Kelet-Magyarország, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-02 / 128. szám
A pedagógusokat Földes György: KISKAPU Bereca András rajza Nem elég átfesteni a cégtáblát I Mosiy művelődési otthon, könyvtár „házassága“ akadályokkal Először a mama jött el hozzám. Kedves, teltkarcsú, jó negyven körüli, vidékről Pestre telepedett — kislánya sorsáért aggódó — mama. — Arról van szó — mondta nagyon kedvesen —, hogy a kislányomat tavaly nem vették fel az egyetemre. — Ez bizony előfordul, de hát én ebben az ügyben semmiképp sem tudok a segítségére lenni. — Nem is az egyetem miatt jöttem — válaszolt hirtelen. — Ezt a békát már lenyeltük. Azért jöttem, hogy segítsen a pálya- választásban. Az én Évikémnek művészi hajlamai vannak. Már összehozott egy filmforgatókönyvet is, ezenkívül elbeszéléseket, tárcákat, sőt még kisregényt is írt. Éjjel nappal gépel szegényke. — Na, ez igazán szép — mondom. — Megjelent már valahol valamelyik írása? — Éppen az a baj — sopánkodott a mama —, hogy az én Évikém nagyon szemérmes, csak az íróasztalának ír, még a rakós szekrényünk is tele van már kéziratokkal és rajzokkal. — Tehát rajzol is? — kérdeztem. — De még milyen szépen ! — dicsérte tovább a mama a kislányát. — Csak sajnos én nem értem sem azt, amit ír, sem azt, amit rajzol. Dehát én nem vagyok sem elég művelt, sem elég modern mama, legalábbis a kislányom mindig ezt mondja. Hosszú ideig beszélgettem a mamával. Abban állapodtunk meg: a kislány eljön hozzám, hogy megismerjem és én titkon arra gondoltam, hátha egy rendkívüli zsenit fedezek majd fel a magyar irodalom, vagy esetleg a képzőművészet számára. Néhány nap múlva fel is keresett Évike. Halványkék mini szoknyájában rendkívül csinosan festett, de egyáltalán nem látszott olyan el- fogódottnak sem szemérmesnek, mint ahogy a mama jellemezte. Bájos arcát divatos matt-fehérre meszelte, nagy kék szemeit mégin- kább kiemelte a szakszerű világoskék aláfestés és a legalább három centis roű- szempilla. Ahhoz képest — gondoltam —, hogy alig egy éve érettségizett, elég szépen van dekorálva. Az egyik cigarettát szívta a másik után, szinte megállás nélkül: mielőtt eldobta a tövig szívott csikket, arról gyújtott rá a következő Fecskére, pedig a gázöngyújtó mindig ott volt a ke- zeügyében. Elém rakta a kéziratait, egy filmforgatókönyvet, továbbá egy füzetet, amelyben fantáziadús rajzait „komponálta”. A füzetlapok mindegyikén a különböző figurák, emberi és állati alakok helyezkedtek el és fonódtak össze, meghatározhatatlan képet alkotva a szemlélőben. Lapoztam a füzetben és olykor megkérdeztem, hogy mit akar ezzel a rajzzal kifejezni. — Semmit — mondta egymás után többször is — csak rajzoltam, mert jólesett. — Víziók — jegyeztem meg bátortalanul, hogy valamiképp meg ne sértsem. — Igen, viziók — mondta nyugodtan —, de hát Picasso is ezt csinálta. Mintegy másfél óráig foglalkoztam Évike összes műveivel. — Kétségtelenül elárul bizonyos íráskészséget, sőt talán tehetséget is — mondtam végül, amikor már nagyjából fogalmat alkothattam magamnak a kislány képességeiről. — Azt tanácsolom, tanuljon valami szakmát, később ismét jelentkezhet a bölcsészkarra és közben próbálkozzék az írással. — Milyen szakmára gondol ön? — kérdezte felnőt- tes önözéssel és úgy éreztem, némileg megriadva is. — El tudom képzelni a műszerészséget, vagy a finommechanikai szakmát, esetleg az optikusságot — mondtam határozottan. — Mindegyik intellektuális szakma, kombinatív alkatot kíván és ami nagyon lényeges, rendes megélhetést nyújt akkor is, ha netán művészi ambicióiban csalódás éri. A kislány felállt, összecsomagolta összes műveit és csak annyit mondott: — Köszönöm! Szakma- tanulással igazán nem pazarolhatom el az időmet. Nem mondok le művészi terveimről. Nem volt barátságtalan, inkább csak indokolatlanul önérzetes, udvariasan elköszönt tőlem és távozott. Majdnem két éve már ennek a látogatásnak. A minap megint felkeresett a kislány. örültem, hogy ilyen hosszú idő után, a történtek ellenére sem felejtett el. — Magának volt igaza — mondta némi keserűséggel, amikor a kezét nyújtotta és leült velem szemben az asztalnál. Talán még csinosabb volt, mint kpt évvel ezelőtt és természetesen felnőttebb is, egy kicsit még több kozmetikával, sajátos francia parfőmfelhőtől övezve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy illatával együtt nem volt még vonzóbb, mint azelőtt. — Két évet pocsékoltam el azóta — panaszolta. — Voltam számfejtő, bérelszámoló, filmgyóri statiszta és még sok más mindenfélével próbálkoztam, de mindenből kikoptam. írtam három forgatókönyvet, mindenki bíztatott, hogy majd a hónom alá nyúl, de ezt egyikmásik pártfogóm szó szerint értelmezte. Azért jöttem el ismét, mert ön volt az egyetlen, aki annak idején kertelés nélkül megmondta a véleményét. Az elpazarolt két év nagy tanulság számomra. Nem lett belőlem semmi... — Még mindent rendbe lehet hozni — nyugtattam. — Huszonegy éves korában legyen optimista az ember. Mi most a terve? Mit akart csinálni? — kérdeztem. — Éppen azért jöttem önhöz. Az élet már kiábrándított irodalmi és művészi terveimből. Tessék engem valami komoly álláshoz juttatni... — Szakképzettség nélkül nem sokra viheti — jegyeztem meg. — El kell végre határoznia, hogy mi akar lenni és szakmát kell tanulnia. — Legszívesebben portásnak mennék, valamelyik nagy nemzetközi szállodába. A magyaron kívül két nyelven beszélek. — Miért éppen szállodai portásnak? — érdeklődtem érthető kíváncsisággal. Már nem is csodálkoztam azon, hogy művészi ambicióit ilyen prózai foglalkozásra óhajtja átváltani. A kislány szemrebbenés nélkül felelt: — Egyszerű: ebben a szakmában sok pénzt lehet keresni! — És arra nem gondol — kérdeztem —, hogy ezt a nehéz szakmát jó néhány évig tanulnia kell? — Ugyan kérem — csattant fel mérgesen Évike. — Ne legyen mór ennyire vaskalapos! Nagyon jól tudja, hogy minden nagy kapunak van egy kis kapuja. Mivel én ezt nem tudtam, a kislány éppen úgy, mint két évvel ezelőtt, elköszönt tőlem maga után hagyva kellemes francia kölniillatát. Azóta is azon tűnődöm: ha újabb két, három év múlva ismét visszatér hozzám, hogy segítsem a pályaválasztásban, milyen pályát ajánljak neki, amihez nem kell semmiféle szakképzettség.» Bereg központjában, Vá- sárosnaményban harminc község politikai, gazdasági és kulturális vérkeringése összpontosul. Hagyománya van itt az eleven, úttörő jellegű népművelésnek: az országban az elsők között alakították ki a körzeti művelődési otthonok hálózatát, tsz-kultúrfe- lelősöket bíztak meg művelődési feladatokkal, sikeres körzeti rendezvényekkel tették színessé, sokoldalúvá a kulturális programokat- A naményi kezdeményezés élénkítette az egész megye művelődési életét, a jó módszereket számos művelődési intézmény hasznosította. De mi történt azóta? Jó néhány formát, módszert azóta túlhaladott az idő. Érzik ezt a vásárosna- ményi járás népművelési munkásai is: tovább kell lépni. A járási székhely kisugárzó hatása nem vált feleslegessé, hisz sajátossága a járásnak a közlekedési viszonyok nehézkessége, a vasút nélküli Bereg ismert problémája. Miben segít a járási művelődési ház a községeknek? Elsősorban módszertani tanácsokkal és járási kulturális rendezvényekkel. Nem ritka a lovaskocsi- karaván a művelődési ház előtt egy-egy színházi előadás alkalmával. (Mivel a buszjáratok nem igazodhatnak az esti rendezvényekhez.) De az utazás elég fárasztó, a falusi emberek érthetően, otthon szeretnének tartalmas programokat. A profil nem csodaszer Hogyan segíthet ebben a járás? Elsősorban a művelődési intézmények profiljának kialakításán, az elszigetelve dolgozó mozi, könyvtár, művelődési otthon egészséges „házasságán” munkálkodnak. Három kategóriába kell besorolni a falusi művelődési házakat; klubkönyvtár, művelődési otthon, művelődési központ. Ezt a munkát végzik a járási művelődési szervek hasznos felmérésekkel, távlati tervekkel, tanácsokkal Segítik a községi művelődési tanácsokat. Nem elég átfesteni a cégtáblát — mondják, helyesen. Attól, hogy megváltozik a művelődési otthon neve, s mondjuk: klubkönyvtár lesz, nem válik automatikusan tartalmasabbá a népművelési munka. , Egész embert kíván Mi változott meg az új besorolással? Eddig lényeges fejlődést nem hozott, nem is hozhatott. De elindított egy egészséges profilváltozást. Gemzsén alakítják ki az első klubkönyvtárat, ahol az olvasás, kötetlen szórakozás, film, tv-nézés, kiscsoportos foglalkozás, minden egy helyen bonyolódhat. „Házasság” ez, képletesen szólva: a mozi, a könyvtár, a művelődési otthon között. Más községekben is érnek a feltételek, de még a nagyteremszemlélet sok helyen akadály. Még az új építkezéseknél is kevés esetben kérik ki a járási művelődési szakemberek véleményét, így születnek célszerűtlen, A pedagógusokat köszöntjük, gyermekeink hivatott tanítóit. Kevés felelősségteljesebb hivatás létezik a pedagógusénál. Emberekkel kell bánnia, emberek sokaságát kell felkészítenie az életre. Olyan állapotban kerül kezébe az emberpalánta, amikor még útja kezdetén tart, amikor még formálható, javítható, vagy rontható. Amikor tudás, ismeretek, vélemény dolgában jórészt a tanítójára van utalva. Mi lesz belőle? Jó munkás lesz-e, beváltja-e a hozzá fűzött reményeket? A szülőkön kívül leginkább a pedagógusoktól függ. Mi szülök, felnőttek tudjuk, mit köszönhetünk ifjúságunk nevelőinek. Az Idén azonban engedjék meg a pedagógusok, hogy köszönet mellett életünk újabb követelményeivel is előhozakodjunk. Napjaink igénye: hozzá kell nőnünk — gyerekeinknek is — a nagyobb feladatokhoz. S ebben a pedagógusokra az eddiginél is felelösebb szerep vár. Nagyobb tudásra, szélesebb műveltségre van szükség, önálló, gondolkozni, véleményt alkotni tudó, az újra, a jóra fogékony emberek sokaságára van szükség. Ilyen emberek csak avatott mester kezében formálódnak. Olyan nevelő kezében, aki képes a könyv holt anyagába lelket lehelni, aki ráméri a tudást, a feladatokat tanítványa egyéniségére, kibontakoztatva annak legsajátosabb képességeit. nem jól kihasználható Kodály szerű művelődési otthonok. Olyan korrigáló tervekkel, tanácsokkal segítik a járási népművelési szakemberek a községeket, melyekkel át lehet alakítani, otthonossá tenni a művelődési intézményeket. Egyes helyeken, mint Jándon a teremadottságok jók, kialakítható lenne a klubkönyvtár, de a bökkenő az, hogy ez a komplex munka egész embert, főhivatású népművelőt kíván- S ezzel nem tudnak ma még megbirkózni a községek, még akkor sem, ha a könyvtárosi, művelődési otthon vezetői, mozigépkezelői tiszteletdíjakat összeadják. Az is kevés egy népművelő alkalmazásához. A száz-kétszáz forintos tiszteletdíjas rendszer akadálya az előbb- rejutásnak, — persze más járásokban is. — Ez nyitott kérdés egyelőre. A községbeli társadalmi és gazdasági szervek együttes anyagi összefogása hozhatna változást, de ennek ma még szervezeti, szemléletbeli és egyéb gátjai vannak. A közöny ellenszere Jelentősen javul a következő években a járási székhely kulturális ellátása, felépül a művelődési centrum. Még vitás, melyik típustervet fogadják el, de ez mindenképpen indokolt törekvés, hogy helyet kapjon benne minden művelődési „cég”, a könyvtárat is ideszámítva. A kisugárzó hatás így válik erőssé, s kamatozik a községek életében is. Addig is vannak persze tennivalók: a járási székhelyen élő értelmiségiek ösz- szeíogása, társadalmi aktivitása nem teljesen kielégítő. Ezért tervezik értelmiségi klub megalakítását. De ez valószínű nem old meg mindent. Hisz, ha nem is tipikus, de figyelemre méltó, hogy a naményi értelmiségi dolgozók nagy része távolmarad a művelődési rendezvényektől. Az egyik irodalmi műsor az érdeklődés hiánya miatt elmaradt. Valószínű azonban nem az igénytelenséggel, a közönynyel magyarázható ez a tünet, hanem az eszközök, formák, tartalmak nem találták meg az utat az értelmiséghez. Páll Géz* menet gyakran eltévedtél és Szripati háza előtt ácsorog- tál... Láttam, hogy tanulmányaidat komoly veszély fenyegeti, és hogy a leány állapota is sajnálatra méltó. Egy napon magamhoz hívtam Kusumot és így szóltam hozzá: — Figyelj reám, leányom. öregember vagyok, előttem nem kell szégyenkezned! Tudom, hogy ki után vágyakozol. A fiatalember állapota is reménytelen- Szeretném elősegíteni házasságotokat. Kusum hirtelen könnyekben tört ki s elfutott. Ezután esténként sokszor kerestem fel Szripati házát, és Kusumot magamhoz hivatva, rólad beszélgettem vele, s fokozatosan sikerült félénkségét leküzdenem. Végül, amikor közöltem vele, hogy megpróbálom létrehozni a házasságot, csak azt kérdezte: — Hogyan lehetséges ez? — Ne törődj azzal — feleltem —, majd bráhman hajadonnák mondunk téged. Sok ellenvetés után arra kért, tudjam meg, hogy te mit szólnál a csaláshoz. — Micsoda ostoba kérdés — válaszoltam —, a fiú majd eszét veszti már így is; mi haszna, ha felfedjük előtte ezt a sok bonyodalmat? Kössétek csak meg a házasságot, és akkor: minden jó, ha a vége jó! S mivel a legkisebb kockázat sincs arra, hogy valaha kitudódik — hát miért is kellene egy fiatalembert egész életére szerencsétlenné tennünk? Röviddel a kitűzött nap előtt Kusum annyira megmakacsolta magát, hogy nagy fáradságomba került, míg meg tudtam győzni. — Vessük el, bátyám! — mondogatta egyre. — Mit képzelsz, ostoba gyermek? — dorgáltam őt. — Hogy léphetünk most vissza, amikor már mindenben megállapodtunk? — Híreszteld el, hogy meghaltam! — könyörgött. — Küldj el valahova. — És mi történik akkor a fiatalemberrel? — kérdeztem. — Most a hetedik menyországban érzi magát, arra várva, hogy régi vágya végre holnap teljesül, s te azt akarod, hogy ma halálhíredet közöljem vele? Az eredmény az lenne, hogy holnap az ő halálhírét hozhatnám hozzád, és még ugyanaznap a te halálodról is értesülnék! Azt hiszed, hogy gyilkosa leszek egy lánynak és egy bráhman- nalt? öreg vagyok én már ahhoz! Végül is a kitűzött napon megültük a vidám lakodalmat, és én úgy éreztem, megszabadultam a terhes kötelességtől, amellyel önmagámnak tartoztam. Hogy azután mi történt, te is jól tudod. — Nem állhattál volna meg, miután már úgyis gyógyíthatatlan sebet ejtettél rajtunk? — fakadt ki Hé- manta rövid hallgatás után. — Miért mondtad el a titkot most? Piri Sankar nagy lelki nyugalommal felelte: — Amikor láttam, hogy minden előkészület megtörtént nővéred házasságához, azt mondtam magamban: „Nos, én beszennyeztem egy bráhman kasztját, de azt kötelességérzetből tettem. De most egy másik bráhman kaszt forog veszélyben. Kötelességem, hogy megakadályozzam!” Ezért írtam a vőlegény családjának s közöltem: bizonyítékaim vannak, hogy sudra leányt vettél feleségül. Hémanta megkérdezte, magát türtőztetve: — Mi történik most ezzel az asszonnyal, ha elhagyom őt? Visszafogadod őt házadba? — Megtettem, amit meg kellett tennem — felelte Piri Sankar nyugodtan- — Nem az én kötelességem, hogy más eltaszított feleségét istápoljam. Van ott valaki? Hozzatok egy pohár jégbe hűtött kókusztejet Hémanta bábunak... Hémanta felállt és elment, nem várva be a fényűző frissítőket... •4r A hálószobában nem égett a lámpa. Hémanta az ágy szélén ült, a nyitott ablak mellett, az előtte elterülő sötétségbe meredve. Kusum a földön feküdt, férje lábát átkarolva szorította arcát hozzá. Megállt az idő, mint a lecsillapított tenger. Az örök éjszaka vásznára a sors mintha egyetlen képet festett volna, minden időkre — a megsemmisülés képét, amelyen a bíró középen ül s a bűnös ott hever lábainál. Újra hallották a csoszogó lépéseket, s Harihar Muk- hardzsi szava újra felhangzott ajtójuk előtt: —- Lejárt az idő, nem tűrhetem tovább! Űzd el az asszonyt a háztól! Ezekre a szavakra Kusum szenvedélyesen karolta át férje térdét, csókjaival borította, majd homlokával tiszteletteljesen megérintette férje lábát, s elhúzódott. Hémanta felállt, s az ajtóhoz lépve, kijelentette: — Apám, nem hagyom el a feleségemet. — Hogyan? — ordított fel Harihar. — El akarod veszíteni kasztodat? — Nem törődöm a kaszttal — hangzott a nyugodt válasz. — Akkor téged is kitagadlak. (Fordította: Karig Sára)
