Kelet-Magyarország, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-30 / 152. szám
NAPLÓ Negatív összefogás Kedves olvasó! Hunyja be a szemét és dőljön hátra székében, legye az újságot maga elé, és velünk együtt gondoljon vissza csak az elmúlt év kisebb-nagyobb bűnügyeire. A lopásokra, a csalásokra, a vendéglátóipari és a kereskedelmi visszaélésekre. Mi az, ami a tudósításokból emlékezetes, mert szinte mindig vissza-visszatért?... Hát az autó kedves olvasó! Az autók. „Az üzletvezető a 30 liter pálinkát, amit a vendegein „megspórolt”, Wartburggal vitte ki a pesterzsébeti sportkör gebinesének...” Résziét a gebines kihallgatásából: ö mivel vitte egy másik italbolt üzletvezetőjétől az ugyancsak vendégeken „megspórolt” sört a pályára? Autón vitte... Moszkvics. Fiat, Alfa Rómeó és persze Trabant is akad. (a kezdőknél). Mindezt csak azért mondtuk el bevezetőben, hogy rátérjünk egy nagyon elkoptatott újságírói témára: mi vagyunk az okai, hogy élősdi elemek messze-messze meghaladva társadalmilag értékelhető munkájukat, bőséges anyagi javakhoz juthatnak. Mi nem szólunk, hogy sör helyett habot kapunk, hogy messze van pohárban a vonaltól a konyak, hogy terv készül jó pénzen, amiből nem lesz semmi, hogy borítéké cserélnek gazdát íróasztalok mellett, hogy lakásokat festenek ki újonnan épülő házból ..megspórolt” festékekkel, és a többi és a többi. Mi adjuk össze az, „ügyes” embereknek a cseppet sem megérdemelt luxust, az autót, a házat, a gyümölcsöst. Sajátos társadalmi összefogással. Tudniillik ők teremtik meg ezt <i társadalmi összefogást. Anélkül, hogy mi tudnánk róla. Egyenként, szerényen, kis tételekben, de a végeredményt tekintve tízezrekben, és 100 ezrekben ezeknek a link, semmirevaló embereknek. Jó lenne, ha már végre észrevennénk magunkat. Pardon tíz másodpercre A népszerű „Pardon egy percre” szerzőjének. Tabi Lászlónak nemcsak Budapest ad témát. Bizonyára örült volna, ha olvassa, hogy megyénkben ezentúl visszaváltják a lejárt szavatosságú tejtermékeket. „Ez már döfi” — mondaná. És talán azt is: nem lenne-e helyesebb ezeket nem eladni? Ha viszont nem derül ki az árun, hogy mikor járt le a szavatossági Ideje, akkor a vásárló otthon sem tud erre rájönni, de ha valami csoda folytán mégis rájönne — esetleg abból, hogy romlott az áru — hogyan bizonyítaná be az üzletnek, hogy az valóban lejárt és jogosan hozta vissza. Pardon, ezért, mert a többi elgondolás viszont jó és üdvözlendő. o. H, KÖZÖS GONDOLATAINK Az élet szimbóluma Látom az ablakból, ahogy dobálják a kétkilós vekniket a teherautóra. Ponyva takarja a kocsit, de én a ponyva alá látok innen: látom a sok száz kenyérből álló rakományt, s azt is, ha valaki sáros bakanccsal a kenyerek közt tapos. Szóvá is tették a lapban: ömlesztve szállítják a teherkocsikon a kenyeret; dobálják, túrják, lapátolják. Indokolatlanul tették szóvá, hiszen ez mind száraz kenyér: visszaküldték az üzletek. Két, három, négy napig száradt á polcokon, vevő nélkül maradt és valószínűleg mo:)í már takarmányként hasznosítják. Nincs tehát semmivel nagyobb rangja, mint a korpának, a marharépának, a konyhai hulladékoknak. Mindezt értem, sőt meg is értem; magát a látványt mégsem tudom megszokni. Az én fogalmi világomban ez a szó; kenyér — kifejezhetet- lenül többet jelent, mint az ugyanilyen nevű tápanyag, melyet az élelmiszervegyészek kalóriaértéke, szénhidrát tartalma, élvezhetősége szerint osztályoznak. Olyan környezetben nőttem fel, ahol a búza termésének ez volt a neve: élet. „Vágják az életet”, hordják az életet” — magát a szót: élet, többször hallottam aratás táján így, mint eredeti jelentésében. Emlékszem, huszonkilenc őszén — egy nagyon keserves gazdasági év után, amikor a határunkban minden kifagyott — nyolc-tíz búzakalászt hozott haza a nagyapám, valahol az utcán szedte fel. „Egy kalász egy falat” — mondta. Régen volt. Rég elkerültem a falusi környezetből. És nem először veszem észre, hogy átlapozom az első oldalra nyomuló mezőgazdasági híreket — természetesen eszünk valamit jövőre is. Péter-Pál, kötelező vezércikkek, arat a kombájn, cseng a kasza, lesz-e alkatrész — igen, ezek mind fontos dolgok, de végtére