Kelet-Magyarország, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

Torony házak Szabolcsban

'— s ami ezután |ön

E héten újabb állomásához érkezett a szabolcsi lakásépítés : szerdán átadták a megye első tízszintes toronyházát a sóstói erdő szélén, melyet rekordidő alatt „öntöttek” az építők. Figyelmet érdemel az esemény már csak azért is, mert a lakáshiány — mely világ- probléma — fokozatos megszüntetése a pénz mellett az időtől is függ. Az új építési eljárások közös célja, hogy kevesebb idő alatt a lehető legtöbb lakást tudják átadni.

Az öntött ház

Megyénkben elég későn, csak az utóbbi években kezdte felváltani a hagyományos téglaépítést e sokkal szaporább blokkos megoldás. A tárgyi feltétel hiánya épp úgy közcejátszott ebben, mint az idegenkedés. Később gombamódra szaporodtak Nyíregyházán az ilyen lakóépületek. Rengeteg előnye mellett gondot jelent a blokkelemek szállítása, mely tengelyen történhet s ezért nehézkes, költséges. .

Ezen segít a szemünk előtt végbemenő technológiai forradalom újabb vívmánya, az öntöttház. Itt már elmarad a szerelés, a szükséges anyagot a helyszínen keverik s átállitós zsaluzással húzzák fel a falakat, egyharmadnyi időmegtakarítással. Az idén volt a premier: a héten átadott mellett október közepéig még újabb két öntött toronyházat vehetnek birtokukba a lakók az Északi Alközpontnál.

Miért kicsi a lakás?

Jelenleg még a szükségletek és nem a sajátos igények kielégítése a cél s ehhez igazodik maga a lakástípus is, mely — két szobát véve alapul — 48

négyzetméterben rögzíti a terület nagyságát átlagosan. Ezenbelül megyénkben is alkalmazták a kisebb-na- gyobb variánsokat, de — . jóllehet változik az életforma, s a kisebb bútorok árasztották el a piaeot — mégis általában „kicsi” a

mai lakás. A társadalmi érdek mellett, a települések belterülete is indokolta ezt a leggazdaságosabb megoldást. Elvétve akad példa egyedi megoldásra is — mint amilyen például a Zrínyi Ilona utcai foghíj- beépítés a franciák által igen kedvelt, jobb hangszigetelést nyújtó harántvázas készítés — ez azonban költséges mód, így a jövőben is a típusterv lesz a meghatározó, melynél némi alapterületnövelés várható.

Fordulat következett be a lakások felszereltségében, kiegészítő beruházásaiban is.

Kész lakások — gyárból

És mit hoz a holnap? A

jövő a gyárilag készített lakások ideje lesz Szabolcsban is. Tudott, hogy államközi egyezmények keretében intézkedés történt szovjet házgyárak megvételére,

mely — debreceni központtal — a Tiszántúlt is érinti. Megyénk negyedik 5 éves tervi programja is számol az új lehetőséggel, hiszen a debreceni házgyár terv szerint 1970-től kezdődően évenként 2500 lakás óriás elemeit készíti el. Tovább csökken az építési idő ezáltal: a szerelés 18 napig tart egy típustömbnél s az egész munka 2 hónapnál nem vesz többet igénybe. Ez természetesen újabb igényeket vet fel: a tapétázott szobaelemeket szállító trél- lerekhez nagy teherbíró ké pességű utak kellenek; az új technológia a szükséges közművek előzetes elkészítését igényli, így nem lesznek majd földtúrások az új lakóépületek között.

Anyagi lehetőségeink határt szabnak a lakásépítésnek. Ennek ellenére — mint a fenti példák mutatják — Szabolcs megye is fokozatosan felzárkózik az építési módok s a lakáskultúra magasabb szintjéhez.

Angyal Sándor

Idejében szólunk

Még egyszer a menetrendről

Utazás reggel Budapestre — Jobban alkalmazkodva a munl a- kezdéshez — Közvetlen járat Csengerbe, Fehérgyarmatra

Az 1968/69. évi vasúti menetrend szerkesztői a jövő héten tárgyalják a Szabolcs- Szatmár megyét érintő előzetes terveket. Ezekhez járulunk hozzá olvasóink észrevételeit felhasználva.

