Kelet-Magyarország, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-18 / 41. szám

Kinyi Péter:

A „csodádtól a vitáig

JEGYZETEK AZ Öl MAGYAR FILMRŐL

Néhány éve még film is készült azzal a címmel, hogy „Miért rosszak a magyar filmek?”... Legutóbb, ha jól emlékszem, a j*jcsi filmszemlén valaki már fordítva tette fel a kérdést: „Miért jók a magyar filmek?” Aki a kritika elég nagy részének hangjából következtetne, az manapság még feljebb tehetné a jelzőt: eszerint nemcsak kitűnő, de világszínvonalú lett a magyar művészfilm. S hogy itt nemcsak nemzeti elfogultságról van szó, arról tanúskodott a napokban Budapesten tartott szeminárium, a filmkritikusok nemzetközi szervezetének, a FI- PRESCI háromnapos vitája, ahol külföldi műbírálók mai magyar „filmcsodát” is emlegettek.

Miképpen értékeljük ezt a változást? Kétségtelen, hogy a siker első, ösztönző reakciója a büszkeség: a francia, a szovjet, a lengyel, az angol, a svéd, a csehszlovák, meg még néhány „új hullám” meg „új iskola” után mi is az élre törtünk, — s ki nem örülne ennek? S mindjárt válaszoljunk arra a kérdésre is, hogy ennek a kritikusi és külföldi siker-, nek miért nem felel meg teljesen a hazai mozilátogatók statisztikája? Nemcsak nálunk nem felel meg, de nem felel meg másutt sem:

a hatvanas évek mű vészfilmjét

— sajnálatos, de így van — teszem a harmincas évek filmjétől az is elválasztja, hogy akkor többnyire egybeestek az újító törekvések a közönségsikerrel, míg ma jóval ritkább ez az egyezés. Sok mindennel függ ez ösz- sze, kezdve azon, hogy ma a korábbinál sokkal több a mozinézők között a gyerek, meg a fiatalkorú, akiknek művészi igénye sajátos egészen odáig, hogy a régi film oly mértékben iparosodott el, vált üres szórakoztatássá, „álomgyárrá” — ahogy Hollywoodot nevezik —, hogy a film igényes művészei fellázadtak e tendencia ellen és szinte arra törekedtek, hogy a közönség minden beideg- zettsége és elvárása ellen irányuló filmeket készítsenek. Valóságos antifilmeket. amelyek az érthetetlenségig nehezek: elvont, gondolati műveket, amelyekből hiányzik minden cselekmény, amelyek nem könnyű időtöltést nyújtanak a nézőnek, hanem súlyos fejtörésre kényszerítik, bonyolult képzettársításokkal ábrázolnak, tempójuk olykor elviselhetetlenül vontatott stb. Természetesen ez az antifilm nemcsak formai tiltakozást fejezett ki, létrejöttében nagy szerepet játszott azoknak a filozófiája, életérzése is, akik a maguk világát ilyennek látták: ilyen áthatolhatatlanul bonyolultnak, ilyen pangónak, ilyen kínzónak és távlattalannak.

Nálunk ezek a törekvések teljesen sohasem bontakoztak ki és a magyar filmművészek általában visszakanyarodnak a már kialakult szélsőségektől is. De ez nem érvénytelenítette azt a felismerést, hogy a film csak addig lehetett „mindenki filmje”, amíg nem nőtt fel: az egységes moziközönség a film serdülő korának volt velejárója, be kellett következnie az osztódásnak, a különféle közönségrétegek

szétválásának, (mint ahogy nem egységes a közönség az irodalomnál, más-más rétegek mást-mást olvasnak.) Ez igaz is, ha nem tévesztjük szem elől a szocialista célt, amely végül is a műveltség és az életszínvonal emelésével, a társadalmi tevékenység minden oldalának fejlesztésével — arra irányul, hogy magasabb szinten mind az irodalomban, mind a filmben újra egységet hozzon létre (az egyéni igények széles spektrumát figyelembe vevő egységet)

