Kelet-Magyarország, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-19 / 195. szám

i. oMaí WBLST-WAeTARORSZJW» Wíí. augusztus t#. Fábián Zoltán: Harmincliat fok árnyékban Kopko Jánosa Ezek voltak a Mikeczek A vonat folyosóján álltak, a nyitott ablak előtt. — Vigyázz, ne hajolj ki annyira — mondta a fiú —, szikra csapódik a szemedbe. A lány hátrább moccant, éppen csak egy gondolat­nyit: széjjelrázta arcába kó- colódott, hosszú, szőke ha­ját, s nekidőlt a fiú mellka­sának. — Törődsz is te már azzal — mondta közben. — Ne légy igazságtalan! — Más sem érdekel már téged, csak az igazság, meg a — nem fejezte be a mon­datot; kimutatott az abla­kon: — Milyen unalmas! — Nekem nem. Zengett alattuk a sin, s a táj, mint valami óriási kör­hinta, fordult körülöttük: nyárfaszegett dűlők, akácos tanyák és végtelen, nyárba borult földek, sziksót virág­zó legelők. A lány hirtelen szembe­fordult a fiúval. Valami va­dat akart az arcába vágni, valami nyers gorombaságot, de amikor a szemébe nézett, szájába fulladt a szó; csak annyit mondott: — Olyan vagy, mint egy Szfinx. — Olyan — hagyta rá a fiú. — Neked. — Csontos, szögletes arca volt, napszít­ta, csontos arca; nem lát­szott rajta sem öröm, sem bánat, sem harag. A lány sírni kezdett Han­gosan hüppögött, s kövér­kés kezefejével szétmázolta arcán a könnyet, mintha még mindig gyerek lenne, kisgyerek, aki azt hiszi: sí­rással mindent el lehet in­tézni Hídon csattogtak keresz­tül. A vastraverzek kereszt- be-kasba ugráltak az ablak előtt, s jajongva szabdalták a' levegőt. A fiú kimutatott a magas töltések között nyílegyene­sen csillogó vízre: — Itt a csatorna! A lány nem nézett fel a sírásból, a vállát sem rán­dította meg; úgy csinált, mint aki a nagy csattogástól nem hall egy szót sem. A szomszéd ablaknál két férfi beszélgetett: — Nagy meccs volt ez a Leeds Uniteddel — mondta az egyik, így, betű szerint, $ tömött, fekete bajuszáról a ki gyöngyöző izzadságcseppe- ket törölgette. — Lidsz Junáitid — ja­vította ki a másik. — Mindegy az; nagy meccs volt. — Keserves meccs — csó- válgatta kopaszra nyírt fe­jét a társa, aki beszéd köz­ben szaporán pislogott fa­kóvörös szempillájával. — Biztosan kiesik a Fradi. — A Fradi? — egyenese­dett fel a fekete bajuszos.— A Vévékából? A másik nem mert han­gosan szólni, csak félszegen bólintott és pislogott hozzá. A fiú a lány meg-meg- ránduló vállára tette a ke­zét: valamit mondani szere­tett volna, de hirtelenében" nem voltak szavai. Habköny- nyű, vadvörös selyemblúz volt a lányon, s a fiú érez­te alatta a mezítelen bőrét, amely az áttetsző, vörös anyagon keresztül még bar­nábbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. — No, ne sírj! — mondta végül rekedten, s már-már dadogva. — Ettől úgysem változik jóra semmi. — De én azt akarom — kapta fel fejét a lány. — Én is azt akarom. A lány hozzábújt szoro­san: — Akarod most is! A fiú nézte sírós-mosoly- gós arcát; nézte, s belesaj- dúlt: milyen szép. milyen aranyos és kedves. Közben hallotta, hogy a fekete ba­juszos férfi azt mondja a társának: „Tizet teszek egy ellen, a Fradié a kupa!” A másik férfj nem szólt rá semmit, csak riadtan verde­sett fakóvörös szempillája — Hiába akarnám — mondta a fiú nagysokára — Már nem szeretsz? — Tudod, hogy szeretlek. — Hát akkor?! — Két akkor van. — Kettő?! — lepődött meg a lány: nagyra nyitot­ta sugaras szép. tintakék szemét. A fiú elfordult