Kelet-Magyarország, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

Megjelent a Szabolcs-Szaímári Szemle legújabb száma Leofifiá VorúfttoY? HAZA ÉS SZERELEM A seb halálos volt. A vérfolt átütött a nedves gimnasztyorkán a derékszíj alatt és fölött, s rohamosan »terjedt Meghajlott teste mérhetet­lenül nehéz lett. Anna min­den erejét összeszedve vit­te arrább egy kis halom­ra, s egy fenyőfához fek­tette. A sebesült leljajdult. Aztán fogcsikorgatás, fáj­dalomszülte grimasz, eltor­zult arc, hihetetlen erőfeszí­tés, hogy uralkodni tudjon magán. Egy perccel ezelőtt még minden jól ment. Maguk mögött hagyták a zord mo­host, majd a mocsarat, ame­lyen csak szerencsés földe­rítik juthattak át. Anna lel­két már boldog reménység töltötte el, amikor hirtelen valahol távolabb, a bokor- és nádszigetecskék mögött lövések dördültek el — gyá­va, össze-vissza lövések. Aztán, mint ahogy elkez­dődött, egyszerre elcsende­sült minden. Hogy megszűntek hátul a csizmatocsogások, Anna meg­fordult. A férfi meggörnyed­ve, hasát karjával átfogva lassan térdre rogyott, aztán oldalra dőlt... Szinte hihetetlen, hogy az ellenség hátában, a veszé­lyekkel teli napokban Anna arca mindig kemény nyu­galmat tükrözött. Most sá­padt, kétségbeesett, remegő. Ajka sírásra görbül. Amikor mellé térdelve fö­lé hajolt, hogy derékszíját kioldja, a férfi egy mozdu­lattal oldalra mutatott és csak ennyit mondott; — A rádió! Ez parancs volt. Anna gépiesen ugrott, hogy teljesítse. A hátizsákot, a fegyvert és a rádiót egyszerre hozta oda, és ledobta őket, mint érték­telen dolgokat. Ahogy közeledett hozzá, megrémült: a férfi már egé­szen más volt. Vége, min­dennek vége! Csendesen sirdogálva le­ült melléje. Nem bízott a kezében, nem tudta, mit is kellene csinálni, csak várta a férfi szavát. Az hallga­tott, bár úgy tűnt, már-már mond valamit. Milyen sápadt szépséget hintett arcára a halál elő­hírnöke. Enyhén hajlott or­ra kihegyesedett, szemöldö­kei között a férfias voná­sok élesebbre rajzolódtok, energikus szájszögletei, le­görbültek, de büszke arc- kifejezése megmaradt. Ügy haldoklott, mint a sas. Mert sasnak látta őt a felesége a háború esztendeiben végig. Most is sas volt, sas, amely­nek szárnyát megégette az ellenség. Bánattól sújtotton, tétova kezekkel megtágította a se­besült gimnasztyorkája nya­kát, félredobta a derékszí­ját, aztán óvatosan megérin­tette mellét a vérző s,eb mellett. Tenyere a férfi szí­vén pihent. Ügy érezte, a szív nyugodtan, erőteljesen ver, akárcsak azelőtt, de a mell, az forróbb volt, mint­ha száz élet lángja lobogna benne. Igen, mindig több élet lángolt — akaratában, helytállásában, szerelmében. Egyedül Anna tudta mind­ent, a földije, diáktársa az egyetemen, ő, aki nem egy­szer volt vele ellenséges te­rületen, esőben, fagyban, ellenséges golyózáporban tü­relmesen viselve a gyötrő éhséget, a kínzó szomjúsá­got... A halál rohamléptekkel közeledett. Annán elhatal­masodott gyámoltalanságá­nak szörnyű érzete. Es a férje reménytelen állapota. A fájdalom, mint éles kés, át, meg átjárta szívét. A nyílt terepen messziről észrevehettek őket, de Anna nem nézett fedezék után. Szerelmük szigorú, munká­juk veszélyekkel teli mun­ka volt. Egy sátorban éltek, s ha meg kell halni, gondol­ták, egymás oldalán halnak meg. A sors azonban nem szánt nekik közös halált. A férfi határozatlan moz­dulatot tett elgyengült kar­jával, ajka pedig hangtala­nul súgta: — Menj.„ Azt akarta mondani, hogy neki már vége, s Annának egyedül kell folytatnia út­ját, de Anna nem értette. A haldokló erre a kezével, illetve már csak az ujjaival újból a rádió felé mutatott. Anna tompán zokogott. A súlyos bánat elgyengítette. A halál küszöbén álló férfi érezte, hogyan rázza felesé­ge testét a zokogás, és meg­értette, hogy az asszony nem, képes uralkodni magán. Nem volt szíve szemrehányást tenni neki. Még élt benne a szerető ember. Nem a vi­torlázó repülőklubban, nem a sípályán, hanem itt, a ri­deg égbolt alatt ismerte meg és kezdte becsülni ezt a lányt. A szemét már ki sem nyi­totta. Arca beesett, kiszá­radt ajka keskeny rés lett. Anna sirdogálva, szomorú­an és csendesen kérlelte: — Nyisd ki a szemed, Szá­sa, nyisd ki... A férfi kinyitotta a sze­mét, de azon nyomban — nyilván az erős fény miatt — be is csukta újra, és élet­telenné, idegenszerűvé vált az arca. Anna arrább ment, hogy kisírhassa magát. A hal­doklótól távolabb aztán sza­bad folyást engedett bánatá­nak. Most nem rádiós volt, hanem a halálosan sebesült felderítő tiszt felesége. A férfi ezalatt esett ön­kívületbe. Anna visszatért, nagynehezen erőt vett ma­gán, óvatosan megdörzsölte a férfi mellét a Wve táján. Ez volt az utolsó próbálko­zása, hogy kiragadja őt a halál egyre vadabbul szorí­tó karmaiból. A férfi magához tért, és szemét felnyitva suttogta: — Anna, édes... összeszedte minden aka­raterejét, hogy el r*e veszít­se öntudatát. S agyának ebben a hul­lámzó, hol lázas, hol meg­dermedő munkájában mind­egyre ugyanaz a kérdés bukkant elő: ». „Dehát Annával mi lesz?... Mi lesz Annával ?” Amíg ő él, Anna nem megy el, képtelen elmenni — ezt világosan látta. Az asz- sony saját testének melegével akarta gyámolítani kedvesét, annak utolsó leheletéig. Csak a halál szakíthatja el tőle ezt az őrangyalt. Egy gondolat kerítette kínzóan hatalmába. Több­ször megkísérelte, hogy ki­nyissa a szemét, összeszedje maradék erejét és megmond­ja neki: „Eredj, mert min­den perc drága...” De nem mondta. Tudta jól, nincs olyan hatalom, amely el­vinné őt innen. Egyedül csak a.~ Az asszony könnyein ke­resztül látta, férje keze mint tapogat görcsösen a pisztoly- táska felé. Aztán egy moz­dulattal újra a rádióra mu­tatott: „Anna...” Nem volt hozzá ereje, hogy mondjon, hogy parancsoljon neki va­lamit, megértette, hogy be­végeztetett. Annának pedig mennie kell, egyedül és azonnal. Különben nem se­gíthetnek csapatukon. Neki kell erőt gyűjtenie, és ő gyűjt is — ilyennek ismer­te. Anna elkapta a kezét, ar­cát pedig csókjaivál borí­totta. Feltörő zokogását nem tudta többé visszatartani. A férfi erőtlenül próbálta ki­szabadítani a fegyvert. An­na megakadályozta ebben. Ekkor így szóit: — Anna, tizenkét... tizen­két óra, kapcsold be a rá­diót... Isten veled! — Ezt még hallhatóan mondta Az­tán alig kivehetően tette hozzá: — Édes­Szabadon maradt kezével vállára szorította a fejét, hogy erőt öntsön belé. Ez­zel adta tudtára, hogy ő a legdrágább kincse a vilá­gon, ő, a bátor és hős An- nuska. Aztán gyöngéden el­tolta az asszony fejét: „Menj...” Anna zokogva bo­rult a földre. Eldördült a lövés. ö nem volt hát többé. Anna nem merte felemel­ni a fejét, nem mert bele­tekinteni az üvegesedé sze­mekbe. övéi a közelben, a mocsá­ron túl állomásoztak. A rádió zúgni kezdett, ösz- szekötötte őt az élettel, a bajtársaival, s egy kis lel­ket öntött belé. Egv pilla­natig az volt a szándéka, hogy rádión utasítást kér bajtársaitól, vagy közli ve­lük, hogy egyedül indul to­vább. A katonaasszony azon­ban addig küzdött benne, amíg végül is eltért ettől a szándékától, mert ez két­ségessé tette volna vállalko­zásuk sikerét. Ezért örökölte volna fér­jétől a helytállást, az ő vas­akaratának egy darabkáját és az ő bajtársiasságát? Ne­ki most mindenben hason­lítania kell őreá: hősiesség­ben, helytállásban