is; vannak, akik csinálják. Valamikor engem is megpróbáltak ezek a hetek, meg az elődeimet is. Minden számba vehető ősömnek ezen tájt következett az esztendő legfontosabb, próbatevő hónapja. S itt olyasvalamit érzek, amit Illyés Gyula érezhetett, amikor letekintett a hajó szellős fedélzetéről a gépház poklában dolgozó fűtőkre. Valamiféle lelkiismeretfur- dalást. „A lét alakítja a tudatot” — száraz és makacs igazság. Észre sem vesszük, és mai létünk máris átalakította tegnapi tudatunkat: épp ellenkező reményekkel vizsgáljuk az eget, mint apáink és valamennyi ősünk; szidjuk a hétvégi kirándulást elmosó esőt, hetek múlhatnak. nem hiányzik nekünk a felhő a tavaszi-nyári kéktiszta égről. Vagy ahhoz, hogy hiányozzék, olyan nagy aszály kell, mint az idei. Az aratásról már olvasmányaim jutnak eszembe először: igen, némely szakíró szerint a kézi aratás a legnehezebb fizikai munka, napi öt-hatezer kalóriát fogyaszt sem fehérje, sem szénhidrát nem pótolhat ennyit, csak az aránytalanul zsírbő étrend: zsír, zsír, zsír a kánikulai forróságban is. Úgy kell hozzákeresnem az olvasottakhoz a földerengő emlékképeket: szememben mesebeli hőssé nőtt Sándor bácsiról, az első kaszásról, akinek vízhatlanná zsírosodott ingen derekában félliternyi verejték gyűlt össze s ütemesen lötyögött minden kaszasuhintásra. S az utolsó kaszás, ugyanebből a bandából. Csontjára száradt, középkorú ember volt; ebédszünetben, míg a többiek főzték az öhömöt, lapos tarisznyájával félrehúzódott. Vízbe áztatta a kővé száradt kenyeret, vöröshagymát rágcsált hozzá, hetekig. Persze másképpen esik az aratás a kombájn nyergében, tudom én. Valamennyire még a mai kaszásoknak is másképpen esik; hihetetlenül messze kerültünk országos átlagban a vízbe áztatott kenyértől és vöröshagymától — még az átlagot rontó nehéz esetekben is eljutottunk legalább a kenyér-szalonnáig. És ma már a kenyér sem olyan egyetlen szimbóluma az életnek, mint annak idején, amikor minden morzsáját meg kellett becsülni. Mi hetenként sütöttünk kenyeret, csütörtökön. A hét nagyobbik felében tehát szárazabb kenyeret ettünk annál, amit ma kiselejtez és a disznóhizlaldáknak szállit a kereskedelem. Eredeti fogalmaim szerint a kenyér legalább két napja kisült, már kissé megszikkadt ennivalót jelentette, minthogy a frissen sütöttnek lágy kenyér volt a közhasználatú neve. Rendben van: ma lágy kenyeret eszik az ország (ha nem is olyan jó ízűt olykor, amilyet szeretne és amilyen lehetne.) Hellyel-közzel már a reggeli sütést sem viszik szívesen a délutáni vásárlók. A — viszonylagos — bőség kosarából ki-ki a frissebb kenyeret választja, s az elkerülhetetlen maradék majd ömlesztett rakomány lesz valamelyik hizlaldába induló teherautókon. Nem nézek ki az ablakon, ha rakodnak, noha jól tudom; ez is rendben van. De, vajon a gyerekeink !s- merik-e azt a furcsa szorongást, amely minket elfog, ha szemetes kübliben félbe vágott kenyeret látunk? Beléjük neveltük mi ezt az érzést, melyet belénk nevelt egy egész életre a szülői ház? Ismerik egyáltalán a pocsékolás, az emberi verejtékkel ötvözött érték elherdálásának főbenjáró vétkét, ezt az évszázadok során ösztönné vált bűntudatot? Vagy a szocializmusban ezt már végleg nélkülözhetjük? — No, igen, a kenyér ezekben a kérdésekben ugyanaz a szimbólum, ami volt: az összetartozók életének, közös sorsának nagy szimbóluma. Ami azok szemében volt, akik még ma is, ha leejtenek egy darabot, óvatosan és bocsánatkérőea lefújják róla a port. Fekete Gyula Az ország egyik legszebb természet• védelmi területe Törzskönyvezik a cégénydányádi őspark fáit Megkezdték a eégénydá- nyádi őspark érdekesebb fáinak törzskönyvezését. A gyermekotthont övező 27 holdas park az ország egyik legszebb, legértékesebb természetvédelmi területe. Hozzávetőlegesen 200 évvel ezelőtt létesítették a kastély egykori tulajdonosának botanikus hajlamú ősei. Szinte a világ minden részéből hozatták a hazánkban ritkaságszámba menő fákat és cserjéket. Legalább 300 fajtát gyűjtöttek össze és fajtánként még számos változat található. így pl. fenyőből 12, a szelid és vadgesztenyéből tíz, hársbói három változat díszük a kertben. De van terebélyes