Kelet-Magyarország, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
Molnár Gábort Lampiao kapitány Részlet a szerző „HoUl- áruyékban az őserdő’* kíNehéz körülmények között — de nem eredménytelenül Beszélgetés a megyei művelődési ház munkájáról mu kötetéből. A gua Branca, a fehér víz városa, Lampiao kapitány, a brazil haramiáit érdeklődésének középpontjába került. A szertejáró, hírelő kémek jelentették Lampiao kapitány rejtekhelyén, az Alaguas városától nem túl messze lévő Angicos barlangban, hogy Agua Branca városban, kastélyszerű várában élő Joana Vieira de Su- gueira Torres igen vén bárónőnek tömérdek az ékszere, ezüstje, zsákra való az aranya, drágaköve. — Emberek! — hívta ösz- sze legényeit Lampiao — Elérkezett hozzám a hír, hogy ml mindene van egy vénségesen vén bárónőnek Agua Branca-i díszes, sőt túl- díszes, — derült — viskónak éppen nem nevezhető palotájában. Mit szólnátok, ha szépen belovagolnánk Agua Brancába, és elszednénk a bárónőtől azt, ami egy ilyen vénségnek amúgy is felesleges. Különben azt is hírlelik csöppet sem bánik jól szolgálóival, birtoka tehené- szeiveL Gonosz mindenkivel, aki szolgálatában haragvó vénsége közelében éL — Halihó! Menjünk Joa- m Vieira de Sigueira Tórres bárónőhöz! — dobta magasba kalapját őrömmel Azulaó. — Menjünk! — szállt százfelől száz haramia kiáltása. Szép Mária mosolygott, és Lampiaohoz simult — Szerelmem, hadd menjek én is. — Jöhetsz, mindenki Jöhet — egyezett bele Lam- piaOL — Mulatunk egyet Agua Brancában, és dolgunkat elvégezve, jókedvűen lovagolunk majd ki a városból. — Nos, mi a véleményetek? — fordult legényeihez. — Elfogadjátok tervemet Agua Branca elfoglalására? — El, kapitány! — zúgta a haramiák kórusa. — Tehát három csoportba megyünk. — pillantott szét a körülötte figyelőkön. — így! — és elbeszélte végső tervét, kiadta utasításait. — Lila Szegfű előre megy kémlelni — zárta szavait. — Mindenki lóra, indulás a kijelölt irányokba! — harsogta Antonio hadnagy. — Pernambucóban, Serrin- hán találkoznak csoportjaink, ha Lampiao kapitány elvégezte Agua Branca-bell dolgát, a maga ötven legé- nyéveL A mi dolgunk Op- tato Guerros tábornok csapatainak széthúzása, elvezetése Agua Branca környékéről. gaceirok, egyenesen Joana Vieira de Sigueira Tórres bárónő kastélyához tartottak. Senki sem állta útjukat, állt ellenükbe. Lampiao kapitány mindig adott az udvariasságra, a ftrmaságokra. Lováról ie- szállva, megkopogtatta a kastély fából ácsolt, vastag, régi kapuját. — Lampiao kapitány kér bebocsátást! — harsogta, majd tapsolt. Mint bármelyik másutt tett látogatása előtt, ha a ház lakóit nem látta, de jöveteléről — brazil szokás szerint — jelzést kívánt adni. Odabenn senki sem mozdult. A kapitány intésére lovaik nyergéből másztak be a kivert zsalu- jú ablakokon a legények. Mergulhao kinyitotta a kaput, és Lampiao nyugodtan besétált a félelemtől néma kastélyba, T ampiao kapitány, nézd, ott fut a vén Tórres bárónő! — mutatott ki a kastély egyik hátsó szobájának ablakából Marreco, az egyik cangaceiro. — Beléeresztek egy keveset, ne fusson olyan sebesen — emelte röhögve puskáját. — Hagyd, Marreco! — Intette le Lampiao. — Minek tegyünk neki ilyen szívességet, hiszen nemsokára amúgy is kinyúlik, mint valami törzsről levált fahéj. Mi nem azért jöttünk, hogy ilyesféle szívességeket tegyünk. Gyerünk — sétált ki nyugodtan Marrecotól követve a díszes bútonsatú szobából, és legényei, Szép Mária, velük az utánuk nyomuló betyárok és feleségeik, ámulva járták be a kastély gyönyörű szobáit. Lampiao kapitány biztos érzékkel megtalált minden ezüstöt, aranyat, ékszert, drágakövet Nem maradt átnézetlen egyetlen szekrény, ruhásláda. Tömérdek készpénzre leltek — Tórres bárónő egyetlen bankban sem bízott — és Lampiao elégedetten gyflrette, hajigál- tatta zsákokba az ékszereket, aranytárgyakat, ezüst edényeket, a bankókötege- ket — Nézd, Szép Mária, milyen nagyszerűek ezek a drágoköves gyűrűk — és vagy hatot kiválasztva, nem Szép Mária, hanem saját ujjaira húzta. — Csodálatosak ajándékaid! — susogta Szép Mária, megcsókolta Lampiaot. — Igazi gavallér vagy! — Gyerünk — adta ki a parancsot a vezér. — Itt semmi sem maradt igyekezzünk el, kifelé, hogy vállalkozásunk sikeréért hálaimát mondjunk a templomban a Szent Szűznek. Indulás imádkozni! — dörgött haraggal Gato Bravo, több cangaceiro fancsali pillantását látva, amiért nem mindjárt kerül sor a zsákmányosztásra. Lampiao imáival még az égieket is vállalkozásai szolgálatába igyekezett állítani. Az ötven vad haramiától megfélemlített városban vágtatva haladtak a templom irányában. Lóról szállva betértek a boltozatos templom tömjén illatú hűvösébe. Lampiao kapitány és népe letérdelve mély áhítattal mondott hálaimát az égieknek, segítő jóságukért. * z ájtatos banditák híré- ** re lassanként elevenedet a város. Előbb a gyerekek, majd a semmit sem veszíthető szegények gyűltek a templom elé. Némely gyerek, több legény és leány, lelkesen surrant Lampiao közelébe, hogy letett kalapját, valamely holmiját érinthesse. Lampiao kegyesen fogadta őket. Azután, hogy senki sem mondhassa, Lampiao nem kegyes, karosszéket hozatott ki a sekrestyéből a templom bejáratához. Beleült, és a karosszékből, mint valami király, fogadta a növekvő tömeg alázatos hódolatát. Később — mikor erre egy asszony megkérte —, megáldotta elébe állított kisfiát. Lampiao ezután, hite teljességében, amely semmivel sem volt alább- való holmi püspök áldást osztó hiténél, sorra megáldotta az elébe járuló, anyjuktól elébe állított többi gyereket. — Most pedig fogadjátok eztl — nyúlt iszákjába, és tömérdek pénzt szórt a templom előtt várakozó szegényeknek. — A gazdagoknak nincs rá szükségük, és nekünk cangaceiroknak sem! — Rivalgott az éljen! T ampiao felállt a karosszékből, lement a templomlépcsőn, lovára szállt. Cangaceirói is mind lovukra szálltak, az elmaradt zsákmányosztás miatt nem éppen vidám hangulatban. A kapitány velük, és a mellette lovagló Szép Máriával, ezután méltóságos vonulással, a gyerekek és a szegények tömegétől kísérve, elhagyta Agua Brancát. Elnyelte csoportjukat a vadon, és Pernambucóban csak ők tudták, Serrinhába tartanak. Főhadiszállás. így is nevezhetjük a József Attila megyei, járási és városi művelődési házat. Hat főelőadó — egy-egy szakterület kiváló ismerője — és egy igazgató kísérli meg összefogni, szakmailag, módszertanilag irányítani a megye művelődési házainak gyakorlati munkáját. Tevékenységük középpontjában vitathatatlanul a módszertani segítség- nyújtás álL Három fő terület — Módszertani segítséget három formában adunk a megye művelődési szakembereinek. Művelődési autóval rendszeresen járjuk a járási és községi kultúrhá- zakat. Ezekben az esetekben próbák közben adunk ötleteket, tanácsokat, vezetünk minta klubfoglalkozásokat, s így tovább — mondja Pet- raskó Zoltán, a művelődési ház igazgatója. — Ezenkívül kiadványokat, műsorajánlatokat juttatunk el a megye községeibe. S végül: itt Nyíregyházán rendezünk időnként olyan konferenciákat, amelyeken művelődés- politikai, módszertani, gyakorlati kérdéseket beszélünk meg. Hogy munkánk még tágabb körben mozogjon, bevontuk ebbe a módszertani képzésbe a felsőfokú intézmények hallgatóit, akik végzésük után községeink új népművelői lesznek. — Hogyan jutnak e! a községekbe? Van-e lehetőségük arra, hogy csoportokat, mintaegyütteseket vigyenek kisebb helységekbe? — Van egy művelődési autónk — folytatja az igazgató. Busznak kicsi, személyautónak nagy. Kihasználtsága így nem a legjobb. Kétségtelen, nagy segítség ez, viszont nem idális. Eljutunk mindenüvé, tudunk is tanácsot adni, de sajnos hatáskörünk nagyon kicsi és szűk. Se személyi, se tárgyi intézkedésekbe nincs beleszólásunk, nem rendelkezhetünk, csak javasolhatunk. Rosszak a feltételek — A megyei művelődési ház szűk helyen, rossz feltételekkel dolgozik. Eszerint nem is nagyon képes a városi, járási igényeket kielégíteni, s nem tud helyet adni szakköröknek se? — Igaz. Ez a művelődési ház: szükségmegoldás. Se szakköri helyiség, se korszerű terem nincs. A városi művelődés igényeit csak részben szolgálja. Nem is beszélve arról, hogy ütőképes szakköri munkát se lehet itt kialakítani. A jelek szerint új épületet csak 1975 után remélhetünk. Félő, hogy ennek tervezése előtt se kérik majd ki a mi véleményünket, s kapunk egy olyan művelődési házat, ami felépülésekor is korszerűtlen lesz már. Minden csak a messzi távlatban jelentkezik, viszont a feladatok — különösen a mi megyénkben — nagyon is maiak. Más megyék — Szolnok és Hajdú például — lényegesen kedvezőbb helyzetben vannak, sokkal több támogatást kapnak, mint a mi megyei művelődési házunk. Kellő súlyt — A rossz feltételek ellenére vannak a művelődési háznak eredményei. Említeném az irodalmi színpadot, a kórust és a tánccsoport munkáját, a módszertani bemutatókat. Elégedettek ezzel? Háromszáz évvel ezelőtt, 1667 november SO-án született Jonathan Swift, az angol klasszicizmus legnagyobb prózaírója. Körülményei és természete egyaránt pamflettíróvá tette, a szatíra legnagyobb mesterévé a világirodalomban. Keserűségét, és gyilkos iróniáját bizonyos fokig magyarázza, hogy tudatos karriercsináló volt, akinek éppen akkor tört meg karrierje, amikor a toryk hatalma idején már nagy és előkelő szerepet játszott az angol közéletben. A toryk bukása után Írországba, hazájába menekült, Angliával szemben az Írek nemzeti ügyét szolgálta, de mint anglikán lelkész sort Londonban, sem Dublinban nem számíthatott sikerre Még a XVIII. században sem tettek szívesen püspökké valakit, aki maró szatírát írt — a Hordómesét — valamennyi felekezet ellen. Szerencsétlen és komplikált magánélete is hozzájárult ahhoz, hogy szinte előre tudta: meg fog őrülni. Vagyonát az őrültek házára hagyta, műveit pedig az utókorra, amelyek közül elsősorban Gulliver utazásait ismeri a világ, ennek révén maradt fönn hírneve, nagysága. Más szatírák mind a mai napig általában egy-egy emberi gyengeséget vesznek célba, visszaélést, hóbortot, múló divatot ostoroznak. Swift kiemelkedik az emberek közül. Ö az egész fajta gyengeségeit, lépten-nyo- mon található gonoszságát, bosszantó és ártalmas ostobaságát mutatja meg. Szerb — Elégedettségről nincs szó. Reméljük, hogy a most folyó módszertani és oktató munkánk után ütőképes gárda áll majd rendelkezésünkre a járásoknál, községekben egyaránt. S végül: szeretnénk az értetlenséggel szembeállítani sikereinket. Talán ez a legmeggyőzőbb érv. A megyei művelődési ház kisugárzása, módszertani útmutatása, a korszerű formák terjesztése terén kifejtendő munkája félmillió embert érint. A beszélgetés után önkéntelenül felvetődik: vajon kellő súlyt kap-« megyénk művelődési életében? A kérdések alapos tisztázása nem egy népművelési kollektíva, hanem egy egész megye lakosságának alapvető érdeke lenne. Antal találó megállapítása szerint: „Iróniája ellen nincs menekvés, sima és éles mondatai behatolnak a legvastagabb önbizalom páncéljai mögé is”. Maga Swift mondja, hogy olyan mondatokat akart írni, amelyek ostorcsapásként hatnak as emberekre. A nagy műben mégis legmulatságosabb Gulliver, a komoly angol polgár, aki tiszteletet érez a lilliputiak iránt, bátor az óriásokkal szemben, és semmi groteszk csoda nem tudja nagyképű komolyságából kibillenteni. Stílusának titka a halálos komolyság, a „faarc”. A legnagyobb képtelenséget is tisztán klasszikus nyelven adja elő és sohasem moso- lyodik eL A fantasztikus túlzásokba burkolt igazmondás hitelét Swift stílusfegyelme támasztja alá. Minden szenvedélyes kitörésnél hitelesebben tolmácsolja a sorok mögött izzó igazi szenvedély mérhetetlen gyűlöletét a társadalmi igazságtalanságok ellen. Művészi fokon a realizmus igénye és a szatirikus túlzás között nincs ellentmondás, sőt, Swift Gullivere éppen a fanatisztikum művészi eszközeivel vált a társadalmi igazmondás világ- irodalmi remekévé. Swift fő műve, a Gulliver kétség kívül a legnagyobb könyvek közé tartozik. Nemcsak iróniájának, szellemességének semmit nem csökkenő ereje révén, hanem úgy is mint emlékmű az ember természetéről és szenvedéséről. <k. M Bürget Lajos Háromszáz éve született Jonathan Swift Szaida Zunnunova: Micsoda fogak! [ ampiao és Szép Mária az ötven cangaceiroval baj nélkül eljutott a rejtek- I ösvényeken Agua Branca közvetlen közelébe. Lila Szegfű kilépett egy roppant fatörzs fedezékéből. — Kapitány! — jelentette, derűsen nevetve. — Sikerrel jártam. A várost védő ittmaradt majmokat magamra uszítva, valamennyit elcsaltam a városon kívüli vadonba, a hegyen túli vízmosásokba. Most óvakodva kúszva kutatnak ott utánam. A városban semmiféle majmot nem lehet lelni, mint orkán a pelyvát, úgy szórta szét őket cangaceiro- ra vadásró dühük. — Kitűnő, Lila Szegfű! Csatlakozz és előre! — pillantott visza Lampiao. Szép Mária mellette indította a lovát. A városszéli viskó előtti úton a porban játszadozó gyerekek vették észre az érkező Lampiao kapitányt és kíséretét. — Megjött, itt van Lampiao kapitány! — szállt egy gyerek riadt kiáltása. A környező viskók népe csődülve rohant az útra, állta végig a fegyveres cangacei- rok vonulását. Lampiao és Szép Mária, mögötte a canUszmanov mélyet sóhajtott, ahogy meglátta a ház kapuján a lakatot. Szemöldökét összerántotta, homlokára ráncok futottak. Bement a házba, dossziéját az asztalra hajította és tanácstalanul megállt a szoba közepén. Aztán lustán kigombolta felöltőjét, s a díványra dobta. Szürke prémsapkáját az éjjeliszekrényen ülő üvegszemű mackó homlokába húzta. Kabátját a szék támlájára akasztotta és fülét vakargatva pizsamája után kutatott. — Pedig tudja, hogy a munkából fáradtan, éhesen jövök haza — morfpndíro- zott magában. Türelmetlenül az órájára nézett, aztán kivett a tálból egy süteményt és a szájába dugta. Felbontott egy befőttesüveget, beleszagolt, de visszatette a fedelét. Bekapcsolta a rádiót, vidám dallamok zsongtak a szobában. Mérgesen fölkacagott. — ügy látszik, csak zene van vacsorára! Kiment a konyhába, belenézett egy fazékba — gyönyörűen ki volt mosva, de üresnek bizonyult. Fiacskája kezét fogva éppen ekkor lépett be Tadzsihon. — Édesapa már megelőzött minket — mondta és nekilátott elrámolni férje szétdobált holmiját. Uszmanov megsimogatta a gyerek borzas fejét, aztán belebújt az esti lapba. — Apu, ma vonatosdit játszottunk. Én voltam a mozdony — újságolta a kicsi. — Aha! Tadzsihon gyorsan átöltözött. Hosszú fekete haját kontyba tűzte, fejére kendőt kötött. Virágos pongyoláját már futtában gombolta be: rohant vacsorát készíteni. Hurszánd ezalatt a padlóra rámolta játékait és most azon mesterkedett, hogy a hintaló farkához kösse a kis szekeret. Zavarta a rajta felejtett nagykabát, forgatta a fejét, erőlködve tépkedte a gombokat, egészen kivörösödött. Aztán- szívszaggató sírásban tört ki. Tadzsihon beugrott a szobába, gyorsan levetkőztette. Az olvasásban megzavart Uszmanov bosszúsan az asztalra dobta az újságot. — Igazán igyekezhetnél egy kicsit. ítéletnapkor vacsorázzunk? — kérdezte ingerülten. — Mór bekapcsoltam a főzőt. — Tudod, hogy mindig éhesen jövök haza a munkából. Muszáj mindennap emlékeztetnélek erre? Azt hiszed, az irodában van még egy feleségem, aki ellát? — Igazán forralhattál volna magadnak teát, ott a főző! — Fáradt vagyok, mint egy ló és még teát is főzzek! — Azt hiszed, én a bálból jövök? Sok dolgom volt az iskolában. Miért dühöngsz minden apróságért? Vacsora után elpárolgott Uszmanov rosszkedve. F a térdére ültette, cirógatta, aztán meglovagoltatta a hátán. Hurszánd hamarosan elfáradt a nagy játékban és elbóbiskolt. Uszmanov ágyba tette, betakargatta, elsimította a haját a homlokából. Aztán megint az újságba temetkezett. Tadzsihon a konyhában mosogatott. — Ulmasz, jó zene van a rádióban, nem kapcsolnád be? — hallatszott a hangja. — Olvasok. Hosszú csönd. — Még mindig mosogatsz? — Nem, már a tésztát gyúrom reggelre. — Ágyazz meg, légy szives! — Rögtön, Tadzsihon kezet mosott, bement a szobába, gyorsan megvetette férje ágyát. De Uszmanov mégsem feküdt le. Az asztalra állította a tükröt, borotválkozni kezdett. Tadzsihon jelent meg, kezében nagy halom füzet. A házban csönd volt, csak a borotva sercegése hallatszott. Ahogy Uszmanov végzett, behunyta szemét és beszórta az arcát kölnivel — Zavar a fény... Sokáig dolgozol még? — kérdezte már az ágyban fekve. — Ki kell még javítanom a dolgozatokat és készülné szeretnék a holnapi óráimra is. Uszmanov szuszogott, kó- hécselt, forgolódott. Kisvártatva megszólalt: — Kapcsold be a rádiót, nem tudok elaludni. Tadzsihon férjére pillantott. Szemében szomorúság bujkált. Lassan fölállt, bekapcsolta a rádiót, aztán összeszedte a füzeteket és átment a másik szobába. Megcsapta a fütetlen helyiség hidege, a falon át szűrődött a szpíker hangja: „Kedves hallgatóink, a „Micsoda fogakr című színdarabot közvetítettük”. — Vigye el az ördög — mondta hangosan Uszmanov —, hogy micsoda firkászok vannak! Ez ocsmányság, nem színdarab!! Hol van itt az eszmei mondanivaló? Van képe azt állítani, hogy a férfiak nem becsülik eléggé a nők munkáját. De hisz kihalt a verés, a veszekedés, megkapták a munkához való jogot is— Mi kellene még nekik? Talán hagyjuk őket a fejünkre nőni. Mérgesen kikapcsolta a készüléket és hamarosan elaludt. Fordította: László Gabrieli*