egyaránt. Ketten három idegen nyel­vet ismertek, de két szónak, így állapodtak meg front- útuk kezdetén, — két szó­nak sohasem lesz náluk ide­gen megfelelője: Ez a két szó: „Haza és szerelem." Ez a két szó volt a rádió hív'ójelük. Ez a két szó jel­szavukká vált egész életük­re. „Haza és szerelem...” Mielőtt behatolt volna az erdőbe, át kellett vágnia egy tisztáson. Először tekintett körül. A fiatalasszony most kezdett visszatérni az élet­be. Újra hatalmába kerítet­te a félelem és ezzel együtt az önvédelem érzése. Az első bokor mögé ke­rülve megállt, és sokáig nem tudott elmozdulni innen, ahonnan látni lehetett a jel­ként magasodó magányos fe­nyőt és a szürke kőhalmot. A vissza-visszatérő zoko­gás időnként görcsösen meg­rázta testét. Hihetetlen erő­feszítésébe került elszakad­ni attól a helytől, elfordul­ni és megindulni. A felderítőnö vállára emelte a rádiót. A teher súlyos volt. A szíjak mint­ha a szívébe vágtak volna. Oroszból ford. Antal Miklós Hústalan nap volt az in­tézetben, a munkát viszont annál bővebben adagolta a főnök, így aztán Kovácsot együttes erővel csigazta el az éhség és a robot dél­után fél ötre. Ráadásul őszi eső fogadta az utcán, tehát okkal érezte nyomottnak a kedélyét, ami különben sem szokatlan az agglegényeknél. Már messziről meglátta a nedves járdán a Csémege- bolt neonreklámjának fura, kissé idegesítő fényreflexeit, s amikor a világító tócsák­hoz ért, önkéntelenül láb­ujjhegyre állt, mintha víz­szintes kirakaton járna. Meg­nyugvással, a hazaérkezés némi családias érzésével lép­te át az önkiszolgáló bolt küszöbét. Hiába kínozta éhség, soká­ig üresen fityegett karján a műanyagkosár. Űnta már a kolbászt, a sonkát, meg a többi kincstári hentesárut, ám el kellett ismernie, hogy inkább a zacskóból magá­nyosan eltöltött vacsorákat Érdeklődéssel vettük kéz­be a Szabolcs-Szatmári Szemle legújabb számát, s olvasásakor örömmel állapí­tottuk meg a változatos és gazdag tartalmat. Szerkesz­tői. írói élő, gazdasági és kulturális életünk napiren­den lévő témáit tárgyalják, bocsátják közvitára. Gulyás Emilné dr: Javaslat Sza- bolcs-Szatmár megye kultu­rális elmaradottságának fel­számolására című írásában megyénk tízesztendős kul­turális munkásságáról, az ezzel járó anyagi és szelle­mi erőfeszítésekről ír, ismer­teti a visszahúzó erőket, amelyek miatt még nem zárkózhattunk fel az orszá­gos színvonalhoz. A gondok közül hármat hangsúlyozz tanyai lakosság kulturálódá- sának nehézségeit, az in­tézmény hálózatfejlesztésé­nek egyenetlenségeit és az ingázók kulturális gondozá­sának problémáit. 15—-20 millió forintra becsüli azt az összeget, amelynek fel- használásával a légégetőbb gondokat meg lehet szüntet­ni : új művelődési házak, intézmények, könyvtárak, művelődési autók létrehozá­sával Szabolcs-Szatmár is a jobb gazdasái adottságú, magasabb kultúrájú megyék mellé tud sorakozni. A gazdasági élet című ro­vatban Aczél Béla az álta­lános fogyasztási és érté­kesítő szövetkezetek jövő­beni lehetőségeit, a lakosság ellátását javító elképzelése­ket ismerteti'. Ha csak ais­le is valósul meg e tervek­ből — hús- és tejtermék- árusítás a Búza téren, — házi boltok, mozgóárusok a tanyákon, előrerendelés, ház­hoz szállítás és még egy sor életrevaló terv — már az is kedvezően érezteti ha­tását. Szilágyi Imre tanulmánya: Gondolatok a településfej­lesztésről, az MSZMP IX. kongresszusán elhangzot­takból indult ki: „Még szá­mottevő a különbség a fő­város és a vidéken elő la­kosság ellátási és életkörül­ményei között” s tanulmá­nyát azokra a lehetőségek­re alapozta, amelyeken ugyancsak a kongresszus, az­az az ezt követő rendeletek teremtettek