Kelet-Magyarország, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-01 / 205. szám
C. oldal KELET MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET *968. szeplemSér £f Ivános Illés: Szabó Sándor citerája Rákóczi utca Yerresben A Nyírség északi csúcsán ott, ahol a Tisza dél felé kanyarodik, valaha Magyarország legelmaradottabb mező- gazdasági cselédei éltek. Négy község: Tiszabercel, Paszab, Ibrány, Nagyhalász és a hozzájuk tartozó tanyavilág népe dolgozott Odelschalschi Miklós herceg birtokán. Az ifjú Miklós herceg tetteiről még a felszabadulás után is sokáig beszéltek az emberek, hogyan ment be lóháton a nyíregyházi Korona vendéglőbe és hogyan ijesztette halálra egy alkalommal az aratócselédeket piros színű repülőgépével, amellyel fejük felett bukfencezett. De emlegetnek egy volt cselédet, Szabó Sándort is, aki az öreg herceg előtt sem állt vigyázzban, levett süveggel. El is csapta a herceg s talán még szüleit is kirakta volna a tanyáról, ha az öreg Szabóné nem könyörög fiának bocsánatért. Ez akkoriban történt, amikor jax'ában dúlt az első világháború. 1916-ban Szabó Sándort iá behívták katonának és többé nem látta szülőföldjét. Katonapajtásai azt mesélték, hogy utoljára 1921-ben a szaratovi kórházban látták, valószínűleg ott halt meg. Ismerősei, rokonai ezt el is hitték, csak édesanyja nem. Neki az anyai ösztön azt súgta, hogy fia még életben van valahol és egyszer talán majd látja. Várta, szüntelenül várta, de hiába. Sándor fia nem tért haza, de még hír sem jött többé felőle. Az édesanyán kívül a hatóság emberei is várták Szabó Sándort, akiről megtudták, hogy odakint az orosz fronton a bolsevikok oldalán harcolt. Talán jobb is, hogy Oroszországban maradt. Ha hazajön, bizonyára őrá is az a sors vár, ami a többi vöröskatonára: a gávai csendőrőrsön ütötték-vertélc volna hetenként, mint a többieket. Gyakran emlegették, de legsűrűbben az édesanyja gondolt rá, akinek mindig eszébe jutott eltűnt fia, valahányszor megpillantotta a két ablak között felakasztott cite- rát. Mintha előtte állna és játszaná kedvenc nótáját: „A kanyargós Tisza partján... A citera fölött Sándor egyetlen vásári képe lógott egyszerű barna keretben, amely a nyirkos faltól egyre csak fakóbb lett. A két háború között a tiszaháti tanyavilágban az idő mintha megállt volna. Ugyanazok a rozoga cselédépületek, hosszú ököristállók, és ugyanaz a cselédsors. Szábóné, aki a maga erejéből nevelte fel és férjhez is adta két lányát, unokái növésében érezte az idő múlását. Önmagán nemigen yette észre, hogy egyre töpörödöttebbé válik, öregszik. Mintha azért született volna, hogy nevelje gyermekeit, unokáit és várja, mindig csak várja egyetlen fiát, akiről mindenki azt állította, hogy már nem él. De ő nem vesztette el a reményt. A második világháború alatt ez a makacs remény újult erővel ébredt fel benne. 1944 október végén, amikor a Tiszahát is harctérré vált, az odavaló emberek tömegesen vándoroltak be a faluba. Csak Szabóné nem akarta elhagyni otthonát. — Ti csak költözzetek be a faluba gyermekeim — szólt Berta lányának és a vejének,, akik vele laktak —, de én nem megyek sehová. Ha meg kell halnom, itt haljak meg, ahol leéltem életem javát, így indokolta helybenmaradá- sát, titkon azonban abban reménykedett, hogy Sanyi hazajön és mi lenne, ha senkit nem találna a régi házban. Szerencsére a veje, Bakosi Balázs is türelmetlenül várta a szovjet hadsereg megérkezését, így ők sem költöztek be a faluba. A harcok még Debrecen alatt lehettek, amikor Bertával megállapodtak, hogy vörös zászlót készítenek, mire ideérnek