Ha így tekintjük az új magyar filmek látogatói statisztikáját, példának okáért olyan súlyos problémákat görgető, művészileg igényes alkotások nézőszámát, mint a Húsz óra, a Hideg napok vagy a Szegénylegények, amelyek mind egymillió körül vannak, tehát a tömegsikernek örvendő ún. közón- ségfilmek látogatóinak kb. a felét érik el, akkor azt mondhatjuk, hogy ez az arány nem természetellenes, nem mond ellent általános célkitűzéseinknek sem. Az aránytalanság, melyről még szólni kell, nem itt van. Ezekről a filmekről általában elmondhatjuk, hogy feszültséget teremtenek a nézőtéren, ami azt is jelenti, hogy ha nem is egyformán érti őket mindenki, és nem azonos szinten, (ami egyébként is lehetetlen), de szólni tudnak közönségükhöz, kérdéseket vetnek fel, és nem akadémikusán, hanem művészi élményként, amely a nézőket felkavarja. S az a tény, hogy viszonylag széles körű vitákat indítanak el, azt is mutatja, hogy a társadalmi lét fontos vetületét érintik, beleszólnak az emberek életébe. S ez közös sikere a művészeinek, a kultúrpolitikának és még szélesebben: a közéletnek, hisz az ilyen jellegű művészet megszületésének feltétele éppen úgy a demokratikus légkör, a személyes megnyilvánulás szabad lehetősége, mint a művészek társadalmi jellegű érdeklődése, alkotó kedve szenvedélyes, a köznek is szóló mondanivalója, illetve a közönség nem kis részének az az igénye, hogy bonyolultabb ‘émákról is halljon és beszéljen. Ilyen értelemben tehát helyénvaló a büszkeség és az elégtétel, amelyet a külföldi elismerés hallatán érzünk.

A „csoda” szó igaz, nem szerencsés, nem kifejezi, inanem eltakarja a lényégét, úgy tünteti fel, mintha itt nem egy belső folyamat eredményéről, hanem váratlan és esetleges dologról lenne szó, pedig hogy ez a fellendülés készülődik, azt már évekkel ezelőtt az oly sokat bírált magyar kiritika is jelezte, ami ugyancsak bizonyítja, hogy ez korántsem véletlen csoda. De másért sem jó ez a csoda elnevezés, akármilyen jól is essék azoknak, akik részesei az eredményeknek. Nevezetesen azért nem, mert egyneműnek mutatja azt, aminek legnagyobb pozitívuma éppen az, hogy soknemű. Aki azt a benyomást kelti, hogy azok a magyar művek, amelyekről itt szó van, csak csodálatot, legfeljebb méltató magyarázatot érdemelnek, bírálatot nem, azt veszti szem elől, ami ebben

a magyar »új hullámban“

a legfigyelemre méltóbb: ti. az, hogy ez egy egymással is vitázó, s nem is lényegtelen kérdésekben élesen polemizáló áramlat amely csak olyan alapvető vonatozásokban mutat fel közös jegyeket, mint a humánum szolgálata, a szocialista környezethez való pozitív viszony, az a meggyőződés, hogy az új társadalom az egyén boldogulásának lehetőségét biztosítja.

Ezen túl legfeljebb a stílusban lelhető fel néhány általános ismérv, mint az igény a valóság elvontabb összefüggéseinek megragadására. mint a tömörítés, az intenzív ábrázolásmód, azaz az olyan fajta összevonása a jelenségeknek, amely nem engedi figyelmünket a részleteken elandalogni. hanem folyvást a mögöttük lévő, mélyebben fekvő síkokra tereli.

Nehéz lenne már azonban közös jegyeket találni bennük, ha ennél is tovább mennénk. Vegyük a sorban elsőnek a Húsz órát, amely egy falu keresztmetszetében

lényegében a felszabadulás óta eltelt évtizedek kereszt- metszetét adta. Hallatlan éles és könyörtelen képét adta a társadalmi harcoknak, a szükségeseknek és szükségteleneknek egyaránt, nem kímélt semmit és senkit. A képet, amelyet elénk rajzolt, a szocializmus legkritikusabb szemlélője sem tarthatta szépítettnek, mégis azt a meggyőződést erősítette, hogy úrrá lehetünk és leszünk az elénk tornyosuló nehézségeken. Művészi módszerének sajátossága az volt, hogy a társadalom - minden rétegének megadta a módot, hogy a maga igazát bizonyítsa, ebből a végletekig feszített objektivitásból bontakozott ki — úgyszólván a dramaturgia ellenére! —, hogy mégis kinek van igaza, vagyis kik azok a típusok, akik leginkább megközelítik azt, amit emberi lényegnek érzünk.

Ha a hasonló ismérvek alapján megvizsgáljuk a Szegénylegényeket, nyomban szembeugrik

az eltérő sajátosságok sora.

Itt szó sincs objektivitásról a Húsz óra értelmében. S nemcsak azért, mert száz évvel korábban játszódik, amikor gyökeresen mások voltak a társadalmi harcok. Az eltérés lényege nem a témában van, hanem az alkotók szemléletében, akik az erők harcának — így mondhatnám — csak módszertanát vizsgálják, nem pedig indokait és érveit. Hogy az elgépiesedett elnyomó hatalommal szemben a szegedi várba befogott szegénynép képviseli az emberséget, az nem is képezi vita tárgyát, mint ahogy a film nem is tesz különbséget közöttük:

egyetlen áruló kivételével mindannyian azonos elszántsággal állnak szemben az önkénnyel. S haso-lóan egynemű a velük szembenállók frontja. Nem azt vizsgálja ez a film, hogy ki, milyen ügyért, milyen érdekekért harcol, hanem az elnyomás arctalan mechanizmusának működését mutatja be. Ami azt is jelenti, hogy másodrendű, szinte' lényegtelen kérdéssé válik, milyen hatalomról és milyen elnyomottakról var' szó. Igaz, ehhez hozzá ke'1 tenni: Jancsó annyiban eltér a bevezetőben említeti művektől, hogy a lidérc. amelyet döbbenetes látomásai érzékeltetnek, nem korlátlan: vele szembeszegül a szegénvlegénvek kétségbeesett kapaszkodása az életbe. De képtelenek átlátni elnyomóik céljait és praktikáit, s ezért ellenállásuk nem több. mint ösztönös és kilátástalan tiltakozás.

Példa égy harmadik vál- ’ tozata a Hideg napok, amely annyiban hasonlít a Húsz órára, hogy ugvancsak világosan differenciál: az újvidéki vérengzést az események négy részesének oldaláról mutatta be. De any- nviban közeledik ,a Szegén vielten vekhez is hogy a konkrét történelmi helyzeten túllépő, időtlenebb, elsősorban

morális tanulságokat

keres. (Ezt tanúsította a film vitája is. amelyben lényegesen több szó esett a jelenről, mint a múltról). Csakhogy eltérően a Húsz órától, ez a film nemcsak sokoldalúan mutatja be a társadalmat,, hanem keresztül-kasul elemzi is. A Húsz óránál a figurák mozaikjából szinte önkéntelenül adódott a válasz a történelem kérdéseire, a Hideg napoké szinte tudományosan elemzett megoldás. Újra meg újra szembesíti egymással a figurák okfejtését, lépésről lépésre haladva veti össze az álláspontokat,

Farsangi

történetek

A farsang a német Fasching szóból származik, és pájkoskodást jelent. A tré- faűzés a vidámság heteit jelzi, mely vízkereszt napjától húshagyó keddig tart. Velencében már karácsony másnapján kezdődött a farsangolás, s az itáliai mulatságok a római kori szaturná- liák emlékét őrzik. A farsangot lezáró látványos felvonulás a karnevál is az ókori Rómából származó népi ünnepség. Nevét bizonyára a hajót ábrázoló hatalmas szekérről kapta — latinul: carrus navalis —, melyet a jelmezekbe öltözött újjongó tömeg énekelve, tréfálkozva húzott végig a városon.

Néhány derűs farsangi históriát elevenítünk fel, kívánva még jobb mulatságot a bálozóknak.

*

A fiatal Rózsahegyi Kálmán Tiszai Dezső társulatához szerződött. Sajnos a próbákra rendszerint frakkban állított be, mert nem. volt ideje átöltözni a délelőtti órákig tartó mulatozások után. A társulaítai csakhamar Debrecenbe került és itt nagyszerű vidám társaságot talált: a jogászokat. Velük mulatott egész farsang alatt a Bikában. Egy borgőzös éjszaka mámorában a piacon felfogadott tíz kétkerekű kocsit, ' mindegyikre ráfektetett egy-egy holtrészeg jogászt és elfuvarozta őket a színház előcsarnokába.

Ott szépen sorba fektette a tíz fiút, mindegyik mellé égő gyertyát állított és várta a hatást. A hatás nem maradt el: a direktor magához hivatta és így szólt:

— Kedves öcsém, csalódtam magában. Maga egy lump fráter, aki az egész társulatot demoralizálja. Szerződését felbontom, csomagoljon össze és azonnal utazzék el.

Rózsahegyi Kálmán rajongott a színészetért és egyszerre csak kidobják. Nem mentegetőzött, csomagolt, nekiindult. De Tiszai Dezső utána szólt:

— Ha reverzálist ad, hogy soha többé nem késik el a próbáról és nem állít be farsangkor délelőtt frakkban a színházba, akkor maradhat.

A direktor azonnal megfogalmazta az írást. Rózsahegyi Kálmán aláírta, s azután soha többé nem húzott magára frakkot, csak ha nagyon kellett...

PICASSO: FÉRFI SPANYOL GALLÉRBAN

Picasso: Férfi, spanyol gallérban. Egyike a 12 Picasso litográfiának, amelyet a napokban kapott a Szépművészeti Múzeum.

(MTI foto — Szebellédy Géza felvétele)

Ambrus holtán egyszer farsangi bálról jövet hajnal- tájban a Nagykörúton hazafelé tartott. Egyszerre szí- vettépő gyereksírást hallott egy kapuból. Sietve a kapu felé tartott, ahol egy borzas, fekete macska nyivá- kolt keservesen úgy hogy’ megesett rajta az író szive.

Becsengetett a házba. Csakhamar kijött a házmester. Ambrus Zoltán átadta neki a kapupénzt, miközben a macska befutott a nyitott kapun keresztül. Az író távozni akart, mire a házmester, aki nem vette észre a besurranó macskát, csodálkozva kérdezte: ,

— Hát az úr nem jön be ?

Ambrus egy szivart vett

ki zsebéből és átnyújtotta a csodálkozó házmesternek:

— Nem fiam. csak azért csengettem, hogy az a kint rekedt szegény macska bemehessen.

A házmester kiáltozni kezdett:

— Hát mégis!... Este tíz óra óta azon fáradoztunk a feleségemmel, meg a vicével, hogy attól a macskától meg tudjunk szabadulni.

*

Bródy Sándor egy átmulatott báli éjszaka után számlálatlan marék aprópénzt adott át elegáns mozdulattal fiakerese kezébe.

— De Sándor, hogy lehetsz ilyen könnyelmű? — kérdezték az írótól barátai.

Bródy kacsintott:

— Csak hagyjatok fiúkák.

Kilencvennyolc krajcár volt. A kettőt, ami még jár neki, majd megkapja legközelebb.

*

Livomóban játszották Verdi Az álarcosbál című operáját. Éppen farsang volt, s bár el voltak ragadtatva Verdi zenéjétől, sokan azt kérdezték, helyénvaló-e, hogy farsang idején ilyen tragikus kimenetelű darabot adjanak elő. Segíteni nem tudtak a dolgon, mert más operát az énekesek nem tanultak be, az operaházat pedig farsang keddjén nem tarthatták zárva.

JaVában tartott az előadás. Az utolsó felvonáshoz érkeztek. Amália, a vétkesnek tartott asszony keresi Richardot, hogy figyelmeztesse a veszélyre. Mialatt az utolsó duettet éneklik és Richard búcsúzik Amáliától. René álarcosán megjelenik és fölemeli a kezét, hogy Richardot leszúrja.

De ekkor Renét három titokzatos dominó megragadta, lefegyverezte és szép szóval, prózában bizonygatták neki, hogy felesége ártatlan, mire Richard és René kibékültek egymással.

Az opera e váratlan fordulatára a közönség felállva lelkesen tapsolt, s a művészekkel együtt azt a báron? derék livornói polgár* is ünnepelte, akik ötletes közbelépésükkel megakadályozták, hogy a karnevál napján „gyilkoljanak” a színpadon.

majd összegezi az eredményeket, hogy újabb oldaláról folytathassa a vizsgálódást. Ha a Szegénylegények emlékezetes teljesítménye az volt, hogy nyomasztó vízióiban felidézte a homályt, a káoszt, amelyet az elidegenedett hatalom az embe* rek tudatában okoz, akkor a Hideg napok nagy érdeme az, hogy megmutatja, miért képes az elnyomó ezt megtenni, milyen korlátolt gondolkodásformák és előítéletek teszik védtelen eszközzé az alávetett egyént Az összbenyomás tehát nem abban tér el egymástól, hogy az egyik negatív, a másik pozitív képet rajzol, és nemi is abban, hogy az egyik beletörődik, a másik tiltakozik. Mindketten elég sötéten festik a valót, és mindketten lázadnak ellene, tagadják, hogy ennek így kell lenni. De az az ábrázolásmód. amely feltárja az okokat, mégis felszabadító- an hat, akármilyen súlyos tényeket mond is el, cselekvésre, változásra ösztönöz, — nagy szóval: utat mutat —, míg a másik, mert csak elvont tiltakozást

fejez ki, a tahetetlenség érzetébe torkollik.

Három példára hivatkoztam, a terjedelem miatt persze csak vázlatosan. De többet is idézhettem volna, mert még egy sor különböző vagy másmilyen irányzat is benne foglaltatik az új magyar film eredményeiben. Ami viszont nincs benne — s erre céloztam feljebb — az az un. közönségfilm kívánt fejlődése. Az említett művészfilmek

„sleppjében” igen sok, jóval gyengébb utánzat tűnik fel, olyan rendezők alkotásai, akik igen figyelemre méltó eredményeket értek el a szórakoztató, cselekményes, a közönség nagyobb részében igen népszerű műfajokban, és akik — a művészfilm sikerei láttán — úgy érzik, nevük jó csengése megköveteli, hogy ők is hasonló vállalkozásokba fogjanak. Ezt a tendenciát erősíti a kritika rajongó része, amely egymással verseng a művészfilmek dicsőítésében ingerülten elhárít mindenféle bírálatot, sőt az elemző szándékra is már idegesen reagál.

Pedig a magyar film lehetőségei nemcsak azokban az érdekes esztétikai és ideológiai vállalkozásokban rejlenek, amely ékről az új törekvések kapcsán itt szóltunk, hanem a rendezők mesterségbeli tudásában,

a magyar tömegfilm

tradíciójában is, amely már régen megmutatta, hogy képes levetni a harmincas évek édeskés, szirupos illú- zionizmusát, képes olyan mozgalmas és eleven műveket alkotni, amelyek milliók számára értelmes szórakozást nyújtanak. A közönségnek is, a hagyományoknak is tartozunk azzal, hogy a fellendülés a művészfilmben, amelyet üdvözlünk, ne járjon együtt más életrevaló filmtípusok elsorvadásával. Nem kiszorítani kell az egyikkel a másikat, hanem ezt is, azt is, fejleszteni. Legyünk büszkék a legújabb eredményekre, az elismerésre, de abban a reményben, hogy ez film- művészetünk egészének gazdagodását fogja szolgálni