meg az említett különbségek csökkentésére. A tanácsok nagyobb önálló­ságáról van szó, arról, hogy 1968. január 1-e után nem kereteket kell elkölteni, fel­használni, hanem céltudatos fejlesztést lehet, illetve kell végezni. Ezt a lehetőséget boncolgajta a szerző, ismer­tetve az egyes települések adottságait, a járások, a köz­ségek lélekszámát, a fejlő­dést visszafogó okokat, mint például közművesítés hiá­nya és nemcsak elemez, ha­nem javaslatokat is ad a te­lepülések fejlesztésére, an­únja. Végül is a hűtőpulton díszelgő friss, gusztusos disz­nósajt nyerte meg leginkább tetszését — ropogós kénye­iét, jó ízű savanyúságot, egy bögre forró teát képzelt mellé és ettől mindjárt tü­relmesebben viselte sorsát a pult előtt ágaskodó tö­megben. Még arra is futot­ta megbékéléséből, hogy el­szórakoztatta tekintetét a gyerekeken, akik anyjukat vonszolták az édességpult­hoz. Az idill üdesége szo­katlan, de annál kevesebb volt agglegény természeté­nek, s megzavarta derűjét egy kézcsonk, amely várat­lanul felbukkant az orra előtt. Kovács kénytelen volt jobban szemügyre venni a mellette álló koros férfid. A rokkant egyáltalán nem tűnt elesettnek, sőt némi arisz­tokratikus pózzal tartotta magát. — Kérek tíz deka emen­tálit — mondta katonásan, de észre lehetett venni tar­nak sorrendjére, figyelem­mel a községek népességé­re, földraj zi helyzetére, me­zőgazdasági vagy ipari jel­legére, foglalkoztatási kilá­tásaira és a várható szapo­rulatra. Vitaindító tanul­mány, érdemes bővíteni, hozzászólni, hogy a szerző szavaival éljünk: az okos, céltudatos cselekvés az itt élő több. mint 550 ezer em­ber érdekében. Kása Ferenc: Tízezer nap című filmjének hetekig tar­tó vitája után is újat mond a filmről és alkotójáról ké­szült írás. Szerzője Gyarma­ti Béla nemcsak az frót és a film születésének kö­rülményeit ismerteti meg, hozza közelebb az olvasó­hoz, hanem bemutatja azo­kat a buktatókat is, ame­lyeket egy elsőfilmesnek vennie kell, s néha —mint ebben az esetben is — csak a véletlennek köszönhető, hogy az alkotó a meg nem értés, az óvatosság, na ineg a bürokrácia akadályainak vételé közben nem bukott el. Kár, hogy ez az írás ki­csit késve jelent meg, s nem szólt bele az országos vitá­ba. Ugyancsak a művészet ro­vatban olvashatjuk Kopka János: a Kiáltás című do­kumentumdráma szabolcsi bemutatójáról írott cikkét, Elsietett Maik Lane 39 esztendős New York-i ügyvéd életének utóbbi három évét a Ken- nedy-gyilkosság rejtélyének felderítésére szentelte. Mint mondja: „Meggyőződésem, hogy nem Oswald húzta meg annak a puskának a ravaszát, amely megölte Kennedy elnököt.” Ezt a meggyőződését fejtegeti — és indokolja hatalmas do­kumentációs apparátussal — 1966-ban megjelent és azóta világhírűvé vált könyvében, az Elsietett ítélet-ben. Lane a Warren-jelentés bírálatá­nak nevezi könyvét — és az Elsietett ítélet, mint vi­lágvisszhangjából kitűnik, alaposan megrendítette az emberek hitét a közel 18 000 oldalas jelentésben, amelyet egymillió dolláros költséggel, minden idők legszélesebb körű nyomozásával, 552 ta­nú kihallgatása után publi­kált a közéleti kitűnőségek­ből alakult Warren-bizott- ság. A Kennedy-ügy szálai Mark Lane könyvének meg­írása óta csak még jobban összekuszálódtak. Meghalt tózkodó mohóságán, hogy nyelvét ingerli a sajt vár­ható jó íze. A fehér sapkás kiszolgáló leemelte az üvegpultról a sajt fél korongját, megsac- colta, mekkora éket vágjon le róla, s máris ott hintá­zott a mérlegen a csonka kezű férfi vacsorája. — Lehet másfél dekával több? — kérdezte a kiszol­gáló majdnem erélyesen, mint aki tudja, hogy a kér­dés csupán forrná’is, hiszen a vásárlók ritkán mernek akadékositodni. Kovács látta, hogy a cson­ka kezű szemrehányóan pil­lant az eladóra, s azt is megállapíthatta tekinteté­ből, hogy nem kicsinyesség­ből, hanem a precizitás ked­véért ragaszkodná a pontos súlyhoz. — Legyen — biccentett egyet kurtán a csonka kezű, majd logarlécet vett elő a belső zsebéből. Groteszkül, de mégis ügyesen támasztot­ta kézcsonkjával a finom szerszámot és ép kezével gyorsan kiszámolta, mennyi­be is kerül a másfél dekás többlet. A tragikomikus jelenet annyira megdöbbentette Ko­vácsot, hogy körül kellett néznie, más is látja-e a bo­garas csonka kezűt számtan- példája megoldása közben. amely egyértelműen foglal állást az író mondanivalójá­val és egyértelműen utasít­ja el mindazokat a fontos­kodó vitákat, amelyek a Ki­áltás műfaja körül kiala­kultak. Olyan mindegy hogy minek nevezzük — olvas­hatjuk az értékelésben — a fontos az. amit mondott, amit adott. A Szabolcs-Szat­mári Szemle augusztusi szá­ma a megye határain túl is érdeklődésre tarthat számot A szemle gazdag augusz­tusi száma gazdasági élet rovatába Búzás László—Jó­sa Endre a burgonyater­mesztés komplex gépesíté­sének szükségességéről és Vargha László a nagyüzemi gazdálkodás település és tájformáló szerepéről írt. Fábián Gyula Túri Sán­dor paszabi tanítóról emlé­kezik. Merényi Oszkár is­meretlen Bessenyei-doku- mentumokat tár fel. Szilá­gyi Béla a nyíregyházi szín­játszás kezdetéről, Sarlós— Salzmann Ottó fiatalok iro­dalmi kísérleteiről Nyíregy­házán a harmincas évek­ben. Berry Zsott szép versei, Berecz András, Vincze La­jos, Kokas Ignác és Pásztor Gábor műveiről készült ké­pek egészítik ki a szemle augusztusi számát. ítélet Jack Ruby, eltettek láb alól jó néhány tanút, vihar ke­rekedett a Manchester-könyv körül, New Orleansban új nyomozás indult — és az ügy legfontosabb dokumen­tumait az Egyesült Államok nemzeti levéltárában 2039 szeptemberégi hétpecsétes titokként őrzik. Az ügy to­vább bonyolódik — de hogy a hivatalos, megnyugtató verdikt holtpontjáról kimoz­dult, abban nagy szerepe van a nyughatatlan, igaz­ságkereső Mark Lapénak. S hogy ő meddig folytatja még a harcot? „Amíg az amerikai nép meg nem tud­ja — feleli Lane —, hogyan, miért és ki ölte meg elnö­künket 1963. november 22- én.” Mark Lane írása néhány hónapja jelent meg a nyu­gati könyvpiacon és óriási sikerű ma is. A magyar for­dítás gyorsan követte az eredeti megjelenését, és meg­érdemli a mi közönségünk figyelmét is. Az Európa Könyvkiadó gondozásában a minap jelent meg a rend­kívül érdekes mű. Alig emelte feljebb a fejét, tekintete egyenesen egy sző­ke nő szemével találkozott. Kovács ettől még jobban megdöbbent. Ahogy össze­kötötte őket a hangulat azo­nos hullámhossza, ahogy mosolyuk azonos árnyalatot tükrözött, meg kellett ér­tenie Kovácsnak, hogy ezt a nőt nem szabad kienged­nie látómezejéből. Valóságos Elke Sommer — állapította meg az agglegény, de érez­te, van valaki, akire ponto­sabban emlékezteti a nő. — Tessék kérni — sür­gette az eladó. Gépiesen ren­delt tizenöt deka disznó­sajtot, miközben komolyan aggódott, nehogy szem elől tévessze a szőke szépséget, akinek egyre nőtt a jelentő­sége, ahogy kígyózva távo­lodott tőle, közben ezt-azt válogatott kosarába az átvi­lágított pultról. Már-már el­tökélte magában Kovács, inkább lemond a vásárlás­ról, de akkor sem hagyja kicsúszni figyelméből a sző­ke nőt. Megnyugodott, ami­kor tapasztalta, hogy a nő is hátra-hátra pillant, csak úgy mellékesen, jóindulatú közönnyel, aminek azonban tévedés lenne félreérteni a jelentőségét. Boros Béla: Logarléc Világsiker MARK LANE:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom