre vigyázz! — figyelmeztette a férfit, s magához szorította — a bundát... — Hiszen olyan nagyon, de nagyon szeretlek téged!

Gyógyteát főzögetett neki és apucikámnak szólította így éldegéltek gondtalanul és boldogan mindaddig, amíg a főkönyvelő egy villát nerr építtetett kerttel és fürdő medencével.

Az egyik napon a könyvelő ielyett a rendőrség embere1 elentek meg a villában. Le oglaltak mindent: az autó1 \ nercbundát, a nyakékeket

— Több, mint egymillió sikkasztott! — jegyezték mef röviden.

— Szent ég! — kiáltott fe a szegény, szerelmes lány. — Én meg nem tudtam semmiről!

De hát hogy is tudott volna? Hiszen a szerelem vak...

A férfinak csodaszép felesége volt, aki nagyon szerette a férjét. Annyira szerette hogy állandóan csak róla zen- gedezett. Nikodémmal is csak véletlenül ismerkedett meg. Taxi helyett az ő Fiatjába ült be és a kocsiban is szeretett férjéről áradozott.

— Hová visz engem!? — kiáltott fel hirtelen. — Én a város másik végében lakom Jaj, hogy fog az én szegén; kis Dunduszom nyugtalankodni! Mindig ideges, ha kések’ Ha tudná, hogy mennyire imádom az én kis Dunduszo mat!...

Aztán felment Nikodém lakására, hogy megnézze annak pipakollekcióját.

— Vajon mit csinál most az én kis Dunduszom? — szólt. — Bizonyára vár és nyugtalankodik. Ó, ha tudnád, Nikodém, hogy mennyire imádom az én drága kis férjemet?!

Néhány héttel később már egy vasúti kocsi hálófülkéjében utazott Nikodémmal, és így duruzsolt:

— Duwduszkám bizonyára unatkozik nélkülem! Drága kis Dunduszom! Fogalmad sincs arról, hogy mennyire szeretlek!...

A vonat sebesen röpítette őket a külföldi határállomás felé.

Mert a szerelem, ugye nem ismer határokat...

Nyugalomban és békében teltek a csinos fiatalasszony napjai. Sokat aludt, általában délig, aztán elment a kávézóba, vagy a fodrászhoz, s sétált néhány órát. És esténként így csicsergett a férje fülébe:

— Mit vettél ma nekem? Eszedbe jutott-e a te kis feleséged ?

A férj, persze, sohasem feledkezett meg róla. Imádták egymást.

Egy szép napon aztán elbocsátották munkahelyéről a férjet. El kellett adnia a kocsiját. Nevetve mondta:

— Majd beiratkozom az autóbuszvezetői tanfolyamra.«

Abba kellett hagynia az ajándékozgatást. És tovább viccelt:

— Nagyon-nagyon szeretlek, édesem, de csak piától alapon.

Az asszonyt mindez erősen nyugtalanította. Annyira szerette a férfit, hogy nem akart tovább a terhére lenni.

„Drágám, — gondolt rá gyöngéden, — én nem élem túl a te kínlódásodat. Ljosek- nak kocsija, villája van, minden évben külföldön nyaral... inkább hadd kínlódjék velem őí”

És elment Ljosekhez.

Mert a szerelem óriási áldozatokra is képes...

A „faluvégi kurta kocsma“