az oroszok. Az asszony megvarrta, még sarlót és kalapácsot is hímzett rá, ez alatt pedig „Isten hozott”! felirat díszlett. A zászlóról csak Földi doktor tudott. az ibrányi orvos, aki beteglátogatás ürügyén már hozzákezdett a kommunista párt szervezéséhez. — Mit tetszik hozzá szólni? — kérdezte diadalmasan az orvostól, aki elnézően mosolygott a zászlóra írt szövegen. Mire a szovjet hadsereg a Tiszaháthoz ért, Bakosi Ba- lázsék házán vörös zászlót lengetett a szél. A tanyasi ember azt remélte, hogy a szovjet katonák meglepődnek a vörös zászlós fogadtatástól. Nem is sejtette, hogy más tájakon hasonlóképpen várták őket. A fájós lábú Szabóné szinte megfiatalodott a csillagos sapkájú katonák láttán. Fürgévé és élénkké tette az a remény, hogy talán Sándor fia is velük jön. Remegett az izgalomtól. Ha új egység érkezett, tüstént kiszaladt a kapu elé, mint egy megszállott kutatta tekintetével az idősebb katonák arcvonásait. Ha valamelyikről azt képzelte, hogy az ő fia is lehetne, melléje szegődött, faggatni kezdte — persze magyarul —, hogy honnan jött, nem éhes-e, nem fáradt-e? A tűzhelyen állandóan meleg étel és víz gő- zölgött, de az idegen katonák éppen csak néhány percre tértek be, köszöntek a saját nyelvükön és tovább hömpölyögtek, mint a Tisza hullámai. Estefelé elcsendesedett a házuk tája. Szabónét is elhagyta a remény. Kezdte sajnálni, hogy nem költözött be a faluba, mert a szovjet hadsereg zöme ott vonult Balsa irányába, dübörgött a föld a sok harckocsi és jármű robajától. Mikor már semmi remény nem volt hogy jönnek még feléjük, a kis unokája, Bá- lintka szaladt lélekszakadva hozzá és újságolta: — Nagymama, megint jönnek! öt lovas katona közeledik, ide tartanak! Szabónénak hevesebben kezdett dobogni a szíve. Felugrott a padkáról és takarításhoz látott a földes szobában. Berta szólni akart, hogy hagyja abba a sepregetést, de aztán mégis ráhagyta. A lovas katonák már a ház előtt beszéltek Balázzsal, majd bejöttek. Mindegyik fiatal volt és ez kiábrándítóan hatott Szabónéra. Az ő Sándora nem lehet ilyen fiatal, ő már öt- venen túl van. Az öt katona vidáman magyarázott valamit, kérdezősködtek, de feleletet nem kaptak, nem értették a nyelvüket. Az egyik katona észrevette a citerát a szegen. — Aljosa! — mondta — citera! Szabóné nem tudta, mit jelent Aljosa, de a citera szót megértette. A megszólított katona leakasztotta a hangszert és pengetni kezdte a húrokat. Kellemes hangzású orosz dal csendült fel. A többiek daloltak is, de a dalt a házbeliek nem értették, csak egy szót: „Kalinka, Kalinka, Kalinka...” A vidám orosz dal után a fiatal katona a háziak nagy meglepetésére szomorú magyar nótába kezdett: „A kanyargó Tisza partján...” Szabóné a dal hallatára zokogni kezdett. A dal és a fiatal katona testtartása Sándor fiát juttatta eszébe. Az is kissé balra hajtotta a fejét, amikor citerázott. — Édes kis unokám! — suttogta sírás közben. — Tudtam én, éreztem én, hogy Sándor fiam életben van. A lány rászólt: — Anyám, már megint kezdi...? Az egyik orosz odament az öregasszonyhoz és vigasztalni próbálta: — Nye! Mamka, nye placs...! Hitler fasiszt kaput! Mir... A muzsikáló orosz Is odament az öregasszonyhoz és simogatni kezdte ősz haját. Az is magyarázott neki valamit, de csak azt értették, hogy Nyíregyházát emlegeti, meg Szaratovot. Ettől a két szótól Szabónéban még jobban megerősödött az érzés: a citerázó katona az ő unokája és biztosan azt akarja mondani, hogy az édesapja Nyíregyházáról került Szara- tovba. Mivel egyik sem értette a másik szavát, az orosz katonák elbúcsúztak és elindultak lóháton a paszabi legelőn keresztül Sárospatak irányába. — Doszvidányie Mamka! — kiabált vissza a citerázó katona és barátságosan intett feléje. Szabóné újból sírva fakadt és utána kiáltotta: — Isten veled édes unokám, vigyázz magadra! Berta behívta, s mivel az öregasszony még tovább szipogott, ráripakodott: — Nevetséges kezd lenni anyám. Mér az agyára megy az a ■ sok várakozás. Honnan veszi, hogy ez a vadidegen katona az unokája? — Mert érzem lányom... Biztos vagyok benne, hogy Sanyim fia volt. Csak tőle tanulhatta meg ezt a magyar nótát. A fiatalok visszamentek a házba, de ő még kint maradt. Figyelemmel kísérte a távozókat. Egyszerre csak torka- szakadtából kiáltozni kezdett. — Vigyázz édes fiam, vi- gyááázzzü! Vigyááázzzatokü! A Tisza túloldaláról, Karád felől német repülőgép bukkant elő. Az öt szovjet katonát mintha forgószél kapta volna el... Szétugrottak, de már késő volt. A repülőgépről gépfegyversorozatot eresztettek rájuk. Két lovas katona a szeme láttára terült el a legelőn. Az egyik Aljosa volt... Nem sokkal ezután a német repülőgép is nagy ívben zuhant a legelő túlsó oldalára. A kövesút mellett felállított légelhárító telibe találta. A két szovjet katonát ott temették el a kis tanyai temetőben. Amíg élt Szabóné, mindennap kiment a sírhoz. Szentül meg volt győződve, hogy Aljosa az unokája volt. Sanyikénak keresztelte el és úgy beszélt a fejfájához, mint azelőtt Sándor fia citerájához. — Sanyikám, kis unokám! Miért nem mondtad, hogy ki vagy? Vagy talán meg is mondtad, csak mi nem értettük a szavad? Istenem, Istenem... miért adtad, hogy az emberek annyi nyelvet beszéljenek, hogy ne értsék meg egymás szavát? Az emberek megértőén néztek rá ilyenkor. Tudták milyen nehéz élete volt az öreg Szabónénak, hogy egyedül nevelte fel két lányát, és szüntelenül várta haza egyetlen fiát, aki ottmaradt a nagy Oroszországban. Hadd higyje hát, hogy a fiatal orosz katona az ő unokája volt. Hiszen éppenséggel az is lehetett volna.» — Te engem nem szeretsz, nem sajnálsz — szólt a feleségem, alighogy átléptem a küszöböt. Kezemben piszkos vízzel teli vödör lógott. Be akartam húzni az ajtót, hogy visszavonuljak, ám elkapott a galléromnál fogva. Másik kezében egy nedves padlórongyot rázott fenyegetően. — Te engem nem szeretsz, nem sajnálsz — ismételte. Vigye el az ördög, honnan ismeri 5 Jesszenyint? De nem ismeri. Egészen más szavakkal beszélt, hosszú monológja mindig ehhez a két tagadószót tartalmazó verssorszerű mondathoz vezetett: „Te engem nem szeretsz, nem sajnálsz”. — A mosógép rossz! — A fiad elrontotta a gyomrát! — A hűtőszekrény bedöglött! — Ajna összetörte a teafőzőt! — A hálószobában csöpög a radiátor! „Ez az általános gépesítés !” — rémüldöztem. — Fene tudja, te meg hol csavarogsz munka után. •Mar Bajdzsijev — a legfiatalabb kirgiz irónemze- dékhez tartozik. A Kirgiz SZSZK fővárosában, Frun- zéban él. írásai napilapokban és irodalmi folyóiratokban jelennek meg. Ezt a novelláját a Kirgiz elbeszélések című orosz nyelvű kötetből vettük. Yerres francia városka alig húsz kilométerre Párizstól. A nyár folyamán pár hetet töltöttem turistaként Franciaországban és utam során házigazdám, Monsieur Zilber .társaságában ellátogattam ebbe a kis városkába is, amely történelmünk egyik kiemelkedő alakjának, a nemzeti függetlenség és szabadság önfeláldozó harcosának, II. Rákóczi Ferencnek az emlékét őrzi. A Yerres patak mentén elterülő, ma mintegy 17 ezer lakosú városkát hatalmas kiterjedésű erdőség, a Grosbois övezi. Ennek az erdőnek évszázados fái között építették fel monostorukat a Camaldu- les-i szerzetesek, akik a XVII. század közepén telepedtek át ide a toszkánai Camaldoli- ban levő monostorból. A szerzetesek kerti munkával tartották fenn magukat, mivel azonban jövedelmük kevés volt, úgy segítettek magukon, hogy a monostor két különálló épületét a XVII. század végén szállóvá alakították át. Ezekben a szállókban fizető vendégként sok jeles személyiség megfordult, közöttük II. Rákóczi Ferenc is. Közismert históriai tény, hogy Rákóczi kapcsolatban állt a francia királlyal, XIV. Lajossal, aki rokonszenvezett a kiváló magyar szabadsághőssel, és anyagilag is segítette függetlenségi és szabadságtörekvéseit. A szabadságharc bukása után a bujdosás nehéz éveiben Rákóczi egy időre XIV. Lajos udvarában talált menedéket. Az udvari vadászatok alkalmával felfedezte a Párizs környéki Yerresben levő Camaldules monostor vendégházait, s attól kezdve gyakran kijárt ide pihenni. A Napkirály halála után egészen megvált az udvari élettől, melynek zaját, mozgalmasságát addig sem kedvelte, és a yerresi Grosbois monostorát választotta magánya otthonául. Itt kezdett kibontakozni írói tevékenysége, itt, a monostori magány csendjében kezdte írni latin nyelvű munkáját, a Confessió pecca- toris-t, amelynek első könyve Grosboisban' készült eh 1717 szeptemberében elhagyta Franciaországot és áttelepült a törökországi Rodostóba, mivel a szultántól hathatósabb segítséget remélt. Az itt eltöltött tizennyolc esztendő alatt gondolata bizonyára gyakran szállt Grosbois felé, és többször ébredhetett vágy a Gamaldules monostor csendje, magánya, áhítata után. Erről vallott végakarata, amellyel meghagyta, hogy holttetemét a Ajnának hiába beszélek. Dani járnák hasmenése van. Na, hová mész azzal a sáros patáddal? Micsoda lehetetlen ember! Fogd a gyereket, már egy órája erőlködik! Levettem a cipőmet, lábujjhegyen bementem az ebédlőbe, felemelten kétéves kisfiámat, lehúztam róla a vizes nadrágot, majd elkezdtem ringatni, és nekiláttam, hogy összerakjam a sokféle kacatot. A fiam erősen belekapaszkodott a sálamba és ordítani kezdett. Az ajtóban megjelent az asszony. — Mit kezdjek veled?... — és mondta a szöveget, amíg el nem jutott az Ismerős sorhoz: „Te engem nem szeretsz, nem sajnálsz”. Csak ő tud ilyen világosan és tömören beszélni. „Mi az ördögnek kellett ilyen asszonyt feleségül vennem? Ó, ha akkor tudtam volna, hogy egy húszéves szelid lányka hét év alatt tigrissé Változik!” — Na, most mit ácso- rogsz? Vedd le a kabátot, kitisztítom! Menj a konyhába ! Lekozmál a kása! Hagyd itt a gyereket, mert megint Rodostóban nyugvó édesanyja mellé, szívét pedig a gros- boisi monostorban temessék el. Az arany és cédrusfa-ládi- kába zárt nemes szív évtizedeken át pihent a Camaldules monostor kertjének egyik cédrusfája alatt, ahonnan a Nagy Francia Forradalom alatt az aranyládikával együtt eltűnt. A cédrus, amit a hagyomány Rákóczi-fának nevez, még áll, de a monostor épületének csak egy kis része van meg. Azonban a lakatlan, omladozó épület a mai napig zarándokhelye mindazoknak, akik megbecsüléssel és tisztelettel adóznak II., Rákóczi Ferenc emlékének. 1937-ben a franciaországi magyarság emlékoszlopot emelt ezen a helyen, amelynél minden év szeptemberében ünnepélyes gyűlést tartottak. Am nemcsak Franciaországban élő és ide látogató magyarok őrzik Rákóczi emlékét. Fournaux abbé már 1714-ben, a Rákóczi tiszteletére írt költeményében kifejezte, hogy „a hősöknek ez a mintaképe megérdemli egész Franciaország tiszteletét és megbecsülését. Ez a tisztelet és megbecsülés évszázadok múltán is él a francia népben. Ennek bizonysága az is, hogy 1966- ban Yerres elöljáróságának megégeted a kezét, mint a múltkor! „Uramisten, de megáldottál ezzel az asszonnyal!” A konyhában sűrű füst — a kása régen odaégett. Gyorsan vizet öntöttem a lábasba — sürgősen ki kell mosni az edényt és új kását főzni. De a leégett kása nagyon odaragadt az edény aljához. Elkeseredetten va- kargattam a késsel. Rémülten vettem észre, hogy a zománc felét is lekapartam. — Mit kapirgálsz te ott? Nyisd ki az ajtót! Megjött Ajna! — kiáltotta a feleségem. Azt hiszem, ezt nevezik a rádiótechnikában távirányításnak— Kinyitottam az ajtót — a küszöbön ott állt a lányom vizes bundában, sáros cipőben. — Papa! Papácska! Miben különbözik a sifon a pofontól? — kérdezte izgatottan. — Pszt! Mindjárt megtudod a különbséget — mond. tarn én. Ajna elcsendesedett. A lányomnak, éppúgy, mint nekem, érzékeny lelke van, előre megérzi a bajt. Levettem a bundáját, megsimohatározata alapján a városkának azt az utcáját, amely az egykori Camaldules monostor helyén épült, II. Rákóczi Ferencről nevezték eL A Yerres-i városházán tett látogatásom alkalmával a város polgármestere, Paul Sa- nouiller megajándékozott annak a határozatnak a másolatával, amely a Rákóczi utca elnevezéséről intézkedik. Midőn megkérdeztem monsieur Paul Sanouillert, hogy mi indította őt és Yerres város elöljáróságát ennek a határozatnak a meghozatalára. így válaszolt: — Mi, franciák szeretjük a szabadságot, tisztelünk és megbecsülünk minden!"'' aki azért harcol. Rákóczi ilyen ember volt. A határozattal a szabadság harcosának kijáró őszinte tiszteletünket és megbecsülésünket akartuk kifejezésre juttatni. Yerres elöljáróságának ajándéka gyarapította a vajai Vay Ádám múzeum, anyagát, és a Rákóczi Hagyományszoba gyűjteményében hirdeti az érdeklődő látogatóknak, hogy egy távoli ország népe hogyan őrzi és ápolja a kuruc szabadságharc vezérének, II. Rákóczi Ferencnek az emlékét. Molnár Mátyás gattam kócos haját. Átölelte a térdemet. — Papa! Vovka Zsukov megette a gyurmát! — Pszt... Hallgass... — Papa, te meg tudod en_ ni a gyurmát kenyér nélkül? — suttogta Ajnácska. — Hé, hol az a kása? — hallatszott a hang távolról. — Mindjárt. Futok újból a konyhába. Eldugom a kozmás edényt, fölteszek a platnira egy nagy bögrét, teleöntöm tejjel. Dara azonban sehol — elfogyott. Az ebédlőből disszonáns trió hallatszik: az asszony hangosan pöröl, a gyerek szaggatottan üvölt, Ajna meg hosszan elnyújtva bőgi ezt a hangot: „E-e-e”... — most már megértette, hogy a sifon nem hasonlít, a pofonra! Befogom a fülemet. Miért is tettem ilyen korán tőnkre az életemet? Nősülni természetesen kell, de nem szabad ilyen gyorsan szaporodni — két gyerek öt év alatt, és mennyi lesz a második hétéves terv végére?! A tej felforrt, s én megfog* va a bögrét, alaposan megégettem a kezemet Füst Milán: Hajnal előtt A nyírfák kérgében a csend... S a hű csillag figyel.„ Nem halljátok-e hát A kis csillagok sóhaját? Nekik már menni kell, De én még itt maradhatok S mért is ne tenném? Sóhajra mindenkor van ok S minek halnék meg ilyen korán, Ha még egy pirkadatot láthatok? Majd rózsaszín leszek s áradni fog Szívemből énekem, akár a nagy vizelt S a Hold alól a szél Máris ringatná habjaim, — nem érzitek? Oh kár fáradnod vélem égi dajka, — lásd öreg vagyok S nem érdemiek már annyi gondozást, De ott, de ott, az ablakokba’ fenn Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen S megállított, Vaj’ mi történik ott? Már gondolom, — légy gyengéd égi lány, Ott gyermek született talán... Oh én öreg csavargó, látod, hogy sírok. Mar Bajdzsijev: TÜNDÉRSZÉP*