Expressz,

villanyvonat

A jelenleg érvényben lévő menetrend jobb, mint a korábbiak. Elsősorban a fővonalakon. Ettől függetlenül mind a budapest—nyíregyházi, mind a megyén belüli közlekedés, a vasúti menetrend több kívánnivalót hagy maga után. A fővárossal való összeköttetés jelenleg is legfájóbb pontja a reggeli utazás. Az egyetlen Hajdú express csak állandó zsúfoltság árán képes lebonyolítani Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar reggeli forgalmát. Emiatt Szolnokon meg sem áll, s ennek részkövetEgészségügyi szakképzést kezdtek meg a Kölcsey Ferenc gimnáziumban. Képünk az évnyitón készült. Hammel József felvétele

kezménye miatt az ország keleti részéből szinte lehetetlen a délelőtti órákban a déli megyékbe eljutni, vagy akár csak a fővonalon lévő Szolnokra is utazni.

Hiába lett a nyolcvanas menetrendi mező neve Budapest—Miskolc — Nyíregyháza. A Tokaj expressen kívül (amelynek indulási időpontja maga is erősen bírálható), nincs is állandó jelleggel közlekedő közvetlen villanyvonat. Sem* gyors, sem személy. így éppen azt az előnyt nem tudják kihasználni a nyíregyháziak, amelyet reméltek: lényegesen jobb lesz a közlekedés nemcsak Miskolc, hanem a távolabbi részek felé is. Ez csak kis részben történt meg. Azt Is várták, hogy lesz egy olyan gyorsvonat, amellyel kilenc órára a fővárosba érhetnének. Ennek minden hivatalos ügyben utazó jól ismeri az indokait.

Hálókocsikorlátozások

Rendkívül kellemetlen helyzet elé állítják az utasokat, amikor a nyári főszezonban megtiltják a belföldi utazást két gyorsvonaton: amely Budapestről éjfél után egy órakor, Nyíregyházáról pedig 13,26-kor indul. Ezeknek a vonatoknak legalább egy részét biztosítani kellene a Nyíregyházára vagy Záhonyba utazóiknak. Egész évben.

A tapasztalatok szerint reggel és este egyaránt három gyorsvonatpár lenne képes lebonyolítani a forgalmat, de ez évek óta csak ígéret, s a helyzeten mindeddig nem sokat változtattak. A menetrendekben hol nyári, hol téli korlátozásokkal a meglévőket is elve. szik. Ezt az évek óta tartó gondot ideje lenne legalább 1968-ban megoldani. A fejlesztés, a vasútvilla- mosítás a lehetőségeket megteremtette.

A fővárosba irányuló for. galom másik, bár kisebb

problémája a hálókocsi. Nyíregyházán rendkívül nehéz hálókocsi jegyhez jutni. Az évekkel ezelőtt már közlekedtetett második kocsi most sem lenne kihasználatlan.

Rossz időpontok

A megyén belüli menetrendet leginkább azért éri kifogás, mert még 1967-ben sem vették figyelembe kellőképpen, hogy .több nyíregyházi üzemben (konzervgyár, gumigyár, dohánygyár) három műszakban, másokban (gépjavító, almatároló stb.) két műszakban munkások ezrei dolgoznak. Ez a szám évről évre növekszik. A dolgozók nagy része a környező községekből jár be. A tizennégy órakor kezdődő műszakba járók vonatai Keme- cse felől 10,20-kor, Vásáros- namény felől (Napkor, Apagy stb.) 9,46-kor, Mátészalka felől 8,29-kor(!) érkeznek. Négyórás várakozás és műszak után kezdődik minden élőiről. Vásárosna- ményból a hét öt napján teljesen üres szerelvényvonat érkezik Nyíregyházára, kb. háromnegyed tízkor. Mozdony, személyzet — csak éppen utasok nélküli vonat.

A szatmári részek (csen- geri, fehérgyarmati járás) közlekedése most sem javult. Csengerbe utazva Mátészalkán legkevesebb egy órát kell várni, Fehérgyarmatra pedig még ennél is többet: a Nyíregyházáról 15,33-kor érkező vonattól 18,15-kor lehet tovább utazni. Az itteni menetidő még most is hosszabb, mint a megye- székhelyről a fővárosba utazás esetén.

Ugyancsak igényel a távoli szatmári részek lakossága közvetlen kocsikat, közvetlen vasúti járatokat. A forgalom nagy, s előbb- utóbb el kell érni azt is, hogy egy kilencven kilométeres vonalon ne kelljen átszállnd — esetleg többször is.

<M. S.)

Holtai JenSt

KIS PANTHEON

nyes, közhasznú cselekedetekkel és dicsőséggel nem olyan gazdag, nem olyan tanulságosan példamutató, hogy az blvasó okuljon belőle és követendőnek lássa? Azon fáradozzon-e az író, hogy mindenáron különb embernek ábrázolja magát, mint amilyen valójában volt, vagy inkább óvatosan és szerényen minél kevesebb figyelemre méltót mondjon magáról? A túlzás nevetséges, hiúság, a csökkentés álszemérmesen káros szerénykedés. A két véglet között, mint a klasszikus Scylla és Charybdis között megfeneklik az igazság. Becsületes, rideg történelem helyett érzelgős rossz regényt írjunk, amelynek semmi kapcsolata a mával, az új olvasókkal? Az íráshoz ezen felül idő is kell. Idő! Sietnünk kell, hogy életrajzunkat előbb fejezzük be, mint életünket.

Hatvan-hetven év óta fölhalmozódott föl jegyzéseim, újságcikkjeim, riportjaim, megkezdett és bölcsen abbahagyott színdarabjaim, kiadatlan verseim, novelláim és levelek félelmetes, rendetlen tömegét olvastam át, mielőtt emlékezéseim megírásához hozzáfogtam, ijesztő olvasmány volt Megrémített, fölkávart. Jelentéktelen semmiségek, furcsa epizódok, apró-cseprő anekdoták meredtek rám a megsárgult papirosról, ostoba és felületes megjegyzések, amelyekről azt sem tudom többé, mire vonatkoznak. Itt- ott magam sem értem már őket. Cél és szándék nélkül, véletlenül, lustaságból őriztem meg őket íróasztalomon és könyvespolcaim közönyös fiókjaiban. Sohasem gondoltam arra, hogy valaha is előveszem még őket. Minek? Megjtudom belőlük az elmúlt 60—70 esztendő történetét írni? Nem is akarom. A magamfajta szeszélyes versíró és jámbor tréfálkozó számára ez túlságosan vakmerő, reménytelen vállalkozás. Illetlenül, to- lakodóan kilépnék vele azokból a nagyon szerény keretekből, amelyeket a jóságos Irodalomtörténet nagylelkűen és kérlelhetetlenül kijelölt számomra. Valamikor régen egy lelkes kis diáklány rólam akarta doktori értekezését megírni, Négyes- sy László dr„ az egyetemen az irodalomtörténet tudós professzora nem engedélyezte ezt az értekezést és jóságosán figyelmeztette a kislányt:

— Korai! Várjunk vele, amíg meghal.

Jó hát vártunk. A kislány közben férjhez ment és négy gyermeket szült. Négy essy professzor úr pedig meghalt. Én egyelőre élek még. Az értekezés sohasem készül el.

Mit tehet hát a magamfajta nyugtalan ember, amikor egy elmúlt világ derűjéről, bajairól, és furcsaságairól próbál mesélni? Hatvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel. becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nőkkel, az első gázlámpával, a villamos világítással, a telefonnal, a filmmel, a rádióval, a tengeralattjáróval, a repülőgéppel, televízióval, az atombombával, mindennel, ami már nem a feltalálók agyréme, nem Jókai és Jules Verne fantasztikus elképzelése többé, hanem megszokott, megunt mindennapi valóság a kisgyermekek számára is.

Mindebből talán egy-egy figurát tudok csak megvilágítani,-olyan valakit, aki érdekelt, noha mások számára talán nem is volt érdekes. Hébe-hóba elém villan egy-egy esemény, amelynek népeket izgalomba fűtő fontos voltára azért nem tudtam figyelni, mert ugyanakkor egy nyoílcsoros buta kis versecske ravasz rímein törtem a fejemet. Nem törődtem a világgal; a világ annál kevesebbet velem. Idegenkedtünk egymástól. Ez a világ nem tetszett nekem; akárhova vetődtem - is, inkább álmaimban éltem, mint a valóságban. Inkább a régi római ceasarok korában vagy a tizennyolcadik század forradalmi Párizsában, mint „Helyben. Mária utca

12.” Zárkózott ember voltam, valami hűvösség áradt ki belőlem, sokan azt mondták, hogy gőgös vagyok. Nem voltam az. Inkább ostobán

sértődött és rémülten szerény. A kas elégtételeket későn kaptam, nem kellettek. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a hangzatos szavaktól, az ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásá- tól. Barátaimat jobban szerettem, mint ők engem. Nem értettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás. Annak az a fontos csak, hogy nevessenek rajta. Igaz? .

Soha nem beszéltem magáimról annyit és olyan fölöslegesen, mint ezekben az elkésett sorokban. Most is azért teszem csak, mert ha ezt a könyvet meg akarom írni, kénytelen-kelletlen a magam személyével is foglalkoznom kell. Minden fejezetéhez közöm van „benne voltam” abban, amiről beszámolok, annak idején riportot vagy humoreszket írtam róla. Vagy elhallgattam őket. Mai maradék humorommal sokszorosan újjáírtam őket. A humoristának az a fontos csak, hogy nevessenek rajta. Igaz? Mindezzel csak rá szeretnék világítani ennek a szűkre szabott könyvecskének rendkívül vegyes, hamar elilló történetkéire, amelyek időrend és folyamatosság nélkül sorakoznak egymásmellé. Kizárólag az én személyem köti őket egymáshoz. Régi, többnyire soha meg nem írt írásaimból építettem fel ezt a kis, ezt a nagyon kis Pantheont.

Az igazi nagy Pantheon- nal megjutalmazott hőseink, költőink, mestereink, tizen- hárompróbás. hiteles nagy halhatatlanaink mellett mindnyájunknak megvannak a maguk egyéni, házi, mások számára nem érvényes, másod- és harmadrangú kis halhatatlanai, akiket örökké emlegetünk, ünnepelünk, szeretünk és amíg emlékezni tudunk, sohasem felejtünk el. Meghatódunk, amikor eszünkbe jutnak, el- érzékenyedünk szenvedéseiken, mulatunk tréfáikon, felnagyítjuk érdemeiket, szépítjük tévedéseiket és hibáikat, azonosítjuk magunkat velük. Síremlékük előtt többet beszélünk magunkról. mint róluk, egy kicsit melléjük temetkezünk. Mindebből csak valami kis, nem hiteles egyéni Pantheon építhető fel, nagyon kis Pantheon, fiók-Pantheon, ál- Pantheon; elmúlt emberek* elmúlt idők szerény temetője. Nem éli túl azokat, akiket rajongón, vagy el- tévelyedetten a hamis márványkockák alá temettünk. Hatalmas lépcsők, oszlopok, falfestmények, szobrok, pazar síremlékek nincsenek benne, csak afféle szegényes deszkakunyhó ez, nem a Gellérthegyre, nem a Margitszigetre, hanem valahova Angyalföldre, vagy a külső Kerepesi útra való. De aki beléje téved, mégiscsak a Múltat látogatja meg, régi emberek, régi életébe pillant bele egy percre. Ilyesmi is lehetséges volt akkor? így éltek akkor?

Nagy temető az ember lelke. Hébe-hóba jeltelen sírokra is illik valarhj szerény koszorúfélét letennünk.

— Tíz esztendeje halt meg Heltai Jenő, Kossuth-dí.jas író, költő. Ebből az alkalomból közöljük fenti írását, amelyet előszónak szánt — a halála miatt félben maradt — kötetéhe*.

N

agy elszántság kell ahhoz, hogy az ember másodízben is végigél- je azt a nyolcvan esztendő!, amelyet több-kevesebb szerencsével egyszer maga mögött hagyott már. Nyolcvan esztendő! Hány kilométer, hány esemény és gondolat, mennyi reménykedés, öröm, fájdalom, csüggedés, csalódás, könnyelműség, hiba, elfáradás, föltápászkodás, lelkendező újrakezdés és kijózanodott abbahagyás, munka, siker, kudarc és mi más minden fér bele kényelmesen abba a nyolcvan esztendőbe! Lehet a hosszú múltról ellágyulés, panasz hivalkodás és szépítgetés nélkül őszintén és hűvösen beszélni, úgy mintha mindaz, ami történt, más valakivel, távoli idegennel történt volna meg? Megbízhal-e az író abban, hogy adatai idő múltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, rombadőft, elpusztult. A ma embere nem utóda többé a tegnapinak, ősnek nevezték már őt magát is, az eljövendő új ember ősének. Jól emlékszik-e az író mindenre, jól látja-e, helyesen ítéli-e meg a férfiakat és nőket, azokat, akik életének és sorsának a kialakításában segítették vagy gátolták? Szabad az írónak tévednie?

És mindenekelőtt: érdemes-e önnön életéről bes nie akkor, amikor az az élet nem olyan érdekes, regé-