tőle. kiné­zett az ablakon, úgy mond­ta: — Egyik a tiéd. másik az enyém — Szomorú volt a hangja olyan szomorú, hogy a lánynak ismét Sírnia kel­lett. — Ne hagyj el! — borult a fiú vállára, s hangosan, kissé kellemetlen harsánv- sággal zokogott, mint a táncdalénekesnők szoktak a mikrofonba. A fiút hirtelen elfogta az indulat, majdnem elkárom- kodta magát, de aztán csak kurtán azt mondta: — Te hagytál el! Tanyai megállón robog­tak keresztül. Az őrház sár­ga fala harsányan feleselt vissza a kerekeknek, s a bakter katonásan tisztelgett az ajtóban, pedig látszott rajta, hogy csak az imént kapkodta magára a zub- bunyt, és vágta fejébe az átizzadt vasutassapkát. A lány a fiúba kapaszko­dott: — Leszállók én is — Hogy holnap vissza­száll]?! — Miért nem jössz Pest­re? A proff mellett dolgoz­hatnál. — Elmondjam százegyed- szer is?! — Szikkadt, cson­tos arcán nem volt harag, csak csendes, belenyugvó szomorúság — Ha eddig nem értetted meg, most miért ér­tenéd meg jobban?! A lány a fiú sötétszürke ingén az apró gyöngyház­gombokat tépdeste: — Pestre: velem. — Pestre: veled — mo­solygott a fiú merev száj­jal. Tűnődött egy keveset, hogy mondjon-e még vala­mit, aztán bement a fülké­be, s levette csomagjait a hálóból. A lány fél lépésnyire utá­na lépett, de rögtön meg is gondolta magát, s odakint maradt. Hátát a lehúzott ablak széles, krómozott pe­remének támasztotta, úgy nézte a fiút a fülke beüve­gezett falán keresztül, nézte, bűvölte, keskenyre húzott, kék szemével, amely most már-már feketének tűnt a sötétre festett hosszú szem­pillák között. A fiú elköszönt utitársai- tól, s kihozta ütött-kopott hatalmas bőröndjét meg nyúzott aktatáskáját a fo­lyosóra Nehézkesen, sete­sután mozgott, hirtelenében nem tudta, mit kezdjen a csomagjával: végül a bőrön, döt letette az ablak alá, a lány lába mellé Nem akar­ta, de nem tudta nem látni a lány combközepéig csu­pasz, csokoládébarna lába­szárán a naptól fehér-szőké­re fakult, apró szőrszálakat. — Soha nem is szerettél — kiáltott rá a lány. A fiú felegyenesedett, s hóna alá kapta fületlen ak­tatáskáját. ahogy évekig az egyetemre járt vele. — Fűztél, de csak játszot- tad az eszedet. — Ne! — mondta a fiú, s a lány szájára tette a kezét: — Nem méltó hozzád. — Kicsit később még hozzá­tette: — Búcsúzzunk el szé­pen. Akkor már csattogtak alat­tuk a bejárati váltók. — Isten veled — hajolt a lányhoz; megcsókolta, félig az arcát, félig a száját. Csikorogtak a fékek. Egy lélegzetnyire bebuj­tatta még ujjait a lány szél. zilálta, hosszú, szőke hajába, azután megmarkolta az öreg bőrönd nyiszorgó fogóját, s ment kifelé, végig a szűk folyosón, ment az ajtóhoz. A vonat megállt. A fiú lelépett a lépcsőről, maga mellé emelte a kof­fert. de nem tette le a föld­re. Alit ott — kissé esetle­nül, féloldal gósan a kis, meg nagy táskával egyik-egyik kezében. Felnézett a lányra. Az hangosan sírt az ab­lakban — Ne hagyjál Itt! Ne hagyjál itt! — ismételgette kétségbeesetten: szemét, or­rát törülgette a csomóra gyűrt tarka zsebkendővel. — Tessék beszállni! — sürgették itt is, ott is a ka­lauzok az idegesen futkosó, csomagokkal cipekedő uta­sokat. A forgalmista ott állt az állomásépület előtt, a tűző napon. Piros tányérsapkája alól, kétoldalt a halántékán vékony erekben csurgott az izzadság. Nem törölte le, tűrte egykedvűen. Valamit odaszólt a hozzá legköze­lebb lévő kalauznak, aztán felemelte a zöld indítótár­csát. A szerelvény megrándult, s lassan gördülni kezdett kifelé a peronjárdák közül. — Nem-nem! — kiabálta a lány Mélyen kihajolt, két karra] integetett; vörös se­lyemblúza szemfájdítóan vi rított a nagy, forró szürke­ségből. A fiú azonban tudta: de igen. Hóna alól a földre eresztette az aktatáskát, s visszaintegetett; integetett a lomhán elkattogó vonat után, amíg észre nem vette, hogy már egyedül csak őáll a sínek között. Tokaji kőbánya Imre Qyürgy rajza Anekdötázó öregek esküsznek rá, hogy megtörtént, amit elmondtak. Jó százhatvan éve Napoleon elől futott a bécsi udvar és el­jutott Nyíregyházára is. A trónörökös — akii a krónika szerint nem áldott meg a sors éles logikával — fogadta a vármegye nemessé­gét. Ferdinánd nemigen tudott magyarul, de azt feltétlenül megjegyezte, hogy a nemesek közül már nagyon sok csapta össze a sarkan­tyúját ugyanazzal a névvel: Mikecz. Míg egyszer jött egy egészen fiatalember, hasonló szavakkal. Mire a trónörökös: „So jung und schon ein Mikecz...?” Ilyen fiatal és máris Mikecz ? Azt hitte, hogy Mikecznek lenni valami­féle méltóság. IS év után hivatal ••• Az öregek szerint nem sokat tévedett. Mert ez a név akkoriban kezdett méltósággá válni és másfél száz évig az is maradt. Pati­nája volt ennek a névnek az ősi Szabolcs vármegyében. Viselőinek „ősmagyarsága”, úri jelleme valamilyen oknál fogva biztosí­totta, hogy hivatalt kapjanak, rengeteget szerepeljenek. A Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal című könyv 1860- ban még csak annyit mond róluk, hogy ...László birtokos Kékiben, Ferenc a várme­gye esküdtje, majd számvevője, Pál 1838-ban al-adószedö, majd alszolgabíró, 1861-ben fő­szolgabíró.” A régi monográfia szerint a múlt század első felében birtokaik voltak Gelsén, Beszte- recen, Bujon, Gáván, Kemecsén és Nagyha­lászon, Tiszarádon és Nyírturán. Nem sok: két-háromszáz holdak egy községben. De az 1716-ban nemeslevelet és címert elnyert ős utódjai közül a fiúk mind a hivatalnak ad­ták a fejüket. Leginkább a vármegyét sze­rették, ahol voltak alispánok, főjegyzők, fő­számvevők, szolga- és főszolgabírók — sok­szor egyszerre. Az alispáni székben meg nem ritkán folyamatosan. Ezt ugyanis a vármegye urai választották. Talán János kezdte az örökösödésben a sort, alispán lett 1895-ben, azután folytatta Dezső, őt meg István váltotta — mind a hár­man alispánok, egymás után. Ödön vitte a legmagasabbra itt is, a vármegyénél, ő már főispán lett kilencszázharminckettőben, majd három év múlva miniszter. Igazságügymi­niszter. Ősök és „Puczér Jóska“ Volt a Mikeczek között persze minden. Földbirtokos, a kis százholdacskával, katona­tiszt, táblabíró és orvos, ügyvéd. Es volt egy szerkesztő is a múlt század második felében József, akiről Krúdy Gyula később csak úgy emlékszik műveiben, hogy Puczér Jóska. Ez az ember nem akart hivatalt, mindenféle suszterokkal, szabókkal vitatkozott, hülyesé­geket irkáit, újságjaiba többször belebukott — igaz, ki is tiltotta a család. Amelynek czimere, sisakdísze, s takarója is meghatározott színből volt, meghatározott diszitésseL Nos, ezek után nem véletlen, hogy akad­tak, akik azt mondták erre a megyére, hogy Mikecz vármegye. Mert akárhová mentek. Mikeczekkel találkoztak a hivatal bőrfotel­jeiben. És hogy miért volt a siker? A nősü­lést jól értették. Olyan arákat hoztak, akik után jött a hozomány. Nagy család volt na­gyon, kiterjedt rokonság, mind a nemesek közül. Akik meg ott ültek a törvényhatósági bizottságban, s akiktől függött a voks. ígérgettek is szépen: utat, hidat, iskolát — mikor mit kellett. Erre mondta egyikük régen; egy szűk társaságban: „Megígérem én a tokaji hegyet is, mert a tokaji hegy nem az enyém...” Hadd lássuk közelebbről ennek a család­nak két — már a mi századunkban műkö­dött — pregnáns képviselőjét. Röviden, csak egy-egy jegyzőkönyvi kivonat, levéltári papír, saját kezű feljegyzés alapján. Kiss Roland szociáldemokrata politikust a Károlyi kormány 1918 október végén küld­te Nyíregyházára főispán-kormánybiztosnak Visszaemlékezéseiben írja: ....Már első talál­kozásunk alkalmával megkérdeztem Mikecz alispánt, miért olyan feltűnően elszomoro­dott?... Lehetek őszinte? — kérdezte vissza az alispán. — Természetesen és nyugodtan — feleltem. — Hát akkor azt is meg kell érte­ned, mit jelent számunkra az, hogy te vagy az első a főispáni székben, aki nem szabolcsi nemes...” A kormánybiztos meg akarta nyerni a tisztikar lojalitását, elmondta, hogy bár apja Pesten szíjgyártósegéd, egyik őse Rákóczi György seregében lett nemes ember, amit 1646-ban hirdettek ki Petneházán. Mikecz azonnal hivatta Nagy Lajos főlevéltárost, hogy ellenőrizze az adatokat, aki mihamar jelentette, hogy rendben. „Kár, hogy szocialista“ „Bár tudatosan poentiroztam, még az én reményeimet is túlhaladta annak hatása. Mi kecz újra üdvözölt, de most már nem idegen ként, hanem tősgyökeres szabolcsi „neme- sarjadékként” szívélyesen. Csak azt sajnálta hogy szocialista vagyok... A Korona-szállc nyilvános éttermében a szokásos közebéd so rán a maguk módján pohárköszöntőkke ajánlották fel munkájukat az új rend szolgá latára...” Mit tett a kutyabőr a proletárdiktatúra kikiáltása előtt két héttel a szabolcsi megye- : házán! Kár, hogy e közjáték után két hónappal ilyeneket mond ugyanez a Mikecz István al­ispán: „Elbolondították és egy részét meg is vadították a lelketlen, gaz izgatok. A nép azonban máris szemmel láthatóan kiábrán­dult a nem neki való tévtanokból s gondom lesz rá, hogy az izgatoknak alaposan el­menjen a kedvük az újabb gyújtogatástól..." Mi történt ezzel a lojális emberrel? Sza­bolcsban már nem volt proletárdiktatúra, s ahogy ő számol be a vármegyeházán az urak­nak: „Eddig mintegy háromszáz ilyen egyén ellen tétettem folyamatba a megfelelő eljá­rást, akik közül tizet internáltattam, nyolc­vanat családostól eltávolíttattam...” — és a többi. Hogy is írta a Nyírvidék című lap 1919 május 30-i száma? „...A vármegye törvény- hatósági bizottsága egy talpig magyar em­bert, példátlan munkás, határtalanul szere­tett közéleti férfiút emelt maga fölé, akit ra­jongó büszkeséggel mond vezérének...” Feszült Mikecz Istvánon a dolmány, ágaskodott kalpagján az eredeti rétközi kó- csagtoll. Ödön még többre vitte. Harminckettőben foglalja el a vármegye főispáni székét. Göm­bös Gyulának (ahogy egymás között nevez­ték: a vezérnek) jó barátja, nagy hódolója. A vezér pedig akkoriban éppen miniszterelnök. És kinevezi főispánunkat pártja, a Nemzeti Egységpárt megyei elnökévé. Néhány levéltöredék a legfrissebb Mi­kecz személyi irattárából mutatja, hogy tel­hettek főispán úr napjai. 1932 december. „Mint a MEFHOSZ volt elnökét a Piros-Fe- hér-Zöld Blokk vacsoráján köszöntünk a Ma­gyar Nemzetpolitikai Társaság termeiben, megjelenés fekete zakóban...” Ugyanekkor egy jelentés is foglalkoztatta, amit a városi rendőrkapitánytól kapott a Bujtos utca 68. szám alatt tartott szociáldemokrata ülésről. Bokor kapitány szerint 180-an vettek részt a gyűlésen, pontosan rögzítették gyorsírással, ki mit mondott. Egy idézet. a gyűlésről: „...úgy vagyunk a Gömbössel, meg a prog­ramjával, mint az egyszeri király, amikor egy faluban nagyon szívesen fogadták, de nem húzták meg a harangokat. Miért nem harangoztak? — kérdezte a király. Több oka van annak — feleli a bíró. — Az első. hogy nincsen harangunk... Akkor a többire már nem vagyok kiváncsi, válaszolt a király Hát így vagyunk ezzel mi is, Gömbös eddigi tény­kedése után, hogy elég. a többire nem va­gyunk kiváncsiak...” Besűgóhálózat December 10-én egy besúgótól kapott je­lentést, hogy ne féljen semmit, mindent és mindenkit figyelnek. A városházán és a va­dászházban megjelenő, munkát követelők, vagy csak kérők is pontosan viszontláthat­ják, miről beszélgettek. 33 január. Mozgalmas hónap a főispán úr életében. Először kap egy levelet, amelyben a kisgazdapárt erélyesen tiltakozik az ellen, hogy az ellenzéki választók félnapokig ácso- rogtak a fagyos hidegben — hátha elmen­nek! —, míg a kormánypártiakra szavazók azonnal bemehettek. Ez persze nem volt ér­dekes. Annál inkább, hogy Nyíregyházán járt Gömbös. Hódol a vármegyei tisztikar, a rendőrkapitány, a csendőrparancsnok, a ka­tonatisztek, a levente és cserkészparancsnok, a vitézi szék, majd Mikeczéknél villásreggeli. Szép beszédek, látogatás két püspök úrnál — és a vezér innen egyenesen Hitlerhez készül, gratulálni a hatalomátvételhez. Ebből az évből még: március 12-én levél a főszolgabíráknak, figyelni a mozgolódást és minden 15-i koszorúzást, emlékezést, ami bal­oldalinak tűnik, betiltani. „Vegye igénybe a karhatalmat!” Hamarosan szerződést köt a Szabolcsi Hétfő című lap megindítására. s vállaltatja, hogy a „Gömbös kormányt és a pártja politikáját fogja szolgálni.” Egy ki­mutatás: 87 ezer pengővel tartoznak a gaz­dák, mind száz holdon aluliak. Egy személyes levél Kemecséről, egy nemes asszony írja: „Kedves Mikecz, a vármegyében ez a legsze­gényebb község, száz gyermek éhezik, nincs ruhája, karácsony jön. inségakció legyen, se­gítsen...” Tanítói állást kérők hada. Es mennyi protekció — olyan protektorokkal, mint Kál­lai Miklós, s Vay gróf. Egy állásra tizenötöt ajánlanak magasabb körök. S aztán korhol­nak, miért nem az ő kérésük...? Napszám és savanyúság Egy étlapkártya a városligeti Gundel étteremből, a dátum: 1934 június 1. Sok fi­nomság, közte egy apróság, a legolcsóbb: uborkasaláta. Ara 80 fillér. (Azon a nyáron egy napszám is annyi volt pontosan.) Az ét­lap hátulján egy felsorolás, saját kezű írás­sal. valószínű a főispáni program: .rókava­dászat, gyöngyösbokréta, agarászati eml ék­kiállítás, taligaverseny, frontharcosok táboro­zása, nemzeti munkahét, szabolcsi nemesek napja, tiszántúli sport és kártyaversenyek" iatöbbi... És egy általa begyűjtött baloldali röp- rat: „A munkásnak nincs munkája, betévő alatja. A földműves kénytelen elkótyave­tyélni véres verejtékének gyümölcsét, a kis­iparos nem talál fogyasztót, a kiskereskedő­nek csak adósai vannak, nem vevői...” Mikecz a pártját szervezi, legfeljebb fel­jebb kerül a ranglétrán. Kapja a levelet, amelyben „szívélyesen üdvözöl: Gömbös". És igazságügyminiszter lesz, mert amit csinált, azt jól csinálta.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom