Kelet-Magyarország, 1967. október (24. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-01 / 232. szám

Szcbolcs-szatmári tájakon Rétköz centruma Demecser főutcája. Soltész Albert rajza A Nagy Okíóberi Szocialista Forradalom és a szovjef zene Kőkalona emlékmű áll harminc éve Demecser fő­terén, szemben a Szabolcs- Vezér utcával. Amikor az első világháborúban oda­> veszett a taksás-, zsellér- és cselédemberek végtiszteleté­re leleplezték a szobrot, ki­* álltak ajtaik elé a „nyolcas­ház” lakói is. Mert a kőka­f tonát éppen ez elé a nyolc égrenyíló ajtajú, közös pit- varú cselédház elé állítot­ták, itt mondta el hazafi­i Ságtól izzó beszédét a keme­1 csel főszolgabíró. ' Ma cukrászda, vendéglő, kerthelyiség van a negyven­öt után lerombolt, rossz em­lékű nyolcasház helyén. És nincs már nyoma az egyko­ri földvárnak sem, melyet soha ki nem apadó mocsár övezett, s amit a hajdani lakosok Tündérvárnak, Leányvárnak mondtak, s ahonnan tiszta, áttetsző idő­ben 25 tornyot lehetett meg­számlálni. Századunk elején i< már csak a nagy idejű emberek emlékeztek a gigá­szi erőfeszítésre, mellyel termővé tették a környék lecsapolt tófenekét, ahová káposztát palántáltak. Kiss Lajos muzeológus írja egy helyütt: „Szállították aztán a bőven termő káposztát 12 vármegyén kívül Ausztriá­ba, Lengyelországba. Az első világháború idején a ká­posztagyárat is ezért állítot­ták fel itt, mert Demecser a legjobb káposztavidéke az országnak.» Milyet most a Rétközol­dal közepén, a megyeszék­helytől negyven percnyi vo­nat járásra fekvő Demecser ? 1 Aki országúton közelíti a községet, csak terelő utakon jut el a Szabolcs-Vezér ut­cáig. Emberek és építőgépek hada lepte el a Záhony felé vivő vasutat: készül a má­• sodik vágánypár, villamo­sítják végig a vonalat, még karácsony előtt áthalad a Rétközön is az első villany­mozdony, százkilométeres se­bességgel. Kifejező jelképe lesz ez a gyorsaság annak a a nagy változásnak, mely alig két évtized alatt történt a táj természetes központjá­ban, Demecserben. S ezt nemcsak a eseiédhá- sakból új lakásokba költö­zött^ tetszetős portái mu­tatják. Közel a kőkatonához találni a település legimpo­zánsabb épületét, a művelő­dés házát, amire kétmillió­nál is többet költöttek. Itt játszik rendszeresen telt ház előtt a Déryné Színház, itt van a fiatalok és az öregek klubja. Alig valamivel odébb valóságos gyermek- paradicsom: iskolakombinát, hatalmas parkkal. Az egy­kori földesúr kastélyában ma gyermekek étterme van, hajításnyira tőle emeletes, vadonatúj általános iskola és az utcafronton a deme- cseriek büszkesége, a gim­názium, ahol ez év nyarán érettségiztek először. Talán egyetlen községben sem ál­doztak annyit a művelődés­re, a kulturálódásra, mint a Rétköz központjában. Már kamatozik is ez a befekte­tés: majd minden lakásban ott a rádió, minden harma­dik-negyedikben a televí­zió. Premierlázban van­nak az ide érkező vendég- művészek, mert — ahogy mondják — kritikus, műértő közönség előtt kell fellép­niük... Hálás a Rétköz földje, fizet a szorgalomért, most- már azoknak, akiket meg­illet. Jobban, kulturáltabban élnek az emberek, a csalá­dok is. Amíg kis parcellákon termelték a messze híres burgonyát, káposztát, zöld­ségfélét, deficites volt a helybeli földművesszövetke­zet. Hatvanhatban már 32 milliót forgalmazott áruhá­zában, szaküzleteiben, leg­inkább tartós fogyasztási cikkekből, ruházati árukból. És jó, biztos megélhetési forrás az egykori káposzta­gyárból hatalmas üzemmé fejlesztett, jelenleg is bő­vülő burgonyakeményítő­gyár, a helyi vegyes kisipa­ri szövetkezet, s az idén a VAGÉP patronálásával meg­nyílt vastető szerkezeteket előállító üzem. Mégsem úgy szűnnek a gondok, olyan tempóban, ahogy a sorsuk irányítását végző demecseriek szeret­nék. Alig négy és fél ezer a léiekszám, mindössze 180 ezer forint a községfejlesz­tés évi összege, amiből nem telik minden új igényre. Amíg például sikeresen pó­tolták a művelődésügy év­százados mulasztásait, nem jutott pénz az egészségügy­re. így történt meg, hogy ma sincs orvosi lakása, egy katedrálishoz illő rendelője, köztisztasági fürdője, a hoz­zá csatolt Szántó tanyán csak ásott kutat találni és villanyt sürget Veres tanya. És a mocsár hatása sem szűnt meg teljesen. A leg­utóbbi olvadás után 128 la­kás rongálódott meg, 29 összedőlt a magas talajvíz miatt, mely a Kossuth Tsz termőföldjéből is félezer holdat dézsmált meg. Másfajta gondok már ezek, melyek megoldására Demecserben egyre tervsze­rűbben készülnek. Ezt mu­tatja az a 23 oldalas javas­lat, mely a jövőbeni falu­körzet körvonalait rögzíti. Már épül például az ABC- áruház a főtéren. ígéretesen alakul a község közművesí­tése: miután év végén már villanyvasútja lesz Deme- csernek, felszabadul majd a gőzmozdonyhoz régebben épített víztorony a pályaud­varon, mely alig ötszáz mé­terre van a település szívé­től. Innen akarják behozni a vizet a faluba, a középü­letekbe, s a ma még lom­tárnak használt lakásbeli fürdőszobákba. Nem „hagy­ják nyugton” az fmsz-t sem a megígért vendéglátóipari kombinát miatt, a szálloda miatt, hiszen az iparosítás, a termelőszövetkezet növek­vő önálló kezdeményezése következtében jelentős ide­genforgalommal is számol­niuk kell. Persze igaz, sokat kell még dolgozni a szép tervek megvalósításáért. Nemcsak többet az eddiginél, hanem jobban is és főleg a kincset érő rétközi földeken. Mert Demecser holnaputánja mégiscsak a mezőgazdaság­hoz kötődik. S ha ez kerül szóba, nem titkolják a hely­beliek: gazdagabbak is le­hetnének. Egészen az elmúlt év végéig szétforgácsolódott itt az az erő, mely még bő­ségesebb áldást nyerhetett volna a földből. Csak hat évvel az átszervezés után, 1966 karácsonya előtt sike­rült — sok vívódás, viha­ros viták után — kimonda­ni a két tsz, a volt Dimitrov és az Ezüstkalász egyesülé­sét Kossuth néven. „Igaz, a tagok zöme felemelte a ke­zét az egyesülésre, de belül még mindig nem egyértel­mű az elhatározás.” El is mondják, miért. Év elején az egyik tábor még sokszor hangoztatta, hogy csak ők gyarapítottak valamit a kö­zös alapon, a másik tsz mindent szétosztott Persze, hogy nem késett a reprika sem: „Mi mindig magasabb egységet fizettünk, most ve­letek kell osztoznunk.” Ne­hezen indult a tavaszi mun­ka is, de a szakképzett em­berekkel megerősített veze­tőség — ha sok verejtékkel is — közös nevezőre hozta az ellentáborok érdekét. Nem is tapasztaltak még soha ilyen munkatempót deme- cseri termelőszövetkezetben, mint az idén. Rendszeres és a korábbinál lényegesen több a havi munkaegység előleg, szilárdabb a közös vagyon védelme. Mindez táplálja az emberek remé­nyét, akiktől pedig — mint tudott — félezer holdnyi földet vett el a talajvíz melynek fele részében gaz­dagon fizető magkerídert szerettek volna termeszteni. Egymillió 800 ezer forintra becsülték a kárt, de ennél is többre a pótlás összegét. Burgonyából, almából, ser- téshízlalásból, másodvetésű konyhakerti növényekből gondolták a kárpótlást. És nemcsak óhajtották, kevés kivétellel meg is valósítják. Elhatározott szándékuk, hogy — szemben a káposzta szeszélyes piacával — biz­tonságosabb termelésre áll­nak át. Férőhelyeket építe­nek és gyarapítják állatál­lományukat, kihasználják a környék kövér legelőit, rét­jeit. Már dolgozik a beton­cserép, kútgyűrű segédüze­mük, s ha megkapják a volt malom helyiségeit, ott szörp- és szárítóüzemet ren­deznek be... Ez már Demecser leg­újabb történetének lapjaira kívánkozik. Azokra az olda­lakra, ahol a „nyolcasházak” csak mint régészeti leletek szerepelnek majd. Angyal Sándor A szovjet zenét is — mint minden szovjet művészetet — a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom szülte. Ez az óriási történelmi fordu­lat azonnal éreztette hatá­sát a hatalmas ország kul­turális, közelebb zenei éle­tében is. A művészetek jel­lege, minősége természete­sen nem változott meg egy csapásra, de óriási arányú kulturális program kereté­ben évtizedekre előre át­gondolt munka, gondos alap­vetés vette kezdetét. A szov­jet társadalom minden le­hetőséget megteremtett a ze­nei tehetségek kibontakoz­tatására. A zeneiskolák szá­mának hallatlan megnöve­kedése, a nagy számban ki­bocsátandó olcsó kották, az ingyenes, magas színvonalú zened oktatás csak egy-egy oldala ennek az alapvetés­nek. Az új rendnek, az új rend emberednek lassanként olyan szükséglete lett a ze­ne, mely hozzátartozott éle­téhez, munkájához, élet­programjához. A zenészek megélhetési lehetőségei ug­rásszerűen megjavultak s a szovje* társadalom már gondtalan alkotói nyugalmat tudott biztosítani a művé­szeknek, így a zeneszerzők­nek is. Az ukrán, grúz, ta­tár, örmény vagy bármely szovjet nép ma már saját operailázakkal, hangver­senytermekkel, zeneiskolai hálózattal rendelkezik. S mindezt természetesen a szovjet hatalomnak köszön­heti. Virágzó, fejlett zenei életük saját népművészetük televényéből hajtott ki. A szovjet zene a népből, a népzene sokszínű gazdagsá­gából indul ki. A régebbi nagy orosz zeneszerzők is mentettek a nép művésze­téből. (Musszorgszkij, Ólin- ka, Csajkovszkij stb.) A szovjet zene pedig felhasz­nálja s továbbfejleszti az év­századok haladó szellemű zened kultúrájának minden életképes hagyományát. Mondanivalójának közép­pontjában mindig az ember, az érző, a küzdő, a célkitű­zéseiért lelkesedő, az esz­mének a győzelmében meg­ingathatatlanul hivő ember áll. A szovjet zene olyan új típusú zene, amelyben ko­runk szociális valósága nyer kifejezést. Elvi alapjai már kicsíráztaik a dicsőséges Ok­tóberi Szocialista Forrada­lom és a polgárháború hő­si erőfeszítései között. Min­dig jobban és kézzelfogha­tóbban jelenik meg korunk zeneművészetében. Fokoza­tosan erősödik és öntudato­sul s lépésről lépésre igyek­szik kiszorítani a polgári ideológiát és ízlést. Miben különbözik a szov­jet zene az eddigi zene­kultúráktól? A szovjet ze­Gsúnyiának születtem és ezért sokáig idegennek érez­tem magam az emberek kö­zött. Irigység és bűnbánat vitázott bennem, többször éreztem, hogy gonosszá vá­lók, aztán meg bölcsen be­láttam, hogy félresikerült ábrázatamért senkit sem okolhatok. Azért az élet még így is sokat ért. Volt kenyerem és becsületem, ruhám és otthonom, min­denem, ami szükséges az emberséghez; csak szeretőm nem volt még soha. Szomorú barátságot kötöt­tem a magánnyal. Eleinte irtóztam tőle, de aztán hoz­zászoktam, ez is jobb volt a semminél. Esténként szo­kott fölkeresni. Jött, homá­lyos köpönyegébe burkolt, vonszolt magával, mint szél a vitorlát. Útját sohasem lehetett kiszámítani. Volt úgy, hogy a neoncsövek fényalagútjában hajtott vé­gig, de a sikátorokat job­ban szerette. Ráhagytam magam. Nem figyeltem rá és ilyen­kor elfelejtettem, hogy ve­lem van. Úgy hazudtam le magam előtt az estét, hogy visszaálmodtam a nappalo­kat. Kellett ez, hiszen egye­dül a nappalokért volt ér­demes élni. Akkor sokat ér­tem. Szép nők vártak rám és irigykedtek a gyerekek. Guruló palotám ragyogva zümmögött végig a Nagy­körúton. Úszott szépen^ ün­ne elnevezés alatt nemcsak azt értjük, hogy olyan ze­neművészetről van szó, amely a Szovjetunió terü­letén az orosz zeneművészet folytatása, hanem egy me­rőben újszerű zeneművé­szetről, amelyben olyan jel­legzetességek mutatkoznak, melyek a régi zenekultúrá­ban társadalmi okokból nem juthattak döntő módon ér­vényre. vagy egyáltalán fel sem merülhettek. Ezek a jellegzetességek megmutat­ják a valóságot, nevelnek lelkesítenek Mi az tehát, ami a szov­jet zenét jellemzi? A szov­jet zenész érzékeny lélekkel hallja ki a jelenből és a történelemből a haladás szavát. A forma, a kifejezés ezer lehetősége mögött a mondanivaló, a tartalom mély, őszinte emberiességé­ben nyilatkozik meg a szov­jet művészet igazi arca. Demokrácia és humanizmus — ez a. két fogalom többet jelent számára minden más­nál. Megvalósításán a szov­jet művész a társadalom minden tagjával együttesen, kézenfogva munkálkodik. S ez az együttes erőfeszítés meghozta máris a maga gyümölcsét, amennyiben a szovjet zene nemcsak a szovjet nép lelkének mélyé­re hatolt, hanem az ország határain túl, az egész mű­velt világon nagyhatalom­ként képviseli azt a társa­dalmat, amelyben megszü­letett. A szovjet muzsika hangjára ma már az egész világon felfigyelnek: 1954- ben a New York-i zenekriti­kusok köre Sasztakovics X. szimfóniájának ítélte oda az év legszebb zenekari műve címet. Az oxfordi egyetem pedig díszdoktorrá avat­ta 1958-ban. Az egész világon egyre erősödő béke­harcnak egyik kiváló szó­szólója és apostola Soszta- kovics, aki a szovjet művé­szetnek magára vállalt fela­datairól, eszmei célkitűzé­seiről ezeket mondotta: „Mű­vészetünkkel is, művésze­tünk tartalmával, eszméjé­vel, egész irányvonalával részt kell vennünk abban a harcban, amely a békéért folyik. A népek bátor hang­ja mellett hallatnunk kell művészetünk gyönyörű, ha­talmas hangját is a békéért és demokráciáért.” A szovjet zeneszerzők mély együttérzéssel kísérik azo­kat az eseményeket is, ame­lyek országuk határán túl történik. A népek szabad­ságharca, a dolgozók fasiz­mus elleni élet-halál harca sok zeneszerzőt ihletett meg kisebb-nagyobb • szerzemé­nyek megírására. Ezek a ze­neművek nemcsak arra vol­tak képesek, hogy ráirá­nyítsák a szovjet nép együtt­érzését, figyelmét az orszá­guk területén túl kirobbanó népi nyugalommal, mert én nem szerettem gyilkolni a motort. Komoly embernek hittem magam, amiért kes- hedt létemre, nagy fülem és libaorrom ellenére ilyen csupaüveg-csupakék csodát bíztak a kezemre. Tiszta fülkémből mesének láttam a világot, pompás kocsim rakétaként szelt magának utat az apróbb járművek tarka tülekedésében. Sok­sok embert fogadtam ven­dégül, néha gyönyörű lá­bakat láttam a megállóban topogni, csak az nem szállt fel soha, aki elhozta volna a lelki üdvösségem... Pedig az ideje itt lett vol­na már. Idestova tíz esz­tendeje borotválkoztam, a haverok sorra házasodtak mellőlem, jóanyám aggódni kezdett, hogy sután és bam­bán, egyedül fogom végig- szédelegni az életemet. Pró­bálkoztam, persze, mihelyt illendővé vált, csakhogy a csúnyaságom nem intett jó­zanságra, vesztemre csupa szép lányba habarodtam be­le, holott a bátor önkritika hamarabb szerencséhez ve­zetett volna. szabadságharcokra, hanem azokat, akik résztvevői vol­tak ezeknek a harcoknak, a szabadságért küzdők száz­ezreit is további kitartásra, elszántságra, hősiességre lel­kesítették. A szovjet zene egyik igen jellegzetes és speciális meg­nyilvánulási formája a tö­megdal. A polgárháború vérzivataros élet-halál har­cában születtek meg az el­ső tömegdalok, a szovjet zene első csírái. Lenin még 1917. előtt érintette a mű­vészet nagy sorsdöntő kér­déseit és meghatározta a munkásmozgalomnak és a szocializmusnak a művé­szetre vonatkozó szempont­jait. A szovjet zeneművé­szetnek ezek voltak az első megnyilatkozásai s ezekből az első csírákból fejlődött ki a szovjet zeneművészet mai sokrétű, sokszínű gaz­dagsága. Forrásuk igen kü­lönböző volt. Zaharov tö­megdalai az operettzen« népzene jellegzetességeit vi­selik magukon. Alexandrov és Novikov tömegdalai a falusi és városi legnépsze­rűbb és közismert új típusú dalokból merítik dallamfor­dulataikat. A Nagy Honvédő Háború a szovjet zene döntő erő­próbája volt. Itt bizonyoso­dott be véglegesen, hogy a szovjet zeneművészet mé­lyen összeforrt a szovjet néppel, mert ki tudta fe­jezni a nép érzés- és gon­dolatvilágát, amikor az élet­halál harcát vívta a halálos ellenséggel. Itt már szület­tek nagyobb szabású művek is, amelyek rendkívül szug- gesztiv erővel hatottak a széles tömegekre, mint pl. Sosztakovics VII. szimfóni­ája, mély az ostromlott Le- nángrádban, ágyútűzben, lé­gitámadások közepette ké­szült s nagy és lelkesítő hatással volt a Szovjetunió népeire. Sorolhatnánk még olda­lakon keresztül azokat az ismertebb szovjet zeneszer­zőket, azoknak műveit, mint pl. Hacsaturján, Prokofiev, Mejtusz, Kabalevszkij, Sa- porin stb., akiknek művei mély nyomot hagytak a szovjet nép lelkében, de az egész művelt világ zene­kedvelőinek is a lelkében. Mert a szovjet zenében ben­ne lüktet az élet mosolya, könnye, hite, reménye, ben­ne izzik a jelen nemzedék kemény, harcokban edzett, törhetetlen akarata, benne ragyog a jövő szépségének, a mindenki szabadságának, boldogságának igéző láto­mása. Küzdelem, harc, de bizakodóan előrenéző tiszta tekintet: ez a szovjet zene világa, a szovjet zene mes­tereinek éltető eleme. Immár megengedhetem magamnak, hogy csúfolódjak egykori balgaságomon. Csak a szegén ylelkűek hiszik, hogy a szép nők ölében te­lem a boldogság. Vagy még­is?... Könnyen lehet, hogy így igaz, mert akire ráta­láltam, csakugyan nagyon szép... Mint annyiszor, a ma­gány most is belém karolt és végigvonszolt a városon. Hűvös volt már, magamon hagytam a nagykabátot. So­ha ennyire még nem sajgott föl bennem az asszony hiá­nya. Az csak mese, hogy tavasszal bolondul meg iga­zán az ember. Lehetséges, így történik a nagy több­séggel, de én akkor még nem tartoztam a boldog so­kasághoz. Háborgó irigység­gel kóvályogtam az utcán, mindenkinek volt valakije, alig láttam hozzám hason­ló magányos bolyongót. Se a rendőr, se a vagány, sd az osonó macskák nem tö- rődtek velem. Legalább po­fozott volna föl valaki, Szenvedtem, mint az állat. Még a kezem is sírt a zse­Vikár Sándor zeneisk. igazgató Gerencsér Miklós: A csúnya legény

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom