Kelet-Magyarország, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-03 / 208. szám
A mi Móriczunk „Szívélyes üdvözlet66 helyett Kulturális rovatunk a megye községeiről készült képes levelezőlapokról, azok művészi értékeiről szeretett volna írni. Arról, hogy fejlődő idegenforgalmunkkal miként tart lépést a fotóművészet „árucikkben”. Ötletünkhöz segítségül hívtunk egy képzőművészt és egy művészettörténészt, akik kitűnően ismerik a megyét és a fotózást is. A közös munkához azonban egy teljes képeslapkollekcióra lett volna szükségünk. Ezt összegyűjteni — községről községre járva — hosszú h,etek munkája lett volna, így hát a legszabályosabb, de végtelenül egyszerűnek tűnő anyaggyűjtési utat választottuk: a Papír és Irodaszer Értékesítő Vállalat nyíregyházi lerakatához fordultunk segítségért. Készpénzért bocsássanak rendelkezésünkre egy-egy példányt a megye képeslapjaiból. — A kérés ennyi volt, s válaszképpen félórás türelmet kértek, amíg összegyűjtik a lapokat E félórácska épp elég idő volt arra, hogy megtanácskozzák a lerakat munkatársai ötletünk helyességét. Végül úgy döntöttek, hogy a kérés teljesítéséről szó sem lehet „Először is: egy-egy csomagban száz darab van, s ha egyet kiveszünk, csak 99 marad” — kezdte az indoklást a lerakat egyik munkatársnője — „Másodsorban: itt helyben szeretnénk hallani a lapokkal kapcsolatos kifogásokat”. Nos, ennyi a történetem a meg nem született kulturális jegyzetről, amely — ha másképp is, mint terveztük — mégiscsak megszületett. De az eredeti ötletről nem mondunk le. Ha sok időbe telik is, összegyűjtjük a megye képeslapjait, de akkor engedtessék meg nekünk, hogy á szakmai kérdéseket ne a nagykereskedelemben, „ott helyben” beszéljük meg, hanem a fentebb említett műértőkkel, s az idegenforgalom szakembereivel^ Szilágyi Szabolcs Nem a provinciális gőg Íratta le ezt a címet. Van ebben a mi-ben büszkeség, de benne van a hála is. Mert Móricz Zsigmond ma már az egész magyar, sőt, az európai irodalomé, megvan helve a világ literatúrájá- ban, de eredendően mégis Szabolcs-Szatmáré... „Mert ebben a megyében éltem úgy hatéves koromtól tizenkettőig, tehát abban az időben, mikor a lélek a legelső komoly benyomásokat gyűjti. Itt láttam meg a rideg falut, a zordon magyar karaktert, a Nyírségen...” — írja egyik riportjában, 1924- ben. Szatmár északi sarkából, Tiszacsécséről indult el, hogy „egy szál plajbásszal”, mint harci eszközzel kora művészi krónikásaként, iel- kiismeretébresztőjeként szolgálja népét. Méltatni őt ma, halála után negyed századdal szükségtelen. Műveinek sok milliós serege, írásainak tisztasága méltóbban teszi ezt. „Nőttön nő tiszta fénye, mint időben s térben távozik” — mondhatjuk a költővel, túlzás nélkül. A mindennapos emlékezés e negyedszázados gyász napján csak az emlékezés marad nekünk. Meg a büszkeség, hogy tájaink nevelték, amelyekhez mindig hű maradt. Busa szemöldöke alatt látó szem rejtőzött. Szem, mely mindent észrevett. Látott azok helyett, akik nem akartak, akik nem mertek. És beszélt azok helyett, akik nem tudtak, vagy hiába akartak. Kocsizott lágy homokon a tanyabokrok között. Gyalogolt az ország útjain. Felbukkant az Ormánságban. Kóborolt a pesti utcán. Hallgatta szülőfaluja hajnali harangzúgását. Lépteit visszhangozta a debreceni kollégium. Könnyeit itta fel a kiszáradt hortobágyi szik. v Magyar ábécénk betűinek varázslója volt. Vádolt, lelkesedett, figyelmeztetett és követelt. Ujjongva írt az első nyíregyházi szövetkezésről. Aggódó sorokkal adott számot a tanyai iskolásokról. Megrajzolta a kemény, szenvedő, de jobb sorsot érdemlő magyar parasztot. Fejethajtva emlékezik a szülői házra. Metsző gúnynyal rajzolja meg a dzsentri figuráját, ezt a Szabolcsban termett anakronizmust. író, riporter, szociológus, színpadi szerző, publicista egysze- mélyben. Úgy tűnik' ma, mintha kemény paraszti alakja népe minden terhét hordozni bírta volna. „...Engem az istenek any. nyira szerettek, hogy az életemet egy olyan vidéken indították el, amelyiken valóban az idill leggyönyörűbb benyomásait kaphattam” — írta. S ez a móriczi idill nem más, mint a Tisza menti táj; az ebben élő ember őse a paraszt; a homok, ami aranyat teremhet; a kiművelt emberfő; a gyümölcsfaerdőbe borított parányi házak; a ficfás vízpart. Innen indult élményanyagával, embermodelljei- vel, akik éltek és sokan élnek ma is. Sűrű, töves alakjára ma is emlékeznek sokan. Barátok, akikkel élete végéig őrizte kapcsolatát. Ismerősök, akik ma büszkék, hogy ismerték. A szabolcsi és szatmári ember minduntalán fel-fel- bukkan műveiben. A felvázolt alakok minden szavukkal, tettükkel idézik az író szülőföldi emlékeit. Ez a nagyszerű típusteremtés jelenti Móricz igazi irodalomtörténeti jelentőségét. Azok, akik a mai irodalom megyénkből származó képviselői, büszkén vállalták Móricz nagy örökségét. Szavakból ácsolt hídján jutnak el a mához, a Móricz-meg- álmondta Magyarországhoz, a Nyírséghez, amit meg se ismerne a tiszacsécsi ács fia. Amint múlnak az évek, úgy válik alakja mind élőbbé. Ipart sürgető látnoki szavai mai életünk égető problémái. Népművelést követelő írásai napjaink gondját idézik. A korszerű agrotechnika mellett lándzsát törő riportja csak ma lett valóság. A Móricz által ostorozott világot a mi rendünk süllyesztette a történelem tengere mélyére. A szeme előtt veszendőnek indult népi kultúrát a mi nemzedékünk mentette meg. Gúnyos fintorral megrajzolt úralakjai a mi rendünkben tűntek el a megyeházákról, a Parlament folyosóiról. A Tanácsköztársasághoz fűzött reményei napjainkban váltak valóvá. Álmodozott? Vátesz volt? Nem. Móricz Zsigmond lelkiismeretére hallgató, becsületes író volt, aki ismerte a történelem lassan őrlő malmait, s hitt az igazságban. Irt, s egy világról tudósított. Költő volt, aki lüktető prózájának ritmusát a szívhez hangolta. Gondolkodó volt, akinek eszét a Tisza menti tájak szele söpörte tisztává. Most halálának negyedszázados évfordulóján emlékének adózik az irodalom világa, az olvasók milliós tábora. . Burkot Lajos Egy hete fejeződtek be az idén első ízben megrendezett nyírbátori zenei napok. Augusztus 19 és 27 kötött a középkori zenének és interpretálóinak adott otthont a szabolcsi járási székhely. A zenei napokat egy héttagú rézfúvós együttes toronyzenéje nyitotta meg a járási tanács épületének tornyából. A dallamot erre az alkalomra Farkas Ferenc Kossuth-díjas zeneszerző - komponálta Tinódy Lantos Sebestyén Nyírbátorban, 1548-ban írt művének fel- használásával. Korabeli jeL-_ mezekben, vonultak fel a község főterére a részt vevő kórusok tagjai. A középkori zene napjain közreműködött a Budapesti Zeneművészeti Főiskola KISZ kamarakórusa és kamarazenekara, Párkai István vezényletével. Műsorukban Palestrina. Josquín, Lechner, Schütz, Caldara. Pepping, Farkas Ferenc, Kodály, P. Eben, Händel és Bach művek szerepeltek. Augusztus 20-án nyolc kórus — a mátészalkai ÉRDÉRT vegyes kara, a nyír- csaholyi, a nyírkátai, a márki és a nyírbátori fmsz kórusa, a nyíregyházi megyei művelődési ház pedagóguskórusa valamint az ózdi Liszt Ferenc művelődési ház vegyes kara — részvételével dalostalálkozót tartottak a múzeum udvarán. A megyei művelődési ház József Attila ifjúsági klubja kéthónapos nyári szünet után ismét megnyitja kapuját. Még alig fejeződött be a „Kiváló ifjúsági klub” címéért 1966-ban meghirdetett pályázat értékelése, máris a következő év munkájának előkészítésén dolgozunk. Figyelembe véve az előző évi hiányosságokat, s a szórakozási, művelődési igényt gazdag programmal várjuk a klub tagjait, amelyeken előadások, fiatalokat érdeklő különböző problémák vitái is szerepelnek majd. Tervbe vettünk egy képző- művészeti előadássorozat indítását, ahol megyénk képzőművészei ismertetik munkásságukat, s a fiataloknak T T endégségben jártam a » minap valahol, s a házigazda váratlanul rámnyitotta a televíziót. Ugyanakkor eloltotta a villanyt, és pisszegni kezdett. Kelepcébe csaltak! — villant fel agyamban a jeges rémület, de már késő volt. Fogoly voltam: gúzsba kötve ültem a székemen és guvadt szemmel bámultam a képernyőt. Valaki éppen felolvasott valamit. Amint az élet lassan visszatért »ólmos tagjaimba, felismertem, hogy az illető egy elbeszélést olvas fel. A csapásra azonban újabb csapás következett: amikor az első oldal végére ért, a papirost nem tette le az asztalra, hanem leemelte és a kezében tartott pak- samétának az aljára tette. Ugyanígy járt el a második oldallal is. Most már nem lehetett kétségem afelől, hogy a modern inkvizíciónak egyik legrafináltabb kínzásával állok szemben: a végtelen, a reménytelen, az önmagába visszatérő kézirattal. Tisztelt televízió! Mélyen tisztelt Minisztertanács! Főkapitány elvtárs! MéltóztasA zenei napok reprezentatív záróeseménye volt a Magyar Rádió és Televízió énekkarának augusztus 26-i hangversenye a református templomban, Sapszon Ferenc karnagy vezényletével. A műsor első felében Via- dana, Lassus, Lotti, Palestrina, Marenzio, Monteverdi, Bach és Kodály művei hangzottak fel, a második részben Kodály: Psalmus Hun- garicus című művét adta elő a rádió és a tv kórusa. Közreműködött a debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar Kóródy András vezényletével. A színvonalas zenei eseményekben bővelkedő rendezvénysorozatot múzeumi, ipari és kereskedelmi kiállítások, bemutatók egészítették ki. A Báthori István múzemuban három kiállítás nyílt: Koffán Károly művészportré fototárlata, Ámos Imre emlékkiállítása és a Nyírbátori Növényolaj ipari Vállalat díszgyertya-bemuta- tója. A posta a zenei napok idején alkalmi bélyegzést végzett. A zenei napok intéző bizottsága — a politikai és társadalmi szervek, a járás, a község vezetői, népművelők és üzemek, intézmények vezetői — Nyírbátorban sikerrel teremtették meg a régit és a mait ötvöző kulturális rendezvény hagyományát. A tervek szerint a középkori zene napjait évről évre megtartják itt. is alkalmuk nyílik a modern képzőművészettel kapcsolatos véleményük megvitatására. A kedvelt vasárnapi nyilvános, táncos klubestek változatosabbá tételére is tervet dolgozunk ki. Kapcsolatot teremtünk a többi helyi klubbal, a felsőfokú intézményekkel, közép- és ipariskolákkal. Az ifjúsági klub hetenként egyszer (a vasárnapi nyilvános, táncos klubesteken kívül) a kötött foglalkozás napján a város valamennyi fiatalját hívja. A klub negyedéves programját minden iskola KlSZ-szerve- zetéhez még szeptember elején eljuttatjuk. Firtkó Istvánná klubvezető sanak odahatni, hogy as ilyesmi a jövőben ne fordulhasson elő! Természetesen rendjén van, hogy a tv-ben felolvasnak. Az is rendjén van, hogy elbeszélést olvasnak fel. De a hallgatóság annyit joggal elvárhat, hogy apadni lássa a kéziratköteget. Nem! A felolvasott oldalt nem lehet a többi alá tenni! A felolvasott oldalt el lehet dobni, félre tenni, le lehet nyelni, fel lehet gyújtani, csak egyet nem lehet csinálni vele: odatenni a többi alá. A hallgatónak joga van ahhoz, hogy megnyugvást találjon az idő múlásában. Nincs olyan pompás felolvasás, amely a vége felé közeledvén ne lenne egyre pompásabb. Ezen a világon minden véges, a felolvasandó kézirat sem lehet végtelen. Ne fosz- szxik meg az embereket attól az örömtől, hogy a felolvasás végét közeledni látván, így sóhajthatnak fel! na, még csak két flekk, azj 'tán jönnek a műkorcsolyázók! Csak ezt akartam mondani. Van hozzászólás? Elke Sommer, Elke Sommer... — ismételgette a nevet Kovács, miközben kapkodva kért fél kiló kenyeret, majd mint a váratlan szerencse, fölfénylett előtte az igazi név: Markó Ádám- né. Igep, ez az asszony annak a Markónak az elvált felesége, akivel két éve együtt dolgozott a Budapesti Mezőgazdasági Kiállításon. Látta őket ebédelni a halászcsárdában, az asszony többször eljött a férje elé és amikor Kovács irigykedve megjegyezte, hogy menynyire ragaszkodnak egymáshoz, Markó szomorú iróniával közölte, hogy sok a megbeszélni való a válóper miatt. Kovács gyorsan felmérte, melyik pénztárnál állnak kevesebben és a rövidebb sor végére zárkózott. Feszült benne a türelmetlenség, szemmel nógatta gyorsabb munkára a pénztárosnőt, közben riadtan figyelte, milyen rohamosán húzza magával a másik sor a szőke asz- szonyt a kassza felé. Nem mozdulhatott, korlátok közé volt zárva, amikor a szőke asszony elhagyta az. üzletet. Végre ő is fizethetett, valósággal kiugrott az utcára. A posta előtt érte utóL Mindjárt vissza is hőkölt, nem tudta, hogyan szólítsa meg. Két lépésnyi távolságból követte és egyszerre nagyon szánalmasnak érezte magát. Miként az a csonka kezű a logarléccel, most ő is tragikomikusnak tűnhetett markában a disznósajttal, a kenyérrel. Bosz- szankodott, miért hagyta a hivatalban az aktatáskát. Amellett ilyen korban már bajos egyszerűen leszólítani valakit és az a tudat isvi- szolygővá tette, hogy az első szavak mindig kínosak, mindig mesterkéltek. De ugyanakkor azt is tudta, hogy ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani. Váratlanul hátrapillantott a nő, kissé meghökkent, sietett volna tovább, de a szemébe táguló csodálkozás mosolyra változott. Most, most kell szólni valamit — sürgette Kovácsot a szándék, mintha mozduló villamosra akart volna felkapaszkodni. — Még mindig a logar- léces jár az eszemben — mondta végül természetesen. — Talán nem is olyan különös — vélte az asszony. — így legalább ritkábban csapják be. Ha tíz lépést megtesznek egymás mellett a kölcsönös jóindulat jegyében, akkor már nagy baj nem lehet — mérte fel Kovács a helyzet lélektani egyensúlyát és hasznára vált az önbátorítás. — Azt hiszem, igaza van. Bizonyosan oka van rá, hogy nem hagyja magát becsapni. De látja... bocsánat... milyen neveletlen vagyok. Fecsegek össze-vissza, közben elfelejtek bemutatkozni. Kovács Péter, ha megengedi... Az asszony érdeklődve figyelt egy pillanatig, de nyugodt tekintetében fölsejlett a bizalmatlanság árnyalata. Újra megnézte Kovácsot, aztán parányi kacérsággal mozdult a feje, majd a RÖLTEX kirakatára pillantott. — Markó Ádámné vagyok... Kovács megértette, hogy a csonka kezű sors is néha előveszi a logarlécet és kiszámítja a ritka szerencsét. Megértette, hogy ma nem fog hideget vacsorázni, annál inkább étlapot kért egy közeli vendéglő lugasában és tisztelettel megkérdezi ettől az asszonytól, hogy mit parancsol. Tabi Lászlót Felszólítás Ismét nyit a megyei művelődési ház itjúsági klubja A nyírbátori zenei napokról A mérki paraszttórus