Kelet-Magyarország, 1968. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-21 / 17. szám

Egy hét a világpolitikában „Szenzációk“ nélkül — Választási ígéretek Amerikában fjjabb „nadrágszijmeghúzás“ Angliában Finn el nők választás — l j osztrák korm i ny Az első gyarmatbirodalom marad az utolsó? A portugál világ lélekharangja A hét nem hozott igazi „szenzációt”, s ez szinte fel­tűnik a ma emberének, akit bonyolult világunk szinte hozzászoktatott az új meg Új fordulatokhoz. Az el­múlt hét történéseire, meg a nagyobb jelentőségűekre is, az volt a jellemző, hogy csupán beleilleszkedtek a már megindult folyamatok­ba, vagy az idei év beha­rangozott eseményeinek előkészítéséül szolgáltak. Mindkét megállapításunk vonatkozhatok az amerikai elnök hagyományos „kong­resszusi. üzenetére az unió helyzetéről”. A Fehér Ház urainak szokásos évi „mér­legkészítése” most két szempontból érdekelte a vi­lágot ég az amerikai közvé­leményt: mit mond Johnston Vietnamról és mit ígér a választóknak az elnökvá­lasztási esztendő elején. Az elnökjelölt elnök beszéde csalódást keltett. Semmit­mondó formulák alkalma­zásával tért ki a VDK-nak való válaszadás kötelezett­sége alól, (Pedig ezen a héten a VDK párizsi képvi­selője az AFP francia hír- ügynökségnek adott nyilat­kozatában ismét megerősí­tette Hanoi tárgyalási kész­séget arra az esetre, ha az Egyesült Államok beszünte­ti a .bombatámadásait és más háborús cselekedeteit.) Korteslgéretekben nem volt hiány Johnson beszédének ama részeiben, amelyek az amerikaiak belpolitikai problémákkal foglalkoztak. Hatásukat azonban leron­totta. hogy az elnök kény­telen volt bejelenteni, hpgy csak adóemeléssel lehet a költségvetés várható 20 mil­liárd dolláros hiányát csök­kenteni. Az amerikai büd­zsében a kiadások pedig el­jutottak a soha nem látott csúcsig; 186 miliárd dollárt költ el egy esztendő alatt az USA kormányzata, ebből az összegből még' Johnson beismerése szerint Is 25 mijljárdot a vietnami há­borúra. Az Egyesült Államok hi­vatalos körei kitartanak a háborús politika és a viet­nami agresszió folytatása mellett. Ezt bizonyítja az is, hogy Johnson elnök pénteken bejelentette: Clark Clifford washingtoni ügy­védet nevezte ki McNamara utódjaként hadügyminiszter­ré. Cliffordot az amerikai sajtó a legharcosabb „hé­ják” között tartja nyilván, aki a VDK bombázásának kiterjesztése kérdésében még McNamarával is szem­bekerült. A héten Laosz hazafias csoportjai és Kam­bodzsa államfője részéről újabb jelzéseket kapott a világ az amerikaiak további még veszélyesebb terveiről. Ugyanekkor a Szovjetunió kormánya washingtoni nagykövetsége útján nyilat­kozatot juttatott el az Egye­sült Államok külügyminisz­tériumához. A szovjet kor­mány aggodalmát fejezte ki ebben a délkelet-ázsiai hely­zet éleződése miatt és le­szögezte, hogy erélyesen el­ítél minden olyan kísérle­tet, amely Kambodzsa te­rületi épségének megsérté­sére irányulna. Az ázsiai körúton tartóz­kodó Tito. jugoszláv elnök ezen a héten érkezett Phnom Penbe, Kambodzsa fővárosába és megkezdte tárgyalásait Norodom Szi- hanuk államfővel. A közel-keleti válsággal kapcsolatban az Egyesült Államok kétszínű magatar­tásának jeleire figyelt fel a világ, Miután Eskol, iz­raeli miniszterelnök az amerikai vezetőktől az elő­ző héten bátorítást kapott Izrgel hajthataílanságának folytatására, Washington kettős játékba kezdett Iz­rael keleti szomszédjával, Jordániával szemben. Egy­felől hivatalos nyilat­kozat hangzott el ar­ról, hogy az Egyesült Államok nem ismer el semmiféle egyoldalú változ­tatást Jeruzsálem státusá­ban, (köztudomás szerint Jeruzsálem óvárosát Jordá­niától hódították el a „vil­lámháborúban”) másfelől közölték, hogy az USA megszünteti a Jordániának nyújtott pénzügyi támoga­tást. A korábbi, évi 25—30 millió dolláros segítség megvonásával nyilván nyo­mást akarnak . gyakorolni Jordániára. Míg Eskol izraeli minisz­terelnök Kanadában és Angliában tárgyal, az ENSZ főtitkárának közel-keleti megbízottja, Gunnar Jar­ring svéd diplomata Kairó­ban tanácskozik. Jarring ed­digi megbeszélései nem en­gedik meg következtetések levonását a közel-keleti ren­dezés lehetőségéről. ■> Nagy-Britanniában a ne­héz gazdasági és pénzügyi Szombaton a kora regge­li órákban óriási tűz kelet­kezett a rotterdami kőolaj­kikötőben. Egy robbanás, amelynek detonációja 30 kilométerre elhangzott és amelyet rövidesen egy ha­sonló erejű második köve­tett, a levegőbe röpítette a Rotterdamot a tengerrel összekötő csatorna déli ré­szén lévő olajfinomító több tartályát. A robbanások fel­gyújtották a Shell olajfino­mító berendezéseit, a 120 méterre felcsapó lángok be­világították az eget. Az ANT holland hírügy­nökség szerint a tűz az olajfinomító négy különbö­ző pontján tört fel. A kikö­tő, a város és több rotter­dami gyér tűzoltósága a helyzet megoldási kísérle­teinek sorába illett bele a Wilson kormány új takaré­kossági terve, amelyet a hét elején határoztak el. A konzervatív párti ellenzék azt kifogásolja ebben, hogy a kormány nagyobb távla­tokban a katonai kiadások csökkentését tervezi. (1971 végére kivonnák az angol csapatokat a Távol-Keletről és a Perzsa-öböl térségé­ből), a munkáspárti kép-, viselők egy része pedig azt vette megdöbbenéssel tudo­másul, hogy a Wilson kor­mány — a takarékosság követelményeire hivatkozva — a társadalombiztosítási szolgáltatásokból jócskán lefaragott. Európa két semleges or­szágában voltak a hétért fontos belpolitikai esemé­nyek: Ausztriában és Finn­országban, A finn népet a hét elején az urnák elé szó­lították, s szavazással ki­jelölték az elnökválasztó elektorokat, A finn válasz­tási rendszer szerint az elektorok személyének is­meretében már bizonyos az is, kit fognak az elektorok a köztársasági elnöki szék­be emelni. Kekkonen elnök, a finn semlegesség! politika, a Szovjetunióval való jószom­szédság politika megteste­sítője fölényesen győzött, te­kintélyes többséggel került további hat esztendőre az államfői tisztségbe, Ausztriában a néppárti kormány jelentősen átala­kult. Hermann Withalm, a párt főtitkára lett az új alkancellár, a külügyminisz­teri tárcát pedig Kurt Wal­dheim. Ausztria eddigi ENSZ-képvlselője kapta meg. Több más személyi változás is történt, de meg­figyelők szerint a kormány új összetétele nem változ­tatja meg alapvető kérdé­sekben Ausztria bel- és külpolitikáját. filty József szomszédos községek tűzol­tóságával együtt mér a helyszínen van, hogy meg­kísérelje a tűz lokalizálá­sát. Kilenc mentőkocsit irá­nyítottak a helyszínre. Az első jelentések szerint ha­lottak nincsenek. Van de Berg, a Shell olajfinomító Igazgatója sze­rint 65 személy sebesült meg, zömben az üvegszi - lánkoktól szenvedtek sérü­léseket. A sebesült munká­sokat a közelben felállított elsősegélynyújtó állomáson vették kezelésbe. Az anyagi károkat több millió holland forintra be­csülik, de még pontos fel­mérés nem történhetett Egyelőre nem ismeretes, hogy mi okozta a robbaná­sokat. Néhány nappal ezelőtt Brazzaville-Kongóban világ­szerte nagy feltűnést keltett nyilatkozat hangzott el. Dr. Agostínho Neto, a kiváló orvos, költő és politikus, az MPLA, az Angola; Nemzeti Felszabadítási Mozgalom ve­zetője ünnepélyesen közölte az egybeseregleW újságírók­kal : mozgalma Brazzaville- ból a harc színhelyére, An­golába helyezi át a főhadi­szállását. Ezt az tette lehe­tővé, hogy az angolai haza­fiak már a portugál „anya­országnál” nagyobb terüle­tet szabadítottak fel és az országnak ebben a részében teljesen az ő kezükben van a közigazgatás is, A hír fényében érdemes .egy pillantást vetnünk arra, mi ellen küzd olyan hősie­sen — és eredményesen — az angolai nép. Az első és az utolsó Portugáliáé volt az európai történelem első nagy gyar­matbirodalma és úgy tűnik, ez lesz az utolsó is. Több mint tizenegymillió ember él a Mundo-Portugueseban, az úgynevezett „portugál vi­lágban”, amelynek legna­gyobb területe az Afrika nyugati partján lévő Ango­la. Ez a hatalmas földdarab hozzávetőleg akkora, mint Spanyolország, Franciaország és Olaszország együttvéve. 1580 és 1680 között másfél millió, 1680 és 1836 között már hárommillió rabszolgát szállítottak Angolából az amerikai ültetvényekre a portugál, valamint az üzlet­ben serényen segédkező brit gályák. Csoda-e ezek után, ha ennek az óriási ország­nak ma mindössze négymil­lió lakosa van? Amikor Portugália 1955- ben amerikai segítséggel bejutott az ENSZ-be, azzal a trükkel próbálta jóelőre ki­védeni az antikoloniulísta erők támadásait, hogy kije­lentette: Angola és a többi terület tulajdonképpen nem gyarmat, hanem „tengeren­túli tartományok”. Meg is szüntették a gyarmatügyi minisztériumot, és a régi tisztviselők mind egy szálig folytatták régi munkájukat a Tengerentúli Ügyek Mi­nisztériumában. Érdemes egy pillantást vetnj az angolai lakosság jogi helyzetére is: a több af­rikai portugál gyarmathoz hasonlóan, Angolában is két­féle állampolgár létezik: 1. az úgynevezett assimiiade, aki élvezi a portugál állam­polgárok még otthon, az anyaországban is meglehető­sen szűkös jogait; 2. az in- digenák vagyis azok a benn­szülöttek, akik „életformá­jukkal és képzettségükkel nem emelkedtek ki” közös­ségükből. Az ő számukra külön törvénykönyv készült, az indigenato. A bennszülöt­tek kerek 95 százalékának e szerint kell élnie. Az Indí- genato-közígazgatás lényege: egy-egy rosszul fizetett por­tugál adminisztrátorhoz ke­rek 50, vagy százezer ember tartozik. Az illető a saját körzetében korlátlan hatal­mú kényúr. Ö a törvényho­zás és a végrehajtás, a bíró­sági és rendőri szervek ve­zetője — egyszemélyben. A lisszaboni propaganda sze­rint úgy bánik alattvalóival, mint „atya a gyermekével". Ebben van némi igazság, hi­szen számos atya veri a gyermekét. Márpedig a tar­tományi főnök bármilyen „engedetlenségért”, vagy éppen „lustaságért” elren­delheti a palmatsoriás bünte­tést. A paimatoria teniszütőhöz hasonló, fából készült szer­szám, ami Angolában azt a szerepet tölti be, mint an­nak idején az amerikai Dé­len a „kilencfarkú macska" nevű korbács. Rabszoloaexpert Az angolai gazdasági élet alapja a kényszermunka. Három fő fajtója van: 1. a hatóságoknak végzett kötele­ző robot, általában út, ki­kötő vagy középület építé­sénél; 2. az adminisztrátor fegyveresei kisebb-tvagyobb csoportokat, elsősorban me­zőgazdasági csúcsidőben egy- egy Éöldesúr birtokára haj­tanak; 3. külország!, első­sorban dél-afrikai és rtiode- siai bányákban végzett kényszermunka. A legrettegettebb az l-es pont, a „közműnké". Az ilyen építkezéseken hulla­nak az emberek, mint a Je­gyek. A második pofit a Chefe de Posto, a tarto­mányfőnök igazi jövedelmé­nek forrása. A magánbirto- kospk megmondják, hány emberre van szükségük és ő fegyvereseivel villámgyor­son összetereli a szükséges munkacsapatot. A harmadik kategóriánál, ennél a különös „munkaerő- exportnál” érdemes hossza­sabban megállnunk. A kö­zös kolonialista célokon túl ugyanis ez az oka annak, hogy a Dél-afrikai Köztársa­ság, a rhodesiai Smit-rezsim és Portugália létrehozták a maguk „Szent-Szövetségét” az afrikai felszabadító mozga­Szombaton a Szovjetunió­ban Föld körüli pályára bocsátották a Kozmosz— 200-at. A szpu^tnyikon tu­dományos műszereket he­lyeztek el a kozmikus tér­ség 1062-ben bejelentett ku­tatási programjának megto­lom ellen. Az első szabályos államközi megállapodás 1909-ben született a dél-afri­kai Transvaal és Lisszabon között. A későbbiek csak ennek kibővített változatai. A legutóbbi, 1940-es megál­lapodás már egyetlen dél­afrikai mammut-váilalkozás- nak, a transvaali Bányaka­marának évi százezer „ven­dégmunkás” toborzását en­gedi meg. A portugál állam valamennyi angolai tobor­zottért öt dollárnak megfele­lő fejpénzt kap — többet, mint az idegenbe hurcolt szerencsétlenek „törvényes” havi bére. Az első szerződés óta — Marwin Harris brit tudós adatai szerint 81166 angolai és Mocambique-i bennszülött halt meg csak a dél-afrikai tárnák melyén. Így azután nem csoda, ha a portugálok a fajüldöző Dél-afrikai Köz­társaságban az úgynevezett curadoriák (adó- és pénz­ügyi kirendeltségek) egész hálózatát tartják fenn. A munkaadók ezeknek a por­tugál szerveknek adják a bérrabszolgák fizetésének 50 százalékát és a négerek — persze, „az illetékek levoná­sa után” — pénzüket csak akkor kapják meg, amikor hazamennek. Hogy ez mi­kor történik, azt a kezükben lévő szerződések alapján, a curadoriák mondják meg. Nem nehéz elképzelni, a Chefe de Posto emberei az írástudatlan, teljesen kiszol­gáltatott bennszülöttekkel milyen körülmények között Íratják alá ezeket a kont­raktusokat. »• Ötvenezer év Ami az írástudatlanságot illeti, ez Angolában — négy évszázados portugál uralom után — 99 százalékos. Llsz- szabon sokat beszél „civili­zációs küldetéséről”. Statisz­tikusok kiszámították: ha ez a „kultúrmisszió” ilyen ütemben halad, a dolog még körülbelül ötvenezer esz­tendőt vesz igénybe... A dzsungelekben azonban fegyverek ropognak, a fel- szabadítési szervezet im­már otthonról irányítja a küzdelmet: Angoléban is megszólalt a „portugál vi­lág" lélekharangja. Harmat Endre lelő tudományos munka folytatására. A műhold valamennyi be­rendezése normálisan mű­ködik. A földi számítóköz­pontban megkezdődött a kapott információk feldol­gozása. Robbanás ás tűz a rotterdami káolaikikbUben A kétsxázadik „kozmosz" í. Galamb elhatározta, hogy soha többé nem tesz rokon­szenves. Egy teljes hetet ve­szített drága idejéből Mar- seilleben, ahol a légionárius semmiképpen sem lehet hi­vatásának áldozata. A vén katona is megbánta már, hogy ezt a gyerekes külsejű kato­nát igyekezett rövjd időre megóvni a sivatag borzal­maitól. Az újonc ugyanis, mióta elindult nélküle »me­net, kizárólag a legmoder­nebb jazzdalokat fütyülte a raktárban, és azokat is olyan hamisan, hogy a káp­lárnak állandóan sajgott a fejlövése. így azután rövid idő múlva a „Légió Atyjá”- ról elnevezett gőzösön útban volt Oran felé. A kis, piszkos hajó nyug­talanul táncolt a Földközi- tenger hullámain. A lé* gipnisták a fenékben ültek, és csajkájukból az örökös feketét itták. A Caporai ci­garetta rossz szagú füstje mint sűrű köd ülte meg a helyiséget, A rácsog lámpa csikorog­va lengett, a katonák der- medten gubbasztottak a ho­mályos helyiségben batyuik, ládáik és pokrócaik között. A nyugtalan tenger állan­dó harsogása zúgott be kint­ről. Egy öreg Jégípnista, aki második öt évét kezdte, és így jutott két hónap szabad­sághoz Marseilleben, az újoncokkal együtt tért vissza Afrikába, Hosszú, őszes, bar­na bajusza volt és nagy ádámcsutkája. Pilottenak hívták. Most csendesen pi­pázhatott, és halk hangon mesélt tapasztalatlan társai­nak eljövendő sorsukról, — Eleinte nagyon rossz odalent, de később, ha az ember látja, hogy sohasem lehet megszokni, hát beletö­rődik mindenbe... A katonák nyugtalan, sö­tét tekintettel hallgatták. Csupa tanulmányfej. So­vány, vértelep suhancfejek, szemük alatt sötét gyűrűk­kel, napbarnított, elszánt, markáns kifejezésű arcok. Csak egy ember nem figyelt oda. Egy sovány, elálló füiü légionárius. Két párhuzamos ránc vonult az orra és a szája sarka mellett hosszá­ban. Ha vigyorgott, ez a két ránc barázdává mélyült, és mert állandóan vigyorgott, a két különös barázda szinte odadermedt az arcára. Fé­nyes, fürge szeme örökké ide-oda mozgott, és a hom­lokába fésült haja csak job­ban kihangsúlyozta azt, hogy degenerált. Minden keze ügyébe kerülő tárggyal ál­landóan rajzolgatott, ezért elnevezték Krétának. Rövid idő alatt Kréta lett a durva tréfák célpontja. De erről, úgy látszott, nincs tudomá­sa, — Milyen az élelmezés? — kérdezte valaki, — Az kitűnő. Csak mene­teléskor kissé egyszerű. Ha nincs idő főzni, akkor min­denki kap egy pár marék lisztet meg hagymát, és megeszi, ahogy tudja... PilOtte-tal szemben ült a légió legkülönösebb figurá­ja. Középtermetű, grotesz­ken vastag ember. Nem volt kövér, csak vastag. Köpcös nyak, deszkányi váll, nagy csipőesontok, irtózatos go­rilla-állkapocs, és kopaszo­dó fején néhány sűrű, hosz- szú fekete hajesomó gubap- colódott össze, Igen keve­set beszélt, mindig melan­kolikus szomorúsággal né­zett a környezetére, és oly­kor piszkos papírlapokat ol­vasgatott, amikkel minden zsebét teletömte. — Azt hallotton) — szólt közbe rekedten borízű hang­ján —, hogy a légióban sok művész is szolgált már. Pl lőtte köpött. — Két évvel ezelőtt együtt szolgáltam egy norvég erő­művésszel, bizonyos Krög- mannal. Szegényt egy ártat­lan kocsmai összetűzés köz­ben agyonverték. Azonkívül ismerek a Meknesben állo­másozó árkásznél egy kár­pitost, aki szépen trombitált. Több művésszel nem talál­koztam Afrikában. — Maga talán művész? — fordult feléje egy újonc. A kérdezett elgondolkozva simogatta hatalmea gorilla- állkapcsát, amely borotválat- lanul erős, fekete borostákat termelt: — Igen... -- felelte sóhajt­va —, én művész vagyok. — Miféle művésg maga? — Troppauer vagyok, a költő... Ezt úgy mondta, mint aki döbbent ámulatot vár. De semmiféle elfogódottságot nem mutattak ezek a rezig­nált katonák, Inkább olyas­féle megértéssel néztek öez­sze, mintha orvosok volná­nak, és megállapodnának valamiben egy konzílium után. — Ha megengedik — kö­zölte szerényen Troppauer, a költő —, elolvasom egy ismertebb versemet. És mielőtt még határoza­tot hozhattak volna kérését illetően, már előhúzta pisz­kos papírcsomói egyikek nagy élvezettel szétteregette, és bajtársainak legnagyobb megdöbbenésére olvasni kezdett: — Én egy virág vagyok, írta Troppauer Hümér.,, És olvasott. Nyugodt, ön­telt mosollyal, időnként megkuszálvp hosszú, sötét hajfürtjeit... Mikor elmondta az utol­só sort. diadalmasan nézett körül. Iszonyú csend honolt a fenékben. Hitette a ro- hamkéson tartott« a kezét. Csak egyetlen hang szó­lalt meg harsány elragadta­tással: — Bravó! Igazán gyönyör rö! (Folytatjuk?

Next

/
Oldalképek
Tartalom