és jegenye tulipánja Ezeréves a magyar pénzverés László Gyula egyetemi tanár meggyőző érvekkel mutatta ki azt, hogy a 969—970 táján fellépő Géza fejedelem — Szent István atyja — keresztény hitre térve az István nevet vette fel és királyi címet használt. így az ő nevéhez fűződnek a legelső, István király (Stephanus Rex) feliratú magyar ezüstpénzek is. Géza — István korától a tatárjárásig Esztergom volt a királyi székhely, s a pénzverés színhelye is. Itt — az esztergomi vasútállomás alatt — a közelmúltban meg is találták Kovácsa falunak, az Árpádok pénzverő kovácsai falujának temploma maradványait. A templom belsejében ráakadtak az itt eltemetett hajdani pénzverőknek — István, Géza, I. Endre király pénzeivel datált — sírjaira. A pénzverőket olyan ékszerekkel — gyűrűkkel, hajkarikákkal, pártadíszekkel — temették el, amelyeket a pénzverő-ötvösök maguk készítettek. A tatárjárás'után a pénzverők — követve a királyi udvart — a budai Várba települtek át. Itt 1255-ben már adómentességet is élveztek. Első aranypénzeinket I. Károly király verette zei mintára. A XIV. századtól pénzverésünk súlypontja Körmöcbányára került át; ez a város azután az új korig megőrizte pénzverői monopóliumát. Az első, nálunk is használatos papírbankókat I. Ferenc császár-király a napóleoni idők inflációjakor nyomatta. De nyomatott — immár magyar — papírbankókat Kossuth Lajos is, a szabadságharc idején. Pénzgyűjtőinken, érmé- szeinken a sor, hogy a közeljövőben megöljék a magyar .pénzverés miUenpj|imát — a jegenye tulipánfán most éppen csípős paprikához hasonló formájú és nagyságú termés van — rendes és papír eperfa. Utóbbinak külön érdekessége, hogy új hajtásain atavisztikus jelenség figyelhető meg, bársonyos leveleinek széle ffirészfogas, szemben az idős fa sima szélű levelével. Ritkaságnak számít hatalmas, terebélye tiszafája csakúgy, mint a császárfa, a magnólia, az örökzöld és lombhulló közötti átmenetet képviselő kínai fenyő. A kastély mellett elterülő óriás platán pedig az országban is szinte egyedüli példány; lombkoronájának átmérője eléri a hatvan métert. A park a felszabadulást követő években csaknem pusztulásnak indult. Az oda költöző gyermekváros vette gondozásba. Vezetőnek kérésére és javaslatára kilenc évvel ezelőtt védetté nyilvánították. Azóta körülkerítették, szakszerűen gondozzák, sőt megkezdték felújítását. A beteg, kiszáradt fákat eltávolították, egy két hodas területen pedig faiskolát létesítettek. Ebben a különleges fákból — magról vagy hajtásról — utódokat nevelnek. Ezekkel ültetik be a foghíjas részeket. Ezzel egyidőben kezdték meg a fák törzskönyvezését. Kb. 190 fát vettek nyilvántartásba. A törzslapok alapján rövidesen táblákat helyeznek el a fákon. Ezeken tüntetik fel a fák legfontosabb adatait: nevét, életkorát, előfordulásának helyeit. . h. fc Régészek a levegőben A régészek hagyományos eszköztára ezen a nyáron, a muzeológusok világában egy kissé szokatlan újdonsággal bővül, mégpedig egy repülőgéppel. A levegőből is a földet vallatják. Légi felvételek segítségével kutatnak a tájba olvadó, s így közelről észrevehetetlen, de a magasból jól kivehető várárkok, épü- letmaradványok nyomai után. Ezek alapján kezdik meg azután az ásatásokat. Egyébként már megkezdődött a régészek szezonja. Száz régész s mintegy 1200 főnyi segédcsapat kezdett hozzá a föld vallatásához. A minden eddigieknél nagyobb szabású ásatás kiterjed az ország csaknem valamennyi tájára. Hat hónapon keresztül több mint hatvan ásatást végeznek a Nemzeti Múzeum, az Országos Műemlék -Felügyelőség, a Budapesti Történeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia és a vidéki múzeumok szakemberei. Folytatódik a hatvan-gombos- pusztai római kori erőd feltárása, amely az egyetlen római kori építkezés, amelyet Pannónia határain kívül az Alföldön találtak. Tiszafüreden a bronzkori temetők maradványai után kutatnak. A magyarhomorogi temető honfoglalás kori leleteket ígér. Régészek szállják meg a Fekete-Kőrös egyik kanyarulatában meghúzódó Doboz falu környékét. Egy 1075-ből fent- maradt írás emlékezik meg arról, hogy itt akkoriban kis falu állt, ennek maradványait akarják feltárt*
